Vissza a főcikkhez →

„Rényi Péter a filmben a kíméletlen forradalmi erőszak egyetértő-azonosuló, aggály nélküli igenlését látja. Szerintem – ha nem is »ellenkezőleg” de »kiegészítőleg« – a film az erőszakgesztusokkal szerves egységben, többoldalúan ábrázol egy olyan etikai-ideológiai kollíziót, amely éppenséggel idegen a baloldali kalandorságtól, s amelyben a proletárforradalom, a marxizmus tanulságainak kritikai értékelő visszavetítése jut érvényre.”

(Tóth Dezső, Népszabadság, 1968. július 11.)

(R. P.) „indulatait és felelősségérzetét értjük, de gondolatmenetében újra megállít bennünket egy különös szakadék. Egy helyütt azt írja: »No de nem igaz-e, amit ez a filmnovella ír? S amit – olykor döbbenetes logikával – be is bizonyít? De igaz, lényegében igaz.« Amikor viszont a film hatásáról beszél, ezt állítja: „csak szörnyű iszonyatot szülhet, lelki és szellemi borzongást, pesszimizmust, kétségbeesést… Sosem forradalmi ihletet, sosem a harc vállalását.”

A kérdés tehát kiélezetten – Rényi Péter szavai alapján – így merül föl: lehet-e »lényegében igaz« művel válaszolni »arra a kispolgári közönyre, amely korunk forradalmi elhivatottságát tagadja«? Szerinte nem lehet. Ha nem tévedünk, Rényi az igazság nyomasztó súlyától félti a mozinézőt. Holott az igazság, bármilyen leverőnek hat is, végső soron mindig forradalmi.

Kétségtelen, hogy történelmünk legdrámaibb pillanataival félelmetes is szembenéznünk. S talán épp Dózsával a legnehezebb. Két lehetőség közül választhattunk. Vagy megszépítjük visszamenőleg az eseményt, és teliálmodjuk a mozivásznat sikeres szabadságharcokkal, délibáb-hősökkel, jókais ragyogással, vagy pedig tudomásul vesszük, hogy a történelem nem ajándékozott meg bennünket ennyi forradalommal, de könyörtelen örökséget hagyott ránk – olyat, amilyet. Ezt kell vállalnunk. Tudjuk, hogy Rényi Péter is így gondolta, éppen ezért érthetetlen, miért ítélkezik másként: A filmnovelláról elismerősen írja, hogy »a magyar parasztforradalom legkíméletlenebb kritikáját« írjuk meg, s közben szemünkre veti, hogy Dózsát a film »eszményként idézi föl«. Rényi ebben tudathasadást gyanít, pedig ez csak egy súlyos és természetes ellentmondás, amely a történelemé, s amit mi csak megpróbáltunk fölvállalni.”

(Csoóri Sándor–Kósa Ferenc, Filmkultúra, 1968/5. sz.)
 

„Amit én az Ítélet történelemábrázolásánál reklamáltam, korántsem e tények tagadása (ezt teszi a felületes romantika), hanem a tényeket vindikáló objektív adottságoknak az érzékeltetése. Mert Csoóri és Kósa ezeket nem érzékeltetik. Az ó képük a forradalomról így torzul egy kiúttalan, örök tragédia képévé. Nem én kérem számon a történelmietlen aktualizálást, ők ábrázolják történelmietlenül a Dózsa-féle helyzetet. Főként azért, mert csak a forradalom szubjektív oldalára teszik a hangsúlyt, olyan folyamatnak ábrázolva a forradalmat, amelynek az alfája és ómegája a forradalmi tömegek, illetve a forradalmi vezérkar akarata, elszántsága, hűsége a forradalmi eszmékhez. Pedig a forradalom – ez a marxista forradalomelmélet veleje – mindenekelőtt objektív folyamat.

Engels a német parasztháborúról szóló értékelésének előszavában egészen addig megy, hogy kijelenti: a szubjektív oldal, »a korszak politikai és vallási elméletei nem okai, hanem eredményei« az ország gazdasági állapotának, »a korban elért fejlettségi fokának«.

Egy műalkotás persze nem tanulmány, nem lehet rajta számon kérni egy ökonómiai és szociális analízist. De az objektív viszonyok érzékeltetését igenis meg lehet követelni, mert ha ez az oldal eltűnik a látószögünkből, akkor a szubjektív oldal is eltorzul. A vezér, aki győz, mitikus hőssé, a Történelem felett álló istenséggé növekszik, ha meg veszít, árulóvá vagy gonosztevővé, hitehagyottá kell hogy törpüljön. De egyik sem igaz. Ezen a mérlegen nem mérhető egy forradalmár se: a forradalmakat nem a vezérek csinálják, és nem is egyszerűen az ő bűnük, ha azok eltorzulnak. Szerepük lehet óriási, de csak attól, hogy felismerik az objektív helyzetet, annak is a szükségleteit. Mint ahogy tévedéseik is messze kihatnak, ha képtelenek ennek a felismerésére. De az egyben azt is jelenti, hogy teljesítményüket mérni csak az objektív viszonyokon lehet, azon, hogy mit ismernek fel, és mit ismernek félre. Kósa és Csoóri Dózsát nem ezen méri. Ezt a legfrappánsabban a Werbőczyvel való beszélgetéseiben lehet látni.”

(Rényi Péter, Filmkultúra, 1969/1.)

• Beszélő évek – 1970