Lányi Kamilla

Nyomtatóbarát változat

Miért kell a gazdaságpolitika középpontjába helyezni az exportot?

A gazdasági szakértők többsége ma egyetért abban, hogy a súlyos eladósodás és növekvő infláció körülményei között veszélyes, ha a gazdaság teljesítménye huzamosan csökken vagy erőteljesen visszaesik, a munkanélküliség ezzel együtt nőttön-nő, hiszen ezen a csökkenő bázison a gazdasági egyensúly (a külső fizetéseké és a hazai költségvetésé) esetleg el sem érhető. Vagy ha igen, mérhetetlen áldozatokba kerül, miközben az így kialakuló gazdasági szerkezet sem nem lesz korszerű, sem nem vezet el a későbbiekben a foglalkoztatás és a jólét kielégítő szintjéhez. Eléggé általános egyetértés van abban is, hogy nem lehet kedvező fordulatot elérni a gazdasági növekedésben a belföldi kereslet mesterséges élénkítése útján, akár külföldi kölcsön, akár a bankóprés legyen ennek az eszköze.

A gazdasági visszaesés megállítására és egyben a tartós növekedés megalapozásához ekkor jó lelkiismerettel csak olyan gazdaságpolitikát lehet ajánlani, melynek középpontjában a hazánknál tágasabb, fizetőképes külső piacok állnak.

Kifelé forduló, exportnövelő (exportexpanzív) gazdaságpolitika legközelebbi hatása az lehet, hogy a nagyobb külső bevétel biztonsággal fedezi a termeléshez és a fogyasztáshoz szükséges importot, lehetővé teszi az adósságszolgálatot (legalábbis a kamatfizetést), és valamelyest ellensúlyozza a belföldi kereslet csökkenését. De ha a belföldi kínálat eléggé rugalmas, a munkaerő viszonylag mobil, és az import nem túlságosan olcsó, akkor minden új exporttal új importhelyettesítő tevékenységek (termelés, szolgáltatások) előtt nyílik meg a belső piac, és az ily módon foglalkoztatottak fogyasztása is hozzájárul a belső kereslet fenntartásához, majd növekedéséhez. Ez az a pont, ahol számos kisvállalkozás is be tud kapcsolódni a kibontakozás folyamatába, hiszen a legtöbbjük, legalábbis kezdetben, inkább a belső piac igényeit képes kielégíteni. Logikailag ez az az út, amelyen haladva a visszaesés (recesszió) megállítható, majd növekedésbe csaphat át, s mindez a korábbinál hatékonyabb (mert a piac által elismert és az egyes vállalatok számára is jövedelmező) szerkezetben.

Növekedő gazdaság számúra természetesen kisebb teher az adósságszolgálat, olcsóbb a hitel, könnyebben áramlik belé a tőke, a további növekedés forrása. S minthogy nem erőltetett exportról van szó, amely mindenkor sokba kerül a gazdaságnak, ezért az így felfogott exportorientáció mellett a költségvetés egyensúlya is könnyebben fenntartható, és szóba sem jöhet az a káros gyakorlat, amely a nyolcvanas években pénzügyi restrikció címén nemcsak az összkeresletet, de a kínálatot (a belföldi termelést) is korlátozni kívánta. A külső piaci orientáció nem lebecsülendő előnye az is, hogy a nemzetközi kapcsolatok sokasága, ha a gazdaság szereplői akadálytalanul vehetnek részt bennük, modernizációs és kulturális hatásaival lendületet adhat az átalakulásnak.

Az exportexpanzió realitása

Az exportorientált gazdaságpolitika programja nemcsak logikus és kívánatos, de reális alternatíva is abban az értelemben, hogy a gazdaság saját kilábalási potenciáljára támaszkodhat, amely a gazdálkodó alanyok – vállalatok, háztartások – törekvéseiben és cselekvéseiben nyilvánul meg. Vállalati kikérdezések eredményei tanúsítják, hogy az iparvállalatok már 1987 óta a nyugati exportjuk növelésével kívánták ellensúlyozni a csökkenő hazai keresletet. A háztartások alkalmazkodóképessége, fogékonysága az új lehetőségek – tevékenységek, módszerek, ismeretek – iránt a városi és falusi vállalkozások tömegében ölt testet. Feltehető, hogy a kormányzati munka megreformálásával és ésszerűsítésével ez a fogékonyság az államapparátus egy részében is felkelthető volna.

Biztos, hogy egy valóságosan kifelé forduló gazdaságpolitikával gyorsabb és látványosabb eredményeket lehetett volna elérni akkor, amikor az adósságteher még nem volt ennyire nyomasztó, nem fenyegetett a belső piac összeomlása, a világpiacon pedig minden eddiginél hosszabb fellendülés kezdődött, vagyis 1983–84-ben. De még a mostani nehéz helyzet is kínál előnyöket: ezek közül különösen kiemelendő a hagyományos KGST-kereskedelemnek és nemzetközi intézményeinek a megszűnése, ami egy csapásra fölöslegessé tette mindazokat a hazai hatóságokat, szervezeteket, intézményeket, amelyeknek a létalapját az úgynevezett három piac – keleti, nyugati, belső – különválasztása jelentette. Minél inkább azonos szabályok, eljárások, szervezetek, döntési mechanizmusok közvetítésével lehet kereskedni minden egyes piacon, annál inkább remélhető, hogy a külgazdasági folyamatokban részt vevő vállalatok a gazdasági ésszerűségtől fogják vezettetni magukat mind a szükséges erőforrások bevonásában és befektetésében. Ezért nagyon fontos, hogy a kelet-európai piacok válságos állapota ne szolgálhasson ürügyként e különválasztás és a hozzá tartozó szervezetek és intézmények újraélesztésére.

Az állam szerepe: elég-e a puszta restrikció?


Azoknak a szakértőknek egy része, akik egyetértenek azzal, hogy a gazdaság mostani állapotában az exportban szükséges áttörést elérni, úgy véli, hogy ehhez elégséges a pénzügyi korlátozásokból és a belső kereslet csökkenéséből fakadó gazdasági kényszer. Tehát nincs más feladat, mint fenntartani, esetleg fokozni a pénzügyi megszorításokat, hiszen eddig sem történt más, és lám, a vállalatok maguktól a külső – nyugati – piacok felé fordultak. Ezzel a felfogással azonban nem lehet egyetérteni. Aki azt akarja, hogy a külgazdasági nyitás és az exportnövekedés hihető és huzamosabb ideig fenntartható politika legyen, és ettől várja, hogy a gazdasági növekedés egy piacképes szerkezetben megindulhasson és fennmaradjon, annak gondoskodnia kell arról, hogy kedvező is legyen a vállalatok számára, ha ezt az utat választják.

A lehetséges kedvezmények közül csak a legutolsó lehet az exportértékesítésnek vagy az exportot célzó beruházásoknak a közvetlen támogatása. Elsőbben is az árfolyamnak kell olyannak lennie, hogy az exportálónak tisztes bevételt biztosítson. Az államnak pedig gondoskodnia kell arról, hogy az exportüzletek megkötése, finanszírozása, lebonyolítása, adminisztrálása ne kerüljön a vállalatoknak olyan sokba, hogy a forint árfolyamát emiatt kelljen mértéktelenül alacsonyan tartani. Gondoskodni kell továbbá arról, hogy az exportőr a bevételéhez időben hozzájusson, különleges lefölözések miatt a bevétele ne csökkenjen, az exportból szerzett nyereségét – bizonyos határok között – akár külföldön is szabadon befektethesse, és legyenek az itthoni befektetésnek olyan vonzó formái, amelyek az export további növekedését mozdítják elő.

Mindez fölveti azt a kérdést, hogy mi legyen az állam szerepe, és milyen eszközei legyenek egy exportexpanzív gazdasági stratégia megvalósítására. E tárgyban eddig alapvetően két felfogással találkozhattunk. Az egyik fő elve némi egyszerűsítéssel az, hogy az állam feladata az exportorientáció tekintetében is a jogi, költségvetési, pénzpolitikai keretek megalkotása, a továbbiakban pedig „hagyni kell működni a piaci erőket”. A másik irányzat nem nagyon bízik a piaci erőkben, és a közvetlen beavatkozás – pályázatok, exporttámogatás, beruházási juttatások, államközi megállapodások – eszközeit bevetve kívánja megmondani, hogy ki, hová, mit exportáljon, mi milyen célra fejlesszen. Ehhez természetesen sok-sok szétosztogatható pénzre is igényt tart. Mindkét felfogás közös vonása az, hogy legfőbb társadalmi bázisának az állami adminisztrációt tekinti, miközben a vállalatok és a háztartások inkább elszenvedői, mint egymással versengő érdekeltjei volnának az ezekre alapozott gazdaságpolitika végrehajtásának.

Már az eddig felsorolt következményekből is ki kellett tűnnie, hogy az itt megfogalmazott exportexpanzióhoz az állam gazdasági szerepének másfajta értelmezését kell társítani. Eszerint az államnak valóban feladata a gazdálkodás és a gazdasági folyamatok kereteinek kidolgozása és karbantartása, de ezt oly módon kell tennie, hogy az adott kereteken belül maximálisán megtisztítsa az utat a gazdasági alanyok szabad kezdeményezései előtt. Ez többek között azt jelenti, hogy az eközben megnyíló új lehetőségeket minden módon közhírré teszi, propagálja, sőt jónéven veszi azt is, ha az érdekeltek a fennmaradó akadályokat számba veszik, nyilvánosságra hozzák, küzdenek ellenük. Világos, áttekinthető adó-, vám- és pénzpolitikai szabályozás, az összes többit illetően pedig a gazdasági tevékenységek – jelen esetben a külgazdasági tevékenységek – következetes liberalizálása, a piacra lépés és az ott követett eljárások határozott deregulálása szükséges ahhoz, meg az a többlet, amelyet a mainál sokkal soványabb, ámde sokkal hatékonyabb és párbeszédre, érdekegyeztetésre hajlamosabb bürokrácia nyújthat.

De ez sem elég ott, ahol a piacok kiépítetlenek, a piaci intézmények hiányosak, vagy nincsenek meg a használatukhoz szükséges ismeretek, készségek, eszközök. Az állam eszköztárából tehát nem hiányozhatnak a pozitív piacépítés programjai sem. A külgazdasági kapcsolatokat illetően ezeknek a programoknak a belső és a külső piac korábbi szétszakításából eredő szervezeti, intézményi és infrastrukturális hiányokat kell pótolniuk, továbbá ki kell építeniük a kereskedelem előmozdításának (trade promotion) és az úgynevezett kollektív exportösztönzésnek a nemzetközi gyakorlat által is szentesített intézményeit. Természetesen szükség van pénzre ehhez is, de nemcsak költségvetési pénzeket kell osztogatni, ráadásul többnyire kétes eredménnyel és a verseny rovására, hanem főként a piacépítésbe, be lehet, sőt be kell vonni üzleti tőkét is.

