Nyomtatóbarát változat

1989. május
„Akik nem rúgnak labdába sehol a világon” – az SZDSZ szociálpolitikai programjáról


Szembe kell nézni azzal, hogy az általános életszínvonal, az átlagos életszínvonal és a széles középrétegek színvonala nem tartható. Nem egyszerűen a legutóbbi kormányok sutaságán, rossz döntésein múlt, hogy az életszínvonal-romlás megindult, hanem a tényleges lehetőségeken és a tényleges körülményeken. Az az életszínvonal, ami virágkorunkat, vagyis a hetvenes éveket jellemezte, nem állt valóságos gazdasági alapokon, beleértve például a lakásviszonyainkat, hanem politikailag pumpált életszínvonal volt azért, hogy a lakosság megbéküljön a Kádár-rendszerrel, és hogy támogassa azt.

Ha megszűnnek azok a külső források, amelyekből ezt a pumpálást a konszolidálódni akaró Kádár végrehajtotta, és a befeccölt pénzekből nem vált olyan működőképessé a gazdaság, hogy a külső forrásokat pótolni tudja, egyszerű a következtetés: az életszínvonal nem tartható. A kérdés az, hogy milyen lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy minél kevesebb veszteség érjen bennünket, és minél hamarabb legyen vége ennek a periódusnak. A másik kérdés, hogy bármilyen átmeneti periódusban a rendeződés és a kibontakozás idejére milyen rétegeket, milyen csoportokat milyen eszközökkel és milyen mértékben tudunk megvédeni az általános romlástól. Ami a versenyképes és, hogy úgy mondjam, harcképes lakosságrészt illeti, és nyilvánvaló, hogy ez a nagyobb, nagyon sok mindent tehet az életszínvonala mentéséért, megőrzéséért és javításáért akkor, hogy ha a politika eszközeivel leromboljuk azokat a gátakat, amelyek eddig előttük álltak azért, hogy a saját kezükbe tudják venni a sorsukat, a megélhetésüket, hogy saját egzisztenciát teremtsenek maguknak, hiszen, függetlenül az egyének elhatározásától, a totális rendszer, a kádári rendszer ezeket az eszközöket kivette a kezünkből, és arra kényszerített, hogy alattvalóként élvezzük az áldásait, amelyek vagy jönnek, vagy nem jönnek.

A kevésbé harcképes lakosságot azonban olyan mértékben meg kell védeni, hogy mondjuk az újratermelés, a puszta emberi újratermelés feltételei mégis megmaradjanak a számukra, vagyis itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ne haljanak éhen, hanem arról, hogy például olyan körülmények között nőjenek fel a gyerekeik, ami nem jelent egy életre szóló újratermelődő harcképtelenséget és versenyképtelenséget. A nagy középrétegek számára valamelyes szociális biztonságot egy lényegesen hatékonyabban működő és szilárdabb alapokon álló társadalombiztosítási rendszer nyújthat, ezt képzeljük, ezt tervezzük. A dolog kulcsa, hogy a társadalombiztosítás mögött saját vagyonnak kell állnia, amelyik nem a költségvetés kegyeitől és politikai döntésektől függ, hanem ennek a vagyonnak a hatékony felhasználásától.

