Skip to main content

„Rendetlen” világrend: az Észak–Dél-probléma

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A „harmadik világ” országaiban él jelenleg az emberiség háromnegyede, az ezredfordulóra becslések szerint négyötöde. A hatvanas-hetvenes évek biztatónak mondható kilátásai után a nyolcvanas évek második felére ismét nőtt a szakadék a világ „fejlett” és „fejlődő” (elmaradott) régiói között.

A bruttó hazai termék éves növekedési üteme a Dél országaiban a hatvanas évek 6 és a hetvenes évek 5 százaléka után a nyolcvanas évekre 3 százalékra esett, a Dél legszegényebb régióiban az évi 2 százalékot sem érte el. Ezzel szemben a lakosság növekedési üteme 2-3 százalék, vagyis sok helyütt kétszerese a gazdasági növekedés ütemének. Míg a hetvenes években 31 ország tartozott az ún. legkevésbé fejlett országok kategóriájába, számuk a nyolcvanas évek végére 42-re nőtt. Az LDC – least developed countries – kategóriájába történő besoroláskor általában három mutatót vesznek figyelembe: az egy főre jutó jövedelmet, a feldolgozóipar részesedését az össztermelésben és az írni-olvasni tudók arányát a felnőtt lakosságon belül. (Romlott a szociális helyzet, fokozódott az alultápláltság, az egészséges táplálkozáshoz szükséges pénzeszközök hiánya miatt egymilliárdra tehető az alultápláltak száma), nőtt a csecsemőhalandóság 1988-ban félmillió csecsemő és kisgyermek halt meg, sok országban csökkent a beiskolázási ráta.

Centrum és periféria

A helyzet romlásában a külső környezetnek meghatározó szerepe volt. A Dél országai – a Raul Prebisch, az UNCTAD egykori főtitkára által bevezetett és különösen Immanuel Wallerstein munkássága nyomán ismertté vált kategóriákat használva – a világrend perifériájához tartoznak, amely aszimmetrikus függőségi viszonyban áll az Észak alkotta centrummal szemben. A nyolcvanas évek elején tapasztalt világgazdasági recesszió, amely a fejlett országok gazdaságaiban is komoly problémákat okozott, még súlyosabban érintette a fejlődő országokat. A világpiaci áralakulások nyomán a „harmadik világ” cserearányai 1980-hoz képest 1988-ra 29 százalékkal romlottak (az olajexportőr országoké 49 százalékkal). A fejlődő országok kedvezőtlen exportáralakulásból eredő vesztesége öt év leforgása során megközelítette a 100 milliárd dollárt. A hetvenes években nagy mennyiségű anyagi forrás áramlott a fejlett országokból a fejlődő országokba, ami a nemzetközi pénzpiacokra is kedvező hatást gyakorolt a fölös tőkeállomány lecsapolása révén. 1983-ra a helyzet gyökeresen megváltozott, s a Délről Északra történő tőkeáramlás vált meghatározóvá: 1983 és 1986 között ily módon 163 milliárd dollár áramlott a fejlődő országokból a fejlettekbe. (A fő okok: a kamatlábak megugrása, az exportárak csökkenése, az adósságterhek növekedése, a hitelfelvételi feltételek megnehezedése.)

Változatlanul fennáll tehát a „harmadik világ” pénzügyi, kereskedelmi függősége, s kifejezetten megnövekedett tudományos-technikai függése a fejlett országoktól. Az utóbbi években a nemzetközi kereskedelemben ugyanis előtérbe került a nagyfokú ismeretigényen alapuló technika, ezzel háttérbe szorultak a nyersanyagokon, energián, képzetlen munkaerőn alapuló termékek, illetve technikák, amelyek terén pedig a Dél hagyományos komparatív előnyökkel rendelkezett. A Dél-bizottság jelentése azt a következtetést vonja le, hogy mindez a neokolonializmus egy fajtája, hiszen a centrum minden terhet áthárít a perifériára; saját prosperitása a periféria rovására történik.

Csak egyetlen út van?

Az ún. létező szocializmus által korábban kínált fejlődési modell kudarca bizonyos szempontból csak tovább fokozza a dilemmákat, hiszen alátámasztja azt a korábbi feltételezést, hogy csakis a kapitalizmus, pontosabban annak fejlett világban alkalmazott modellje, illetve az ennek alapjául szolgáló liberális ideológia lehet működőképes. A felzárkózás egyedül lehetséges útja tehát mind a Kelet, mind a Dél számára tehát eme fejlődési modell követése. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben Kelet-Közép-Európában és a „harmadik világ” nagy részén is különböző kísérletek történnek a piacgazdaság bevezetésére, az állami szektor lebontására.

