Szikinger István

Nyomtatóbarát változat

Ki fenyegeti a demokratikus jogállamot?

Nem a Magyar Jövő Csoport fenyegeti a demokratikus jogállamot, hanem azok a megnyilvánulások, amelyek a hungaristák rendezvényének megakadályozását szorgalmazzák. A nemzetbiztonsági kabinet például máig nem cáfolt módon kifejezésre juttatta abbeli szándékát, hogy az október közepére tervezett gyűlést minden törvényes eszközzel meg kell akadályozni. Salgó László még hivatalban lévő országos rendőrfőkapitány arról beszélt, hogy a rendőrség kőkeményen fog fellépni, a törvényes lehetőségeken belül elmegy egészen a határokig.

Mindezekkel szemben áll az a makacs tény, hogy rendezvényt betiltani nem lehet. Egyáltalán nem. Félreértés, hogy a képviseleti szervek, a bíróságok működésének súlyos zavarása elhárítása céljából, illetőleg a közlekedés más útvonalon történő biztosítása lehetőségének hiányában van erre mód. Nincs. A közterületi rendezvénynek csakis a bejelentésben megjelölt időben vagy helyszínen való megtartását lehet megtiltani, következésképpen a korlátozó határozatot tiszteletben tartó időpont- vagy helyszínváltoztatás esetén nincs mód a megmozdulás közhatalmi akadályozására.

Az emberi jogok mindenkit megilletnek. A hungaristákat is. Ha tehát egy hungarista emberi jogait, illetőleg azok gyakorlását bármilyen veszély fenyegeti, akkor az államnak mellé kell állnia és meg kell védenie. Nem azért, mert hungarista, hanem azért, mert ember.

Alkotmányunk 8. §-ának (1) bekezdése szerint:

„A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.”

Senki nem cáfolta idáig – nehéz is volna –, hogy a Magyar Jövő Csoportnak, illetőleg tagjainak alapvető joga a gyülekezés, rendezvények szervezése és tartása. Ehhez nem kell bejegyzett szervezetnek lenni. Ha pedig ez így van, akkor nem egészen világos, hogyan juthatnak a közhatalom képviselői olyan következtetésre, hogy nem védeni, hanem támadni kell a jogokat, nem tiszteletben tartani kell azokat, hanem megkérdőjelezni. A Nemzetbiztonsági Kabinet – sajtóhírekben közölt – állásfoglalása azzal egyenértékű, mintha azt mondták volna: Kovács urat minden törvényes eszközzel meg kell akadályozni a lakása feletti tulajdonjog gyakorlásában. Érdekes az iránymutatás közzététele is:

„A nemzetbiztonsági kabinet ülésén egységes volt az álláspont, hogy minden törvényes eszközzel meg kell akadályozni a szélsőséges erők – így a magát hungaristának valló Magyar Jövő Csoport – »minden olyan akcióját, ami sérti a lakosság jogérzékét és kárt okoz Magyarország nemzetközi megítélésének«. A testület megvizsgálta, milyen jogi és politikai eszközök vannak a helyzet kezelésére – mondta az ülésen részt vevő, magát megnevezni nem kívánó tisztviselő.”[1]

Igen távol áll tőlem Bácsfi Diána és társai eszmevilága. Ezzel együtt kimondom kerek perec: bizony az én lakossági jogérzékemet éppen a nemzetbiztonsági kabinet magatartása sértette. Mindamellett az is elgondolkodtató, hogy Bácsfi Diána nevét le tudom írni, a nemzeti hírügynökség számára nyilatkozó tisztviselő azonban sunyi módon névtelenségbe burkolózott. Ha valóban megvizsgálták a helyzet jogi kezelésére rendelkezésre álló eszközöket, akkor rá kellett jönniük: nincs törvényes lehetőség a tervezett demonstráció megakadályozására. De – fő szabály szerint – még a rendőrség keménykedésére sem. A közbiztonság védelmére hivatott testület ugyanis köteles tiszteletben tartani a szükségesség és arányosság követelményét, ami azt jelenti, hogy előre nem lehet meghatározni: a határokon belül melyik véglethez közelítsen a beavatkozás. Két szempont irányadó. Az egyik: a beavatkozás legyen eredményes. A másik: semmiképpen ne okozzon nagyobb hátrányt, mint ami az előbbihez elengedhetetlenül szükséges. Bene László, a kinevezett új főkapitány helyesen – és tiszteletre méltó higgadtsággal – fogalmazta meg: a minimális erőszak szabálya követendő, azaz a törvényes feladat teljesítése az éppen elégséges fizikai kényszer alkalmazása mellett.

