Skip to main content

„Az év könyve”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér

Ágoston Vilmos, Domokos Géza: Debreceni Irodalmi Napok vitája


Szemelvények Ágoston Vilmos vitaindítójából

[…] Ceausescu pontosan az a célt követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai Egyetem megszüntetésekor, vagy később a nyolcvanas években, csak éppen külpolitikai taktikából időleges paktumot kötött a romániai magyarsággal, még precízebben: azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Előbb különválasztotta, aztán belügyivé minősítette, hogy saját magunk asszisztálásával azt csinálhasson velünk, amit akar.


Sütő András vallomása új könyvéről


Nem tekintem regénynek ezt a könyvet – hanem krónikának. A krónika végét ki kellett várni, és ki kellett várni természetesen azt a légkört is, amelyben azt meg lehet írni. Ennek előtte könyvem rengeteg csíráját próbáltam novellában, elbeszélésben fölhasználni, de olyan objektív irodalompolitikai körülmények is voltak, amelyek inkább a várakozást ajánlották.

Sütő András-interjú, 1992


Ha erkölcsi revíziót kíván nem egy jó barátom – Csoóri Sándor is – olyan értelemben, hogy hasznos és szükséges újravizsgálnunk az életutunkat, amit cselekedtünk az életünkben; ez nagyon indokolt és kötelező mindannyiunkra. […] Kinek-kinek el kell végeznie ezt az önvizsgálatot, nem is gondolkodó az, aki ezt elmulasztja. Én valójában ezt már akkor kezdtem el, amikor megírtam az Anyám könnyű álmot ígér című kötetemet. Sőt, talán már akkor kezdtem el, amikor a Félrejáró Salamonban az apám sorsát írtam meg, nyilvánvalóan az akkori cenzúra nyomásának közepette.


Frissen megjelent Sütő András-monográfiájában Ablonczy László – Dos Passos, Sartre és Camus prózájával összevetve – a következőkben véli megragadhatónak a Sütő-mű sajátos szerkezetét, az Anyám könnyű álmot ígér epikus mozaikjaiból összeálló műegész fő szervezőelvét: „Az apró történetek, emberi sorsok a kollektív irányába utalnak. Az említett szerzőknél az Én áll a központban, Sütő András a kis epizódokkal a Sokak életét építi fel. […] Az életben maradás kicsi győzelmeit említettük; ez is olyan világnézeti-esztétikai pont, ahol Sütő András műve alapvetően különbözik a francia újprózától.”[1]

A korabeli kritika szintén az epikus részletekből összeálló társadalomkép teljességét emelte ki a mű legfőbb erényeként, és joggal: valóban kivételes jelentőségű a naplójegyzetekben ábrázolt valóságnak ez az epikus vetülete, hiszen – hogy csak a legfontosabbat említsük – az erdélyi-romániai magyar irodalomban ez a könyv az első híradás az ötvenes évek törvénytelenségeiről, az erőszakos téeszesítés – erdélyi szóhasználattal: kollektivizálás – áldozatairól.

E méltatások relevanciáját pillanatig sem vitatva, a következőkben a Sütő-műben megnyilvánuló lírai én megnyilatkozásaival szeretnék foglalkozni, még pontosabban azzal a kerettörténettel, amely jóval több, mint az epikus részleteket laza szerkezetté összefűző lírai kötőanyag. A líraiság itt a műfajt is meghatározó formateremtő elvvé válik: az Anyám könnyű álmot ígér azért naplóregény, mert narrátora külső szemlélőből fokozatosan lírai alannyá tűnik át – az alkotó belép a képbe, sorsa, személyisége részévé válik a szülőfaluról készülő számbavételnek.

A mű kerettörténete látszólag egyszerű: a gyerekként városi iskolába, majd a falutól még távolabb eső közéletbe emelkedő fiatalember – a naplóregény lírai alanya – huzamosabb időt tölt otthon szülőfalujában, szülei, rokonsága körében, hogy számba vegye a távozása óta eltelt negyedszázad, a negyvenes-ötvenes évek változásait – kívül és belül, saját benső világában is: „Szakadt szál után kutatok, melynek gomolyagja elgurult valahol a gyermekkor bokrai között. A fonál apám hányatott életének útjait jelzi a századfordulótól máig, amikor is egyre nehezebb eligazodnom szorgalmának kényszerű sokféleségében. Nemcsak tudom: enyhe sajogással érzem is, hogy eltávolodtam tőle. Míg mellette voltam, és egy helyett kettőt lépve, a fejtartásomat is hozzá igazítva, csikóként mindig a nyomában loholtam […] otthonosabb voltam a gondolatai között. Fél szavából is értettem, mi a teendőm, merre kell indulnom. Talán éppen ez sajog bennem: a félszavas megértés hiánya. Falat emelt közénk az idő.”[2]

Az Anyám könnyű álmot ígér legszebb epikus részei, a fölidézett gyermekkori emlékek, a közeli és távoli rokonok sorra látogatása, a világítás és a halotti tor, a névnapozás és a karácsonyi kántálás közösségi rítusai ugyanakkor lírai variációk egy témára: e hajdani otthonosság újrateremtésének kísérletei. Ahhoz azonban, hogy a hazatérőből hazaérő lehessen, a naplóregény lírai alanyának vállalnia kell a szembesülést azzal a világgal, amelyből távozásakor kétszeresen is kiszakadt: előbb iskoláztatása révén, majd közéleti szerepvállalásával a hagyományos paraszti életmódot gyökeresen felforgató ötvenes évek idején. „Mint egy árnyékból szőtt vigyori ördög, ott ül közöttünk a MEGTÖRTÉNT. Kerülgetjük ügyesen a szavainkkal, de hiába, beveszi magát a mozdulatokba. B. [az író frissen szabadult barátja] a még alig serkedő haját simogatja. C. unokaöcsém két házzal odébb – a nádvágás emlékeképpen – viharfogó marokkal gyújtja a gyufát szélcsendes helyen is; […] G. – kit az ötvenes években gabonabeszolgáltatási galiba miatt ítéltek el – egy hasonlattal gyarapodott, s valahányszor fúj a szél, megállapítja: »olyan éles, mint az osztályharc«. És nevet hozzá diadalmasan. […] B. barátom is nevet, de azzal a kijelentéssel folytatja, hogy ő bizony elköltözik a faluból. Mondom: nem teszi jól, hogy itthagyja a szülőfalut, még ha sok is a bakter és a gond.

– Te is elköltöztél – mondja csöndes ítéletként.

Érzem a hangján, hogy itt minden van, csak fellebbezés nincsen.

– De talán jól tetted – teszi hozzá hosszan rám tekintve. Talán? A megbocsátó bizonytalanság szava az előbbinél is szigorúbb ítéletként hangzik. Lendületes ölelkezéssel búcsúzunk el egymástól.” [116–117.]

Nem nyílt, tételes formában történik ez a szembesülés: egymás mellé szerkesztett, finoman egymásra utaló jelzések rajzolják ki pólusait, és a pólusokat elválasztó törésvonalakkal együtt a mindkét oldali szándékot e határvonalak átlépésére, az egymás felé átvezető hidak megépítésére. A könnyű álmot megígérő anya világításkor, a halottakra való emlékezés napján „Szakadékok között az ösvényt keresi, mely hozzám vezet. Tiszteli a világfelfogásomat, bár Isten, öröklét és a feltámadás dolgában nem ért egyet a tagadásommal. […] Nem ért egyet velem, de megért engem, bár nem tudom, hogy ennek a megértésnek mi az ára. Bátortalan félmondatai, melyeket egy-egy szelíd vita alkalmával felém irányított, azt jelezték, hogy világfelfogásomat nem javamra, hanem a kor rovására írja. A ház- és kertadó mellett amolyan szellemi adónak tekinti, szerződésbeli kötelezettségnek. (J. bátyám ezt úgy fogalmazta meg: aki materialista, annak ugyebár több a fizetése? Az általa ismert mesterségek mellé új mesterséget sorol: a hagyományostól elütő gondolkodást, azt a bizonyos hivatalbélit.) Anyám most úgy akar pártjára állítani, hogy megőrizze köztünk a gondolkodásbéli távolságot. Mint mindig: óvni akar attól, hogy valamiképpen megbántsam őt, ezért oda irányítja szavát, ahol közös a ragaszkodásunk múló és elmúlhatatlan dolgokhoz.

– Tudod-e, hol van a nagyapád sírja?” [67.]

A könyv utolsó fejezeteiben, immár a szimbolikusan visszaszerzett otthonosság biztonságában sor kerülhet végül a problémátlan szülő-gyermek viszonyt, a hajdani egységet megosztó „családi schisma” felidézésére, a metaforikus többletjelentésű Mit is álmodtunk? fejezetcím alatt: „Idestova húsz esztendeje [1945–1965], hogy a cselekvés mámorában rohamra szólító harsonák hangjai közepette ezzel az aggodalommal [a szülői féltéssel] oly kihívóan szálltam szembe, aminőre csak az ifjúság reggeli óráiban képes az ember […] a viharos külső körülmények, a feltorlódott események hullámhegyein szónokló közéleti személyiségek hatása észrevétlen szívódott fel bennem, válott véremmé, kisebbségbe szorítván otthonszerzett, poétikusan szemlélődő hajlamaimat. Talán a két nagyapa, énemnek kétféle forrása birkózott bennem. […] A két öreg váltakozó vonzáskörében egyszer mesét, verset írtam, másszor hajlamaim elől szökve, egy akkor még homályos kötelességérzet sugallatára, boldogan ugrottam fejest a társadalmi cselekvésbe. A csábító lehetőségnek sem mélységeit, sem rejtett sziklaköveit nem ismerhettem. Apám sem, de kétségtelenül fejlettebb volt a veszélyérzete; hasonlóképpen az oknyomozó hajlama is, mert így szólt hozzám:

– A hang a tiéd; a biztatás mástól ered.

– Balogh Edgártól – mondottam. – Ő kérte tőlem a cikket. De nem csak ő … […] Gaál Gábor mellett kattogtatta az új eszmék gépfegyverét Nagy István és Balogh Edgár, valamint az egész baloldali írónemzedék. Tízezres tömeggyűléseken fázódtam a Zsil völgyében Kurkó Gyárfás mellett, s álmokat szövögettem a jövőről Bajor Andorral […] Mikor a névsort a törvénytelenségek megtizedelték, anyám sírva borult rám, és emlékeztetett apám figyelmeztetésére.” [211., 212., 213.]

Ugyanez a szervezőelv, a kétféle szemlélet ellenpontozó párba állítása rendeli egymás mellé a könyv utolsó előtti és ezt megelőző fejezetét; a családi legendáriumból előbukkannak a két szemléletet ugyanolyan meggyőzően képviselő alkati archetípusok – a kétféle világlátás azonos létjogának és igazának elismerése mellett a naplóregény lírai alanyának választását is kifejezve.

Előbb az ezermester apa legutolsó találmányának méltatlan sorsa jelenik meg a Fulton Róbert nyomában című fejezetben, nem véletlenül: „vigaszként” ugyanis saját korukat megelőző feltalálók és újítók keserűen ironikus felsorolása következik, akik sokkal rosszabbul jártak: „Hát aki elsőnek szállt fel egy repülőgéppel és lezuhant […] Hát az az olasz, aki megneszelte, hogy mégis mozog a föld […] Hát az a portugál, egy Szervét Mihály nevezetű, aki a vérkeringést felfedezte! az volt a legkonokabb; lassú tűzön égették meg. […] Apám olyanformán bámult maga elé, mint aki megsejtett valamit a gondolat veszedelmeiből. Nem árulta el, meddig jutott a következtetésben.” [225.]

Metaforikus jelentésű – mert egyben lírai önmeghatározás – a példázatos életű anyai nagyapa alakjának s a vele való utolsó találkozásnak a megidézése is (Halál! Hol a te fullánkod?) Az Isten akaratában mindenkor megnyugvó, a halálra is méltóságteljes nyugalommal készülő nagyapa „Fölemlegeti, hogy tizenkét éves koromban, tanácsa szerint, esténként a Bibliát olvastam. Gyönyörűsége tellett bennem. […] Többször is visszatértünk Jónás történetére a cethal gyomrában. A tanulságot nagyapó vonta le századszor is: ne rugdalózz a sorsod ellen, fiam. […]

– Te voltál az, ugye? – kérdi a biztonság okáért.

– Úgy emlékszem.

– Nehéz elhinnem, fiam. Ha téged ültettelek el Isten kegyelmébe, akkor te fordítva bújtál ki. Ez bizony szomorúságos eredmény.” [231.]

Valószínűleg nem véletlen egybeesés, hogy a nagyapa temetésének ezután következő leírása két, az elhatárolódó distanciát is megteremtő tagadó mondattal kezdődik.

A kerettörténet fikciója szerint az év utolsó napján váratlanul hivatalos telefonüzenet szólítja el szüleitől az írót, Bukarestbe. A szilveszteri visszatekintés az otthon töltött időre, az ilyenkor szokásos év végi számvetés így már nem készülhet el, mindez egy rendkívül sokrétű, metaforikus záróképbe sűrűsödik: „Olyannyira visszaszoktam e parányi világba, mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol két-arasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte. S a mozgás benne néhány szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalakig, amelyek, miközben azt mímelik, hogy nincsenek, az akadálytalanság látszatával csábítanak örökös újrakezdésre. Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.” [245.]

E metaforikus zárókép a két eltérő értékrend és életforma dialektikus viszonyát, eltéphetetlen egységét fejezi ki. A kényszerű búcsú ideiglenes elválást jelent ugyan, de pillanatig sem kétséges, hogy ebben a bensőséges szülő-gyermek kapcsolatban a visszaváró és a visszavágyó kötődés mennyivel erősebb az elválasztó szemléleti-értékrendbeli különbségeknél. A zárókép egésze ugyanakkor – e szoros kötődés jelzése mellett – egy szelíden kritikus külső reflektáltságot is kifejez: a tradicionális paraszti létforma teljességhiányának s az ebből eredő illúzióknak a józan tudomásulvételét. A naplóregényt lezáró akvárium-metaforában e külső, kritikus nézőpont létezését játékos iróniájú megfeleltetések sora jelzi a kicsinyített látszatvalóság, illetve a való világ elemei között. (Vö. „korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat”; „óriási nap: mogyorónyi villanykörte”; „szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalakig”.)

A kisebbségi létmetaforává átlényegített hagyományos paraszti világot, ennek korlátait, amelyek méltatlanul „kicsiny lehetőségek között” (Makkai Sándor) kényszerítik élni az embert, „miközben azt mímelik, hogy nincsenek” – mindezt tehát az Anyám könnyű álmot ígér nem a feltétlen eszményítés jegyében ábrázolja, hanem valamiféle paradox, egyszerre külső és belső látószögből, amely az ábrázolt paraszti létforma értéktelítettsége mellett, azzal egy időben értékvesztését is képes kifejezni.[3] (Vö. „Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.”)

Fél évtized múltán, a hetvenes évek középső harmadában a trilógia drámáiban hasonló, paradox szerkezetű erkölcsi-ideológiai értékjelképek ugyanezt az ellentmondást (tehát a létfolytonosság megőrizhetőségét eltérően megítélő magatartásformák ütközését) szoros baráti vagy testvéri kapcsolatban álló szereplőpárok jelenítik meg. A kényszerű búcsú is visszatérő motívum e drámák végjátékában, csakhogy itt az elválasztó alkati különbségek jóvátehetetlen és áthidalhatatlan szakadékká mélyülnek; az összetartozás, az elválaszthatatlan kötődés értelme tragikus elkésettséggel tudatosul az e művek alapkonfliktusát feloldó drámazáró búcsújelenetekben.

A hetvenes évek első felének romániai és erdélyi magyar eseménytörténete nélkül e korszakjelző eltérés nem elemezhető teljes összetettségében; de ez már egy jóval sokrétűbb új elemzés témája.

Jegyzetek

[1] Ablonczy László: Sütő András hetven éve. Bp. 1997, 199–200. o.

[2] Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Naplójegyzetek. Kriterion, Bukarest 1970, 11–12. o. Az idézett szövegrészek után szögletes zárójelben megjelenő számok e kiadás oldalszámaira utalnak.

[3] A paradox szerkezetű értékjelképek elemzésének terminológiáját Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban (Bukarest, 1992) című tanulmánya alapján használom.


























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon