Skip to main content

A Szolidaritás és mi

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Magyarországon 1956 óta világos volt a politika iránt fogékonyak számára, hogy Közép-Európa vagy együtt szabadul meg a szovjet totalitárius rendszertől, vagy sehogy. Az is világos volt, hogy a messze legnagyobb lakosságú, területű, bizonyos intézményeinek függetlenségét még a totalitárius rendszerben is megőrző Lengyelország szerepe meghatározó a térségben.

Már az ’56-os magyar forradalom is a lengyel ’56 melletti szolidaritási tüntetésből robbant ki. Az 1968-as prágai tavasz interferált a krakkói diáktüntetésekkel és a magyar gazdasági reformmal; augusztusban néhány vezető magyar reform-marxista értelmiségi nyilvánosan tiltakozott a szovjet intervenció ellen. A hetvenes évek közepén az ellenzéki értelmiségre hatott a lengyel Munkásvédelmi Bizottság, a KOR megalakítása. Nem sokkal később pedig a Charta ’77 melletti kiállás kristályosította ki a magyar demokratikus ellenzéket. Az 1977-es szolidarizáló nyilatkozat mintegy 40 aláírója lett a magja annak a körnek, amelyik egy erkölcsi alapon álló politikai értékrendet és egy nonkonformista magatartási modellt jelenített meg. Tagjai a várható represszió ellenére kiálltak egymásért és az emberi jogokért. 1979-ben már 270-en írtuk alá Havel és társainak pere ellen a magyar vezetéshez címzett tiltakozó nyilatkozatot. Ez a közel háromszáz – többnyire fiatal – ember adta az általa megteremtett független intézmények – sajtó, repülő egyetem, szegényeket támogató alap – hátterét és bázisát.

Olvastuk, fordítottuk és terjesztettük a lengyel és csehszlovák ellenzék teoretikusainak írásait. Legnagyobb hatása Adam Michnik Új evolucionizmus című, 1976-os tanulmányának volt. A Gulag-szigetcsoport mellett talán ez a rövid írás volt a legfontosabb magyarra fordított szamizdat szöveg. Ebben a hagyományos „reform vagy forradalom” dilemmát meghaladva Michnik a kommunista hatalommal párhuzamos struktúrák kialakítását ajánlotta. Független közvélemény kialakítását, független jogvédő és munkásszervezetek megteremtését: olyan mozgalma(ka)t, amely(ek) nem integrálható(ak). Nem akarják „megdönteni a rendszert”, de kívül maradnak rajta, és egyértelműen demonstrálják, hogy mi – a társadalom, és ők – a párt: két külön világ. A cél: az állampolgárok politikai emancipációja és önszerveződése, továbbá a kormányzat ellenőrzése. A történelem folyamán kevés politikai koncepció valósult meg ilyen gyorsan, mint Michniké. Ezen az alapon született meg huszonöt évvel ezelőtt a Szolidaritás.

A Szolidaritás 1980. augusztus 31-i megszületése új időszámítás kezdetét jelentette Közép-Európában. Ez volt az első olyan antibolsevista és függetlenségi mozgalom, illetve szervezet a térségben, amellyel az elnyomó hatalom másfél évig kénytelen volt együtt élni, majd amelyet csak háttérbe és illegalitásba tudott szorítani, de felszámolni már nem volt képes. Az ’56-os magyar forradalom két hétig tartott, és – habár belpolitikailag győzött – katonailag leverték, hétéves véres megtorlás követte, amely megtörte a társadalom ellenállását. A ’68-as prágai tavaszt már csak kilenc hónap után tiporták el, a „normalizálásnak” csúfolt két évtizedes mozdulatlan restauráció követte, több tízezernyi ellenzékit szorítva a társadalom peremére. A Szolidaritást és a lengyel társadalom permanens ellenállását azonban már az 1981. decemberi puccsal sem sikerült megsemmisíteni. A szakszervezet és a szabad sajtó illegalitásban működött tovább, a hatalom előbb-utóbb kénytelen volt szabadon engedni a letartóztatott vezetőket, végül kénytelen volt tárgyalni, majd meg is egyezni velük.