A Salgó László által világgá kürtölt fenyegetések már csak azért sem fogadhatók el, mert a gyülekezési jog gyakorlásának biztosítása a törvénysértő korlátozásoktól való tartózkodás kötelezettségén túl egyéb feladatot is ró a közhatalomra: gondoskodni kell a szabadság érvényesítésének zavartalanságáról. A Magyar Köztársaság ugyanis ezt is vállalta (a gyülekezési jogról szóló, 1989. évi III. tv. 1. §). Aligha beszélhetünk zavartalanságról, ha az állam szervei az alkotmányos jogok védelme helyett maguk is csatlakoznak a hisztériához.

Hisztériáról beszélek, hiszen ez a szó fejezi ki leginkább azt a helyzetet, amikor racionális megfontolások és érvek helyett zavaros, az érzelmeket felkorbácsoló alapokon próbálnak valamit elérni, valamitől elfordulni. Készséggel elismerem: ez a valami lehet indokoltan a hungarizmus, de nem lehet a magyar alkotmány és a törvényes rend.

Vegyük például a Népszava 2004. szeptember 10-ei felhívását, amelyhez tömegek csatlakoztak. Nekem az a véleményem, hogy egy ilyen akció megérdemelt volna annyi pontosságot és tisztességet, hogy nem hamis állítások alapján fordulunk a jó szándékú, de a tényeket esetleg nem teljes mértékben ismerő emberekhez. A felhívás így szól: a rendőrség engedélyezte a Magyar Jövő Csoport 2004. október 15-ére tervezett megmozdulását, az engedélyt az addigi hivatalos közlések szerint – így a felhívás – „a nem egyértelmű törvényi helyzet miatt adta ki a rendőrség”. Tény ezzel szemben, hogy a rendőrség semmiféle engedélyt nem adott ki, erre nincs is lehetősége. Ami pedig az addigi hivatalos közléseket illeti, érdemes idézni magának a Népszavának a szeptember 4-ei számát, amely a következő hírt közli:

„Tudomásul vette a BRFK a magát hungaristának nevező Magyar Jövő Csoport október 15-re bejelentett demonstrációját. Unger Pál, a BRFK sajtóügyeletese közölte: nem volt törvényes lehetőség a Terror Háza elé szervezett tüntetés tiltására.”


Szó nincs homályos törvényi helyzetről. Megtörtént a bejelentés, nyilván megvizsgálták, hogy van-e lehetőség, ennek fennállása mellett pedig szükség a tiltásra. Salgó tábornok úr később valóban beszélt jogszabályi hézagokról és egyebekről, de egyáltalán nem az „engedély” kiadásával kapcsolatban.

A felhívás folytatja: „A pénteki napon azonban a Népszabadság hasábjain olyan kijelentések láttak napvilágot a csoport vezetőjétől, amelyek minden kétséget eloszlatnak a szervezet céljait illetően, és éppen ezért minden lehetőséget megadnak a hatóságnak arra, hogy visszavonja az engedélyt, betiltsa a rendezvényt.” Ennek némileg ellentmondanak a konkrét követelések, amelyek első pontjában valóban a rendőrség általi tiltás szerepel, a másodikban azonban – az előbbinek, de főleg a bevezető szövegben foglaltaknak szembefutóan – a kormány felszólítása az október 15-ei rendezvény megakadályozására már alkalmas törvényjavaslat benyújtására. A második pontból világosan következik, hogy a szervezet céljaival kapcsolatos kijelentések egyáltalán nem teremtik meg az alapját egy esetleges tiltásnak.

Hogyan viszonyuljunk a demokratikus jogállamiság és a hatályos alkotmány ellen fellépő személyekhez, csoportokhoz?

Fel kellene hagyni mindenekelőtt a hazudozással. A valóság ismeretének hiánya téves, adott esetben végzetes következtetésekre vezethet. Az igazság tudatos eltorzítása pedig már jelzi is, hogy letértünk a normális társadalmi döntéshozatal útjáról. Érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy az antifasiszták egyik gyakori követelése az „Auschwitz-Lüge”, tágabb értelemben a holokauszt-tagadás betiltása és büntetendővé nyilvánítása. Valóban vannak demokratikus jogállamok, ahol ilyen szabályozás létezik. Kellő óvatossággal azonban felteszem a kérdést: az erkölcsi legitimitás minimuma érdekében nem kellene-e esetleg a fasizmusról, a totális rendszerekről terjesztett más előjelű valótlan állítások ellen is fellépni? Példaképpen említhető az interneten közzétett felvételi előkészítő vázlat, amely egyebek mellett közli:

„1933: Hitlert kancellárrá választják, nem alkotmányos úton kerül hatalomra, fasisztáknak nincs abszolút többsége.”[2]

Tény ezzel szemben, hogy Hitlert nem választották, hanem kinevezték, de ami még ennél is fontosabb: teljesen alkotmányos úton került hatalomra. A fasisztáknak tényleg nem volt abszolút többsége, de ez nem is volt követelmény a kinevezéshez. Hozzá kell tenni, hogy a náci vezér esetében még az alaptörvény felrúgása is formálisan jogszerűen kezdődött, hiszen a hatályos (weimari) alkotmány lehetőséget adott szükségrendelet megalkotására és az alapvető jogok (közöttük a gyülekezési jog) gyakorlásának teljes vagy részbeni felfüggesztésére.

Szálasi Ferenc és a nyilasok esetében más volt a helyzet az ország német megszállása miatt. Az alkotmányellenesség nem 1944 októberében, hanem márciusában kezdődött. Ezen belül azonban formailag minden a közjog szabályai szerint történt, hiszen a kormányzó lemondott, Szálasit kinevezte, az Országtanács pedig jóváhagyta a változást.

Az elmondottak csak megerősítik a jó alkotmányos szabályozás szükségességét. A mindent elsöprő külső erővel szemben a legnagyszerűbb törvények sem adhatnak védelmet, de a totális hatalom felé törekvő csoportok demokratikus keretek közötti megfékezését egészen biztosan lehetővé teszik.

Ebben a megközelítésben mindenképpen figyelmet érdemel a párizsi békeszerződésre való hivatkozás. A dokumentum 4. cikke valóban kimondja, hogy:

„Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, katonai avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát, fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan e fajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.”


Világos beszéd. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a szerződésnek van egy 2. cikke is, amelynek első pontja rögzíti: Magyarország minden szükséges intézkedést megtesz annak érdekében, hogy mindenki számára – faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbség nélkül – garantálja az emberi jogok és az alapvető szabadságok élvezetét, ideértve a véleménynyilvánítás, a sajtó és közzététel, a vallásgyakorlás, a politikai véleménynyilvánítás és a nyilvános gyülekezés szabadságát.

Szembetűnő, hogy a 4. cikk szervezetek fennállásáról és működéséről beszél, míg a 2. egyebek mellett a véleményszabadság biztosításáról. A politikai nézetek, illetőleg azok hirdetőinek egyenjogúságát ugyan nem mondja ki, de a szabadság fogalmából az logikusan következik. Az egyesülési jog korlátozása esetében tehát lehet hivatkozni a békeszerződésre, a véleménynyilvánítási és gyülekezési szabadság esetében közvetlenül semmi esetre.