A jelenlegi tulajdonreform-problémák egyik áthidaló megoldása és egyik receptje éppen ez. Az osztatlan állami tulajdonnak egy végül is közakaratból meghatározott részét a biztosítási rendszerek szolgálatába lehet állítani, vagyis a biztosítási rendszerek, a biztosítótársaságok tulajdonába lehet adni, és a továbbiakban a szokásos társadalombiztosítási juttatások ezeknek a vagyonoknak a tőkeszerű működtetéséből származhatnak. Versenyképtelen rétegeknek, és itt mindenekelőtt a kisnyugdíjasokra gondolunk, a munkaképtelenekre, és a nagycsaládosokra. Tehát a nagyon esélytelen rétegekre egy úgynevezett pozitív diszkriminációs programot dolgoztunk ki. Ezek olyan intézkedések, amelyekre húsz évvel ezelőtt, tíz évvel ezelőtt éppen olyan szükség lett volna, mint manapság. Ezekben tehát semmi új nincs, ezek arra a hagyományos magyar társadalmi problémára adnak választ, amelyet úgy foglalhatunk össze, hogy jelentős mértékű un. strukturális szegénységünk van. A strukturális szegénység kifejezés alatt azt értjük, hogy a társadalom kettéhasadt egy viszonylag versenyképes, egymással érintkező, valamelyest integrált intézményekben működő társadalomszegmensre és egy ettől leszakadt kisebbségre, amely nem vesz részt, vagy nem jut el ehhez az integrációhoz, nem állnak előtte a közlekedési csatornák a társadalom többsége felé, és a többségben működő csatornák röviden versenyképtelenek. Versenyképtelenek voltak abban a korlátozott piaci rendszerben, amely a kádári szocializmust kísérte. Versenyképtelenek voltak abban a távolról sem piaci, de mégis versenyhelyzetben, amely a kádári szocializmus leglényege volt, és versenyképtelenek lesznek a tiszta piac viszonyai között is. Nem feltétlen mindenki, de jellegzetesen azoknak a csoportjairól van szó, akik nem rúgnak labdába sehol a világon, a működő piacokon sem. Ezek az elhelyezkedések a társadalom különböző pontjain nem végzetszerűek, és nem egy görög sorstragédia szigorúságával öröklődnek. Lesznek szegények, lesznek leszakadtak, de ezek a szegények és ezek a leszakadtak nem feltétlenül az előző szegények gyermekeiből verbuválódnak, és nem kell biztosra venniük, hogy a gyerekeik ugyanitt maradnak, ahol voltak. Az, hogy aztán a leszakadt darabokat milyen színvonalon képes eltartani a társadalom többsége, ez egy másik kérdés.

Tehát ha szembenézünk azzal, hogy milyen tartalékok és milyen biztonsági felhalmozások teszik versenyképessé a társadalom többségét, akkor az egyszerű anyagi vagyonon kívül első helyen a piacon érvényesíthető szaktudást találjuk, vagyis azoknak a rétegeknek és csoportoknak van sansza egy versenyben, a versenyhelyzetben, akik ilyen piacon eladható szakértelemmel rendelkeznek. A dolog kulcsa tehát a szakképzés. Azt is tudjuk azonban, hogy a strukturális szegénységhez tartozó számára a szakképesítés elérhetetlen vágyálom, az egész iskolarendszer, valamint a szociális helyzet maga is abba az irányba hat szinte meghaladhatatlan erővel, hogy a gyerekek kirostálódjanak az iskolából. Növekvően szeretnénk támogatni általában a gyereknevelést, tehát minél több gyerek van, annál inkább. Lényegesen több támogatást akarunk a családoknak adni ehhez, mint jelenleg, és ezt a támogatást függetleníteni akarjuk a munkaviszonytól, vagyis állampolgári jogon, a gyerek jogán kapnának segítséget a családok, függetlenül attól, hogy ők maguk mennyire hasznosak, mármint hogy a szülők mennyire hasznosak. A nagy kulturális hátránnyal is küszködő családoknál pedig külön támogatást szeretnénk nyújtani a továbbtanuló gyerekeknek, méghozzá olyan mértékű támogatást, amely a hiányzó motívumokat is pótolja, másrészt pedig ténylegesen megoldhatóvá teszi a gyerek további kivonását a pénzkeresők köréből. A társadalmi helyzetben mutatkozó hendikepeken kívül igen jelentős, mondhatnám, hogy meghaladhatatlan hátrányokkal kell szembenéznie a magyar társadalom egy részének a települési viszonyok miatt is.

A hetvenes és a nyolcvanas években egy olyan átrendeződés ment végbe a lakosságban, hogy az egyéni vagy a társadalmi helyzetből következő hátrányok társultak a települési hátrányokkal, vagyis a szegények szegregáltabban laknak, élnek, mint valaha, egyrészt a települések között, másrészt pedig a településeken belül. A Szabad Demokraták Szövetsége széleskörű önkormányzatot kíván adni a települési közösségeknek, és ehhez hozzátartozik a gazdasági önállóság is. Tehát a költségvetésből történő és központi elosztási elveken alapuló településfejlesztés vagy település-karbantartás remélhetőleg a múlté lesz. Azonban világos, hogy ilyen viszonyok között, amelyek most léteznek, a saját erőre hagyott települések további óriási egyenlőtlenségeket fognak kitermelni, hiszen a települések egy részében sem aktív gazdasági erő, sem vagyon nincs, más részében pedig aránytalanul nagy vagyonok és aránytalanul nagy gazdasági aktivitás halmozódik fel. Éppen ezért egy nem is rövid átmenet idején a települések között mégis szükség van valamilyen központi jövedelemátcsoportosításra, amely természetesen normatív kell legyen, tehát nem egyéni kijárásokon és nem hatalmi pozíciókon, hanem normarendszeren alapulhat csak. Hasonlóan képzeljük ezt el, mint ahogyan a negatív jövedelemadó működik számos fejlett ország adórendszerében. Az adagot a megállapodás szerinti mértékben meghaladó vagyonú települések vagyonból eredő jövedelmének egy részét az adagot mélyen el nem érő vagyonjövedelmű települések felé kell átcsoportosítani azért, hogy a gazdasági lehetőségeik a leszakadt településeknek is visszatérjenek. Tehát legyen valami alaptőkéjük, amellyel rehabilitálni tudják saját gazdasági erejüket.

(A felvételt a Fekete Doboz Alapítvány készítette.)

1993. június, Szárszó
„Szociálpolitikával polgárt csinálni nem lehet”

Csak az illedelem kedvéért szólalok meg, már csak azért is, mert nem biztos, hogy technikailag sikerül sokat beszélnem.

Először azzal kezdeném, amivel egyetértek, és itt elsősorban Kupa Mihályra utalnék vissza, aki bizonyos szemrehányással fordult felénk, hogy a pártok nem állnak elő egy olyan világos szociálpolitikai koncepcióval, amivel egyáltalán tudnának valamit kezdeni a gazdaságpolitikusok. Ebben neki mélyen igaza van. Valóban nem vagyunk képesek előállni olyan szociálpolitikai koncepcióval, amivel egyáltalán vitatkozni lehetne, és ennek azt hiszem, hogy nem egyszerűen az ötletszegénység az oka, hanem az a politikai helyzet, amire itt többen is céloztak a gazdaságpolitikusok közül, és Csehák Judit is. Nevezetesen, hogy nincsen olyan helyzetben ez a társadalom, hogy komoly konszenzus születhetne bizonyos kölcsönös önkorlátozásokkal arról, hogy a szociálpolitika milyen célokat tűzhet ki. Én nem vagyok olyan optimista, mint Judit, hogy a társadalom beéri azzal, hogy őszintén beszélünk vele. Kétségtelenül sokat számítana. És sokat számított volna ez ’90-ben, tehát abban a pillanatban, amikor óriási pszichológiai tartalékai voltak ennek az új viszonynak, a demokratikus hatalom és a választópolgárok között. ’94-ben, attól félek, hogy ez sokkal nehezebb lesz. Én beérném azzal, hogy világosan meghatároznám, hogy mi az, ami a mindenkori kormány felelőssége, és mi az, ami az önkormányzatok hatáskörébe tartozik, tudva azt, hogy mind a két szféra, tehát az önkormányzatok szférája – itt, hál’ istennek most már társadalombiztosítási önkormányzatokról is beszélhetünk a helyi önkormányzatokon kívül – és a kormánykompetencia is számos borzasztó erős konfliktust gerjeszt. Ezekkel a konfliktusokkal együtt kell tudni élni, és nem szabad azt várni a szociálpolitikától sem, hogy ezeket a konfliktusokat képes megoldani. Egyszerűen elrendezni. Ferge Zsuzsával is vitatkoznék: a szociálpolitikának én nem tulajdonítanék olyan nagy szerepet, hogy meg tud oldani olyan hatalmas paradigmákat, hogy ez egy polgári világ lesz-e vagy pedig alattvalók világa. Ezt a szociálpolitika nem tudja megoldani. Kétségtelenül hozzá tud járulni, de szociálpolitikával polgárt csinálni nem lehet. Az, hogy a konszenzusteremtés ilyen reménytelen, az többek között azért van, amire Békesi László némiképpen célzott, hogy nincs civil társadalmunk, megfelelően artikulált civil társadalmunk, amelyben az emberek képesek együtt élni a konfliktusokkal. Tehát olyan szervezetek működnek, amelyek a konfliktusok egyikét-másikát kezelni tudják, és mindenkinek természetes, hogy konfliktusok vannak. A nálunk boldogabb társadalmakban mind a két nagy paradigma működött. Az ún. szociáldemokrata alternatíva, amit olyan szívhez szólóan adott elő Hegyi Gyula a Magyar Hírlapban, miszerint a középrétegekre kell alapozni, mert akkor a középrétegek magukkal húzzák a szegényeket, és ha nem így van, ha a középrétegek ki vannak rekesztve a szociális biztosítékokból, akkor ők majd rúgnak egy nagyot a szegényeken, mert ugye akkor nincs sorsközösség, tehát ez a helyes szociális politika, és így boldogultak, mondjuk, a svédek, németek stb. Igaz. Most éppen leszavazták ezt a boldogító alternatívát, hiszen ennek is megvannak a korlátai, mint ahogy a fordítottjának is, tehát a liberális megoldásnak, amelyről Judit beszélt. Amerikáról ugyanis, ahol a Nyugat-Európában eredményes és boldog rendszereknek nyoma sem volt, ott meg azzal álltak elő, hogy akkor próbáljuk meg ezt utánozni, és mind a két szisztéma feltehetőleg azért tudja csőd nélkül megúszni, mert számos egyéb dolog működik, ami ellensúlyozza a politika rángásait. Hát ezek itt nincsenek…

(Solt Ottilia első nyilvános szereplése az 1993. április 4-i autóbalesete után Farkasházy Tivadar szárszói értelmiségi találkozóján. Részlet a Fekete Doboz Alapítvány felvételéből.)

1996. december
„Az önkormányzat nem lélektelen bürokrácia”

Ottilia egyre inkább visszavonult a nagy nyilvánosság előtti közszereplésektől. Az „aprómunkába”, hajléktalan-interjúzásba, szociális munkát tanuló diákok felnevelésébe, „iskolateremtésbe” fektette fogyó, de minden erővel fenntartott, hihetetlen életenergiáit.

Egészen kivételesen vállalta el, baráti unszolásunkra, hogy hangsúlyozottan szubjektív megnyitót mond a fővárosi szociálpolitika jövőjéről rendezett konferenciánkon. Előadásának itt közreadott, leírt szövegét 1991. január 31-én adta fel postára.

Győri Péter

Az idősebbek még emlékeznek rá, milyen borzadállyal emlegettük Ceaucescu Romániájának, Bielek, majd Jaruzelski Lengyelországának nyomorúságát, ahol naponta sok órát sorbanállással kellett tölteniük az átlagembereknek az elemi közszükségleti cikkekért. Még kutatás is folyt a szocialista ember Nyugaton merőben ismeretlen soralkotási sztereotípiájáról, melyet már az óvodai nevelés kezd kialakítani. No és fáztak is az emberek, mert nem működött a fűtés, meg sötétben töltötték az estét otthonukban, mert rendszeresen órákig szünetelt az áramszolgáltatás.

A még idősebbek arra is emlékeznek, hogy így éltünk Rákosi Magyarországában is. Este 9-kor kezdődött a sorbanállás a másnapi húsért, a tüzelőért, és rendszeresen ültünk sötétben. Aztán a kádári konszolidációban már csak banánért, Adidas cipőért, McDonald’s-krumpliért álltunk sorba, s legvégül – időnként két napig – nyugatnémet vízumért.

Ezek közös emlékek, a széles többség osztozik bennük testvériesen. Ám szerencsére csak emlékek. A sorbanállás lassan megszűnt.

Ám ha valaki szociálisan rászorult, nincs nagyon alkalma, hogy megkopjanak sorbanállási készségei. Minél elesettebb, annál kevésbé. Míg a II. kerületi Fillér utcában átlagosan legfeljebb két-három ember üldögél a háziorvosi rendelő előtt, a VIII. kerületi Auróra utcában a rendelés kezdete előtt egy órával már vagy tízen várnak. Egyes „szegény” kerületek polgármesteri hivatalainak szociális irodái előtt testőrkáefték legényei vigyázzák a várakozók rendjét (ezek szerencsés fiatalok, akiknek van munkájuk!), az utcán kígyózik a sor hóban-fagyban és kánikulában a munkaügyi hivatalok előtt, s főleg hóban-fagyban a hajléktalan menhelyek bejáratánál már délutántól, az ingyenkonyháknál délben, a nappali melegedőknél nyitáskor, leves- és teaosztásnál a tereken. A hajléktalanok napjuk nagy részét sorbanállással töltik a szabad ég alatt.

Új és kifejező életformahatár rajzolódik ki a nélkülözők és a biztonságos egzisztenciák között: a meddő várakozás, a sorbanállás. El tudja-e kerülni az ember, vagy nem?

Talán nem is érdemes elmondani, hogy ezek a hosszú várakozások, ezek a sorok nemcsak időtrablók, hanem megalázók is, rögtön beállítják és megerősítik a viszonyt a várakozó és a várt között: az alattvalói, a méltóságot gyilkoló hatalmi alakzatot – szinte függetlenül attól, hogy a „várt” aztán hogyan viselkedik, és hogyan dönt. De félek, hogy kevés „várt” személyben – hivatalnok, háziorvos, hajléktalanokat ellátó szociális munkás – ébrednek kínzó érzések amiatt, hogy mennyire méltatlan helyzetben vannak ügyfeleik „ott kinn” a folyosón, az előcsarnokban, az utcán. Elvégre ezeknek, a várakozóknak idejük aztán bőven van…

---

1990 őszén az első önkormányzati választások előtt a szabad demokraták madárfészkes plakátokkal kampányoltak, s szlogenjük ez volt: „Gondoskodó önkormányzatot!” A plakát azt sugallta, hogy az önkormányzat nem lélektelen bürokrácia, hanem gondoskodó és együttérző. Azóta új választásokat éltünk meg, kicsit átrendeződtek a politikai erőviszonyok, de nem vettem észre, hogy jelentős változások álltak volna be azokban a folyamatokban, amelyek a friss, újonnan alakult önkormányzatokban 1990-ben elindultak. A pénz persze egyre kevesebb a lakosság ellátására. A központi költségvetéstől a kerületi önkormányzatokhoz érkező, a szociálpolitikai feladatokhoz kapcsolódó normatív támogatás például 1994-ről 1995-re közel 700 millió Ft-tal lett kevesebb, és ráadásul nem is egyenletesen szűkült a központi forrás: a kvóta kiszámítása úgy változott, hogy aránylag legkevesebbet a XI., XIV. és II. kerület veszített, s legtöbbet a VII., IX., VIII. kerület. (E legutóbbi abszolút forintban is.) A két kerületcsoport jellemzésére: 1994-ben a majd kétszer népesebb XI. kerületben a segélyben részesültek száma alig 40%-a volt a VIII. kerületi segélyezettekének. Tehát amelyik a legkevesebbet vesztette, annak lényegesen kisebb szociális kiadással kellett számolnia.

A legfontosabb folyamat a támogatásra szoruló ügyfelek számának növekedése. 1994-ben 300 ezer „esetet” segélyeztek a fővárosi kerületek, 55 ezerrel többet, mint egy évvel korábban. Ez durván számítva átlagosan kerületenként napi 54 sikeres ügyfél, minden áldott nap tízzel több, mint egy évvel korábban. (S ebben a hevenyészett fejszámolásban egy esetről feltételezzük, hogy csak egyszer fordul meg az önkormányzatnál, holott tudjuk, hogy nem így van, továbbá nem is vesszük figyelembe azokat, akik kértek, de nem kaptak, ám foglalkoztak velük az ügyintézők.) Ez akkora nyomás, aminek nem lehet eleget tenni, ekkora ügyfélnövekedésnek nem lehet gondoskodóan, segítőkészen megfelelni. Ez persze „felülnézet”, de nyilván „alulnézetben” ebből lesz a végtelen, méltatlan várakozás, és a gázspray-s testőrök az ügyintézői ajtók előtt. S ami alighanem még rosszabb: sokan, akik segítségre szorulnának, nem szállnak be ebbe a ringbe, elkerülik az önkormányzatot. Inkább választják a hideg lakást, nem fizetik be ebédre a gyereket, nem váltják ki a gyógyszert.

Nyilván nem jó megoldás, ha megkétszerezzük az ügyintézők számát. Nemcsak azért, mert erre sincs pénz, és feltehetően nincs ennyi színvonalas ügyintézőjelölt sem, hanem azért is, mert nem igazán ígéretes perspektíva, hogy végül is az egész lakosság vagy rászoruló, vagy szociális ügyintéző lesz. A kitörés esélye a bürokrácia szakszerűsödésében keresendő. A szakszerű bürokrácia a bonyolult, változatos életet képes egyszerű pontokra bontani, s minden ponthoz jól operacionalizálható, könnyen dokumentálható tényeket rendelni – akárhogy is élcelődik ezen a Hócipő, vagy érzeleg a vasárnapi publicista. Kérvények, könnyek, követelőzés helyett pontos kérdőívek, adatlapok és automatikus igénybejelentés- ez a bürokrácia feladata. (Valami olyasmi, mint az új fővárosi közműdíj-támogatási rendszer.) A célok világos megfogalmazása és a források elosztása – ez a politika, a választott testületek feladata. Az operacionalizálás a bürokráciáé.

Rögtön tennék is egy javaslatot, mind a politikusoknak, mind a bürokratáknak. A politikusok döntsék el, hogy felveszik-e a célok közé, keresnek-e forrást hozzá, és honnan, a bürokraták meg gondolkodjanak, hogy hogyan operacionalizálják.

Véleményem és tapasztalatom szerint – nem hiszem, hogy ezzel egyedül állok – a legsúlyosabb szociális probléma ma a fővárosban a lakás. A legbizonytalanabb jövedelmi helyzetűek lassú, megállíthatatlan lakásvesztése. Ráadásul a család vagy a magányossá vált ember elvesztett önkormányzati lakása nem bővíti a lakásigénylők nyomásával viaskodó önkormányzatok által elosztható lakások számát, mert a folyamat teljesen kikerült a kezükből – ez a magánpiacon, de inkább mondhatnám, hogy a zugpiacon, sőt nem ritkán a kriminális piacon folyik. A dolog a kifizetetlen közüzemi számlákkal kezdődik. Az adósság elől a bérlő vagy albérlők befogadásával vagy lakáscserével próbál menekülni. Csakhogy az albérlők- ügyvédi segédlettel – végül is kirakják a hajdani főbérlőt, az ügyletet lakáscserének álcázva, vagy a lakáscsere tárgya bizonytalan rendelkezésű, esetleg önkényesen elfoglalt lakás. Egyébként az effajta ügylet sem nélkülözi az ügyvédi közreműködést. Főképpen a VIII. kerületből van egy csokorra való ilyen befejezett esetről tudomásom. A végjátékban a nyílt testi erőszak is meg-megjelenik. Úgy gondolom, az önkormányzat kicsit jobban odafigyelhetne arra, hogy ki is lakik a tulajdonát képező bérleményben – nehezen tudom elképzelni, hogy magántulajdonos ezt ilyen nagyvonalúan kezelné –, és ad abszurdum (bármilyen kegyetlenül hangzik) legalább ő vásárolná meg a lakást a közüzemi díjat fizetni képtelen bérlőjétől, mintsem egy-egy „kemény fiú”. Ma az önkormányzati kilakoltatás még mint távoli fenyegetés szerepel, az erőszakos lakáscápák azonban most, azonnal hajítják ki a nagy semmibe megszorult, esetleg csak balfék partnereiket. Azt gyanítom, hogy igen sok későbbi problémát takaríthatnának meg az önkormányzatok, ha ellenőrzésük alatt tartanák lakástulajdonukat. Talán kevesebbe kerülne, ha segítenének a még kisebb közüzemi tartozások rendezésében.

• Ottilia