Kun Miklós

Nyomtatóbarát változat

Örömmel olvastam a Beszélő augusztus 31-i számában Aczél Endre Nem voltak dilettánsok címmel publikált reagálását a lap két előző számában közölt cikkemre. Azért örömmel, mert így elmondhatok néhány további adatot arról, ami hitem szerint a baloldali eszmék nevében fellépő totális állam mai látványos összeomlásának egyik előidézője volt: a dilettantizmus diadaláról, arról, hogy ha valaki „lecsatlakozott” a hatalomhoz, olyan funkcióhoz juthatott, amelyre szakértelme alapján méltatlan volt, viszont alaposan kivehette a részét hazája tönkretételéből.

Aczél így ír: „Tárgyilag erősen kifogásolható Kun Miklós történész néhány – gyanítom, odavetett – mondata a II. világháború előtti Szovjetunió (értsd: Sztálin) katonai káderpolitikájáról. (…) 1940-ben, a „csisztka” után majd három évvel – mint Kun mondja – dilettánsok irányították a szovjet haderőt. (…) Sztálin kénytelen volt megint szakemberek után nézni. (…) Ekkor nevezte ki Tyimosenkót hadügyi népbiztosnak és Mereckovot (…) vezérkari főnöknek. Ha nem tisztázzuk, hogy a szerző 1940 melyik felére gondol, érthetetlen az a közlése, hogy ebben az évben a hadügyi népbiztosság (…) munkáját főhadnagyokból avanzsált tudatlanok irányították. Egy közelebbről meg nem nevezett listán nem találván ilyen „kádereket”, Aczél úgy állítja be, mintha nem is lettek volna, tehát én tévednék. „A részletek iránt érdeklődőknek” elmondja továbbá, hogy Tyimosenko és Mereckov „jól szerepeltek a Nagy Honvédő Háborúban is.” „Az idióta” Kulik marsall volt „az egyetlen »kakukkfióka«, a vén Bugyonnij marsall alkalmatlan volt a modern háborúra, de a polgárháború óta egyfolytában a hadsereg egyik vezetője volt”. Saposnyikovról, az egykori cári ezredesről „egy rossz szót sem lehet olvasni”, Rigacsov, a „spanyol háború hőse volt”, tele komoly tapasztalatokkal. Végül pedig „ami Kun állításainak másik felét illeti, azt nevezetesen, hogy Sztálin haragjának, a német támadást követő sorozatos kudarcok nyomán, dilettánsok estek volna áldozatul, ugyancsak cáfolni kell. Az 1941 júliusában kivégzettek legnevesebbje D. G. Pavlov hadseregtábornok volt, régi és ismert katonai vezető. (…) Tévedés ráütni az újdonsült generális címkéjét, amiképpen tévedés ezt tenni vele együtt kivégzett tábornoktársaival…”

Menjünk sorjában. A cikkemben név nélkül említett két népbiztoshelyettes, Ricsagov és Proszkurov kinevezése előtt alig három évvel, állításomnak megfelelően valóban főhadnagy volt. Gyors előmenetelüket nem szakmai teljesítményüknek, hanem annak köszönhették, hogy mindketten óriási elánnal részt vállaltak főnökeik, társaik üldözéséből. A szovjet hadsereg központi katonai levéltárában fennmaradt önéletrajzában a két újdonsült generális név szerint, hosszan sorolja, hogyan játszotta az NKVD kezére feljebbvalóit. Ricsagov, „a spanyol polgárháború hőse”, külön dicsekszik ottani irtóhadjáratával. Ez volt az ő hősiessége.

A két új népbiztoshelyettes közül Proszkurov többek között az egész szovjet felderítés, Ricsagov a légierő irányítását kapta feladatul. Elméletileg kizártnak tartom, hogy néhány száz ember irányításához szokott főhadnagyok egyik napról a másikra, minden képzés, tanulás nélkül alkalmasakká váljanak több százezer fő mozgatására, ellátására, képzésére, a nemzetközi helyzet, a német csapatmozdulatok, az angol, az amerikai stb. lépések megítélésére. Más fiatalok, Ricsagovéknál tisztességesebb emberek lévén, jobban érezték a felelősséget, és nehezebben viselték a túl gyors karriert. Birjuzov marsall felidézi emlékezéseiben, hogy amikor a moszkvai vezérkari akadémia elvégzése után Irkutszkba érkezve, a 30. lövészhadosztály törzsének épületében először belépett új dolgozószobájába, egy főhadnagyot talált az íróasztalánál. Azt hitte, ez a szárnysegéd, s megkérdezte tőle, hol a vezérkari főnök. „Én lennék az” – mondta a fiatal tiszt, és megkönnyebbülten hozzátette: „Jó hogy megérkezett, ezredes elvtárs, már majd megőrülünk itt.” Átmentek a hadosztályparancsnok szobájába, ahol …egy másik főhadnagy fogadta őket. Ekkor derült ki, hogy hadnagytól felfelé már minden tiszt börtönben van.

A hadügyi népbiztosságot, persze, 1940-ben nemcsak a nem régi hadnagyok irányították, hanem polgárháborús veteránok is, pontosabban Sztálin cimborái, akikkel a caricini fronton (Vorosilov, Kulik), illetve a déli fronton (Bugyonnij, Scsadenko, Tyimosenko) barátkozott össze húsz évvel korábban. Ez az összeszokott társaság a harmincas évek közepén ádáz küzdelmet folytatott Jakir, Tuhacsevszkij, Uborevics és más képzett hadvezérek ellen. A pozícióharc folyamán győztek Sztálin emberei, akik a maguk 1920-as tapasztalata alapján a lovasság dominanciáját erőltették a szovjet hadseregben, a motorizált alakulatok rovására. Az örökösen tivornyázó, Sztálin kegyeit kereső emberek dilettantizmusát a szovjet pártvezetés is látta. Ezért 1933-ban, legalább a „nagyok” számára (akik közül Bugyonnij, Tyimosenko és Knyiga életük végéig félanalfabéták maradtak) egy exkluzív tanfolyamon próbálták meg biztosítani az elemi hadászati, történelmi, stratégiai stb. ismereteket. A kísérlet azzal végződött, hogy amikor a tanfolyam hallgatóinak (Bugyonnijnak, Tyimosenkónak, Knyigának, Apanaszenkónak, Gorodovikovnak stb.) a vizsgán feltették az első kérdést, nevezetesen a nagy francia forradalom harcászati vonatkozásairól, a hadvezérek (abban a hitben, hogy a nagy francia forradalom a nagy októberi forradalom mintájára következett be valamikor az 1920-as években) megpróbáltak valamit válaszolni, majd a bizottság dermedt rémülete láttán kardlappal kikergették vizsgáztatóikat a teremből (l. erről többek között egyik tanáruk, Szolovjov Egy haditudósító jeljegyzései című könyvét, New York, 1954, főleg 34–80. o.).

Vissza a tárgyi tévedésekhez. Minthogy állítása szerint Aczél nem tud három évvel előtti főhadnagyból népbiztoshelyettessé kinevezett szovjet hadvezérekről, az erről szóló szakirodalomból a rövidség kedvéért Vitalij Rapoport és Viktor Alekszejev Hazaárulás című gazdagon dokumentált könyvét ajánlom figyelmébe (Overseas Publications Interchange Ltd., London, 1988), amelynek 305–316. oldalán szemléltető (és a dilettantizmus szempontjából rémisztő) táblázatot közöl a kitűnő szerzőpáros a Frunze utcai népbiztosság és a hadkerületek irányítóinak 1940-es előmeneteléről. „Tárgyilag erősen kifogásolható”, „odavetett” állításom nemcsak helytálló, hanem általános jelenséget villant fel: egy archetipikus karrierét abban a rendszerben, amely egy idő után az ideológiai odaadást összehasonlíthatatlanul fontosabbnak tartotta a szakmai hozzáértésnél. Hadd idézzek még egy példát arra, hogy milyen iszonyú kárt okozott a dilettantizmus: Pereszipkin századosét, aki két év alatt egy hírközlési alegység parancsnoki posztjáról a Szovjetunió militarizált hírközlési népbiztosságának egyes számú vezetője lett. A háború kitörésekor rábízták emellett az egész Vörös Hadsereg hírközlésének irányítását is.

A fentiekben említett többi magas rangú vezető a „hadnagyoknál” idősebb és tapasztaltabb volt, bár Aczél természetesen téved, amikor a háború kitörésekor 58 éves Bugyonnijt vénnek nevezi. A modern harcászatról – és ez már az újabb tévedés – nemcsak neki nem volt fogalma, hanem Vorosilov népbiztosnak, Mehlisznek, Sztálin volt titkárának (aki 1940 szeptemberéig a hadügyi népbiztos első helyettese volt) és a tárca káderügyeiért 1940 decemberéig felelős Scsagyenko népbiztoshelyettesnek sem. Kulik egyáltalán nem volt kakukktojás, minden tekintetben beleillett ebbe a társaságba. A stanfordi Hoover Intézetben külön gyűjteményben olvashatók a szovjet tisztek drámai emlékezései Vorosilov, Tyimosenko, Bugyonnij, Scsadenko, Kulik, Mehlisz súlyos melléfogásairól, amelyeknek több százezer emberélet esett áldozatul a háború alatt.

S hogy felkészült emberekből állt a szovjet hadvezetés a finn háború alatt és azt követően, a német támadás előestéjén? A Finnország elleni agresszió felvonulási tervét eredetileg a valóban kiválóan felkészült Saposnyikov vezérkari főnök, A hadsereg agya című mű szerzője és G. Stern, a japánok elleni küzdelem győztes (és hamarosan kivégzett) hadvezére készítette elő. Ez egy négyszeres túlerőre alapozott átkaroló hadműveletre épült – volna, ha Sztálin és Vorosilov le nem söprik az asztalról. Ők azonban gyorsan akartak győzni a mostoha téli körülmények között, a Mannerheim-vonal frontális áttörése árán. A főleg a leningrádi hadkerület erőiből álló csapatokat Mereckov, majd Tyimosenko irányította. Az „eredmény”, a Vörös Hadsereg óriási ember- és presztízsvesztesége jól ismert.

A szovjet katonai vezetés dilettantizmusáról 1940 második felében és 1941-ben bőven hoz konkrét példát a nemzetközi (főleg angolszász) szakirodalom, de Gosztonyi Péter magyarul hamarosan megjelenő könyve is. Az már nem történettudományi, hanem ideológiai kérdés, hogy a szovjet szakirodalom a rövid hruscsovi olvadás korszakát és az utolsó éveket leszámítva változatlanul magasztalta Tyimosenkót, Mereckovot, Scsadenkót, de még olykor Vorosilovot és Bugyonnijt is. Az elmúlt három évben azonban már Moszkvában is sorra megjelennek azok a tudományos művek, amelyek szakmai és nem ideológiai szempontokat érvényesítve értékelik a szovjet hadvezetés teljesítményét. Ezek a művek az Aczél által nagy elismeréssel emlegetett hadvezérekről korántsem vélekednek pozitívan, Pavlovról például, aki – 1937-ben azonban csak dandárparancsnok, tehát nem túl tapasztalt – azt írják, hogy: „lényegében ő volt az egyetlen frontparancsnok, aki betű szerint végrehajtotta Sztálinnak, Tyimosenkónak és Zsukovnak a háború kitörését megelőző öngyilkos parancsait. (…) A háború első óráiban Pavlov elveszítette az uralmat a csapatai felett, és majdnem teljes megsemmisülésüket okozta.” Tyimosenkóról: „Vorosilovtól csak annyiban különbözött, hogy még nála is műveletlenebb volt.” (Rapoport–Alekszejev, i. m. 318–319., illetve i. m. 418.) Már hullottak a német bombák a határ menti szovjet városokra, amikor Tyimosenko parancsba adta, hogy a szovjet hadsereg alakulatai ne tegyenek semmit. (Egyebek mellett l. M. Geller–A. Nyekrics: Utópia hatalmon, London 1986, 404.) Majd egy száznyolcvan fokos, értelmetlen és ostoba fordulattal ugyanaz a Tyimosenko június 22-én este parancsba adta, hogy a csapatok lendüljenek támadásba, és a hadicselekményeket ellenséges területen folytassák. Imént idézett művében a Nyekrics–Geller szerzőpáros ezt nemcsak dilettáns, hanem bűnös parancsnak minősíti, amellyel Tyimosenko halálba kergette a katonákat (i. m. 406.). Tyimosenko Harkov alatti veresége 1942-ben közel 240 000 katonába és tisztbe került a Vörös Hadseregnek (uo. 423.).

Az Aczél által pozitív példaként említett Mereckov olyan gyatrán szerepelt a finn háborúban, hogy leváltották, akárcsak 1941-ben (egy rosszul sikerült hadgyakorlat után) a vezérkar éléről. Ami Saposnyikovot illeti, az egykori cári tiszt valóban jóval tehetségesebb, főleg pedig képzettebb volt az említett katonai vezetőknél. Megfélemlített ember és karrierista lévén azonban már jóval a per előtt bekapcsolódott a Tuhacsevszkij-csoport elleni hajszába.

Ennyit a tárgyi hibákról. A cikk hangnemét nem kommentálom.

• Vita