Vajda Mihály

Nyomtatóbarát változat

Kedves János!

Nagy érdeklődéssel olvastam a Beszélő 3-ban megjelent cikkedet, melynek kimondott célja, hogy szembenézzen a magyarországi „ellenzék” 1981. december 13-a utáni helyzetével, írásod gondolatmenetének egészéből, hangvételéből a következőket vélem kiolvasni:

Kelet-Európa – s ezen belül, minden sajátossága ellenére is, Magyarország – történelmének új korszakába lépett. Nem is elsősorban december 13-a, hanem e társadalmak immár akuttá vált s lényegében gazdasági természetű válságának eredményeképp. Ebben az új helyzetben annak puszta demonstrálásán túl, hogy az adott keretek között is megőrizhető lehet emberi és intellektuális integritásunk – magyarán: kimondjuk, amit gondolunk – az „ellenzéknek” többet is kellene tennie. A konkrét alternatívákon kellene gondolkoznia, melyek e társadalmak előtt állnak – „figyelmeztetnie kellene a veszélyre, emlékeztetnie a lehetőségekre”.

Eddig adottnak vettük ezt a társadalmat, s – kimutatva visszásságait – valami „jobbat” állítottunk vele szembe. De a legjobb esetben is csak nagy általánosságban beszéltünk arról, hogy jobb lenne, ha tiszteletben tartanák az emberi jogokat, hogy fel kellene számolni a kiáltó társadalmi igazságtalanságokat, hogy decentralizálni kellene a döntési folyamatokat, legelsőként a gazdasági döntéseket, hogy szükség lenne piaci mechanizmusokra épülő gazdaságra stb. Ma már látható – s nagyon fontos, hogy erre felhívtad a figyelmet –, hogy eddig nem alternatívákat állítottunk szembe egy realizált alternatívával, hanem követelményeket fogalmaztunk meg a valósággal szemben, amelyben sem új veszélyeket, sem új lehetőségeket nem láttunk. Az általad 1977/81-re datált „ellenzékiség” tehát csupán abban különbözött a „revizionizmus ellenzékiségének” korszakától, hogy e követelmények már nem a rendszer saját ígéretei voltak; beláttuk ugyanis, hogy azok nem is valósíthatók meg másképp, mint ahogy megvalósították őket. Követelményeink a mi (utópikus) alternatíváink voltak, szemben a rendszer megvalósult alternatívájával. Most azonban belső válsága magát a rendszert állítja alternatívák elé. Senkinek nem mindegy, hogy mi valósul meg a lehetőségek közül. Most talán valóságosabb alternatívák közül választhatunk, mi több, hozzájárulhatunk pozitívabb alternatívák megteremtéséhez. Lehet, hogy a legpozitívabb reális alternatíva is jóval negatívabb (kevesebbet ígér) mint alternatív utópiáink; de mert valóságos, mégis pozitívabb bármely megvalósíthatatlan utópiánál.

Ezt olvastam ki cikkedből – bár tudom, más olvasata is elképzelhető. A „minden vagy semmi” álláspontjáról például nyilván megalkuvónak látszik, mert nem abból indul ki, hogy mi az ideális, hanem hogy mi a lehetséges (s csak a lehetőségek közötti választékodat határozzák meg az ideális követelmények – kimondatlanul, de hát ezeket már elégszer kimondtuk). Akik viszont minden eddiginél radikálisabbnak tartják írásodat, csak azt látják, hogy arról beszél: az „ellenzéknek” kell hogy legyen politikai mondanivalója, különben „jelentősége létszámával és szervezettségével arányos méretekre olvad”.

Azt hiszem, mindkét értelmezés félrevezető. A politikai mondanivaló igénye nem azt jelenti, hogy politikai – azaz hatalmi – pozíciókra kellene törekednünk. Annyit jelent csupán, hogy állást kell foglalnunk a társadalom előtt álló alternatívákat illetően, s a kritikai nyilvánosság további szélesítésével igyekeznünk kell hozzájárulni a legpozitívabb alternatíva megvalósulásához.

„Ellenzéki” feladat-e ez? Úgy vélem, ismét tisztáznunk kell identitásunkat. Ilyen alcímeket olvasok cikkedben: „Válaszúton az ellenzék”, Ellenzéki politika Lengyelország árnyékában”. Miféle ellenzék van válaszúton? Tudom, azokhoz szólsz, akik az 1977/81-es években próbáltak „cenzúra nélkül beszélni, ébren tartani a szociális érzéket, rászorulókon segíteni”. Azt hiszem, pontosan határoztad meg, mi jellemezte ennek az „ellenzéknek” a tevékenységét. De lehet-e ezt a lazán összetartozó csoportot, a Rajk-butik anyagainak szerzőit és vásárlóit, a Beszélő szerkesztőit, munkatársait, olvasóinak szűkebb körét, a Hétfői Szabadegyetem előadóit és hallgatóit, a Szeta-aktivistáit stb. az ellenzéknek nevezni?

Két kérdés merült fel bennem. Az egyik: vajon a megteremtendő, a „közmegegyezésen kívül álló politikai közösség”, melynek „figyelmeztetnie kell a veszélyre, emlékeztetnie a lehetőségekre”, ugyanazt folytatja-e majd, amit az 1977/81-es „ellenzék” elkezdett? Pontosabban: annak és csak annak a konzekvens folytatása-e? A másik: nem félrevezető-e önmagunk és mások számára egyaránt, ha ezt az újfajta tevékenységet „ellenzékinek” nevezzük? A két kérdés nem teoretikus; az általad vázolt új társadalmi helyzet lehetőségeivel függ össze.

I.

„Cenzúra nélkül beszélni, ébren tartani a szociális érzéket, rászorulókon segíteni minden körülmények között jó dolog. Akinek ennyi a célja, nyugodt lélekkel végezheti tovább a magáét. Aki viszont abban a reményben csatlakozott az ellenzékhez, hogy az ilyen kezdeményezéseknek további jelentősége is lehet, annak szembe kell néznie vele, hogy politikai taktikának a szabadságjogok kihívó gyakorlása már nem elég” – írod.

Újból hangsúlyozom: egyetértek azzal, hogy az új helyzetben meg kellene teremteni a kritikai nyilvánosságot mely lehetővé teszi a kelet-európai, elsősorban a magyar politikai kibontakozás konkrét – negatív és pozitív – lehetőségeinek cenzúra nélküli elemzését. De nem hiszem, hogy az 1977/81-es „ellenzék” kezdeményezéseinek csak akkor lehet további jelentősége, ha helyettük vagy mellettük politikai-kritikai tevékenységre is vállalkozunk. Ezek a kezdeményezések eddig sem voltak magánügyek, ahogy sugallod („jó dolog cenzúra nélkül beszélni, rászorulókon segíteni”) sem pusztán taktikai lépések. Magatartásminták voltak, melyeket a társadalomnak el kell sajátítania ahhoz, hogy a pozitív politikai változásoknak egyáltalán értelmük legyen. Ha az általad „demokratikus ellenzéknek” nevezett új politikai közösség tevékenysége sikeres lesz, az ilyenfajta kezdeményezések száma nemhogy csökkenne, hanem növekszik; balsiker esetén pedig életbevágóan fontos, hogy legyenek efféle kezdeményezések. Az új politizáló demokratikus közösség tehát nem az 1977/81-es „ellenzék” utódja lesz – bár olyasmi, amire az elmúlt évek „ellenzéki” tevékenysége nélkül gondolni sem lehetne.

Mindazoknak, akik 1981 decembere után arra a belátásra jutnak, hogy többé nem elegendő az a nyilvánosság, amelyen őszintén, semmilyen taktikai szempontokra nem tekintve beszélünk közeljövőnk lehetőségeiről, el kellene ismerniük a '77/81-es „ellenzék” tevékenységének jelentőségét. De ne szűkítsük le az új demokratikus politikai közösség bázisát! Mert könnyen lehet, hogy akár többségük is máshonnan jön. Nemcsak másfajta kívülállók köréből, hanem esetleg olyanok közül is, akik korábban helytelenítették az „ellenzék” tevékenységét, mondván: a rendszer szilárd, nincsenek reális alternatívák, értelmetlen moralizálás hagyni, hogy a margóra szorítsanak. Nem lehet az a „foglalkozásunk”, hogy mert „ellenzékiek” vagyunk, az új helyzetben új feladatokat lássunk el. Ha valóban új helyzet van, s létezik a feladat, amiről szóltál, akkor nem biztos, hogy megoldását azoknak kell vállalniuk, akik egy más helyzetben „ellenzékiek” voltak (ami elsősorban azt jelentette, hogy a margóra szorultak), és az sem biztos, hogy akik az új feladatokat magukra vállalják, a '77/81-es „ellenzékiség” folytatóinak érzik magukat.

Ha elemzésed helytálló, akkor a közösség ügye iránt érdeklődők körében komoly átrendeződésnek kell – legalábbis kellene – bekövetkeznie. Nem vagyok biztos abban, hogy az új demokratikus közösség valóban a közmegegyezésen kívülre kerül. Hogy az 1977/81-es „ellenzék”, függetlenül a szimpatizálók számától, kívül állt a közmegegyezésen, ezzel egyetértek. A közmegegyezés ugyanis úgy szólt, hogy a magyarországi közállapotok nemcsak a legjobbak, hanem a lehető legjobbak a szocializmusnak nevezett alakulaton belül, s minthogy a létező szocializmuson nem lehet változtatni, a kívülálló kritika (hiszen a „belülálló” kifejezetten támogatott!!), még a legjobb szándékú is, csak ronthat a helyzeten. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy kívül állunk, kívül állok a közmegegyezésen; ezért nem is óhajtottam hozzászólni a szó szűkebb értelmében vett politikához. Ehhez előbb fel kellett volna bomlania a közmegegyezésnek. De tudtam, ez csak akkor következhet be, ha a társadalom válságba kerül. S nemcsak biztos voltam benne, hogy válságot kirobbantani semmiféle intellektuális „ellenzék” nem tud, hanem tisztességtelennek is tartottam volna erre játszani. Végül is tízmillió ember életéről van szó.

Ma viszont nemcsak arról van szó, hogy a társadalom „objektíve” válságba jutott, s – nagyon merem remélni – még válaszút előtt áll, hanem ennél többről: arról, hogy ez köztudottá vált. Olyannyira, hogy maga a hatalom sem titkolja a válságát, hanem két évtizedes politikai hitelére építve próbálja elhitetni az emberekkel, hogy kezében van a megoldás kulcsa. A hatalom is ráébredt: felbomlóban a közmegegyezés. Ha pedig ez a helyzet, akkor mi sem állunk többé a nem létező közmegegyezésen kívül. Hanem talán-talán egy újfajta közmegegyezésen munkálkodhatunk. Lehetőségünk van arra, hogy megértessük másokkal is: a válságból nem a bizalom, hanem a bizalmatlanság vezethet ki. Vagyis rákérdezhetünk arra – a legkülönbözőbb szinteken –, hogy mi van, melyek a lehetőségek és alternatívák, melyik alternatívának mi az előnye, mi az ára, azaz megpróbálunk beleszólni sorsunk alakításába. Úgy érzem, az újfajta demokratikus politikai közösség, amelyről beszélsz, nem a közmegegyezésen kívülálló kell legyen, hanem éppen egy újfajta közmegegyezés alapja és kiindulópontja – az új „ellenzékiségnek” csak így látom értelmét Nem feltétlenül értelmetlen és haszontalan kívül állni. De politikai mondanivalónk csak akkor lehet, ha nem állunk teljesen kívül mindenfajta közmegegyezésen, ha nem vagyunk egy kis, elszigetelt csoport. A „második nyilvánosság” igazi politizálódását csak úgy tudom elképzelni, ha gondolkozásunk nem tűnik az abszolút túlnyomó többség – a közmegegyezés – szemében utópikusnak és illuzórikusnak.

II.

Szándékosan tettem az „ellenzékiséget” továbbra is idézőjelbe. Az, amit az 1977/81-es „ellenzék” csinált, nem volt ellenzéki tevékenység. Szemben állt a hatalmon levőkkel, szemben állt a közmegegyezéssel (ha tetszik, dacosan szembekerült mindkettővel), de semmiféle konkrét, országos politikai alternatívát nem kínált – márpedig az ellenzék ezt teszi. Méghozzá nemcsak hogy a közmegegyezésen belül, hanem intézményesített keretek között. Az ellenzék olyan csoportosulás, amely az éppen gyakorolttól bizonyos vonatkozásban eltérő összpolitikai alternatívát kínál a társadalomnak, az pedig tudomásul veszi, hogy ha a csoport meggyőzi a többséget, s ez intézményes formában igazolódott, akkor nemcsak lehetőséget kell adnia a csoportnak az alternatíva megvalósítására, hanem a csoportnak kötelessége is ezt megkísérelnie. „Ellenzékünk” tudta, hogy létre kellene hozni az ellenzéket is magába foglaló intézményrendszert, a képviseleti demokráciát; de tudta azt is, hogy ez nem a közeljövő feladata.

Kelet-Európa 1956-os és '68-as tapasztalatai még Lengyelországban is ezt sugallták, hogy nem szabad az intézményrendszert megváltoztatni, mert ez túllépné a szovjet vezetés tűréshatárát. A társadalom enélkül is elég erős ahhoz, hogy a hatalmat elfogadható politikára kényszerítse. Az egységesen fellázadt lengyel társadalom nem konstituálta magát politikai ellenzékként (ami valószínűleg hiba volt); inkább azt szerette volna elérni, hogy ha nem intézményesedéit formában is, de a hatalom birtokosainak körén belül kialakuljon egy olyan csoport, amely az 1980-ig gyakorolt politika „ellenzékeként” átvenné a hatalmat. Egyetértek veled: a taktika sikertelenségében – ami végül december 13-ához vezetett – „a szovjet nyomással legalábbis egyenrangú része volt... a belső tényezőknek”. Mint írod, „Én a lengyel vezető garnitúra inkompetenciáját, züllöttségét és tehetetlenségét tartom a legfontosabbnak”. Ez biztosan igaz. Csakhogy ez az inkompetencia, züllöttség és tehetetlenség majdnem szükségszerű folyománya a rendszer monolit intézményi struktúrájának, amely a hatalmi eliten belül (némelykor véres) verekedéseket, veszekedéseket igen, de politikai alternatívák tényleges, megalapozott konfrontációját nem tesz lehetővé – minthogy nem ellenőrzi a nyilvánosság.

Mit akarok ezzel mondani? Valamit, amit a magam számára is meglepő volt elgondolni. Azt ugyanis, hogy az új demokratikus politikai közösségnek nem ellenzéknek kell lennie, hanem a kritikai nyilvánosság eszközeivel kell elérnie: magán a hatalmi eliten belül létezzék valóságos ellenzék. Hogy akik a hatalom birtokosai közül úgy látják: rosszul mennek a dolgok (persze, mindenekelőtt a maguk szempontjából – de hát ez a legdemokratikusabb politikai intézményrendszerben sincs másképp), kénytelenek legyenek a maguk alternatíváját koherensen és nyilvánosan bírálható módon, azaz valamennyi következményével együtt megfogalmazni, ezzel rákényszerítve ellenfeleiket, hogy ugyanezt tegyék. Csak a kritikai nyilvánosság érheti el, hogy a politikai elit hatalmi harcai ne személyek, hanem politikai alternatívák ütközései legyenek. Az ilyen helyzetben valóban kihullhatnak az „inkompetensek, züllöttek és tehetetlenek”.

December 13-a után sokan kételkedni kezdtek: az eredetileg a KOR[SZJ] által megfogalmazott – 1956 és '68 tanulságait tudatosan számba vevő – elképzelések reálisak-e. Én is kételkedtem. Az igaznak bizonyult, hogy a társadalom jelentősen függetleníteni tudja magát a politikai államtól, felszabadíthatja magát, megszűnhet államosított társadalom lenni. Az azonban nagyon is kétségesnek tűnt – számomra már jóval december 13-a előtt –, hogy a szabad társadalom és a szovjet típusú politikai állam (mely a társadalmi felszabadulás pillanatától kezdve már nem önmaga) tud-e bármit is kezdeni egymással. Civil társadalom és politikai állam természetüknél fogva harcban állnak, de ha a politikai államnak semmiféle társadalmi mandátuma nincsen, akkor szükségképpen megbénul a társadalom működése. Vagy radikálisan át kell alakítani a politikai állam struktúráját (győztes forradalom), vagy vissza kell állítani a régi állapotokat, az államosított társadalmat (győztes ellenforradalom). Ha a magyar állapotok csak abban különböznek a lengyeltől, hogy a mai magyar vezetés „összeszokottabb, kevésbé korrupt, és lényegesen több készséget mutat a szükséges változások elfogadására”, akkor válsághelyzetben itt is ugyanez történik. A megegyezéshez ugyanis két dologra feltétlenül szükség van:

Egyrészt olyan – ideáltípusában politikailag elkötelezetlen – szakbürokráciára, amely fel tudja mérni az adott politikai döntés szociális, politikai és gazdasági következményeit Végrehajtja a döntéseket, de még meghozataluk előtt jelzi a vezetésnek a várható következményeket, és menet közben igyekszik a szükséges módosításokat elfogadtatni. Egy ilyen bürokráciának megvan a maga szaktudáson alapuló öntudata, és ezért relatíve független a politikai vezetéstől. A „jelen szocializmus” politikai beállítódása és intézményrendszere a leghatározottabban akadályozza a szakbürokrácia kialakulását. A bürokrácia, minthogy egy ideologikus hatalomhoz kötött, nem szakértelme, hanem „hűsége” alapján választódik ki; semmiért nem felelős, mert ahelyett, hogy elvárnák tőle, egyenesen tiltják, hogy kritikai és korrektív funkcióit gyakorolja. De talán nem teszi teljesen lehetetlenné. Mert számomra többé-kevésbé evidens, hogy szakbürokrácia híján bármifajta politikai vezetés inkompetens és tehetetlen. Még ha születik is valamiféle megegyezés egy válságos helyzetben, s a politikai vezetés is hajlana rá, hogy betartsa – gyakorlatilag képtelen rá. Mert a tudatlan bürokráciának arra kell törekednie, hogy visszatérjenek a régi jó idők, amikor neki csak hűségét kellett bizonyítani a döntések kritikátlan végrehajtásával. Az ilyen bürokrácia egyértelműbben áll ellent a változásoknak, mint maga a politikai vezetés.

A megegyezéshez szükség van a vezetésen belül az alternatív koncepciók polarizációjára és kikristályosodására. Szükség van olyanokra, akik nemcsak a válság kirobbanásának pillanatában esküdöznek, hogy „mi másképp csináljuk”, hanem már előzőleg felkészültek arra, hogy valóban másképp csinálják, s nagyjából azt is tudják, hogyan. Mert így a társadalom nem pusztán „gyűlöletet és megvetést” érezhet a politikai vezetéssel szemben, hanem konkrét elvárásai is lehetnek.

Az az érzésem, hogy Magyarországon – a rendszer eredendő struktúrájával éles ellentmondásban, s éppen ezért csak kétértelmű módon – elindult e két tényező megteremtődése. Messzire vezetne ennek okait elemezni. Biztosan szerepet játszik benne a vezetés kontinuitása a viszonylag hosszan tartó stabilitás korszakában (gondolom, ezt nevezed összeszokottságnak) és a kísérletezés (reform, visszavonás, újra beindítás), melynek során ez a vezetőség sokszor kénytelen volt előnyben részesíteni a szakértelmet, szemben a politikai hűséggel, s így a kísérletek körül kikristályosodhattak hosszabb távú koncepciók is.

Felesleges lenne jóslatokba bocsátkozni. Nem lehet tudni, hogy Kelet-Európa válsága, ezen belül a magyarországi helyzet bizonytalansága leállítja, megfordítja vagy éppen erősíti-e az amúgy is felemás és korlátozottan kibontakozó folyamatokat. Azt sem tudjuk, elkerülhető-e a válság, s ha nem, lehetséges-e megegyezéses kibontakozás. Meggyőződésem azonban, hogy egy felelősségteljes demokratikus politikai közösségnek az a feladata, hogy a kritikai nyilvánosság megteremtésével segítse a fent említett folyamatok kibontakozását. Ez, mint mondtam már, szerintem nem helyettesíti, hanem kiegészíti és támogatja az olyanfajta tevékenységeket, amilyeneket a '77-81-es „ellenzék” folytatott. De ez nem ellenzéki tevékenység. Nem egy alternatív politika megvalósulását tűzi ki célul, és nem akar vállalkozni annak megvalósítására; nem kötelezi el magát semmifajta hatalmi csoportosulás mellett; nem taktikázik, nem gondolkodik azon, hogy mit „politikus” és mit nem kimondani. Megmarad kritikai nyilvánosságnak: a politika társadalmi kritikáját akarja megszervezni és gyakorolni.

Baráti üdvözlettel: 

• Vita