Radó Dezső

Nyomtatóbarát változat

1.


Felgyorsultan hömpölygő felszín és felerősödő ellenáramlatok – ez jellemezte hazai történelmünk 1970. „folyamkilométerét”. A felszínt a felszabadulás 25. évfordulójára kötelezően felmutatandó eredmények jelentették: a metróépítés Budapesten, valamint a tömeges lakásépítés országszerte. A termelőszövetkezetek és háztáji gazdaságok – a kapott támogatások eredményeképpen – gyorsan fejlődtek. Hét év alatt (1968–1975) tízszeresére nőtt a sertésállomány. 1960-hoz képest 30 százalékkal nőtt a mezőgazdaság termelése. 1970-ben a parasztság életszínvonala utolérte a munkásokét. A nagyjából azonos színvonalú sajtóközlemények és gyári faliújságok egymást licitálták túl az eredmények tálalásában.

Az ellenáramlatok csak a színfalak mögött munkáltak, de egyre nagyobb hatóerővel. A legnagyobb ellenszél a pártvezetés legszilárdabb bázisát alkotó nagyüzemekből fújt, ahol nem nézték jó szemmel, hogy a tsz-melléküzemágak és a háztáji gazdaságok létrehozásának eredményeképpen a parasztok életkörülményei ugrásszerűen javulni kezdtek. A szilárd öntudattal és még nagyobb veszteséggel termelő nagyüzemek különösen a jövedelmezőség prioritásának elvét kérdőjelezték meg. Kádár valóságos kötéltáncosként egyensúlyozott a gazdasági reform hirdetői és ellenzői között. Aggódott, és erre minden oka megvolt.

Megtették a magukét a szocialista tábor nálunk vendégeskedő éltanulói is az NDK-ból, akik jelentették Moszkvában, hogy Magyarországon a kapitalizmus építésének esete forog fenn. Szó ami szó, nem volt könnyű ez időben Kádárnak lenni Magyarországon.

2.


1970-nek nem csupán a negyedszázados felszabadulási jubileum miatt kellett, ha törik, ha szakad, sikeres esztendőnek lennie. Ott volt ráadásul a Lenin-centenárium, valamint a X. pártkongresszus, amelyet november 23. és 29. között rendeztek meg. A lakosság alig heverte ki az egyik felajánlást, már készülhetett a következőre. Vitathatatlan azonban, hogy a jelszóáradat mögött valódi eredmények húzódtak meg. 1970-ben 87 ezer lakás épült hazánkban, amelynek negyede panelből készült. Ez időben 3,1 millió lakásra 3,3 millió háztartás jutott, vagyis még közel félmillió család élt társbérletben. 1970-ben 100 szobára 202 fő jutott, azaz minden szobára két fő. Az összehasonlítás kedvéért: ma 3,9 millió lakást tartanak nyilván Magyarországon, és majdnem mindenkire jut egy szoba (100 szobára 106 fő). 800 ezerrel több a lakás és 150 ezer fővel kevesebben vagyunk, mint 1970-ben. Az 1981. évi népességcsúcshoz képest már több mint fél millióval csökkent hazánk népessége.

Kádár a X. kongresszuson tartott, mintegy négyórás – a televízió által is közvetített – beszédében büszkén jelentette, hogy az elmúlt öt év alatt (1966–70) egymillió ember költözhetett új lakásba: az időszak folyamán 320 ezer lakás épült.

Brezsnyev, a kongresszus fő vendége, nyilván megkülönböztetett figyelemmel hallgatta Kádárnak az új gazdasági reformról elmondott szavait:

„A Központi Bizottság jelentheti a kongresszusnak: a gazdasági reformot sikerült zökkenőmentesen bevezetni, alapelvei beváltak; az új gazdaságirányítási rendszer eredményesen működik. A reform három éve alatt tovább szilárdultak a szocialista termelési viszonyok; magasabb színvonalra emelkedett a szocialista tervgazdálkodás, a termelés tervszerűbb lett. A reform a korábbinál jobban biztosítja, hogy az össznépi érdek, a csoportérdek, és a személyi érdek egyaránt és megfelelően érvényesüljön.”

Kádár azonban jól megtanulta, hogy a hinta egyik irányban sem lendülhet ki tartósan, ezért beszéde további részében kijelentette:

„A reformról a Központi Bizottság hangsúlyozottan megmondta, hogy csupán egy eszköz a jobb, a hatékonyabb gazdasági munkához, amely önmagában nem oldja meg feladatainkat, de segít azokat jobban és gyorsabban megoldani – és ez nem csekélység. A Központi Bizottság most, három év tapasztalatai alapján állíthatja, hogy ezt az eszközt, bár még csak most tanuljuk jól használni, sőt még nem keveset javítani is kell rajta, de máris hatásos eszközünk, amely segíti pártunkat, népünket a gazdasági feladatok megoldásában, szocialista törekvéseink megoldásában.”

Nem tudni, hogy a trónján ülő Brezsnyevet megnyugtatta-e a kádári kiegészítés, hogy itt csupán a szocializmust segítő eszközről van szó. Tény, hogy már csak két év volt hátra a reform nyílt megtámadásáig, három és fél év múlva, 1974. március 21-én pedig lefújták az egészet. A reform szószólói, Nyers Rezső, Fehér Lajos, Ajtai Miklós, parkolópályára, illetve nyugdíjba kerültek.

Ami Kádár 1970. november 23-án előadott kongresszusi beszámolóját illeti, az leginkább egy teljes áruválasztékkal rendelkező szupermarketre emlékeztetett: mindent megtalálhattunk benne. Szó esett abban a társadalom életének minden vetületéről és minden szereplőjéről, akik mind előírásszerűen dobozokba, osztályokba és rétegekbe voltak csomagolva. Az információ teljesnek tűnt.

Azazhogy mégsem.

A vezetés családi titka maradt, hogy a metró, valamint a lakásépítés nem belső erőforrásokból, hanem nagyrészt külföldi hitelekből épült. Ekkor indult el az eladósodási folyamat, amelynek terheit ma is nyögjük, sőt jut belőlük gyermekeinknek és unokáinknak is. A rendszerváltásig 21 milliárd dollárra sikerült feltornászni bruttó adósságállományunkat.

Amikor a kölcsönszerzéssel megbízott Fekete Jánosnak (1968–1988-ig, azaz húsz évig a Nemzeti Bank elnökhelyettese) kiadták a hitelszerzési megbízást, feltette a kérdést:

– Elvtársak, miből fogjuk mi ezt visszafizetni?

A politikai bizottság válasza gőgös volt és lehengerlő:

– Ez nem az elvtárs feladata! Az ön megbízatása a hitel megszerzésére vonatkozik!

Kölcsönt viszonylag könnyen kaptunk, mert ekkorra már kiérdemeltük a „legvidámabb barakk” elnevezést.

3.


1970-ben befejeződött egy folyamat, amelyet úgy jellemeznék, hogy a hivatásos forradalmárokból függetlenített pártalkalmazott, majd hivatalnok lett.


Hivatásos forradalmárról hazánkban csak az 1945 előtti időkben beszélhetünk, amikor a fellengzős meghatározás mögött olyan személy húzódott meg, akit meggyőződése vezérelt. 1945 után – a Rákosi-korszakban – a függetlenített pártmunkás minősítés dívott. Náluk a meggyőződésnek már kevésbé volt szerepe. De még ezekben az emberekben is erős küldetéstudat munkált, szentül meg voltak róla győződve, hogy ők hivatottak a népet boldoggá tenni, és hogy az ő véleményük az egyedül üdvözítő.

A Kádár-korszakban azután ezek a pártmunkások hivatalnokokká alakultak – tisztelet a kivételnek –, híján voltak bármiféle meggyőződésnek, csupán a hatalmat képviselték, és személyi adottságaiktól függően helyben gyakorolták.

A hatalom úgy osztotta le a lapokat, hogy a munkahelyeken a felelősség a kinevezett vezetőé volt, de a tényleges hatalmat a pártapparátus helyi megbízottja, a párttitkár gyakorolta. Ebből a koktélhelyzetből a konfliktusok tömege keletkezett. A különböző fokozatú pártbizottságok munkarendje tele volt az igazgatók és párttitkárok konfliktusaiból fakadó ügyekkel, amelyek kivizsgálást igényeltek.

Az igazgatókat a frász kerülgette, amikor a titkárnő bejelentette:

– Megjöttek az elvtársak a kerületből!

Az 1970-ben megtartott X. pártkongresszus léptette életbe a párt szervezeti szabályzatában az alábbi gumiszabályt: „A bírálat elfojtói ellen az illetékes pártszerv köteles eljárást indítani.” (Néhány év múlva magam is ezzel a váddal kerültem a Központi Ellenőrző Bizottság elé – ezt a bizottságot a párt szeretetszolgálatának szoktam nevezni, ugyanis válogatott embergyűlölőkből állították össze.)

Azt hiszem ideje, hogy megtegyem tanúvallomásomat a párthivatalnok természetrajzáról.

4.

1970-ben jelent meg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve. Abban olvastam, hogy az erdélyi magyarok tömören kifejező nyelvezetükben a párttitkárt „gyűléshajtónak” nevezték. Ez a meghatározás a falvakban kifejezhette a párttitkári megbízatás lényegét, ám a városokban, nagyobb szervezeteknél a „gyűléshajtás” a pártfunkcionárius segédmunkásainak feladata volt.

22 évig (1962–1984) voltam a Fővárosi Kertészeti Vállalat igazgatója. A vállalat méretei és párttagjainak száma miatt önálló pártbizottsággal rendelkeztünk, kezdetben mellék-, később főhivatású párttitkárral. Az időnként változó párttitkárok közül különösen Szimpla V. és Dupla W. elvtársak rabolták előszeretettel az időmet és rongálták sikeresen az idegeimet. Mielőtt bárki besorolna a Kádár-rendszer nyolcmillió ellenállója közé, sietek kijelenteni, hogy én igenis hittem a marxizmus eszméjében – ellentétben Szimpla V. és Dupla W. elvtársakkal, akiktől a marxizmus és bármiféle meggyőződés teljesen távol állt. Egy hivatalnok ilyesmivel nem bíbelődik. Dupla W. és nyelvtársai számára provokációnak számított, amikor a Madách Színház színpadán (itt tartottuk vállalati ünnepségeinket) Lenint idéztem, aki olyasmit írt le, hogy a párt nem öncélú szervezet, nem uralni, hanem szolgálni hivatott a munkásosztályt. A felháborodás teljes volt, noha én joggal hivatkoztam a felbujtóra, akinek lakcímét a Kreml falánál elhelyezett mauzóleumban jelöltem meg.

A pártbizottság idő- és papírigényes hivatal volt, amelynek ügyeit három csoportba lehetett osztani. Legtöbb időnket a felülről kiadott határozatok rabolták el. 1970-ben ezekben többször szerepelt az USA vietnami beavatkozása, valamint Izraelnek az a gonosztette, hogy nem hagyta magát legyőzni. Központi téma volt még a X. pártkongresszusra való felkészülés.

Az időrabló ügyek mások csoportját azok a beszámolók alkották, amelyeket vállalatunk különféle részlegeinek tevékenységéről kellett tartanunk. Ez az én feladatom volt. 1970-ben például a parképítők tevékenysége volt műsoron. Tekintve, hogy a pártvezetésnek a parképítés osztályvezetője is tagja volt, többek között neki számoltam be arról, hogy ő hogy dolgozott. Becsületére legyen mondva, hogy a beszámolót elfogadta. Az ilyesmi nagyon emlékeztetett az önfertőzésre.

Az ügyek harmadik csoportját csemegének tekintették, ezek voltak a személyi kérdések. Ezeket az ügyeket olyan tökélyre fejlesztették, hogy a végén már két-három javaslatot is elvártak tőlem egy funkcióra. Igazságtalan lennék, ha csak Szimpla V. és Dupla W. elvtársakat nevezném hivatalnoknak. Módomban volt olvasni a VIII. kerületi párttitkárnak a Fővárosi Temetkezési Vállalathoz írt levelét, amely az 1980. évi XII. kongresszusra hivatkozva többtermelésre és szocialista munkaverseny szervezésére hívja fel a Temetkezési Intézet dolgozóit.

5.


1970-ben, az év elején bemutatták Jancsó Miklós Így jöttem című filmjét. A film nyilván az évforduló alkalmából készült, és a felszabadulásról szólt. Aki végigélte ezt a történelmi fordulót, meglepődött a látottakon. A kemény, véres csaták nem hasonlítottak arra a pásztorjátékra, amely a filmben a néző elé tárult. Nem vagyok filmesztéta, így hozzá nem értésem jogán csak saját benyomásomat rögzítem. Az év magyar filmtermésének talán legsikerültebb darabja az októberben bemutatott Szerelmesfilm volt, amely végre köszönő viszonyba került valóságos életünkkel.

Megjelentek jó irodalmi művek, a már említett Sütő András-könyvön kívül említendő még Németh László Két nemzedéke, Weöres Sándor egybegyűjtött írásai, Szabó Pál Kánikula és Devecseri Gábor Bikasirató című alkotása.

Ebben az évben halt meg Fábry Zoltán, Fekete István, Fülep Lajos, Révay József (író, műfordító), Szabó Pál, Szántó Tibor, Szöllősy Klára, Trencsényi-Waldapfel Imre, Váci Mihály és Veres Péter. A november 5-i lapok beszámolnak Szabó Pál temetéséről. A kormány és a Tudományos Akadémia képviselői is jelen vannak a búcsúztatásnál. Az írótársak nevében Darvas József búcsúztatta Szabó Pált. Az elhunyt író az emlékbeszédekben megkapta mindazt az elismerést, ami csak az elhunytaknak jár, és amit az élők nélkülözni kénytelenek.

Más kulturális hírek:

Szeptember 22-én a Magyar Hírlap beszámol Nyári Pál festőművésznek a Fényes Adolf teremben tartott tárlatáról. A beszámoló a képeket a veszélyes jelzővel minősítette. Hogy lehet egy kép veszélyes? Íme az indokolás:

„A művész esetében nem a technikai tudással van baj, hanem épp a gondolatokkal. Pedig a képek látszólag gondolatoktól terhesek.” Sajnos, az elemzés a továbbiakban is ilyen hangnemben íródott, így számomra nem derült ki, hogy mitől veszélyesek ezek a képek.

Ugyanezen a napon beszámolót olvashattunk a Kamara Varieté műsoráról, amely – a festővel ellentétben – dicséretben részesült. A műsorban egyébként kifigurázták az új gazdasági mechanizmus egyik melléktermékét, a téeszekben elszaporodó melléküzemágakat.

Miért engedték meg 1970-ben az érvényes gazdaságpolitika kifigurázását?

A rejtély nyitja az, hogy Kádár alapjában véve utálta a gazdaság reformját. 13 év múlva, az MSZMP Központi Bizottságának 1983. április 12–13-i ülésén ezt el is árulta. Az ülés napirendjén szereplő legfontosabb téma az ország fizetőképessége volt. Néhány bíráló megjegyezte, hogy nem kellett volna leállítani 1974-ben az új gazdasági mechanizmust. Erre Kádár kijelentette, hogy még korai borostyánt és tövist osztogatni, mert lám, a Szovjetunióban más, eredményesebb módszert alkalmaztak. (Andropov, az akkori első titkár bevezette az utcai igazoltatásokat, a rejtett élelmiszerkészletek felkutatását célzó razziákat. Ez néhány hónapos javulást eredményezett az ellátásban. A gazdasági „ösztönzés” itt a félelemre épült.)

A Kádár-nyilatkozatot szóbeli tájékoztatókon ismertették a párttagsággal.

Visszatérve a kultúrára: 1970-ben bemutatták a miskolci színházban Stendhal Vörös és fekete című művének színpadi adaptációját, a pesti színházak pedig több Shakespeare-művet, valamint a Furcsa pár és a Bolond lány című színdarabokat.

November 4-én, szerdán foci-kupanap volt. A pécsi Dózsa 2:0-ra győzte le a Newcastle United angol focicsapatot, egy másik angol csapat viszont – a Manchester City – 2:0-ra győzte le a Honvédet.

Az év folyamán a lapok beszámoltak több terrortámadásról, amelyeket azonban sikertörténetként tálaltak. Ezek olyan „civilizációs” hírek voltak, nemzetközi eseményként tálalva, amelyek jellemzően helyeztek el bennünket a népek családjába. Az igazsághoz tartozik, hogy nem saját akaratunkból kerültünk a terrorizmust támogató országok sorába.

6.

1970-ben a hatalom résen volt. Április 4-én nagyszabású katonai díszszemlét rendeztek a Felvonulási téren. Mivel a Városliget mellett lakom, a díszszemle előtti napokban a környéken mindenkit igazoltattak, engem is, és csak akkor engedtek tovább, ha a személyi igazolványommal tudtam bizonyítani: csakugyan ott lakom.

Ebben az évben történt az is, hogy március 15-én felvonult mintegy 20-25 főnyi csoport: a Kossuth-nótát és a Klapka-indulót énekelték, és a hivatalosnál nagyobb méretű kokárdát tűztek ki. Ez az esemény nagy munkát adott a rendőrségnek. Kenedi János Állambiztonsági olvasókönyvében mintegy 14 oldalon idéz az ügyben felvett jegyzőkönyveket (második kötet, 7–20. oldal). Ki kellett deríteni, ki miért vonult fel és milyen indíttatásból dalolt. Ez nagyon komoly munka volt. Nem csupán a szándékot vizsgálták, hanem górcső alá vették a résztvevők egész életútját.

A Kádár által meghirdetett kétfrontos harc keretében a politikai vezetőknek a múlt árnyaival is meggyűlt a bajuk: személy szerint Marosánnal és Rákosival, akik ellen a párt politikai bizottsága még 1970-ben is kénytelen volt fellépni a kulisszák mögött.

Nézzük először a Marosán-ügyet! 1962-ben, abban a korszakban – amikor a politikai vezetés már enyhíteni kívánta a terrort – már nem használt önfejűsége, mértéktelen demagógiája, és az sem, hogy sokat megengedett magának Kádárral szemben. 1962. október 12-én felmentik minden pártmegbízatása alól. Hoznak egy mókás politikai bizottsági határozatot is. Formálisan maradjon az Elnöki Tanács alelnöke, de ténylegesen nem funkcionálhat. Elveszik tőle „M” és „K” telefonját, a kormányőrséget és az állami gépkocsit. Villamoson kell járnia. Micsoda csapás!

1969-ben megkeresik, hogy megbeszéljék vele: a felszabadulás közelgő évfordulója alkalmából – 1970. április 4-én – ki akarják tüntetni. Vérig sérti, hogy ezt Pullai közli vele – és nem Kádár. Visszautasítja a kitüntetést. A dolog úgy festett, hogy Kádárnak 1970-ben, belső személyi sakkjátszmájához kellett egy ellenfigurának alkalmas személy, s erre Marosánt szemelte ki. A kitüntetés mézesmadzagja nem vált be, ezért Kádár személyes magánlevelet írt neki, ami akkor nem vezetett eredményre, mert nem legyezgette eléggé Marosán hiúságát. A hatalomnak azonban volt még egy mézesbödönje tartalékban. Megígérte, hogy kiadja Marosán gondosan visszatartott könyv-kéziratait, ha kihagyja belőle azok nevét, akik abban az időszakban szentnek és sérthetetlennek számítottak. Ezt Marosán nem vállalta, mert félő volt, hogy így kihagyják kéziratából az alanyokat és állítmányokat, a kötőszavakat, igeidőket, és a végén csak az írásjeleket hagyják benne. A könyv rövid huzavona után alig húsz év múlva, 1989-ben meg is jelent. Igaz, hogy ekkor Kádárt elhalálozása már megakadályozta a cenzori tevékenység ellátásában, Aczél György pedig már 1988. május 22-én kivált a legfelső vezetésből.

Marosán 1972-ben végül is visszalépett a pártba, majd élete végéig ellubickolt a szakszervezetek langyos vizeiben. Azt hiszem, a mai magyar parlamentben is fellelhető Marosán reinkarnációja.

1970-ben a háttérben még mindig ott munkál a múlt másik árnya, a Szovjetunióban élő Rákosi Mátyás. 14 év óta bombázza leveleivel a szovjet vezetőket és az MSZMP Központi Bizottságát hazatérésének engedélyezése érdekében. 1968-ban az MSZMP már hajlik arra, hogy megengedje Rákosi hazatérését, ezt azonban szigorú feltételekhez kötik. Kádár – akinek puritánsága nem vitatható – még Rákosi nyugdíját is meghatározta, 3600 Ft-ban. Ennél fontosabb feltétel volt, hogy Rákosinak meg kellett volna ígérnie: távol tartja magát a politikától, és lehetővé teszi kapcsolatainak ellenőrzését. Ezeket a feltételeket Rákosi nem vállalta, ehelyett tovább ostromolta leveleivel a hatóságokat, 1970-ben újabb panaszleveleket ír Szuszlovnak, valamint az MSZMP Központi Bizottságának, amelyben közli, nem egyezik bele, hogy itthon házi őrizetben éljen.

A Rákosi beadványára küldött utolsó válaszlevél (1970. december 12.) lényege, hogy a központi bizottságnak „a feltételeket nem áll módjában megváltoztatni”. Ezt a levelet Rákosi már nem kapja meg, mert infarktussal kórházba került, 1971. február 5-én pedig a gorkiji (Nyizsnij Novgorod) kórházban meghalt.

7.


Az 1970. november 24-i lapokban a X. pártkongresszus elnökségének fényképe árasztja szeretetének sugarait a munkába induló magyar dolgozókra. Fock Jenő éppen megnyitóját tartja, amely megkülönböztetett figyelmet érdemel. Mindenkit üdvözölni kell, aki közelről vagy távolról megjelent. Sokan jöttek. Részben azért, mert érdekli őket a kongresszus, vagy csupán azért, mert nálunk jól főznek. Kádár láthatóan összpontosít, épp négyórás beszámolójára készül. Brezsnyev gondolataiba merül, sok minden járhat a fejében. Nincs könnyű dolga. Nehéz lehet ezt a sokszínű bagázst egyben tartani. Bár 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában bebizonyosodott, hogy a Nyugat minden szitkozódás dacára érvényesnek tekinti az 1945 februárjában, Jaltában meghúzott vonalat, az ördög nem alszik.

Kádárral nincs nagy baj, mert apróbb fegyelmezetlenségeitől eltekintve hűsége nyilvánvaló. Két év elmúltával már Csehszlovákiával is helyreállott a puszipajtási viszony, és nem csupán átvitt értelemben.

Márai Sándor írja naplójának 1970-es jegyzeteiben: „Politika: az ember színészi képességeinek felső lehetősége. A televízió a prágai repülőteret mutatja, ahol Svoboda cseh államelnök (akit – mint Borgia spanyol hóhérai az áldozatot – lassan fojtogatnak) csókkal üdvözli Brezsnyevet, Koszigint, tehát a szovjet szakembereket, akik két esztendő előtt, az ugyancsak csókolózó és ölelkező pozsonyi békülési, megegyezési komédia után, útnak indították a szovjet-orosz tankokat, hogy Csehszlovákiában (az egyetlen európai országban, ahol 1948-ban a nép demokratikus, szabad, titkos választásokon optált a kommunizmus mellett) lemészárolják a »humanizált, emberarcú« kommunizmus kísérletét. Svoboda, az érdemrendes, kommunista törzsfőnök, aztán Dubcek, Szmrkovszki, Cernik (hol voltak ezek, amikor felakasztották osztályos társaikat, Slanskyt és Clemetist?…) megsemmisülten tértek vissza Moszkvából, és az elmúlt két évben az oroszok »normalizálták« Csehszlovákiában a kommunizmust… A csókolózásra kényszerített ellenfél új figura a történelemben. Hitler nem csókolózott az áldozataival, beérte, szerényen, hogy lemészárolta őket.”

Visszatérve Brezsnyev gondterhelt arckifejezésére, felmerül bennem: vajon sejtette-e már, mi történik majd három hét múlva Lengyelországban, ahol rövidesen új főnököt kell keresnie. Nem tudni, hogy Brezsnyevet milyen jelentésekkel táplálták, csupán annyi bizonyos, az előzményeken neki is el kellett volna gondolkodnia.

1970. december 14-én az áremelések miatt súlyos munkászavargások törtek ki a gdanski hajógyárban. December 20-án lemond W. Gomulka pártfőtitkár, három nap múlva pedig Cyrankiewicz miniszterelnök. Az új első titkár Gierek, az új miniszterelnök Jaroszewicz.

Nem tudhatjuk, mit sejtett meg mindebből Brezsnyev, annyit azonban bizonyosan tudott, hogy még nehéz idők várnak rá, mert az önállóságtól megfosztott országoknak a gondja is az ő nyakába szakadt. Hiába, minél nagyobb hatalom összpontosul egyetlen kézben, annál több vele a gond is… A gdanski és a budapesti Óbudai Hajógyár fontos volt a szovjet katonai hatalom számára, Brezsnyev rakétaprogramja pedig nem nélkülözhette a pécsi uránt és a magyar timföldet. Az urán a rakéták töltetéhez, a bauxit és timföld pedig a rakéták köpenyéhez szolgáltatott nyersanyagot.

1970-ben a magyar külkereskedelem kétharmada KGST-országokkal bonyolódott, annak fele pedig a Szovjetunióval. Egyharmad jutott a kapitalista világra, és ezzel a szocialista táboron belül élenjártunk.

Kádár teljességre törekvő kongresszusi beszámolójában megpróbált képet adni a társadalmi változásokról, de az egyoldalú, csak a sikereket hangsúlyozó, monotóniába csomagolt panelek miatt ez a kísérlet nem sikerült. Pedig voltak változások. Csupán kettőre utalok: a különleges, mindaddig csak Magyarországon létező kubikusréteg megszűnésére, valamint a „Telek-Magyarország” jelenség elterjedésére.


A kubikusok mintegy két évszázada kialakult földmunkásréteg, akik nevüket a kiemelt és elhelyezett föld köbmétere (kubik) után kapták. A földmunkagépek előtti korszakban, a XIX. századi folyószabályozás és vasútépítés idején ők végezték az összes földmunkát. Saját talicskájuk, lapátjuk és ásójuk volt, alföldi lakhelyükről tömegesen vándoroltak munkahelyükre, ahol földbe vájt hálóhelyen aludtak. Eledelüket maguk főzték hazulról hozott lebbencsből, szalonnából és krumpliból. A kubikusoknak nem volt könnyű életük. A talicska önsúlya 30 kiló, megrakva földdel 130 kiló, de a jó teherelosztás miatt 100 kg súly a kerékre hárult, a kubikusra 30 kiló maradt. Ám ezt gyakorta látástól vakulásig emelték, töltötték és ürítették. 4-5 óránként volt egy-egy pipahuja (pipaszünet). A két világháború közötti időszakban kevés volt a munka. Ott álltak a kubikusok talicskáikkal a Keleti pályaudvarnál, és várták a jó szerencsét, a munkát, néhány pengő kereset reményében. Mikor 1962-ben a Fővárosi Kertészet élére kerültem, ugyancsak meglepődtem, hogy a parképítő munka zömét még mindig kubikusok végezték, több évszázados technikával, ásóval, lapáttal, csákánnyal. Annyi változás volt, hogy már nem a földön aludtak, hanem munkásszállásokon, és lebbencsüket már beszerelt főzőlapokon főzték meg.

Végre nálunk is megindult a gépesítés. 1970-ben 78 ezer traktor dolgozott hazánkban és már a kertészek is hozzájuthattak a földkitermelést, szállítást és terítést szolgáló célgépekhez, sőt a parkokban a pázsitnyírást is gépekkel végeztük. A kubikusok egy része gépkezelő lett, más része segédmunkás vagy éppen szakmunkás. A kiöregedett kubikusok helyére újak már nem álltak be, de utódaik, a vidékről városba utazó munkások megmaradtak. Szerszámaik, a talicskák, raktárba kerültek, így 1970-ben már csak elvétve lehetett hazánkban kubikost találni. Érdekes sorsukról, életükről képet kaphatunk a csongrádi Kubikus Múzeumban, ebben az egyedülálló intézményben.

1970-ben elhatalmasodott nálunk a „Telek-Magyarország” szindróma; aki csak tehette, hétvégi telket szerzett magának. Európa nyugati és északi országaiban ez a telekmánia nem terjedt el. Ennek magyarázata első pillantásra egyszerűnek tűnik: ott a legtöbb lakásnak volt kertje. Ezt nálunk az úgynevezett közcélú zöldfelületek pótolták. Ám ez csupán felszíni magyarázat. Az igazi ok véleményem szerint abban keresendő, hogy a magyar nép nem bírja a klausztrofóbiát, azaz a bezártság érzését, amit emelkedettebb szóhasználattal népünk szabadságvágyának is nevezhetünk. De hát ilyenek voltunk mi már a honfoglalás előtt, sőt utána is. A vándorlástól később sem idegenkedtünk, hiszen a kézműipar kialakulása idején, a XVIII. és XIX. században mesterlegényeink képzéséhez tartozott a külföldi, főleg németországi vándorút. A két világháború között a polgári és arisztokrata fiataloknál az esküvőhöz éppen úgy hozzátartozott a velencei nászút, mint manapság faluhelyen a menyasszonytánc. Egy szó mint száz, a vasfüggönyt nem nekünk találták ki.

Ilyenformán az 1970-ben megindult telekjárványt a bezártságból való szabadulás vágya jellemezte. Ez ugyan pótcselekvés volt, ám ezt maroknyi népünk nagyon céltudatosan vitte véghez. A telek olcsó volt még a Dunakanyarban, a Velencei-tónál, sőt a Balatonnál is. A telekre először kerítés került, majd szerszámoskamra. Ezt követte a víz bevezetése, majd a kőház felépítése olyan méretekben és minőségben, amilyent a tulajdonos helyzete, létező vagy mesterségesen megteremtett lehetősége megengedett. (Ez utóbbi fordulatot nem sértésnek szántam. Nemcsak lopással él az ember, hanem a kölcsönös érdek kihasználásával is.) Telek-Magyarország létét a balatoni és szentendrei utak forgalma kielégítően igazolja.

Ami engem illet, nincs telkem, ám az utazásoktól nem voltam elzárva. Olyan voltam, mint a kommunizmus kísértete: 1970-ben bejártam Európát. A kommunizmus kísértetét annyiban szárnyaltam túl, hogy 1970 őszén még az Egyesült Államokba, az imperializmus fő fészkébe is eljutottam.

Amerikában nem sikerült ugyan a helyszínen megfigyelnem az imperializmus ragadozó természetének jellegzetességeit, ellenben csodabogárként jelentős figyelmet keltettem. 1970-ben nem volt szokás a vasfüggönyön túlról érkezni az Egyesült Államokba. Némi meglepetéssel észlelték, hogy ennek ellenére nagyjából úgy festek, mint más, hétköznapi ember. Két tulajdonságom azonban ékesszólóan árulkodott róla, honnét jöttem: csapnivaló volt az angol kiejtésem, és nem szerettem a félig nyers bifszteket. Megkérdezték, visszamegyek-e Magyarországra? Közöltem, hogy igen, mert szeretem a gulyáslevest és a családomat. (Lehet, hogy fordított sorrendet használtam.) Nagyon meglepte őket, hogy akad olyan ember, aki az USA helyett egy kis keleti országot választ lakhelyéül, ahol az emberek Bukarestben vagy valami hasonló nevű városban eszik a mákos tésztát, a vadak eledelét, miközben sátraik előtt fáradhatatlanul járják az orosz táncot.

8.


A tisztesség megköveteli, hogy politikai csőlátás nélkül vessünk számot 1970 örökségével.

Ebben az évben jutott otthonhoz vagy új otthonhoz mintegy 250 ezer honfitársunk. Átadták az első metróvonal felét (a Deák tér és az Örs vezér tere között). Épül a másik fele is, és két év múlva át is adják. Tervezik a következő, észak–déli metrószakaszt.

Falun a háztáji gazdaság ösztönzésével megteremtik a parasztság érdekeltségét az élelmiszer-termelés növelésében.

Az év előzménye és követő évtizedének vívmánya volt, hogy elterjedt a nehéz fizikai munkák gépesítése.

Az esztendő vívmánya volt – és az egész korszak legfontosabb vívmányai közé tartozott – a tanulás lehetőségének biztosítása. Sokan éltünk ezzel a lehetőséggel. Igaz, árukapcsolás révén a szakismeretek mellé megkaptuk a magunk kötelező marxizmus–leninizmus adagját is. 1970-ben kétmillióan tanulmányozták az egyedül üdvözítő tanokat – ezeket a tanfolyamokat  a népnyelv csak foxi-maxiként emlegette. 1970-ben doktori szigorlatomon a másfél órás szaktétel kifejtése után még fél órán át magyaráztam, hogy Lenin hogyan fejlesztette tovább Marx újratermelési sémáit.

Orwell-lel szólva: a Nagy Testvér figyelt minket, így a szellemi élet sokszínűségéről szó sem lehetett.

Már említettem, hogy a megszerzett javak az ország nagymértékű eladósodásával jártak. Más gondokat is örököltünk. A panellakások mennyiségi szempontok szerint készültek, a minőség erősen háttérbe szorult. A hőtérképek tanúsága szerint a nyílászárók ezekben a házakban mindenütt hézagosan illeszkedtek, tehát a lakások még dobozként sem funkcionáltak igazán jól. Ennél rosszabb csak az volt, ha a nyílászárók történetesen tökéletesen zártak. Ekkor jelent meg a falakon a gombásodás. A panellakások faláról ugyanis hiányzik a mészvakolat, amely évszázadok óta gondoskodik a házfalakon a hőkiegyenlítésről.

Noha a Kádár-korszak utáni nosztalgia egy virtuális egyenlőségképet dédelget magában, a korszakra valójában inkább az orwelli jelmondat volt a jellemző: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok még egyenlőbbek!”

• Beszélő évek – 1970