Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

B. T. – Bauer Tamás – az utóbbi hónapok talán legmagasabb színvonalú politikai kommentárját írta meg, latolgatván: vajon elvezet-e a modern demokráciához olyan kívánatos jogi döntések sorozata, amelyek mögött nem áll a közvélemény rokonszenve. Sajnálatos, hogy írását mind Halmai Gábor, mind Arató András félreértette. Annak ellenére, hogy nem osztom teljes mértékben Bauer Tamás aggályait, fontosnak tartom leszögezni, hogy érvei nem a parlamenti „omnipotenciát” védik, ahogyan mellesleg az enyéim sem a parlamentarizmus védelmében írott cikkeimben. Arató nem vette észre, hogy az Alkotmánybíróság mellett is szót emeltem, pedig erre B. T. még hivatkozott is. De hagyjuk a polémiát, és nézzük magát a kérdést.

A brit stílusú parlamenti mindenhatóság legismertebb kritikáját a whig hagyományt követő nagy liberális tudós, Friedrich-August von Hayek adta. Hayek szerint a demokráciával kombinált brit parlamentarizmus fő hibája, hogy egyszerűen azt tekinti „törvény”-nek, amit a törvényhozás elhatároz. A törvénynek ez az instrumentális meghatározása igen könnyen zsarnoki következményekhez vezethet – ez Angliában javarészt csak azért nem következik be, mert a hagyomány nem engedi, a felsőház – „Law Lords” – és a bírói jogalkotás a common law szellemében korlátozza; de ezek lényegüket tekintve szokások, nem valódi jogi korlátok. Hayek ugyan nem törődik a „law” (törvény) és a „statute” (törvénycikk, jogszabály) közötti különbséggel, de máskülönben nem kétlem, hogy igaza van.

Hayek a „The Constitution of a Liberal State” (1967, New Studies…, London, 1978) c. tanulmányában, illetve a Law, Legislation and Liberty 3. kötetében (London, 1979) kifejti, hogy a „törvény” azonosítása a törvényhozó testület határozataival a jog klasszikus értelmezése felől nézve önkényes kormányzatot hoz létre. A szabadelvű társadalmakban a jog a kormányzat korlátozását jelentette az egyéni szabadság védelmében, erre szolgált a hatalmi ágak elválasztása, a törvény szuverenitásának generális szabálya, a törvényes kormányzás, a magán- és közjog elkülönítése, az eljárásjogi avagy procedurális szabályok. „Mindezek arra szolgáltak – írja Hayek –, hogy meghatározzák és korlátozzák az egyes személyekkel szembeni kényszer föltételeinek megengedhetőségét. Úgy vélték, hogy a kényszert csak a közérdek igazolja. És csak a mindenkire alkalmazható egyöntetű szabályok szerint alkalmazott kényszer állhat a köz érdekében.” A jogot úgy határozták meg, mint szabályok gyűjteményét, amely az egyes személyek másokkal szembeni viselkedését regulálja, s amely tilalmakkal veszi körül az egyes személyek és csoportok „védett területét”.

A jog föladata megakadályozni az igazságtalan viselkedést. Az igazságosság kritériuma, hogy elveit egyaránt alkalmazzák mindenkire; eszméje ellentmond egyes személyekre vagy csoportokra kimondott tilalmaknak vagy előjogoknak. James Madisonra is hivatkozik Hayek, aki szerint a képviselőház nem hozhat olyan törvényt, amely ne vonatkoznék önmagára csakúgy, mint a társadalom nagy tömegére. Ám a demokratikus eszmény győzelmével a törvények meghozatala és a kormányzás irányának meghatározása ugyanazon testületek kezébe került. Ez persze avval járt, hogy a törvényhozási többséget domináló kormányzat olyan törvényeket hozhat magának, amelyek pillanatnyi céljainak megfelelnek. A parlamentek törvényeket és efemer határozatokat egyaránt hoznak, ezáltal korláttalan, végeredményben pedig önkényes kormányzás keletkezik; Hayek szerint csak közérdekű általános törvényeket volna szabad a parlamenteknek meghozniuk. A demokratikus eszmény túlhajtásával a parlamentek a nyomást gyakorló érdekcsoportok játékszerévé válnak. Ehhez még hozzáadódik az a rousseau-i gondolat, hogy a népakarat azonos a közvéleménnyel, minek folytán a népszuverenitás azt jelenti, hogy amit a többség eldönt, az kötelező törvény mindenki számára.

Tisztában kell lennünk vele, hogy habár manapság minden liberális egyben demokrata – ez nem volt mindig így, Széchenyi és Deák nem volt demokrata, habár szabadelvű volt, Kossuth pedig nem volt éppenséggel liberális abban, amiben forradalmár demokrata volt… –, nem minden demokrata liberális. Számunkra, liberálisok számára a jog és a parlamenti politika viszonylagos megkülönböztetése nagyon is fontos. A liberalizmusnak van egy arisztokratikus és van egy demokratikus hagyománya. A brit arisztokratikus liberalizmus a hagyománnyal és a törvényhozó elit finom történeti érzékével és intuíciójával korlátozta a parlamenti mindenhatóságot; ez azonban az általános szavazati jog és más demokratikus vívmányok miatt igen gyönge védelem, nem is tudta megakadályozni, hogy a II. világháború után a munkáspárti kormányok be ne vezessék a keynes-i halványrózsaszín szocializmust, és egy újkonzervatív forradalom kellett hozzá, hogy legalább a gazdaságban helyreálljon a szabadelvű status quo ante.

Az amerikai demokratikus liberalizmus nem támaszkodott – a kezdetektől eltekintve – a hagyományos elitek intuitív jogérzékére, hanem explicit szabályokkal korlátozta a törvényhozás hatalmát. Az egyes tagállamok és az Unió magas bíróságai, elsősorban a Legfelső Bíróság nemcsak értelmez jogot, hanem alkot is; az alkotmányt pedig roppant nehéz módosítani. Az amerikai alkotmány pedig a jogi liberalizmus remekműve. Ennek a rendszernek a kellemetlensége az elnök roppant hatalma, hiszen az Egyesült Államokban a parlamenti kormányzás hátrányainak kiküszöbölésére a kormány viszonzásul igen szabad kezet kapott – ezt az Újvilágban is csak a jogszokás korlátozza hatékonyan, no meg a rátarti honpolgári öntudat.

Magyarországon eléggé aggályosan vegyül a parlamenti kormányzás ténye és az arisztokratikus liberalizmus történeti lehetetlensége. Nálunk sem a Holland House, sem a Lincoln’s Inn, sem az egyetemek arisztokratikus elitje nem található meg, mint a liberalizmust lassacskán rendszeresítő angol XVIII. században. A magyar parlament jogilag brit természetű, a mögötte álló legitimációs eszmék azonban rousseau-i radikális ideák. A többségi vélemény közakarattá nyilvánítása nem pusztán játékszabály, jogi fikció nálunk, hanem komoly szubsztanciális hit tárgya; a magyar parlamentarizmus demokratikus, de nem liberális.

Éppen ezért az egyetlen, a jog, illetve a törvény általános szabály jellegét fönntartó intézményünk, az Alkotmánybíróság széles hatásköre minden szabadságszerető magyar erkölcsi érdeke. Itt meglehetősen közömbös, hogy egyetértünk-e az alkotmánybírák pillanatnyi jogi fölfogásával, ha a törvény elkülönítése a kormányzati rendszabályoktól végbemegy, látható kontraszt keletkezik legalábbis az alkotmányosság és többi joganyag között, továbbá az alkotmány közvetlenül hatályos, „anyagi” joggá változik.

Mindez nem teszi irrelevánssá Bauer Tamás okfejtését. Ma Magyarországon nemcsak jogállamot próbálunk megteremteni, hanem annak is el kell dőlnie, hogy demokratikus közösséggé válik-e a nemzet vagy sem. A szabadságjogokat védő jogállamnak vajmi kevés esélyt adhatunk, ha nem erősíti a demokratikus politikai közösség jogi intuíciója. Ha az általános liberális jogelveket pusztán „fölülről” – ahogy nálunk pontatlanul mondani szokás – kényszeríti ránk valamely autoritás, ha ezekhez az elvekhez nem kapcsolódik a közösség demokratikus politikai élményvilága, tapasztalata, szabadságpárti elkötelezettsége, akkor (amint azt érezhettük a személyi számok, korábban pedig a halálbüntetés eltörlése esetében) a liberális jogrend idegennek fog föltűnni. Ezt az érzést igen érzékletesen mutatja be a tekintélyelvű kormánypárti, illetve a szocialista irányú publicisztika, amelynek intuitív jogosultságát – habár számomra ellenszenves – bajos volna tagadni.

Csöppet sem bizonyos azonban – és szerintem itt követ el Bauer Tamás kiváló cikke egy fontos hibát –, hogy a liberális jogelvek „kiszolgáltatása” a parlamentnek segítene a dolgon. Egyszerűen azért, mert a mai Magyarországon az Országgyűlés, habár ismertebb, semmivel nem népszerűbb, mint az Alkotmánybíróság; sajnos semmivel sem tűnik kevésbé idegennek a népakarattól, mint a „Bölcsek Tanácsa”. Demokratikus élményekre az országházi tévéközvetítések révén sem teszünk szert inkább – a népképviseleti legitimáció erejének megingása miatt –, mint a felsőbírósági elvi döntések olvastán. Sajnos egyáltalán nem bizonyos, hogy a választott képviselők többsége (a mai kormánytöbbség) intuitíve közelebb áll a nép politikai véleményéhez, mint a kinevezett bírák.

Úgy gondolom tehát, hogy szembe kell néznünk vele: a liberális jogalkotás és joggyakorlás Magyarországon nem – vagy még nem – magától értetődő dolog. Nem tudni, mennyire támogatja a demokratikus közvélemény – hogy az antidemokratikus erőkről ne is szóljunk –, függetlenül attól, hogy forrása a törvényhozás-e vagy a bíróság.

Ebben a helyzetben némi jogi paternalizmusnak nem volnék föltétlen ellensége. Az Alkotmánybíróság vitát kavaró döntései leckék valamennyiünknek; előmozdíthatják liberális nevelődésünket. Nem csoda, hogy a kormánytöbbség korlátozni óhajtja hatáskörét, habár az alkotmánybírák nem a liberális parlamenti ellenzék szellemi környezetéből kerültek magas posztjukra – már amennyire tudom.

Bauer Tamásnak igaza van abban – méghozzá nagyon jelentős igaza! –, hogy a demokratikus élményeket és küzdelmeket nem lehet „elspórolni”, ám ehhez nem szükséges a korláttalan parlamenti omnipotencia, „mindenhatóság” megerősítése tisztán demokratikus szellemben. Az Alkotmánybíróság lehet olyan jó nevelője a demokratikus politikai közösségnek, mint a bukdácsoló, zajos, olykor önmagához méltatlan Országgyűlés. A saját írásaim igazolására is mondom: a parlamentarizmus védelme nem azonos a korláttalan parlamenti-kormányzati hatalom védelmével. Sőt.

• Vita