A belső piac fejlesztése


Ezek a megfontolások átvezetnek ahhoz a kérdéshez, hogy vajon egy alapvetően exportra irányuló gazdaságpolitika milyen következményekkel jár a belső piac állapotára és fejlődésére. A belső piac szempontjából két ellenvetést szokás tenni ez ellen a politika ellen. A súlyosabbik úgy szól, hogy az export túlságos hajszolása kiüresíti a belső piacot, szétszakítja a belső kereskedelmi és kooperációs kapcsolatokat, a vele járó nagyobb import lehetetlenné teszi a hazai szállítókat, és minden erőforrást az exporttermelésre koncentrálva lezülleszti a hazai ipart és szolgáltatásokat. A másik ellenvetést hangoztatók arra hívják fel a figyelmet, hogy az export erőltetése valószínűleg csak a nagyvállalatoknak, a belföldi monopóliumoknak kedvez, amelyeket így semmi sem késztethet arra, hogy törődjenek a hazai fogyasztóval.

El kell ismerni, hogy mindkét érvet hazai és külföldi példák sokaságával lehet alátámasztani. El kell ismerni azt is, hogy ha exportexpanzión az állam által kikényszerített, felügyelt, külön támogatásban részesülő s mindezekért a belső piaccal alig érintkező szervezetek által bonyolított tevékenységet értünk, ha az adó- és pénzpolitika bünteti a mégoly gazdaságos importhelyettesítést is, és ugyanakkor semmi sem védi a belső piacot a dömpingjellegű vagy csak túlságosan hirtelen jelentkező importtal szemben, akkor természetesen a magyar gazdaság is az elrettentő példák sorába kerülhet.

Egészen nyilvánvaló, hogy az exportra orientált gazdaságpolitika csak akkor töltheti be a neki szánt fenntartó és húzó szerepet, ha a termelők és szolgáltatók minél nagyobb része számára a saját piacuk kibővítésével, új piacok kitárulásával jár, akár azon a módon, hogy ők maguk kilépnek a külső piacokra, akár úgy, hogy a belső piac sűrűbb és változatosabb értékesítési módokat és lehetőségeket kínál nekik. Ehhez nem minél több specifikus külkereskedelmi szervezetre, hanem általában minél több kereskedelemre, különösen nagykereskedelemre és a mindenfajta kereskedelmet segíteni képes szolgáltatásokra van szükség, tehát arra, hogy a termelőtől a végső felhasználóig vezető lánc, akár külföldön, akár belföldön végződik, mindkét irányban folytonos és lehetőleg többágú legyen. Következésképp az exportra irányuló gazdaságpolitika eredménye leginkább azon múlik, hogy mennyire sikerül a külsővel együtt a belső kereskedelmet is, különösen a nagykereskedelmet kiépíteni, vagyis azt a szektort, amely mindeddig töredékesen létezett csak, hiányzott mind a termelő vállalatok és szövetkezetek, mind a nagy állami külkereskedelmi szakvállalatok tevékenységéből. Kis országban ágazati vagy termékmonopóliumok a termelésben előfordulhatnak. Kereskedelmi monopóliumoknak azonban nem kell lenniük, létrejöttük vagy fennmaradásuk törvényi úton is megakadályozható.

Ha egy külkereskedelemtől függő kis országban a külgazdasági nyitás és az exportorientáció a kormánypolitika rangjára emelkedik, akkor ennek a törekvésnek valóban a gazdasági stratégia középpontjába kell kerülnie. Ez annyit tesz, hogy az egyensúlyra és a válságmegszüntetésre vezető lépéseket is oly módon kell megtenni, s eközben olyan eszközöket kell alkalmazni, amelyek vagy segítik az exportot, vagy legalább semmiképp nem hátráltatják. Ezért helyes, ha az adott kormány minden gazdasági lépéssorozatot és az intézkedések minden együttesét ennek a szempontnak rendeli alá, vagy olyan csomagtervként vizsgálja, amelynek minden lehetséges szempont mellett az exportnövekedés követelményét is ki kell elégítenie. Ez többek között azt jelenti, hogy eközben alapvető gazdasági, társadalmi, környezeti vagy kulturális érdekeknek nem szabad sérelmet szenvedniük, hiszen az ilyen sérelem feltűnően gyorsan visszaüt az ország gazdaságának nemzetközi versenyképességére is.

• gazdaság