Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ezt a programtervezetet jegyeztük tízen. Ebből a tíz kicsi négerből három bekerült a Gazsó-bizottságba, amely elkészítette a közoktatási törvény első, majd második szakmai koncepcióját, amely éppen a kék könyvben megfogalmazott alapelvekre épül. Két másik kicsi néger a Beszélő múlt heti számában előadja, hogy itt nem egy liberális koncepcióról van szó, hanem egy populista, reformkommunista, kollaboráns álszakértő antiliberális tákolmányáról.

Van itt négy nehezen feldolgozható tény:

I. Egy antiliberális szellemű minisztérium megbízásából létrejön egy alapvetően liberális szellemű, többé-kevésbé koherens és szakmailag igényes koncepció, amelyet a minisztérium lapzártáig a Közoktatási törvénytervezet kiindulópontjának tekint. Hogy történhetett? Elképzelhető, hogy a minisztérium óvakodott attól, hogy a kétbalkezes halbiológusok alkalmazásának a gyakorlatát átvigye a minisztérium fő művének, a közoktatási törvénytervezet megalkotásának folyamatára. Lehet, hogy a minisztérium ebben a kivételes esetben nem akarta kinevettetni magát. Számoljuk össze, hányan vannak ebben a kis országban olyanok, akik a) képesek egy ilyen koncepció létrehozásának folyamatát végigvinni; b) képesek vezető szakemberként elfogadtatni magukat a nem nagyon elfogult és nem nagyon ellenérdekelt kollégákkal – következésképpen képesek színvonalas közreműködői gárdát összeszedni; c) nem eleve elfogadhatatlanok, nem tekintetnek az ellenzéki liberális pártok embereinek a kormánypárti oldalon. Nehezen tudnék ilyet mondani Gazsón kívül, olyat pedig biztosan nem tudok, akinek a keze alól ne liberális szellemű koncepció került volna ki.

II. Az MDF és az úgynevezett reformkommunisták (jelzem: ez egy félrevezető terminus!) különböző körei között valóban számos sötét és félhomályos ügylet bonyolódik, ezek egyikében másikában bizonyosan Gazsó Ferenc is érdekelt. Gazsó és Pozsgay között valóban léteznek szoros kötelékek, Pozsgay valóban populista színezetű népnemzeti lobogó alatt hajózott ki a pártállam szürke öbléből, s valóban úgy kapjuk e legegyszerűbb képletet, ha Gazsó Ferencet lepopulistázzuk. De hát ezúttal is az a legnagyobb marhaság, ami a legkézenfekvőbb. Gazsó Ferencet mindig a száraz és igényes pragmatizmus jellemezte. Erre a pragmatizmusra pedig éppenséggel a sokirányú kapcsolódási készség a jellemző. Ezért is kerülhetett ő – és csak ő – olyan helyzetbe, hogy egy antiliberális minisztérium megrendelésére liberális koncepciót gyártson. Egyébiránt pedig nem lehet valakit egy szuszra azzal vádolni, hogy populista, és azzal, hogy technokrata.

III. A kék könyvben meg szó sem volt arról, amiben Jerome úr szerint „vélhetőleg egyetértés van”, és ami ugyancsak szerinte most éppen a legfontosabb, hogy ti. „az önkormányzatok politikaformáló szerepe a közoktatásban is növelendő”. Viszont szó van arról, hogy az iskolák közvetlenül, tehát ne az önkormányzat közbejöttével kapják meg a pénzüket a költségvetésből, és szó van arról, hogy „az oktatás tartalmát és a nevelés szemléletét elsősorban az oktatási szolgáltatásokat igénybe vevő egyének és közösségek és a pedagógusok közötti szabad megállapodások alakítsák ki”. Márpedig egy-egy önkormányzaton belül lakóhelyi, világnézeti és más alapon több ilyen érdekelt közösség alakulhat ki, és éppenséggel az a kívánatos, hogy az önkormányzat ezeknek a közösségeknek a törekvéseit semlegesen kezelje, ne legyenek világnézeti és módszertani preferenciái. A Gazsó-tervezet s különösen a júniusi változat a finanszírozás és az iskolaszeretet meghatározása tekintetében ehhez képest viszonylag széles jogosítványokat ad az önkormányzatoknak. A Fidesz szakértői mintha időközönként megfeledkeznének arról, hogy az önkormányzat jogkörének a szélesítése csak addig hat a centralizáció ellen, amíg az állami jogosítványok átvételéről van szó, de ellentétesen hat, ha a közvetlenül érdekelt közösségek, szülők és pedagógiai intézmények rovására nő az önkormányzat hatalma.

Ezelőtt két évvel Lukács Péter az alábbi szöveghez adta a nevét: „A törvényhozásnak… lehetővé kell tennie ma még nem létező új iskolatípusok szerveződését. (…) Az állam ne törekedjen az alapképzés, a középfokú oktatás és a szakképzés pontos határainak meghatározására. Éppen ellenkezőleg: olyan szabályozási kereteket kell teremtenie, amelyek lehetővé teszik, hogy a különböző szakmai csoportok… érdekképviseletek és politikai szervezetek közötti megegyezés helyileg jelölhesse ki e határokat.” Ez az az álláspont, amelyet Lukács Péter ma képtelen gondolatnak nevez.

1989 óta annyi történt, hogy Gazsó Ferenc belépett a kék füzetbe; az önkormányzati hatalomban és egy konkurens szakmai érdekcsoportban érdekeit szakértők pedig egy s más tekintetben kiléptek belőle.

IV. Az utolsó, nehezen feldolgozható tény: miközben valóban olyan koncepció született, amely liberális alapelvekre épül, amelynek az alapstruktúrája elfogadható, s ez a mai világban kellemes meglepetés, a koncepció részleteiben nagy, kövér ördögök lapulnak.

Hogy mást ne mondjak, a jelenlegi helyzetben hátborzongató gondolat az, hogy „a szakképzés legtöbb formájába bekapcsolódó tanulótól… megkövetelhető az alapműveltségi (a tizedik osztály utánra tervezett – R. S.) vizsga letétele”.

Azután itt van az iskolaszerkezet kérdése. Ebben aggodalmaim Lukács Péterrel közösek, csak a következtetéseim ellentétesek. Ha léteznek nyolc, hat, három + három osztályos középfokú (alsó-, felső-középfokú) intézmények is, az önmagában nem baj. Ha ezek az intézménytípusok tömegessé válnak, ha az alapiskola lecsonkul, az katasztrófa. Az kisiskolák (és velük együtt a kistelepülések) százainak pusztulását jelenti, a szociális gettók hálózatát, a közoktatás végső anyagi leromlását.

Csakhogy a választási lehetőség a jelenlegi parlamenti erőviszonyok mellett nem a nyolcosztályos alapiskola és a szerkezetválasztás szabadsága, hanem a négy-hat osztályos alapiskola és a szerkezetválasztás szabadsága között van. Nem komoly kompromisszumos ajánlat semmilyen hatpárti tárgyaláson az, hogy a kormánytöbbség szíveskedjen kizárni azon iskolatípusok alapításának a lehetőségét, amelyeket a kormányprogram pártol. A katasztrófa elkerülésének az egyetlen útja egy olyasféle szabályozás, amely az iskolaszerkezeti változásokat lehetővé teszi, de egy jól kimunkált feltételrendszerrel meg is fogja.

A koncepció második változatában ez az intenció már hangsúlyosan szerepel, de hogy végül is sikerül-e ebből az intencióból olyan jogszabályi zsilipet építeni, amellyel az iskolarendszer ezt a „visszacsúszáspárti” konjunktúrát túlélheti, az nagy és szorongásra okot adó kérdés.

---

Jerome Klapkának teljes mértékben igaza van abban, hogy „ma mindkét párt oktatáspolitikai törekvéseire… az államilag előírt értékek világa, a tankerületek rendszere, Hóman Bálint szelleme” „jelenti a legnagyobb veszélyt”. Az viszont, hogy ezt az „erőt” „Gazsó Ferenc politikája értékelte fel”, teljesen értelmetlen állítás. Ennek az ellenkezője igaz. A Gazsó-bizottságnak és egy igen sajátos politikai konstellációnak köszönhetjük azt, hogy most nem az említett „erő” dilettáns elmeszüleményével nézünk szembe, s az egyeztetési folyamat nem eleve reménytelen.

Lukács Péterrel együtt én is remélem, hogy a közoktatási törvény kapcsán a két párt együttműködik majd. „Én” is „azok közé tartozom, akik az SZDSZ és a Fidesz politikájában inkább az azonosságokat, mint a különbségeket látják”. Mindhárman dolgoztunk már mindkét pártnak, de éppen mert össze kellene szednünk minden szövetségest Hóman Bálint szellemével szemben, nem vállalhatjuk, hogy az egyik kedvéért eltoljuk a másikat, hogy a túlsó oldalra hazudjunk valakit, aki az innensőn van.

• Vita