Ennek egyik oka az volt, hogy a Szolidaritás világpolitikailag kedvező csillagállásban született. A hetvenes évek második felében az Egyesült Államok kezdett ébredezni a vietnami vereség és a Watergate-ügy utáni sokkból. A kissingeri nagyhatalmi egyensúlypolitikát a Brzezinski-féle határozott és értékelvű nemzetbiztonsági stratégia váltotta fel. A Szovjetunió viszont, afganisztáni intervenciója során – először 1949 óta – a leigázandó nép masszív és leküzdhetetlen fegyveres ellenállásába ütközött. Az emberi jogi programmal hivatalba lépő Carter elnök gabonaembargót rendelt el, elkezdte kiképezni az afgán ellenállókat, és hadászati rakétáit átirányozta a szovjet rakétabázisokra. Az antiterrorista kampánnyal hivatalba lépő Reagan elnök pedig meghirdette, majd sikerre is vitte a gerontokrata vezetés alatt gazdaságilag megroppant Szovjetuniót romba döntő túlfegyverkezési programját. Mindehhez járult a Karel Wojtyla 1978-as pápává választásából kisugárzó hatalmas erkölcsi és politikai erő.

A Szolidaritás sikerének másik oka belpolitikai jellegű volt: abban az összefogásban gyökerezett, amelyet a neve is kifejezett. Kezdeményezői okultak a ’68-as értelmiségi és a ’70-es gdanski munkásmegmozdulások vereségeiből: a Szolidaritás egyfelől az értelmiség és a munkásság, másfelől a különféle antibolsevista politikai irányzatok szövetségéből született, és ezt a szövetséget fenn is tudta tartani. Ebben döntő személyes szerepe volt egyfelől a KOR-t alapító értelmiségieknek, Jacek Kuronnak, Adam Michniknek és társaiknak, a Szolidaritás későbbi tanácsadóinak, másfelől Lech Walesának, aki felismerte ennek a szövetségnek a jelentőségét.

A Szolidaritás megalakulásához vezető gdanski sztrájkmozgalmak azonnal, már július folyamán kisugároztak a magyar belpolitikára. A magyar pártvezetés 1978–79-től amúgy is egy nagyon minimális gazdaság- és kultúrpolitikai liberalizáció irányába mozdult el. Kádár megszabadult a gazdasági reformot visszacsináló és az ellenzéki filozófusokkal és művészekkel való leszámolást szorgalmazó pártvezetőktől.

A következő másfél évben a hivatalos sajtó a Szolidaritás iránti ellenszenvvel, de viszonylag tárgyszerűen, részletesen és folyamatosan számolt be a lengyel eseményekről. A magyar vezetés egyrészt feltehetőleg nem tudta kiszámítani, milyen irányba fordulnak azok, másrészt tudta, hogy a lakosság jelentős része amúgy is folyamatosan informálódik róluk a nyugati rádiók, elsősorban a Szabad Európa révén, harmadrészt így a bizonytalan lengyelországi politikai-gazdasági állapotokkal szemben Magyarországot – nem sikertelenül – a prosperitás és a stabilitás kelet-közép-európai szigeteként próbálta beállítani a közvélemény előtt.

Ennek következtében a Szolidaritás mozgalma eltérően hatott a magyar társadalom különböző csoportjaira. A társadalmi piramis csúcsán álló politikai vezetés az értelmiség semlegességének biztosítása céljából folytatta enyhébb kultúrpolitikai kurzusát, ugyanakkor valódi strukturális gazdasági reform helyett – hogy a munkások és tisztviselők esetleges elégedetlenségének elejét vegye – felgyorsította az életszínvonal fenntartása nyugati hitelekből történő finanszírozásának politikáját. Mindez értelemszerűen – a szovjet blokk korlátozott lehetőségeinek keretén belül – a Nyugattal szembeni relatíve barátságos külpolitikai orientáció folytatását tette szükségessé. Ez viszont behatárolta az ellenzékkel szembeni fellépés lehetőségeit. Márpedig a magyar demokratikus ellenzék tevékenysége az évtized fordulóján felerősödött és megújult. Ereje természetesen nem volt összemérhető a lengyelországi ellenzék akárcsak 1980 augusztusa előtti erejével sem. Ám a gépiratos szamizdatot ekkoriban kezdte felváltani a stencillel való sokszorosítás. Kis Jánosék elhatározták egy, a szerkesztők nevével és címével nyíltan vállalt, illegális politikai folyóirat megindítását, mi pedig egy független kiadó magalapítását. A sors fintoraként a Beszélő első száma éppen 1981 végén, alig a Jaruzelski-puccs előtt jelent meg, és nem sokkal később jelentek meg az első AB-kiadványok.

Mindez részben autochton belső fejlődés következménye volt, de nagyon nagy szerepe volt benne a lengyel fejlemények hatásának és a lengyel minta tudatos követésének. Ezt saját személyes példámon tudom a legjobban illusztrálni. Még 1979-ben megismerkedtem Karol Modzelewsivel, aki a KOR párizsi képviselőjével a lakásomon találkozott. Ekkor már tanultam lengyelül. Amikor megszületett a Szolidaritás, éreztem, hogy ez teljesen megváltoztatja a térség politikai helyzetét, és tudatosan készültem a lengyel tapasztalatok átvételére. Elhatároztam, hogy független kiadót indítok; vettem egy tonna papírt, és elrejtettem a szüleim pincéjében. Közben szinte „lengyelszakértővé” képeztem magam a Szabad Európa Rádió, a Szolidaritással foglalkozó bőséges nyugati szaksajtó és a magyar politikai vezető rétegnek készült, de persze szélesebb körhöz is szétszivárgott úgynevezett „C-bizalmas” sajtószemle révén. Szilágyi Sándor, Rajk László és Magyar Bálint rövidebb útjai után 1981 májusában egy hónapos „tanulmányútra” mentem Lengyelországba. Fényképezőgéppel, kismagnetofonnal felszerelkezve szabályos szociológiai-politológiai terepmunkát végeztem, és elsajátítottam az egyszerű nyomtatási technikákat. Eva Milewicz hozott össze a Szolidaritás vezető szakértőivel.

A Szolidaritás és a kommunista párt „kettős hatalmának” a fénykorában voltam Lengyelországban. Két hetet töltöttem Varsóban, ahol éppen folytak a Szolidaritás nyári kongresszusát előkészítő szakszervezeti választások. Az e körüli vitákat megismerve úgy láttam, azoknak van igazuk, akik szerint a Szolidaritás több, mint egy szabad szakszervezet. Valójában a társadalmi ellenállást összefogó hatalmas politikai mozgalom, így vezetői nem csupán az őket több lépcsőben megválasztó üzemek dolgozóit, hanem a Szolidaritásba tömörült egész társadalmat képviselik. Varsó után Wroclawba mentem Karol Modzelewskihez, aki épp akkoriban, a bydgoszczi provokációt követő varsói megállapodás után mondott le a Szolidaritás sajtószóvivői tisztségéről, de alapító atyaként és az Országos Egyeztető Bizottság tagjaként továbbra is nagy befolyással rendelkezett a mozgalomban. Hazatérve, júniusban a Szegényeket Támogató Alap, a SZETA szervezésében Kőszeg Ferenc lakásán előadást tartottam a lengyel „odnowa”-ról szerzett tapasztalataimról. Megtorlásképp eltanácsoltak a Világosság szerkesztőségéből – ettől kezdve már nem is volt állásom, egészen az 1990-es képviselőségig és főpolgármesterségig. A lengyel tapasztalatokat kamatoztatva alapítottam meg azután az AB független kiadót.

A szorosan vett ellenzéki politizálás és független illegális sajtó mellett újra felpezsdült a független, ellenzéki irodalmi-művészeti élet is – főleg Budapesten. Egyértelműen rendszerellenes szövegeket éneklő alternatív rock-, főleg punkzenekarok léptek fel többezres közönség előtt rendszeresen. A Kontroll Csoport legnépszerűbb számában azt énekelte, hogy „polak-wenger dva bratanki”. Az erjedésben kulcsszerepük volt a fiatal íróknak. A Lélegzet című élő irodalmi folyóirat estjein a Szolidaritás forradalmáról, majd a szükségállapotról szóló verseket olvastak fel, amelyeket Galántai György kulturális szamizdatfolyóirata nyomtatásban is közölt. A Fiatal Írók József Attila Köre és a Mozgó Világ is egyre jobban radikalizálódott. 1981 márciusában felfüggesztették a szervezetet, és bezúzták a lap akkori számát – egyebek közt egy lengyel tárgyú cikk miatt. A Mozgó Világot végül 1983-ban gleichschaltolták, a József Attila Kör felfüggesztését azonban a hatalom kénytelen volt visszavonni, pedig a Kör vezetőségébe rövidesen Tamás Gáspár Miklóst is beválasztották. A fiatal írók radikalizálódása fokozatosan radikalizálta a Magyar Írószövetséget is, amely 1986-os közgyűlésén nyíltan szembefordult a hatalommal.

A magyar társadalom többségének a reakciója a Szolidaritásra ugyanakkor egészen más volt, mint az ellenzéki értelmiségé. Bár nyilván sokszázezren szimpatizáltak a lengyel forradalmi mozgalommal, még szélesebb körben hatott a párt hazug propagandája, miszerint Lengyelországban azért rossz a gazdasági helyzet, mert a „lengyelek nem dolgoznak”. Így a sztrájkhíreket a túlnyomó többség idegenkedve, sőt ellenségesen fogadta. Szerepet játszott ebben, hogy – Lengyelországgal ellentétben – a magyar értelmiségi ellenzéknek nem sikerült kapcsolatot találnia a gyári munkássággal, az utca emberével, a vidékkel, így nem tudta ellensúlyozni a kormánypropagandát. Ebben az időben már lassan, de érezhetően romlani kezdett a magyarországi életszínvonal, az emberek azonban még ezt is féltették egy esetleges felfordulástól. Azt gondolták, hogy a szovjet politikai vezetés és hadsereg – akárcsak 1956-ban és 1968-ban – most is leveri a közép-európai függetlenségi mozgalmakat, és féltették a kétségtelenül sokat szelídült kádárizmus „gulyáskommunizmusát”.

1981 decemberében a magyar társadalom többsége igazolva látta pesszimista hozzáállását a lengyel folyamatokhoz. El kellett telnie néhány évnek, hatalomra kellett kerülnie Gorbacsovnak, és tovább romlania az életszínvonalnak is, mire az emberek nagyobb része is megérezte, hogy előbb-utóbb mégiscsak változások jönnek. Ekkor vált a szélesebb közvélemény előtt világossá, hogy a Szolidaritás új időszámítás kezdetét jelentette Kelet-Közép-Európában, és hogy a forradalom szellemét ezúttal már nem lehet visszagyömöszölni a palackba. A magyar politikai vezetés ugyanakkor, élén a megcsontosodott, hatalmát féltő és az általa kivégzett Nagy Imre rehabilitálásában – helyesen – saját politikai halálát érző, a gorbacsovi reformokat ellenző Kádárral, megkísérelte ezt. Bár a nyugati eladósodás miatt továbbra is meg volt kötve a keze, többször is lesújtott az ellenzékre. 1983–84-ben, majd 1986-ban, a magyar forradalom 30. évfordulója idején és az Írószövetség kongresszusa után a represszió erősödött is. Még 1888-ban, a Kádár bukását hozó pártértekezlet előtt és után is kétszer letartóztattak bennünket, rendőrök verték szét június 16-án a Nagy Imre-megemlékezést. Ám a nyolcvanas évek második felében már a magyar szamizdat tízezres példányszámokat ért el, átterjedt a vidéki városokra is. Féllegális független körök, társaságok garmadája működött, környezetvédelmi és politikai utcai tüntetések voltak Budapesten. Miután a gorbacsovi vezetés közölte a szatelit államok vezetőivel, hogy a szovjet hadsereg nem fog többé beavatkozni országaikban, másfél év alatt kártyavárként omlottak össze az államszocialista rezsimek Közép-Európában. A lengyel és a Kádár utáni magyar pártvezetés a többieknél előbb értette meg az új helyzetet. 1989-ben lényegében párhuzamosan indultak kerekasztal-tárgyalások Varsóban és Budapesten, amelyek elvezettek a szabad választásokhoz. Magyarország státusa ismét a többi térségbeli állam, és valóban mindenekelőtt Lengyelország státusával együtt változott. Ezúttal végre kedvezően. Ebben a folyamatban pedig a Szolidaritás döntő katalizáló szerepet játszott.

(A Szolidaritás varsói ünnepségén elhangzott beszéd szerkesztett változata.)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon