Skip to main content

Kommunisták és ellenzékiek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Majdnem tíz éve, az egyetemen léptem be a pártba. Már a KISZ-ben is az agit-prop.-os munka vonzott; ma is ezen a területen dolgozom. A Rajk-butik küszöbét először az ellenfél megismerésének szándékával léptem át. A nagyszámú „ellenséges” írás, amelyhez hozzájutottam, egyre jobban megérlelte bennem a gondolatot, hogy a párt és az ellenzék között mielőbb meg kell kezdeni a közvetlen párbeszédet.

A jelek szerint a párt felső kulturális vezetése teljesen elutasítja ezt a párbeszédet. Kultúrpolitikánk irányításában az utóbbi időben a keményebb vonal hívei kerültek túlsúlyba. A felső vezetés merev magatartása ellenére a tagság alsóbb szintjét alkotó nagy tömegű értelmiség körében egyre nő azoknak a száma, akik a nyílt párbeszéd mellett vannak.

A párbeszéd mellett szólnak a következő szempontok:

1. Az általam olvasott művek nem vitatják a termelési eszközök társadalmi tulajdonát, a szocialista alapeszmét. Kritikájuk a felépítmény ellen irányul. A mai felépítmény 1956-ban jött létre, de időközben – merevsége miatt – fejlődésünk gátja lett. A gazdaság reformjának előfeltétele a politikai élet liberalizálása.

2. Határainkon túl ötmillió magyar él. Valószínűleg a hazai vezetés tesz érdekükben bátortalan lépéseket – ám ezekről mit sem tudni. Nyilvános politikánk ezért elkeseríti az erdélyi és felvidéki magyarságot, s ezzel az erőszakos asszimilációnak kedvez. Az ellenzék – úgy tudom – nem a határokat akarja kiigazítani. Programjuk Lenin nemzetiségi politikájának érvényesítésére törekszik; nem nacionalista.

A másik, nacionalizmussal kapcsolatos vád – a szovjetellenesség – részben helytálló. Az ellenzék sok kérdésben elutasítja a hivatalos szovjet politikát, de szemlélete sohasem irányult a szovjet emberek ellen. A magyar-szovjet kapcsolatok szempontjából még hasznos is lehet, ha az ifjúság tisztán látja országunk múltbeli és jelen helyzetét, lehetőségei a nagyhatalmakkal szemben. (Pl. nem fog többé fegyvert.)

3. Az ellenzék rokonszenve a Szolidaritás kánt megfelel a hagyományos lengyel-magyar barátság szellemének. A spontán módon, alulról növekvő szakszervezethez az alsóbb párttagság nagy része is csatlakozott. Hosszá távon biztosan árt a két nép barátságának, ha felsőbb vezetésünk Jaruzelski mellé áll, aki a Szolidaritás 11 millió tagja helyébe csak kétmillió szakszervezeti tagot volt képes toborozni. A pártvezetés alulról történő, demokratikus választása a testvérpártok számára is jó példa lehet. Mi, kommunisták csak sajnálhatjuk, hogy a demokratikusan választott lengyel pártvezetésnek nem volt ideje bebizonyítania életképességét.

4. Maónak igaza volt: a háború elkerülhetetlen. Jó lenne túlélni a következő világégést, ezért minden társadalmi békemozgalom támogatást érdemel.

5. Az országot sohasem a hatalmat mindenáron kiszolgáló írók, gondolkodók vitték előre. Történelmünkben ritkán – s csak rövid időre – állt az írók java egy-egy politikai rendszer mellé. A kiemelkedő emberek pár évvel, évtizeddel mindig megelőzik korukat.




Öt pontban foglaltam össze, hogyan látom az ellenzék tevékenységét. Meggyőződésem szerint, amit csinálnak, nem ellenkezik az ország, a magyarság érdekeivel. Likvidálásuk hatalmi eszközökkel: értelmetlen politikai tett volna. A párbeszéd, amelyet javaslok, erősítené a szocializmust. Az ellenzék szabad működése az ország jelenlegi vezető gárdájának is érdeke volna. Kátyúba jutott gazdaságunk rendszeresen nyugati kölcsönökre szorul. Amerika jóindulatát liberális belpolitikánkkal vívtuk ki. A nyugati hitelek leállítása, illetve a kereskedelem korlátozása (a legnagyobb kedvezmény elvesztése) életszínvonalunk drasztikus csökkenésével járna, ez pedig – ismerve a magyar nép hirtelen természetét – robbanáshoz vezethet.

Mielőtt megkezdődne a párbeszéd az ellenzék és a párt között, felmerül a kérdés; mit szólna a Szovjetunió ehhez a szocialista országokban szokatlan dialógushoz? Valószínűleg ellenezné. Egy haladóbb Magyarország jó hivatkozási alapot jelentene a nehézségekkel küzdő nyugat-európai baloldali pártoknak is. A Szovjetunió számára pedig biztosítaná, hogy gazdasági tartalékait nem kell egy újabb, csőd szélén álló baráti ország megsegítésére fordítania.























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon