Skip to main content

Debreceni Irodalmi Napok vitája

Vissza a főcikkhez →


Szemelvények Ágoston Vilmos vitaindítójából

[…] Ceausescu pontosan az a célt követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai Egyetem megszüntetésekor, vagy később a nyolcvanas években, csak éppen külpolitikai taktikából időleges paktumot kötött a romániai magyarsággal, még precízebben: azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Előbb különválasztotta, aztán belügyivé minősítette, hogy saját magunk asszisztálásával azt csinálhasson velünk, amit akar. Aki ezt akkor nem látta ilyen világosan, az fellapozhatja a korabeli sajtót, és rádöbbenhet, hogy a kettős felelősség [értelmezését lásd alább] egyoldalú megtagadtatása jóval előbb volt, mint a csehszlovákiai szomorú emlékű bevonulás.

[…] „Mi, romániai magyar írók – olvassuk az Utunk 1968 aug. 2-i számában – számos alkalommal kifejezésre jutattuk meggyőződésünket pártgyűléseken és Románia Szocialista Köztársaság Írószövetségében, amely szervnek mi is tagjai vagyunk. Álláspontunk tehát szilárd és világos: a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt […] Mindezt azért kellett végiggondolnom, és az állásfoglalás igényével leírnom – olvassuk – mert írótársaimmal együtt rendkívül furcsállom a Magyar Írók Szövetsége Kritikai Szakosztályának kerekasztal-értekezletén megfogalmazott – és a napi- és irodalmi sajtóban is nyilvánosságra hozott megállapításokat, miszerint a szomszéd államok – Szovjetunió. Csehszlovákia. Jugoszlávia. Románia – magyar irodalmainak kötődése kettős, és hogy a felelősség ezekért az irodalmakért közös. Bármilyen oldalról közelítem meg, visszatetszést vált ki bennem a budapesti kritikusok kollektív megnyilatkozása, és nemcsak azért mert a »kettős kötődés, kettős felelősség« elméletének kidolgozói alapvető irodalmi és politikai elveket vettek semmibe, hanem mert teóriájuk fogantatása nyilvánvalóan irodalmon kívüli, és igen kétséges, hogy fenntartói a magyar nemzetiségi irodalmak érdekeit tartották szem előtt.” [Huszár Sándor: A felelősség oszthatatlan]

[…] A bukaresti Előrében két cikket is találunk ebben a témakörben, mégpedig a júliusi számokban. Az érvelés hasonló, legfeljebb a stílus más. „E felelősségünket – és ezt nem lehet eléggé kihangsúlyozni – nem kívánjuk megosztani senkivel. Viselésére, vállvetve a román kultúra művelőivel, van bőven erőnk és tehetségünk. Mulatja a múlt, jelzi a jelen, és minden kétséget kizáróan bizonyítja – a jövő.” [Előre, 1968. július 7.) Nem érthetünk egyet semmi szín alatt a Magyar írószövetség említett íróértekezletén, utána pedig a magyarországi napisajtóban megfogalmazott kettős kötődés, kettős felelősség programjával. […] Állásfoglalásunk elvi meggyőződéseinken túl arra a gyakorlati meggyőződésünkre támaszkodik, hogy a Román Kommunista Párt, akárcsak eddig, ezután is minden feltételt biztosit a romániai magyar irodalom fejlődése érdekében” [Előre, 1968. július 24.]

[…] még néhány lapban és az Igaz Szóban lehozták a többnyire hasonló, de általában a szerzők egyéniségéhez idomított szövegeket. Ezeket az írásokat a romániai magyar irodalom jelentős személyiségei írták, és nevüket adták hozzá, tehát valamilyen módon csak meg kellett hogy magyarázzák önmaguknak, miért vállalták, miben reménykedtek. […] a közös felelősséget, az összetartozást és a kettős kötődést visszautasítani azt jelentette, hogy vállalják a felelősséget mindazért, amivel a Ceausescu-diktatúra a későbbiekben az erdélyi magyarságot sújtotta, szabad kezet adtak neki a kérdés további „belügyként” való kezelésére.

Domokos Géza reflexiója a vitaindítóra

Köszönöm és gondolom, köszönjük Ágoston Vilmos szókimondó eszmefuttatását. Lám, milyen különös, oly sokszor drámai az elmúlt 20-30 esztendő története a politikában, irodalomban, emberek életében. Megvallom: a bukaresti Előrében megjelent cikk szerzője én voltam. És most […] debreceni találkozónk ma délelőtti elnökeként hallgathatom meg Ágoston Vilmos kegyetlenül őszinte szövegét. A hallottakon el kell gondolkoznia a politikának is, az irodalomnak is, mindenkinek, aki ezeket az évtizedeket átélte. Aki nem mindig a helyes utat választotta, de utat választott. Következésképp mindenért, jóért és rosszért, kis sikerekért és iszonyú vereségekért vállalnia kell a felelősséget. Tudtam már akkor, 1968 nyarán, hogy a nyomásra, politikai és erkölcsi elveim ellenére írott cikk nem válik dicsőségemre. Méliusz József, Szász János, Bodor Pál a tanúm: tudatosan vettem vállamra a szégyen keresztjét. […] Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterion igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt, hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nemegyszer örömét idézem fel – számomra megérte.

Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, de a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tetteinket, tévedéseinket, amiben ezek megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.

Romániai magyar Irodalom 1970–1990. – Látó, 1991/3:347–375. o.
(szemelvények a Debreceni Irodalmi Napok vitájának megszerkesztett szövegéből, II. rész)



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon