Lázok János

Nyomtatóbarát változat

Frissen megjelent Sütő András-monográfiájában Ablonczy László – Dos Passos, Sartre és Camus prózájával összevetve – a következőkben véli megragadhatónak a Sütő-mű sajátos szerkezetét, az Anyám könnyű álmot ígér epikus mozaikjaiból összeálló műegész fő szervezőelvét: „Az apró történetek, emberi sorsok a kollektív irányába utalnak. Az említett szerzőknél az Én áll a központban, Sütő András a kis epizódokkal a Sokak életét építi fel. […] Az életben maradás kicsi győzelmeit említettük; ez is olyan világnézeti-esztétikai pont, ahol Sütő András műve alapvetően különbözik a francia újprózától.”[1]

A korabeli kritika szintén az epikus részletekből összeálló társadalomkép teljességét emelte ki a mű legfőbb erényeként, és joggal: valóban kivételes jelentőségű a naplójegyzetekben ábrázolt valóságnak ez az epikus vetülete, hiszen – hogy csak a legfontosabbat említsük – az erdélyi-romániai magyar irodalomban ez a könyv az első híradás az ötvenes évek törvénytelenségeiről, az erőszakos téeszesítés – erdélyi szóhasználattal: kollektivizálás – áldozatairól.

E méltatások relevanciáját pillanatig sem vitatva, a következőkben a Sütő-műben megnyilvánuló lírai én megnyilatkozásaival szeretnék foglalkozni, még pontosabban azzal a kerettörténettel, amely jóval több, mint az epikus részleteket laza szerkezetté összefűző lírai kötőanyag. A líraiság itt a műfajt is meghatározó formateremtő elvvé válik: az Anyám könnyű álmot ígér azért naplóregény, mert narrátora külső szemlélőből fokozatosan lírai alannyá tűnik át – az alkotó belép a képbe, sorsa, személyisége részévé válik a szülőfaluról készülő számbavételnek.

A mű kerettörténete látszólag egyszerű: a gyerekként városi iskolába, majd a falutól még távolabb eső közéletbe emelkedő fiatalember – a naplóregény lírai alanya – huzamosabb időt tölt otthon szülőfalujában, szülei, rokonsága körében, hogy számba vegye a távozása óta eltelt negyedszázad, a negyvenes-ötvenes évek változásait – kívül és belül, saját benső világában is: „Szakadt szál után kutatok, melynek gomolyagja elgurult valahol a gyermekkor bokrai között. A fonál apám hányatott életének útjait jelzi a századfordulótól máig, amikor is egyre nehezebb eligazodnom szorgalmának kényszerű sokféleségében. Nemcsak tudom: enyhe sajogással érzem is, hogy eltávolodtam tőle. Míg mellette voltam, és egy helyett kettőt lépve, a fejtartásomat is hozzá igazítva, csikóként mindig a nyomában loholtam […] otthonosabb voltam a gondolatai között. Fél szavából is értettem, mi a teendőm, merre kell indulnom. Talán éppen ez sajog bennem: a félszavas megértés hiánya. Falat emelt közénk az idő.”[2]

Az Anyám könnyű álmot ígér legszebb epikus részei, a fölidézett gyermekkori emlékek, a közeli és távoli rokonok sorra látogatása, a világítás és a halotti tor, a névnapozás és a karácsonyi kántálás közösségi rítusai ugyanakkor lírai variációk egy témára: e hajdani otthonosság újrateremtésének kísérletei. Ahhoz azonban, hogy a hazatérőből hazaérő lehessen, a naplóregény lírai alanyának vállalnia kell a szembesülést azzal a világgal, amelyből távozásakor kétszeresen is kiszakadt: előbb iskoláztatása révén, majd közéleti szerepvállalásával a hagyományos paraszti életmódot gyökeresen felforgató ötvenes évek idején. „Mint egy árnyékból szőtt vigyori ördög, ott ül közöttünk a MEGTÖRTÉNT. Kerülgetjük ügyesen a szavainkkal, de hiába, beveszi magát a mozdulatokba. B. [az író frissen szabadult barátja] a még alig serkedő haját simogatja. C. unokaöcsém két házzal odébb – a nádvágás emlékeképpen – viharfogó marokkal gyújtja a gyufát szélcsendes helyen is; […] G. – kit az ötvenes években gabonabeszolgáltatási galiba miatt ítéltek el – egy hasonlattal gyarapodott, s valahányszor fúj a szél, megállapítja: »olyan éles, mint az osztályharc«. És nevet hozzá diadalmasan. […] B. barátom is nevet, de azzal a kijelentéssel folytatja, hogy ő bizony elköltözik a faluból. Mondom: nem teszi jól, hogy itthagyja a szülőfalut, még ha sok is a bakter és a gond.

– Te is elköltöztél – mondja csöndes ítéletként.

Érzem a hangján, hogy itt minden van, csak fellebbezés nincsen.

– De talán jól tetted – teszi hozzá hosszan rám tekintve. Talán? A megbocsátó bizonytalanság szava az előbbinél is szigorúbb ítéletként hangzik. Lendületes ölelkezéssel búcsúzunk el egymástól.” [116–117.]

Nem nyílt, tételes formában történik ez a szembesülés: egymás mellé szerkesztett, finoman egymásra utaló jelzések rajzolják ki pólusait, és a pólusokat elválasztó törésvonalakkal együtt a mindkét oldali szándékot e határvonalak átlépésére, az egymás felé átvezető hidak megépítésére. A könnyű álmot megígérő anya világításkor, a halottakra való emlékezés napján „Szakadékok között az ösvényt keresi, mely hozzám vezet. Tiszteli a világfelfogásomat, bár Isten, öröklét és a feltámadás dolgában nem ért egyet a tagadásommal. […] Nem ért egyet velem, de megért engem, bár nem tudom, hogy ennek a megértésnek mi az ára. Bátortalan félmondatai, melyeket egy-egy szelíd vita alkalmával felém irányított, azt jelezték, hogy világfelfogásomat nem javamra, hanem a kor rovására írja. A ház- és kertadó mellett amolyan szellemi adónak tekinti, szerződésbeli kötelezettségnek. (J. bátyám ezt úgy fogalmazta meg: aki materialista, annak ugyebár több a fizetése? Az általa ismert mesterségek mellé új mesterséget sorol: a hagyományostól elütő gondolkodást, azt a bizonyos hivatalbélit.) Anyám most úgy akar pártjára állítani, hogy megőrizze köztünk a gondolkodásbéli távolságot. Mint mindig: óvni akar attól, hogy valamiképpen megbántsam őt, ezért oda irányítja szavát, ahol közös a ragaszkodásunk múló és elmúlhatatlan dolgokhoz.

– Tudod-e, hol van a nagyapád sírja?” [67.]

A könyv utolsó fejezeteiben, immár a szimbolikusan visszaszerzett otthonosság biztonságában sor kerülhet végül a problémátlan szülő-gyermek viszonyt, a hajdani egységet megosztó „családi schisma” felidézésére, a metaforikus többletjelentésű Mit is álmodtunk? fejezetcím alatt: „Idestova húsz esztendeje [1945–1965], hogy a cselekvés mámorában rohamra szólító harsonák hangjai közepette ezzel az aggodalommal [a szülői féltéssel] oly kihívóan szálltam szembe, aminőre csak az ifjúság reggeli óráiban képes az ember […] a viharos külső körülmények, a feltorlódott események hullámhegyein szónokló közéleti személyiségek hatása észrevétlen szívódott fel bennem, válott véremmé, kisebbségbe szorítván otthonszerzett, poétikusan szemlélődő hajlamaimat. Talán a két nagyapa, énemnek kétféle forrása birkózott bennem. […] A két öreg váltakozó vonzáskörében egyszer mesét, verset írtam, másszor hajlamaim elől szökve, egy akkor még homályos kötelességérzet sugallatára, boldogan ugrottam fejest a társadalmi cselekvésbe. A csábító lehetőségnek sem mélységeit, sem rejtett sziklaköveit nem ismerhettem. Apám sem, de kétségtelenül fejlettebb volt a veszélyérzete; hasonlóképpen az oknyomozó hajlama is, mert így szólt hozzám:

– A hang a tiéd; a biztatás mástól ered.

– Balogh Edgártól – mondottam. – Ő kérte tőlem a cikket. De nem csak ő … […] Gaál Gábor mellett kattogtatta az új eszmék gépfegyverét Nagy István és Balogh Edgár, valamint az egész baloldali írónemzedék. Tízezres tömeggyűléseken fázódtam a Zsil völgyében Kurkó Gyárfás mellett, s álmokat szövögettem a jövőről Bajor Andorral […] Mikor a névsort a törvénytelenségek megtizedelték, anyám sírva borult rám, és emlékeztetett apám figyelmeztetésére.” [211., 212., 213.]

Ugyanez a szervezőelv, a kétféle szemlélet ellenpontozó párba állítása rendeli egymás mellé a könyv utolsó előtti és ezt megelőző fejezetét; a családi legendáriumból előbukkannak a két szemléletet ugyanolyan meggyőzően képviselő alkati archetípusok – a kétféle világlátás azonos létjogának és igazának elismerése mellett a naplóregény lírai alanyának választását is kifejezve.

Előbb az ezermester apa legutolsó találmányának méltatlan sorsa jelenik meg a Fulton Róbert nyomában című fejezetben, nem véletlenül: „vigaszként” ugyanis saját korukat megelőző feltalálók és újítók keserűen ironikus felsorolása következik, akik sokkal rosszabbul jártak: „Hát aki elsőnek szállt fel egy repülőgéppel és lezuhant […] Hát az az olasz, aki megneszelte, hogy mégis mozog a föld […] Hát az a portugál, egy Szervét Mihály nevezetű, aki a vérkeringést felfedezte! az volt a legkonokabb; lassú tűzön égették meg. […] Apám olyanformán bámult maga elé, mint aki megsejtett valamit a gondolat veszedelmeiből. Nem árulta el, meddig jutott a következtetésben.” [225.]

Metaforikus jelentésű – mert egyben lírai önmeghatározás – a példázatos életű anyai nagyapa alakjának s a vele való utolsó találkozásnak a megidézése is (Halál! Hol a te fullánkod?) Az Isten akaratában mindenkor megnyugvó, a halálra is méltóságteljes nyugalommal készülő nagyapa „Fölemlegeti, hogy tizenkét éves koromban, tanácsa szerint, esténként a Bibliát olvastam. Gyönyörűsége tellett bennem. […] Többször is visszatértünk Jónás történetére a cethal gyomrában. A tanulságot nagyapó vonta le századszor is: ne rugdalózz a sorsod ellen, fiam. […]

– Te voltál az, ugye? – kérdi a biztonság okáért.

– Úgy emlékszem.

– Nehéz elhinnem, fiam. Ha téged ültettelek el Isten kegyelmébe, akkor te fordítva bújtál ki. Ez bizony szomorúságos eredmény.” [231.]

Valószínűleg nem véletlen egybeesés, hogy a nagyapa temetésének ezután következő leírása két, az elhatárolódó distanciát is megteremtő tagadó mondattal kezdődik.

A kerettörténet fikciója szerint az év utolsó napján váratlanul hivatalos telefonüzenet szólítja el szüleitől az írót, Bukarestbe. A szilveszteri visszatekintés az otthon töltött időre, az ilyenkor szokásos év végi számvetés így már nem készülhet el, mindez egy rendkívül sokrétű, metaforikus záróképbe sűrűsödik: „Olyannyira visszaszoktam e parányi világba, mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol két-arasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte. S a mozgás benne néhány szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalakig, amelyek, miközben azt mímelik, hogy nincsenek, az akadálytalanság látszatával csábítanak örökös újrakezdésre. Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.” [245.]

E metaforikus zárókép a két eltérő értékrend és életforma dialektikus viszonyát, eltéphetetlen egységét fejezi ki. A kényszerű búcsú ideiglenes elválást jelent ugyan, de pillanatig sem kétséges, hogy ebben a bensőséges szülő-gyermek kapcsolatban a visszaváró és a visszavágyó kötődés mennyivel erősebb az elválasztó szemléleti-értékrendbeli különbségeknél. A zárókép egésze ugyanakkor – e szoros kötődés jelzése mellett – egy szelíden kritikus külső reflektáltságot is kifejez: a tradicionális paraszti létforma teljességhiányának s az ebből eredő illúzióknak a józan tudomásulvételét. A naplóregényt lezáró akvárium-metaforában e külső, kritikus nézőpont létezését játékos iróniájú megfeleltetések sora jelzi a kicsinyített látszatvalóság, illetve a való világ elemei között. (Vö. „korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat”; „óriási nap: mogyorónyi villanykörte”; „szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalakig”.)

A kisebbségi létmetaforává átlényegített hagyományos paraszti világot, ennek korlátait, amelyek méltatlanul „kicsiny lehetőségek között” (Makkai Sándor) kényszerítik élni az embert, „miközben azt mímelik, hogy nincsenek” – mindezt tehát az Anyám könnyű álmot ígér nem a feltétlen eszményítés jegyében ábrázolja, hanem valamiféle paradox, egyszerre külső és belső látószögből, amely az ábrázolt paraszti létforma értéktelítettsége mellett, azzal egy időben értékvesztését is képes kifejezni.[3] (Vö. „Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.”)

Fél évtized múltán, a hetvenes évek középső harmadában a trilógia drámáiban hasonló, paradox szerkezetű erkölcsi-ideológiai értékjelképek ugyanezt az ellentmondást (tehát a létfolytonosság megőrizhetőségét eltérően megítélő magatartásformák ütközését) szoros baráti vagy testvéri kapcsolatban álló szereplőpárok jelenítik meg. A kényszerű búcsú is visszatérő motívum e drámák végjátékában, csakhogy itt az elválasztó alkati különbségek jóvátehetetlen és áthidalhatatlan szakadékká mélyülnek; az összetartozás, az elválaszthatatlan kötődés értelme tragikus elkésettséggel tudatosul az e művek alapkonfliktusát feloldó drámazáró búcsújelenetekben.

A hetvenes évek első felének romániai és erdélyi magyar eseménytörténete nélkül e korszakjelző eltérés nem elemezhető teljes összetettségében; de ez már egy jóval sokrétűbb új elemzés témája.

Jegyzetek

[1] Ablonczy László: Sütő András hetven éve. Bp. 1997, 199–200. o.

[2] Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Naplójegyzetek. Kriterion, Bukarest 1970, 11–12. o. Az idézett szövegrészek után szögletes zárójelben megjelenő számok e kiadás oldalszámaira utalnak.

[3] A paradox szerkezetű értékjelképek elemzésének terminológiáját Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban (Bukarest, 1992) című tanulmánya alapján használom.

• Beszélő évek – 1970