Kása Csaba

Nyomtatóbarát változat

Legalábbis ezt érné el Varga Júlia, a Beszélő 1990. október 13-i számában „Berci, nekem szükségem volna a pénzre!” címmel propagált gondolatmenete alapján. Pontosabban kiteljesedne az, ami ma már többé-kevésbé gyakorlat. Oktatásfinanszírozási javaslatai – melyek megállják a helyüket ott, ahonnan kölcsönözte őket – a mai magyar valóság teljes figyelmen kívül hagyásáról árulkodnak, az egyetemistákról alkotott véleménye pedig azt mutatja, hogy a demonstrációsorozat kiváltó okairól, lefolyásáról, céljairól halvány fogalma sincs, vagy pedig készpénznek fogadja el a Pálfy G.-féle Tv-híradó és az A-S. B. sajtó általi beállítást.

Nem az összes hallgatót!

Nem tudom, Varga Júlia mire alapozza azt a feltételezését, hogy ő liberális. Tévedése megbocsátható hiszen úgy tűnik, tudatlanságon alapul, fogalma sincs a liberális eszmékről. Hiszen ha ismerné és vallaná azokat, cikke hasznosítana belőlük, vagy legalábbis támaszkodna rájuk.

Így feltételezhető lenne, hogy a tanuláshoz való jogot is az alapvető emberi jogok közé – amelyek közt nem állítana föl logikai sorrendet – és az állam alapvető feladatai közé sorolná, hogy azok számára is lehetővé tegye ezen jogok gyakorlását, akik nem rendelkeznek a hozzá szükséges anyagi háttérrel.

Ugyanis jelenleg az egyetemi-főiskolai tanulmányok folytatása már-már a leggazdagabbak gyermekeinek privilégiumává válik. Egy hallgató havi ellátása kb. 5500-6000 Ft. (Nagyjából 1500 Ft szállás, 3000 Ft étkezés, 1000 Ft könyv-tankönyv, 500 Ft ruházkodás.) Ha Varga Júlia javaslatai szerint ebből semmit sem vállal magára a költségvetés, azaz teljes egészében a család kasszáját terheli, már az átlagkeresetűek sem tudják megengedni gyermekük számára a tanulás luxusát.

Senki, sehol nem követelte, hogy a kormánynak és így az adófizetőknek „finanszírozniuk kell a hallgatók tanulási és létfenntartási költségeit”. Csupán arról volt szó, hogy nem lehet kizárni a tanuláshoz való jogból senkit sem azért, mert szülei szegényebbek annál, hogy ezt finanszírozni tudják.

Lényegesebb az egyéni haszon?

Két szempontból sem értem Varga Júliának az értékelését. Azt írta: „…a felsőoktatásban való részvétel nem a nemzet felemelkedéséért vagy a gazdasági növekedésért hozott egyéni áldozat, hanem olyan beruházás az »emberi tőkébe«, mely az egyén számára minden más vállalkozáshoz hasonló kockázattal jár ugyan, mégis azt célozza, hogy az egyén hosszú távon kedvezőbben értékesíthesse munkaerejét, és így ráfordításai a nagyobb életkeresetben, kellemesebb munkakörülményekben stb. megtérüljenek.”

Ugyanis ha a társadalom szempontjából közelítjük meg a problémát, általában vannak feladatok, amelyek szakszerű, magas színvonalú elvégzéséhez jól képzett szakemberek szükségesek. Ha az állam előrelátó, a kalkulált jövőbeli szükségletnek megfelelően képzi szakembereit. Természetesen részéről teljesen mindegy, hogy az adott feladatot ki végzi el. Sőt, szigorúan financiális szempontokat figyelembe véve még jobb is neki, ha más állam költségén egyetemet végzetteket alkalmaz. Csak akkor hogyan fog kialakulni a polgárság, a középosztály, melyre támaszkodó társadalmat akar ma építeni mindegyik politikai erő?

Másrészt, aki ma azt állítja, hogy egy diplomás hosszú távon nagyobb „életkeresethez” jut az hülyének nézi a Beszélő összes olvasóját. Nem vitatom, az elit csúcsán vannak diplomások is, de ezek túlnyomó többsége nem nappali tagozaton végzett. Azaz nem a diplomájából következően ért el magasabb pozíciókat, hanem a feljutás után presztízsből beszerzett egy oklevelet. (Legalábbis ez eddig így működött.)

„Az oktatás költségeit is az fizesse, aki a hasznot húzza, vagyis a hallgató, illetve a hallgató családja” – írta Varga Júlia. Nem értem pontosan, milyen hasznot húz az öt-hat éves egyetemből mondjuk a család? A tapasztalat azt mutatja, aki általános iskola után elsajátított egy szakmát, 25-30 éves korára már lakással, autóval, a magyar átlagfizetésen felüli jövedelemmel rendelkezik, túl van a családalapításon. Ezzel szemben az egyetemet 24-25-26 évesen elvégzett diplomás a nulláról indul, és még a felemelkedés lehetősége is hiányzik számára. 1990 őszén egy kezdő orvos – 24-25 évesen – 9000 Ft bruttó fizetést kap; egy szakkönyv – amit két-három évenként újra meg kell vásárolni, mert elavul – ezer Ft, de van olyan, amelyik 7 ezer forintba kerül. Tessék mondani, hol van itt, „aki a hasznot húzza”?

A közvéleményt csapták be

Az egyetemisták felháborodása nem amiatt tört felszínre, mert nem akarja a kormány „az iskoláztatás és létfenntartás teljes költségét” a hallgatók és családjuk helyett magára vállalni – mint Varga Júlia írta –, hanem azért, mert nem látnak semmi különbséget az előző és a jelen kormány problémakezelése között. Kissé sarkosan: egy szó a különbség. Míg Grósz „törpe kisebbséget” emlegetett, addig Antall „törpe minoritásról” beszél. Ezenfelül aztán semmi, hacsak az nem, hogy míg Antall kijelentette – feltehetőleg a közelgő önkormányzati választásokra gondolva –, hogy átérezve az egyetemisták nehéz helyzetét, a kormány ötszáz forinttal emeli a fejkvótát (természetesen a glóriát azonnal a feje fölé kommentálta a Pálfy G.-híradó aktuális bemondója), addig Andrásfalvy Urunk szép csöndben eltörölte az 1000 Ft-os étkezési hozzájárulást. (Amit, ha jól emlékszem, egyetlen A-S. B. lap sem adott le.) Természetesen más lenne a helyzet, ha az alanyi jogon járó hozzájárulást felváltotta volna egy differenciált szociális juttatás.

A jelenet egyébként kísértetiesen hasonlít ahhoz az orwelli képhez, amelyben a Nagy Testvér bejelenti a csokoládé-fejadag csökkentését, majd néhány nap múlva hálával emlékeztek rá a fejadag növeléséért. Csak azért nem teljes a hasonlóság, mert a kiagyalók elfelejtkeztek arról, hogy ez a rendszer nem teljesen ugyanaz a rendszer. (Bár akkor bejött volna a csel.)

A másik része az egyetemisták elégedetlenségét kiváltó okok körének: a kormány az elődei arroganciájával próbál minden bírálatot elfojtani, a bírált korábbi jócselekedeteire hivatkozva megkontrázni. A sajtó pedig a tárca stílusában bunkóz le minden kritikus véleményt. (Lásd a Hajdú-bihari Napló és a Hétfő nevű hetilap közötti vitát.)

A példamutatás

Végül néhány szó erejéig vissza kell kanyarodni Varga Júlia írásához. Elképzelései alighanem működőképesek lennének egy 20-30 éves múltra visszatekintő jóléti társadalomban, működő piaci viszonyok között, szilárd erkölcsi, kulturális értékrendben, széles polgári rétegre támaszkodva. Működésképtelen azonban a kommunizmus felszámolásának időszakában. Alkalmazása tovább növelné az ország lemaradását az európai felzárkózásban, hátráltatná a modernizációt. A tanulást a gazdag, szűk elit gyermekei privilégiumává tenné, gyakorlatilag a jelenlegi 40-50 évesek, a Kádár-rendszer kegyeltjeinek privilégiumává.

Varga Júlia liberálisnak vallja magát. Így minden bizonnyal tiltakozik minden faji, vallási megkülönböztetés, nemi, életkori diszkrimináció ellen. Feltehetően az ellen is, hogy egyesek csak azért jutottak előnyhöz, támogatáshoz, mert korábban születtek, mint mi, a huszonéves-tizenéves nemzedék. Úgy gondolom, minden porcikája tiltakozik az ellen az igazságtalanság ellen, hogy ő csak azért, mert idősebb, mint mi, azzal régi rendszer általi támogatással végezhetett (feltehetőleg) felsőfokú tanulmányokat, amit most el akar töröltetni. És úgy érzem, orvosolni is akarja ezen igazságtalanságot. Javaslatában áll: ezek a támogatások csak hiteljellegűek legyenek, egy befektetés része. Ő már a hasznát húzza ennek, itt lenne az ideje visszajuttatni a rászorulókhoz. Ajánlanám pl. a Szetát vagy az alapítványok sokaságát. Támogathatná pl. belőle a rászoruló egyetemi hallgatókat is.

• Vita