Csakhogy ezek a kísérletek a vártnál komolyabb problémákba ütköznek. A világ fejlett régiói és többi része közötti különbség nem csupán abban rejlik, hogy utóbbiak a fejlődés egy korábbi szakaszában vannak, szükségképpen majd csak ezután járják végig azt az utat, amelyet Nyugat-Európa bejárt. Egészen mások ugyanis a kiindulási feltételek.

Nézzünk csupán egy példát a „harmadik világból”. Az utóbbi években nagyon sok fejlődő ország gazdaságpolitikája a piaci erőknek, illetve a monetáris eszközöknek adott prioritást, ami együtt járt az állam szerepének nagyfokú eróziójával. Ugyanebben az irányban hatottak a nemzetközi pénzügyi szervezetek által is támogatott, a fizetési mérleg stabilitását középpontjukba állító strukturális kiigazítási politikák. Csakhogy a „harmadik világ” nagy részén még csupán nyomokban ha létezik egy vállalkozó (tőkés) középosztály, s szükségképpen az államnak kell magára vállalnia a kapitalizálódással együtt járó feladatok jó részét. Az állami szektor helyére egyelőre nem tud hatékony magánszektor lépni.

A felszín és a mély

Mindez csupán a felszín, a mélyben sokkal súlyosabb ellentmondások rejlenek. A Kelet–Nyugat bipolaritás megszűnése azt is eredményezte, hogy a világrendszer szintjén politikai-ideológiai értelemben is „egyeduralkodóvá” vált a kapitalizmus, ha úgy tetszik, a piacgazdaság. Csakhogy bár lehet, a piacgazdaság az egyedül működőképes, még nem mentes a problémáktól, így például az egyenlőtlenítő hatásoktól. Ezek az egyenlőtlenítő hatások a világrendszer szintjén az Észak–Dél-konfliktusban nyilvánulnak meg. Az előrejelzések szerint a jövőben a rendszer számára a Dél jelenti majd a legnagyobb kihívást, az a Dél, amely a világrendszer működésének eddig jórészt csupán a hátrányaiból részesült.

A Dél Északhoz való viszonyulása eddig is meglehetősen ellentmondásos volt: az anyagi-technikai téren elért óriási eredmények elismerése mellett a Dél általában bírálja Észak túlzott anyagiasságát, individualizmusát, a nyugati fejlődés racionális-technicista, a „humánumot” háttérbe szorító jellegét.

Ezzel elérkeztünk az Észak–Dél-probléma egy nagyon lényeges pontjához: a civilizációs-kulturális, illetve ideologikus különbségekhez.

A nyugati fejlődés alapja a liberális ideológia (a liberalizmust tágan értelmezve), az erre épülő parlamenti demokrácia, illetve piacgazdaság. Mindez az európai civilizáció bázisán bontakozott ki (lásd a weberi „célracionális” protestáns etikát) egy szerves fejlődés eredményeként. Ez az Európa volt azután, amelyik a „harmadik világ” zömét először közvetlen, majd közvetett függőségi viszonyba kényszerítette. Részint innen ered az emocionális szembenállás a Nyugattal, a saját normáit másra rákényszeríteni akaró „idegennel” szemben. A „másságnak” azonban komoly racionális alapjai is vannak.

A „harmadik világ” ideológiáinak zöme különbözik a liberalizmus egyéni szabadságot előtérbe állító individualizmusától, bennük nagyobb hangsúlyt kap a közösség, az erősebb vagy gyengébb kollektivizmus. Ezen ideológiák nagy része ma is – sokszor közvetetten, többszörös áttételeken keresztül – vallási indíttatású (iszlám, konfucianizmus, buddhizmus, természeti vallások). Kérdés, ezek a „nativista”, a helyi tradíciókon alapuló (rokoni, törzsi, nemzetségi, etnikai vágy más alapokon) kollektivista ideológiák mennyire képesek az „idegen” liberalizmus-piacgazdaság adaptálására?

A kelet-közép-európai változások fokozták a „harmadik világ” identitásválságát, hiszen egy másfajta modellről bizonyosodott be annak működésképtelensége. A nyugati modell pedig miért lenne vonzó számukra, amikor közvetlenül, „saját bőrükön” csak hátrányait, negatívumait érzik. Helyébe azonban képtelenek voltak eddig a működőképesség reményével kecsegtető alternatívát állítani. A különböző „harmadikutas” törekvések eddig vagy csupán semmitmondó általánosságok szintjén maradtak, vagy rendre kudarcot vallottak.

A dilemmák a Dél-bizottság jelentésében is jól nyomon követhetők, azzal együtt, hogy e jelentés – sok korábbi „thirdworldista” felfogású anyaggal szemben – messze nem olyan egyoldalú. Az „önerőre támaszkodó és emberközpontú” fejlődés mellett érvel, a Dél–Dél-együttműködés erősítését azonban nem az Észak–Dél-kapcsolatok rovására, azok alternatívájaként képzeli el. A jelentés a piacot önmagában nem tartja mindenhatónak, szabályozott piacot és szociális biztonsági hálót tart szükségesnek. Nagy hangsúlyt kap benne a társadalmi igazságosság, az emberi erőforrások, a szélesen értelmezett kultúra és a demokratizálás.

A korábbi bipoláris világrendben kialakult erőegyensúly bizonyos stabilitást biztosított a „harmadik világban” is. Az európai status quo nyilvánvaló felbomlása azonban fölerősíti a „harmadik világ” instabilitását is. Az amúgy is jórészt a kolonializmus idején megvont, etnikai, nemzetiségi, törzsi stb. tényezőkre tekintettel nem lévő határok – akár erőszakos – megváltoztatására irányuló törekvések (lásd Kuvait esetét) a konfliktusok növekedését valószínűsítik.

Kinek az érdeke?

Felvetődik a kérdés: megvan-e a szándék a fejlett országok részéről az Észak–Dél-probléma rendezésére, s tud-e egyáltalán mit kezdeni az Észak a Déllel? A probléma ugyanis csak részben gazdasági természetű.

Ami a gazdaságot illeti, a hetvenes évek elején az ENSZ rendkívüli közgyűlésén is elfogadott új nemzetközi gazdasági rend (UNGR) követelményrendszeréből szinte semmi nem valósult meg. Az UNGR előirányozta például, hogy a fejlett országok évente bruttó nemzeti termékük 0,7 százalékát fordítsák a fejlődők segélyezésére. Ezzel szemben a tények: 1980 és 1984 között az NSZK 0,46, Nagy-Britannia 0,37, az USA 0,24 százalékot fordított segélyezésre, s ez az arány az évtized végére tovább csökkent (0,39; 0,32, illetve 0,21 százalékra). A nemzetközi kereskedelemben erősödtek – a sokszor burkolt – protekcionista tendenciák, kudarccal végződött 1990-ben az Uruguay-forduló. Megszakadtak a közvetlen Észak–Dél-tárgyalások, a fejlett országok elvetették egy átfogó rendezés szükségességét.

Közben a Dél nagy része tovább szegényedik. Az elszegényedő rétegek pedig táptalajául szolgálnak a Nyugat-ellenességnek („minden baj oka a nyugati civilizáció”), támogatói a Nyugattal szembeforduló diktátoroknak, szélsőséges mozgalmaknak, legyenek azok bármilyen politikai színezetűek (iszlám fundamentalizmus, latin-amerikai gerillák, vörös khmerek stb.), avagy a „szelídebb” önerőre támaszkodó próbálkozásoknak. A nyugati liberalizmus pedig elég értetlenül áll szemben ezekkel a törekvésekkel, a „harmadik világ” ideológiáival, sem kezelni, sem megérteni nem igazán tudja őket. Ezért is érik váratlanul, felkészületlenül a Nyugatot a Délről érkező, a Nyugatot támadó, a világrendszert hevesen bíráló törekvések (lásd Irán korábbi példáját), s születnek a Nyugat részéről felemás reakciók (lásd az iraki–kuvaiti kérdés kezelését).

A fejlett világnak alapvető érdeke az Észak–Dél-probléma mielőbbi megoldása, s nem is csupán azért, mert tömegesen özönlenek a menekültek a perifériából a centrumba a jobb lét reményében. A Dél helyzetének további romlása az egész világgazdaság működését veszélyezteti, a törvényszerűen bekövetkező zavarok révén megrázkódtatásokat okozhat a fejlett világban is.














































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon