Krokovay Zsolt

Nyomtatóbarát változat

„Meg akartuk vizsgálni azokat a raktárakat, amelyekről a kormány azt állította, hogy üresek.
Látni akartuk ezeket, hogy azt mondhassuk: igen, tényleg, a raktárak üresek.”

Lech Walesa

Tagadhatatlan: december 13-a után nehezebb a régi úton járni. Az okokat megvilágította az új fejleményeket értékelő Kis János. Én azonban még elidőznék a régi útnál. Ellenzékiek voltak-e vagy sem az elmúlt évtized végétől kibontakozó törekvések, amelyek egy demokratikusabb magyar társadalom megvalósításának lehetőségeit keresték? Nem érdemes aszerint csoportosítani őket, hogy a hatóságok mikor melyik nyilvánosságot bocsátották rendelkezésükre, vagy hogy képviselőik mekkora személyes bátorságot tanúsítottak az újfajta engedetlenségek vállalásában. A hozadékot is nehéz megítélni, a duplája nyilván több volna. Volt azonban egy olyan közös vonásuk, ami nem mindig csak a hatalom birtokosaiból váltott ki megütközést – a perspektíva az első pillanattól kezdve kelet-európai volt.

Szinte kivétel nélkül abból indultunk ki, hogy ebben az életünket meghatározó keretben kell gondolkodnunk, ennek érdekeivel és realitásaival kell számot vetnünk. Sok fiatalt éppen Kis János írásai győztek meg arról, hogy a leckének, amit a lengyelektől tanultunk, döntő része a kelet-európai sorsok összefonódása. A magyar lakosságé a lengyelekével, a csehekével vagy uram bocsá a románokéval. Le kellett számolnunk a belénk nevelt és mindig új erőre kapó ingerültséggel, amit az események alakulása szerint szítottak a különféle országos kampányok. A boltokban és a kabarékban mérhettük le, hogy az uszítás nem is volt eredménytelen.

Kis János viszont mintha most nem egészen így latolgatná a közeljövő esélyeit. Lehetségesnek tartja, hogy Magyarországon nem fog bekövetkezni a fogyasztás katasztrofális visszaszorítása, a feladat az, hogy tegyünk meg mindent a gazdasági összeomlás elkerüléséért. De az is lehetséges szerinte, hogy Magyarország egyúttal viszonylagos önállóságát is növelheti a térség más országaihoz képest. Ez így lehet. Nyilván Kis János is el tud képzelni egy szebb közeljövőt. Amit azonban reális lehetőségnek vél, az nem Kelet-Európa lehetősége, még kevésbé Lengyelországé. Némi szürke a feketében – egyedül Magyarországon.

Eszemben sincs, természetesen, azt gondolni, hogy ez a helyzetelemzés valamiféle „minél rosszabb (nekik), annál jobb (nekünk)” felfogást sugallná, s így azokra a Keleten és Nyugaton egyaránt divatos szólamokra emlékeztetne, amelyek nem győzik dicsérni kis hazánk viszonylag jó levegőjét. Amikor azonban a tartós elkanyarodás vagy a belesodródás alternatívájaként vetődnek fel a kérdések, az ember kísértésbe eshet, hogy túlzónak tartsa a gazdasági és társadalmi-politikai összemérés végeredményét Nem ilyen nagyok, nem ilyen élesek a különbségek. Választás, vereség – nem feltétlenül ezek a helyzethez illő kifejezések. Annál is inkább, mert amit Kis János az új közmegegyezés reményének lát, az változatlanul egy olyan fejlődés lépéseit tételezi fel, amit bizonyos értelemben a „lengyel modellből” olvashattunk ki, a társadalom és az államvezetés viszonyának fokozatos módosítása a társadalom önszerveződésének útján.

Ez a „lengyel modell” aktuális maradt december 13-a után is, mégpedig korántsem egyedül Magyarországon. Az innen nyerhető program ugyanis nem olyan jellegű, hogy csaták végzetes vagy szerencsés alakulása folytán mindent elnyerhetünk vagy elveszíthetünk. Abban is kételkedem, hogy az „összefogás vagy letörés” alternatívájával jellemezhetnénk Kelet-Európában a szűkebb államvezetés és az apparátus viszonyának alakulását, így valószínűleg kisebbnek látom a demokratikus igényekre mért csapások erejét Lengyelországban, ugyanakkor nagyobbnak a hazai fejlődést akadályozó nehézségeket.

Tegyük fel ugyanis, hogy a mindenfelől szaporodó figyelmeztetések hatására a magyar politikai vezetők egy szűk rétege keresztülviszi az egész csomagtervet (s hagyjuk most figyelmen kívül a „begyűrűző” külpolitikai bonyodalmakat). Nem költői túlzás a szükséges reformok kapcsán csomagtervről beszélni, mert az államnak valódi tömegtámogatást élvező piacgazdaságot kellene a lehető leggyorsabban életre hívnia. Ha jól értem a válság lényegét, a szükséges változtatások bármelyikének elodázása az egész tervet veszélybe sodorja. A gazdálkodás minden elfogadható reformjának azzal kell kezdődnie, hogy nyilvánosságra hozzák a lakosságra tartozó adatokat és döntéseket. Változtatni kell a vállalatméreteken és a termelési profilokon, létre kell hozni a vállalkozások új formáit, meg kell teremteni a pénzpiac hiányzó mechanizmusait. Ahhoz, hogy a központi tervezés és az arányok szabályozása függetlenné váljon az állam és a vállalatvezetők csendes alkudozásaitól, el kell törölni a gazdasági tilalmakat, pénzügyi megkülönböztetéseket, felügyeleti gyámkodásokat. Legyenek a vállalatok valódi gazdasági szövetkezések; a munkavállalók az őket megillető jogok birtokában s az érdekeikhez igazított célokért dolgozzanak. A helyi igazgatás mindenütt azok gondja legyen, akiket érint, s az önkormányzati fórumokra épüljenek a nem piaci érdekegyesítés formái, hogy összeálljanak az államvezetés társadalmi bátorításának és ellenőrzésének legszükségesebb mechanizmusai.

De túl szép a menyasszony! Nem kézenfekvő, hogy a gyári munkások, akik ma annak tekintik életüket, ami, kapva kapnának a részvétel felkínált lehetőségein. A kritikai áttekintés szintjén talán megengedhető a legszűkebb döntéshozók körének szembeállítása a helyes törekvéseket gátló apparátussal; de nem biztos, hogy azok is észlelni fogják e különbséget, akiket e páratlan engedményekkel főnökeik a tárgyalóasztalhoz hívnak.

Azok a reformok ugyanis, amelyekről a kiutat keresők beszélnek, egyben korlátozott reformok. Igen helyesen, egyetlen szó sem esik olyan politikai követelésekről – például a baráti országokhoz fűződő viszony kötetlen megbeszéléséről, a különféle pártrendszerek előnyeiről és hátrányairól, szervezett ellenzéki tevékenység kormányzati jóváhagyásáról –, amelyek együttesen és külön-külön nem feltétlenül lennének a nagy többség számára népszerűtlenek. Mondom: nagyon helyesen. E tekintetben szó sem lehet reformról. Csakhogy ezt ki kell mondani; legalább akkora körültekintéssel kell felsorakoztatni a tényeket és érveket e korlátok átléphetetlenségének bizonyítására, mint az elképzelhető intézkedések esetében. Hiszen széles tömegeknek kell egyik napról a másikra felismerniük, hogy mi enyhíti és mi súlyosbítja terheiket; az egész társadalomnak kell reálpolitikába kezdenie – az elégtétel keresése helyett.

Nehéz lehet a kormányrúdnál arra jutni, hogy a társadalomhoz kell folyamodniuk, de cseppet sem könnyebb a társadalom feladata: elismerni és támogatni akár ezt követően is a rendszert. Amivel csak azt akarom mondani, hogy a demokratikusabb fejlődés elősegítése 1981. december 13-a után is minden világmegváltó hisztériától mentes, türelmet, szívós igyekezetet és sok tanulást kíván.

• Vita