Rostoványi Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A „harmadik világ” országaiban él jelenleg az emberiség háromnegyede, az ezredfordulóra becslések szerint négyötöde. A hatvanas-hetvenes évek biztatónak mondható kilátásai után a nyolcvanas évek második felére ismét nőtt a szakadék a világ „fejlett” és „fejlődő” (elmaradott) régiói között.

A bruttó hazai termék éves növekedési üteme a Dél országaiban a hatvanas évek 6 és a hetvenes évek 5 százaléka után a nyolcvanas évekre 3 százalékra esett, a Dél legszegényebb régióiban az évi 2 százalékot sem érte el. Ezzel szemben a lakosság növekedési üteme 2-3 százalék, vagyis sok helyütt kétszerese a gazdasági növekedés ütemének. Míg a hetvenes években 31 ország tartozott az ún. legkevésbé fejlett országok kategóriájába, számuk a nyolcvanas évek végére 42-re nőtt. Az LDC – least developed countries – kategóriájába történő besoroláskor általában három mutatót vesznek figyelembe: az egy főre jutó jövedelmet, a feldolgozóipar részesedését az össztermelésben és az írni-olvasni tudók arányát a felnőtt lakosságon belül. (Romlott a szociális helyzet, fokozódott az alultápláltság, az egészséges táplálkozáshoz szükséges pénzeszközök hiánya miatt egymilliárdra tehető az alultápláltak száma), nőtt a csecsemőhalandóság 1988-ban félmillió csecsemő és kisgyermek halt meg, sok országban csökkent a beiskolázási ráta.

Centrum és periféria

A helyzet romlásában a külső környezetnek meghatározó szerepe volt. A Dél országai – a Raul Prebisch, az UNCTAD egykori főtitkára által bevezetett és különösen Immanuel Wallerstein munkássága nyomán ismertté vált kategóriákat használva – a világrend perifériájához tartoznak, amely aszimmetrikus függőségi viszonyban áll az Észak alkotta centrummal szemben. A nyolcvanas évek elején tapasztalt világgazdasági recesszió, amely a fejlett országok gazdaságaiban is komoly problémákat okozott, még súlyosabban érintette a fejlődő országokat. A világpiaci áralakulások nyomán a „harmadik világ” cserearányai 1980-hoz képest 1988-ra 29 százalékkal romlottak (az olajexportőr országoké 49 százalékkal). A fejlődő országok kedvezőtlen exportáralakulásból eredő vesztesége öt év leforgása során megközelítette a 100 milliárd dollárt. A hetvenes években nagy mennyiségű anyagi forrás áramlott a fejlett országokból a fejlődő országokba, ami a nemzetközi pénzpiacokra is kedvező hatást gyakorolt a fölös tőkeállomány lecsapolása révén. 1983-ra a helyzet gyökeresen megváltozott, s a Délről Északra történő tőkeáramlás vált meghatározóvá: 1983 és 1986 között ily módon 163 milliárd dollár áramlott a fejlődő országokból a fejlettekbe. (A fő okok: a kamatlábak megugrása, az exportárak csökkenése, az adósságterhek növekedése, a hitelfelvételi feltételek megnehezedése.)

Változatlanul fennáll tehát a „harmadik világ” pénzügyi, kereskedelmi függősége, s kifejezetten megnövekedett tudományos-technikai függése a fejlett országoktól. Az utóbbi években a nemzetközi kereskedelemben ugyanis előtérbe került a nagyfokú ismeretigényen alapuló technika, ezzel háttérbe szorultak a nyersanyagokon, energián, képzetlen munkaerőn alapuló termékek, illetve technikák, amelyek terén pedig a Dél hagyományos komparatív előnyökkel rendelkezett. A Dél-bizottság jelentése azt a következtetést vonja le, hogy mindez a neokolonializmus egy fajtája, hiszen a centrum minden terhet áthárít a perifériára; saját prosperitása a periféria rovására történik.

Csak egyetlen út van?

Az ún. létező szocializmus által korábban kínált fejlődési modell kudarca bizonyos szempontból csak tovább fokozza a dilemmákat, hiszen alátámasztja azt a korábbi feltételezést, hogy csakis a kapitalizmus, pontosabban annak fejlett világban alkalmazott modellje, illetve az ennek alapjául szolgáló liberális ideológia lehet működőképes. A felzárkózás egyedül lehetséges útja tehát mind a Kelet, mind a Dél számára tehát eme fejlődési modell követése. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben Kelet-Közép-Európában és a „harmadik világ” nagy részén is különböző kísérletek történnek a piacgazdaság bevezetésére, az állami szektor lebontására.

Csakhogy ezek a kísérletek a vártnál komolyabb problémákba ütköznek. A világ fejlett régiói és többi része közötti különbség nem csupán abban rejlik, hogy utóbbiak a fejlődés egy korábbi szakaszában vannak, szükségképpen majd csak ezután járják végig azt az utat, amelyet Nyugat-Európa bejárt. Egészen mások ugyanis a kiindulási feltételek.

Nézzünk csupán egy példát a „harmadik világból”. Az utóbbi években nagyon sok fejlődő ország gazdaságpolitikája a piaci erőknek, illetve a monetáris eszközöknek adott prioritást, ami együtt járt az állam szerepének nagyfokú eróziójával. Ugyanebben az irányban hatottak a nemzetközi pénzügyi szervezetek által is támogatott, a fizetési mérleg stabilitását középpontjukba állító strukturális kiigazítási politikák. Csakhogy a „harmadik világ” nagy részén még csupán nyomokban ha létezik egy vállalkozó (tőkés) középosztály, s szükségképpen az államnak kell magára vállalnia a kapitalizálódással együtt járó feladatok jó részét. Az állami szektor helyére egyelőre nem tud hatékony magánszektor lépni.

A felszín és a mély

Mindez csupán a felszín, a mélyben sokkal súlyosabb ellentmondások rejlenek. A Kelet–Nyugat bipolaritás megszűnése azt is eredményezte, hogy a világrendszer szintjén politikai-ideológiai értelemben is „egyeduralkodóvá” vált a kapitalizmus, ha úgy tetszik, a piacgazdaság. Csakhogy bár lehet, a piacgazdaság az egyedül működőképes, még nem mentes a problémáktól, így például az egyenlőtlenítő hatásoktól. Ezek az egyenlőtlenítő hatások a világrendszer szintjén az Észak–Dél-konfliktusban nyilvánulnak meg. Az előrejelzések szerint a jövőben a rendszer számára a Dél jelenti majd a legnagyobb kihívást, az a Dél, amely a világrendszer működésének eddig jórészt csupán a hátrányaiból részesült.

A Dél Északhoz való viszonyulása eddig is meglehetősen ellentmondásos volt: az anyagi-technikai téren elért óriási eredmények elismerése mellett a Dél általában bírálja Észak túlzott anyagiasságát, individualizmusát, a nyugati fejlődés racionális-technicista, a „humánumot” háttérbe szorító jellegét.

Ezzel elérkeztünk az Észak–Dél-probléma egy nagyon lényeges pontjához: a civilizációs-kulturális, illetve ideologikus különbségekhez.

A nyugati fejlődés alapja a liberális ideológia (a liberalizmust tágan értelmezve), az erre épülő parlamenti demokrácia, illetve piacgazdaság. Mindez az európai civilizáció bázisán bontakozott ki (lásd a weberi „célracionális” protestáns etikát) egy szerves fejlődés eredményeként. Ez az Európa volt azután, amelyik a „harmadik világ” zömét először közvetlen, majd közvetett függőségi viszonyba kényszerítette. Részint innen ered az emocionális szembenállás a Nyugattal, a saját normáit másra rákényszeríteni akaró „idegennel” szemben. A „másságnak” azonban komoly racionális alapjai is vannak.

A „harmadik világ” ideológiáinak zöme különbözik a liberalizmus egyéni szabadságot előtérbe állító individualizmusától, bennük nagyobb hangsúlyt kap a közösség, az erősebb vagy gyengébb kollektivizmus. Ezen ideológiák nagy része ma is – sokszor közvetetten, többszörös áttételeken keresztül – vallási indíttatású (iszlám, konfucianizmus, buddhizmus, természeti vallások). Kérdés, ezek a „nativista”, a helyi tradíciókon alapuló (rokoni, törzsi, nemzetségi, etnikai vágy más alapokon) kollektivista ideológiák mennyire képesek az „idegen” liberalizmus-piacgazdaság adaptálására?

A kelet-közép-európai változások fokozták a „harmadik világ” identitásválságát, hiszen egy másfajta modellről bizonyosodott be annak működésképtelensége. A nyugati modell pedig miért lenne vonzó számukra, amikor közvetlenül, „saját bőrükön” csak hátrányait, negatívumait érzik. Helyébe azonban képtelenek voltak eddig a működőképesség reményével kecsegtető alternatívát állítani. A különböző „harmadikutas” törekvések eddig vagy csupán semmitmondó általánosságok szintjén maradtak, vagy rendre kudarcot vallottak.

A dilemmák a Dél-bizottság jelentésében is jól nyomon követhetők, azzal együtt, hogy e jelentés – sok korábbi „thirdworldista” felfogású anyaggal szemben – messze nem olyan egyoldalú. Az „önerőre támaszkodó és emberközpontú” fejlődés mellett érvel, a Dél–Dél-együttműködés erősítését azonban nem az Észak–Dél-kapcsolatok rovására, azok alternatívájaként képzeli el. A jelentés a piacot önmagában nem tartja mindenhatónak, szabályozott piacot és szociális biztonsági hálót tart szükségesnek. Nagy hangsúlyt kap benne a társadalmi igazságosság, az emberi erőforrások, a szélesen értelmezett kultúra és a demokratizálás.

A korábbi bipoláris világrendben kialakult erőegyensúly bizonyos stabilitást biztosított a „harmadik világban” is. Az európai status quo nyilvánvaló felbomlása azonban fölerősíti a „harmadik világ” instabilitását is. Az amúgy is jórészt a kolonializmus idején megvont, etnikai, nemzetiségi, törzsi stb. tényezőkre tekintettel nem lévő határok – akár erőszakos – megváltoztatására irányuló törekvések (lásd Kuvait esetét) a konfliktusok növekedését valószínűsítik.

Kinek az érdeke?

Felvetődik a kérdés: megvan-e a szándék a fejlett országok részéről az Észak–Dél-probléma rendezésére, s tud-e egyáltalán mit kezdeni az Észak a Déllel? A probléma ugyanis csak részben gazdasági természetű.

Ami a gazdaságot illeti, a hetvenes évek elején az ENSZ rendkívüli közgyűlésén is elfogadott új nemzetközi gazdasági rend (UNGR) követelményrendszeréből szinte semmi nem valósult meg. Az UNGR előirányozta például, hogy a fejlett országok évente bruttó nemzeti termékük 0,7 százalékát fordítsák a fejlődők segélyezésére. Ezzel szemben a tények: 1980 és 1984 között az NSZK 0,46, Nagy-Britannia 0,37, az USA 0,24 százalékot fordított segélyezésre, s ez az arány az évtized végére tovább csökkent (0,39; 0,32, illetve 0,21 százalékra). A nemzetközi kereskedelemben erősödtek – a sokszor burkolt – protekcionista tendenciák, kudarccal végződött 1990-ben az Uruguay-forduló. Megszakadtak a közvetlen Észak–Dél-tárgyalások, a fejlett országok elvetették egy átfogó rendezés szükségességét.

Közben a Dél nagy része tovább szegényedik. Az elszegényedő rétegek pedig táptalajául szolgálnak a Nyugat-ellenességnek („minden baj oka a nyugati civilizáció”), támogatói a Nyugattal szembeforduló diktátoroknak, szélsőséges mozgalmaknak, legyenek azok bármilyen politikai színezetűek (iszlám fundamentalizmus, latin-amerikai gerillák, vörös khmerek stb.), avagy a „szelídebb” önerőre támaszkodó próbálkozásoknak. A nyugati liberalizmus pedig elég értetlenül áll szemben ezekkel a törekvésekkel, a „harmadik világ” ideológiáival, sem kezelni, sem megérteni nem igazán tudja őket. Ezért is érik váratlanul, felkészületlenül a Nyugatot a Délről érkező, a Nyugatot támadó, a világrendszert hevesen bíráló törekvések (lásd Irán korábbi példáját), s születnek a Nyugat részéről felemás reakciók (lásd az iraki–kuvaiti kérdés kezelését).

A fejlett világnak alapvető érdeke az Észak–Dél-probléma mielőbbi megoldása, s nem is csupán azért, mert tömegesen özönlenek a menekültek a perifériából a centrumba a jobb lét reményében. A Dél helyzetének további romlása az egész világgazdaság működését veszélyezteti, a törvényszerűen bekövetkező zavarok révén megrázkódtatásokat okozhat a fejlett világban is.

• Esszé