Lányi Kamilla

Nyomtatóbarát változat

A piacnak nem két, hanem három lehetséges állapotát kell szemügyre vennünk: a túltermelés, a túltermelés-hiány ciklus és a krónikus hiány állapotát. A túltermelés viszonyai között előfordul, hogy a belső piacon értékesíthetetlen fölöslegeket valami módon még ki lehet vonni a piacról (például milyen áron exportálva), rosszabbik eset az, ha az összes értékesítési csatorna bezárul a termések jelentős része előtt, és nincsenek meg az arra való intézmények sem, hogy a fölöslegek fizikai terhétől megszabadítsák a termelő üzemeket vagy esetleg a forgalmazókat.

Külföldi párhuzamok

Utóbbi sorsra a fejlődő világban néhány mezőgazdasági nyersanyag (kaucsuk, szizál) termelői jutottak a második világháború után (különösen a hatvanas években). Ennek fő oka a helyettesítő termékek (olcsó műanyagok) rohamos terjedése volt, és az, hogy a feldolgozó iparok már akkor átálltak az új technológiára, amikor a műanyagok még nem is voltak nagyon olcsók. Az exportáló országok helyzete attól vált rendkívül súlyossá, hogy a termelőkhöz nem jutottak el a szükséges információk a helyzet megváltozásáról, sőt növelték termelésüket, hogy a zuhanó árak miatt csökkenő jövedelmüket pótolják. Kormányaik nem kezdeményeztek programokat a mezőgazdasági termelés szerkezetének átalakítására, hanem inkább a nemzetközi szervezetek közbelépését szorgalmazták. Végül pedig a kieső exportjövedelmek miatt nem volt pénz sem élelmiszerimportra, sem az élelmiszer-termelés megindítására.

A hazai mezőgazdaság vészes fölöslegeinek különlegessége abban áll, hogy a fölösleg éppen az élelmiszer-termelésben következett be. Alapvető élelmiszerek, ráadásul többféle élelmiszer tekintetében a második világháború óta a most kibontakozó magyar esethez hasonló nem fordult elő. De a tájékozatlanság, az információhiány, a termelők reakciói, az elmúlt évtized kormányainak és a velük szövetkezőknek a makacssága egy tudottan bizonytalan helyzetben mind olyan tényezők, amelyek sok hasonlóságot mutatnak a fejlődő országokbeliekkel.

Az élelmiszerpiac állapotai közül a második, amelyet meg kell vizsgálnunk az, amelyben a külső és belső konjunktúrától, az időjárási viszonyoktól és a rájuk adott válaszoktól függő ciklikus vagy időszakos túltermelés és hiány tapasztalható. Ez a jelenség egy időben esetleg egy-két terméket vagy termékcsoportot érint, de kiterjedhet az egész mezőgazdasági termelésre, sőt teljes feldolgozási és értékesítési láncra vagy láncokra is. Ahol az alaptermelés viszonylag elmaradott műszaki körülmények között folyik, az információk hézagosak, az értékesítési csatornák nem eléggé áttekinthetőek, a vertikális integráció, az élelmiszer-feldolgozás és a -kereskedelem fejletlen vagy/és monopolizált, az export nehézkes, az import merev, ott a termelők rövid lejáratú spekulációra (vagy egyáltalán: rövid távú előrelátásra) alapozott reakciói felerősíthetik az élelmiszer-kínálat és a termeléshez szükséges eszközök, termékek iránt mutatkozó kereslet ingadozását. Kisebb-nagyobb mértékben ezek a jelenségek voltak tapasztalhatók a nyugat-európai országok nagy részében a második világháborút megelőző, majd az azt követő évtizedben. Az erős szövetkezeti mozgalmak (kizárólagos értékesítéssel, tartalékképzéssel, olcsó hitelekkel) természetesen már abban az időszakban is sokat enyhítettek a kínálat és az árak ingadozásán.

Magyarországon, ahol az imént felsorolt hátráltató tényezők nagy része fennáll, eddig csak kisszámú magántermelő tudta az előbbihez hasonló módon megszervezni valamely termékének (például a tejnek) az értékesítését. Hirtelen jött, akut válságban, amikor a követhető minták, az anyagi eszközök és a politikai támogatás gesztusai egyaránt hiányoznak, nemigen lehet számítani arra, hogy a termelők önszerveződése alapján fog kiegyensúlyozódni a piac.

A harmadik eset, az élelmiszer-termelés krónikus hiánya a klasszikus tervgazdaságú országokra és némelyik fejlődő országra jellemző (ez utóbbiak közül az úgynevezett szocialista utat választók mindegyikére). Ha a Szaharától délre elterülő övezet specifikus problémáitól eltekintünk, a hiány mindenütt a gyors és nem hatékony iparosítás, illetve az erőltetett fegyverkezés okozta anomáliáknak, a parasztgazdaságok tönkretételének, a mesterségesen alacsonyan tartott élelmiszeráraknak köszönhető. Emiatt nagy tömegek menekültek a városba, miközben a falusi termelés vagy pangott, vagy látványos óriásgazdaságokkal próbálták helyettesíteni, amelyeknek a működtetéséhez a gazdasági környezet hiányzott. Közös vonásuk még ezeknek az országoknak az is, hogy kormányaik nem tudják áttekinteni a valós élelmezési helyzetet, sajnálják a pénzt, vagy nincs is pénzük importra, nincs olyan kereskedelmük (elosztó szervezetük), amely akár az otthon megtermelt, akár az importból vagy segélyből származó élelmet hiánytalanul el tudná juttatni a felhasználókhoz vagy a rászorulókhoz. Ez a fajta élelmiszerhiány közepesen fejlett piacgazdaságú országokban, békeidőben még nem fordult elő.

Nagyüzemi kultúrák

Természetesen létezik az élelmiszerpiacnak egy negyedik állapota is, a fejlett ipari országok korszerű, nagyjából kiegyensúlyozott piacaié. A jelen magyar helyzetből azonban abba nem lehet átlépni különleges és hosszan tartó erőfeszítések nélkül, a programadás pedig nem tárgya ennek az elemzésnek.

Ehelyett reálisan három kérdést tehetünk fel magunknak. Az első: egyáltalán lehetséges-e, hogy a magyar mezőgazdaság több évig tartó, krónikus túltermelési válság állapotában maradjon. A második: van-e mód arra, hogy a magyar élelmiszer-termelés a mostani túltermelési válságból egy valamelyest civilizált állapotba kerüljön, amelyben a fölöslegek és hiányok ingadozása elviselhető mértékű. A harmadik kérdés: előfordulhat-e, hogy a magyar mezőgazdaság a mostani túltermelésből egyenesen a krónikus hiány állapotába lendül át.

Azt lehetne mondani, hogy túltermelés valójában sehol sem maradhat fenn huzamos ideig. A magyar élelmiszer-termelés csökkenése ráadásul már az értékesítési válság előtt, 1989-ben megkezdődött. A visszaesés ez év első negyedében felgyorsult, és a maga tehetetlenségénél fogva a fizetőképes kereslet szintjén vagy az alatt kellene megállnia. Ennek ellentmond két tényező. Az egyik az ágazat, a benne tevékenykedő üzem- és vállalatvezetők, irányító hivatalok múltja, vagyis az a mód, ahogyan az értékesítési problémákat együttes erővel meg szokták oldani. Ez mindenkor meghatározott (nagyüzemi) kultúrák és tömegtermékek termelésének kiterjesztéséből állt, amelyeknek az állam teremtett piacot (például a Szovjetunióban, például rubelért), termelőinek (a nagyüzemeknek) pedig jövedelembiztonságot.

A mostani recept – akármilyen meglepően is hangzik – a közkeletű politikai szólamok ellenére úgy szól, hogy „csak néhány évig kell kitartani”, mert a magyar nagyüzemi termelés (sőt a nagyüzem!) a Közös Piacon is versenyképes. A belépéssel sem lesz baj, ha az ország nem visz magával önállóan gazdálkodó (kisbirtokos) parasztságot. Az is előnyös, ha a formálisan szövetkezeti magántulajdonba vagy valóságosan társasági magántulajdonba kerülő nagyüzemek terméke az ugyancsak privatizált élelmiszeripar közvetítésével jelenik meg az európai piacon (amihez lehetőleg nyugat-európai tőkét kell bevonni). Átvészelni pedig ezt a néhány évet úgy lehet, ha a földművelésügyi kormányzat megerősíti a nagyüzemeket (többek között úgy is, hogy résztulajdonosai lesznek a mai felvásárló szervezetnek), az exportjukat pedig valamiként (akár a Szovjetuniónak nyújtandó hitelekkel) segít fenntartani. Az összes hazai élelmiszertermelés (különösen a kisüzemeké) emellett akár csökkenhet is, az adott politika lényege az élelmiszerexport és -import pozitív egyenlegének fenntartása. Ezt nevezhetjük a tartós túltermelés alternatívájának.

A hiány alternatívája ugyancsak jelen van a ma létező folyamatokban. Ehhez elég végiggondolni azt, hogy az élelmiszer-gazdaságban nincsenek meg a recesszió elviselésének, a kilábalás megkezdésének azok a mechanizmusai, amelyek a gazdaság többi részében többé-kevésbé fellelhetők. Itt ugyanis a vállalati szférából nem, vagy sokkal kevésbé várhatók olyan kezdeményezések, amelyekkel a vállalatok a gazdaság többi szférájában válaszolni próbálnak a keresletcsökkenésre, a nyílt munkanélküliség megjelenésére, az inflációra és az inflációt visszaszorítani igyekvő pénzügyi megszorításokra. Az agrárszférát az elmúlt években nagyjából ugyanazok a hatások érték, mint a többit, éppen csak más gazdasági rendszerbe ágyazott vállalatok, üzemek voltak ezeknek a hatásoknak kitéve. Az agrárszférában, legalábbis a mezőgazdasági alaptermelésben 1968 után sem tűnt el a tervirányítás rendszere, alig változtak ennek intézményei, és ez meghatározta a ráépülő vertikumok (felvásárlás, feldolgozás, export) működését is. Ezért az agrárszféra válsága egy tervgazdaság összeomlásához hasonlítható, és itt az úgynevezett válságkezelés módszerei sem különböznek lényegesen attól, amivel az összeomlófélben lévő tervgazdaságok vezetői próbálkoznak. Az új földművelésügyi államtitkár például úgy nyilatkozott (Raskó György, Világgazdaság, június 20.), hogy a tárca a jövőben a közvetlen termelésirányításról a közvetett irányításra kíván áttérni. A valamiért agrárpiaci rendtartásnak nevezett rendszer keretében ezt az irányítási eszmét a tárca, a nagyvállalatok és a rendeleti úton létrehozandó érdekképviseletek küldötteinek útján kívánják érvényesíteni. Lesznek ebben szigorúan elosztott termelési és értékesítési kvóták, támogatások és lefölözések, kötelező kartell és garantált ár a résztvevőknek, többlépcsős export- és importengedélyezési rendszer, vagyis szabályozott piac helyett önszabályozó hivatalok, amiből a kistermelőnek értelemszerűen ki kell maradnia. Ugyanakkor a nagyüzemek oldaláról erőteljes törekvés mutatkozik arra, hogy társasági formában privatizálják önmagukat, amennyire lehet, megtartva a földtulajdont, de lemondva nem nyereséges tevékenységeikről (főként az elsődleges mezőgazdasági termelésről). Jövedelmeiket főként a föld és/vagy egyéb vagyonuk bérbeadásából, szolgáltatásokból kívánják szerezni.

Társadalomkép nélkül?

Ez a fajta gazdaságirányítás és ez a fajta privatizáció együttesen az alig létező piacok megszűnéséhez, a kistermelők tönkremeneteléhez vezethet, miközben a korábbi nagyüzemek termelése is csökken. Hogy az így születő agrár-munkanélküliség és elszegényedés mellett lesz-e pénz importra vagy egy életképes mezőgazdaság megalapozására, azt nehéz volna most megítélni. Talán inkább arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy a mi esetünkben mily csekély a különbség ama két folyamat között, amelyeknek egyike krónikus túltermeléshez, a másik a krónikus hiányhoz vezethet.

Természetesen nagyon kívánatos volna mihamarabb átlépni abba a kisebb-nagyobb túltermeléssel és hiánnyal tarkított állapotba, amely a kevéssé fejlett piaccal ellátott mezőgazdaságokra jellemző, de amelyről legalább tudjuk, hogy milyen lépések vihetnék tovább a kiegyensúlyozott piac felé. Ehhez azonban olyan gazdaságpolitika kellene, amely képes különválasztani az akut válságkezelés programját a hosszabb távú piacépítés programjától és intézményeitől, és mind a kettőhöz most azonnal hozzá tud fogni.

A kormány és ezen belül a mezőgazdasági kormányzat nyilatkozataiban, programjaiban, programértelmezéseiben egyre kevesebb figyelem fordítódik az akut válság problémáira, és egyre több marad el a piacépítő jó szándékokból is. Az információnyújtás, a szaktanácsadás hatékony szervezetei, némi liberalizálás a külkereskedelemben, gazdák oktatása, segítség farmtípusú gazdaságok létrejöttéhez, a támogatási pénzeknek az értékesítési szervezetekre fordítása-e piacépítő intézkedések csak a korábbi programokban szerepeltek. Az úgynevezett rendtartás legújabb koncepciója pedig annyira zárt rendszert alkot, hogy már nem tud mit kezdeni az újonnan piacra lépőkkel vagy a tőzsdével, a tervezett nagybani piacokkal, de még a külföldi tőke részvételével sem.

Feltehető, hogy ennek a veszedelmes távlathiánynak az oka politikai természetű. Értelmezhető agrárpolitikát a mi körülményeink között csak valamilyen társadalomképre, mégpedig az agrártársadalomra vonatkozó elképzelésre lehetne alapozni. Ilyen képet ma sehol sem találunk. Vannak, akik a privatizációt is, a földét is merőben gazdasági kérdésként (a gazdasági racionalitás kérdéseként) tárgyalják, holott nem az. Az a kérdés, hogy legyen-e, lesz-e Magyarországon birtokos parasztság, miből és hogyan támadhat ilyen réteg, föl sem vetődik. (Természetesen nem kell ragaszkodni a paraszt szóhoz: nevezhetjük őt termelőnek vagy farmernek. Mindenképpen arról a polgárosodni képes gazdálkodóról van szó, aki falun vagy tanyán él, saját birtoka van, és az a szerepe, hogy hasonló társaival együtt a falu társadalmának állandó, szilárd magját alkotja, az mintegy köré szerveződik.) Akármennyire úgy van most, hogy a gazdasági problémák, ha a faluról van szó, rendszeresen elfedik a mélyben fekvő politikai problémákat, mégis félő, hogy a politikaiak körüli nem nyilvános huzavona véletleneitől fog függeni az, hogy a gazdasági megoldások végkifejleteként a túltermelés vagy a hiány mezőgazdasága valósul-e meg, nem pedig egy még elviselhető harmadik, amelyből már nyílnék út egy európaibb negyedik felé.

(A jelen cikk alapjául szolgáló írás a Politikai Tanulmányok Intézete által az Agrár Kamara és a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének támogatásával, a fentivel azonos címmel rendezett, 1991. június 27-én megtartott kerekasztal-beszélgetéshez készült. A beszélgetés kezdeményezője és szervezője Juhász Pál közgazdász és szociológus, az SZDSZ országgyűlési képviselője volt. Az ott élőszóban elhangzó előadások és a vita szövegét a Politikai Tanulmányok Intézete külön kiadványban fogja közzétenni.)

• gazdaság