Ezért sem tartom elfogadhatónak Dr. Faragó Péter képviselő (MSZP) törvényjavaslatát (T/11438), amelynek értelmében a jelenlegi okokon túlmenően akkor is betilthatná a rendőrség a rendezvény – változatlanul csak a bejelentésben megjelölt helyszínen vagy időben való – megtartását, ha az fasiszta jellegű. Mindamellett világosan látni kell, hogy már a hivatkozott békeszerződés is általánosabban fogalmaz: a népnek a demokratikus jogaitól való megfosztására törekvő szervezetek elnyomását irányozza elő. Ebből a szempontból nem hagyható figyelmen kívül, hogy a rendszerváltást követő magyar törvényhozás következetesen együtt kezelte az önkényuralmi rendszereket, az „egyet jobbra – egyet balra” elvet érvényesítette a konkrét szabályozási tárgyak megjelölésekor (Btk. 269/B §). Egyébként pedig általánosan fogalmazott [alkotmány 2. § (3) bek.], és a hatalom megszerzésének, illetőleg gyakorlásának módjára vonatkozóan, ideológiától függetlenül állított fel korlátokat. Ha tehát fasiszta szervezeteket tiltunk, akkor a kommunistákat is tiltani kell. Ha a fasiszták nem vonulhatnak fel, akkor a kommunisták sem. Marad a „nemzeti közép”.

Megjegyzendő, hogy az Alkotmánybíróság többször is foglalkozott a párizsi békeszerződés és az azt megelőző fegyverszüneti egyezmény végrehajtásának kérdésével. Konkrétan a 4. cikk idézett rendelkezésével kapcsolatban azt állapította meg, hogy a jogszabályok, mindenekelőtt az alkotmány, a Btk. és az egyesülési törvény megfelelő garanciákat tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy fasiszta jellegű szervezetek ne működhessenek. Ez az alaptörvény tiszteletben tartásának követelményéből folyik, függetlenül az adott csoportok konkrét politikai programjától. Ezért nincs szükség külön fasisztaellenes normák megalkotására. Az Alkotmánybíróság szerint a Magyar Köztársaság a békeszerződés 4. cikkében foglalt nemzetközi jogi kötelezettségeit teljesítette.

Felhívta a testület a figyelmet arra is, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága – amely a szervezetek alakításával és működtetésével összefüggő egyesülési joghoz képest a gyülekezési joghoz szorosabban, elválaszthatatlanul kapcsolódik – kiemelkedő jelentőségű alapjog, amely csak igen szigorú kritériumok alapján korlátozható (3/E/2000 AB határozat). Ugyancsak rámutatott az Alkotmánybíróság arra is, hogy a gyülekezés szabadsága az egyént illeti meg még akkor is, ha egyébként annak megvalósulása mások cselekvését is feltételezi (55/2001 [XI. 29.] AB hat.). Ezért sem indokolható logikusan a gyülekezési jog az egyes szervezetek fennállásával és működésével kapcsolatos korlátozások lehetőségére hivatkozva.

Ami a rendszer megdöntésének, a nép demokratikus jogoktól való megfosztásának veszélyét illeti, számos olyan pont van, ahol egy totális hatalomra törő csoport megállítható. Egy esetben azonban nincs erre lehetőség. Ha az illetők szabad választásokon megszerzik a parlamenti helyek több mint kétharmadát, és ennek a minősített többségnek a birtokában átalakítják a hatalom szerkezetét. Ilyen esetben azonban valójában nem ők, hanem a többségi társadalom kívánná és vezetné be a diktatúrát.

Minden más esetre jól kiépült rendszer van az alkotmányellenes törekvések elnyomásához. Maga az alaptörvény tiltja a hatalom erőszakos megszerzésére, gyakorlására vagy kizárólagos birtoklására irányuló tevékenységet [2. § (3) bek.]. Az egyesülési jogról szóló, 1989. évi II. törvény pedig rögzíti, hogy ilyen céllal társadalmi szervezet nem hozható létre. A törvény az egyesülési jog korlátjaként említi az alkotmány hivatkozott szakaszát, amellett általánosabb érvénnyel is megfogalmazza, hogy társadalmi szervezetek csak az alaptörvénnyel összhangban álló tevékenységet végezhetnek. Ettől eltér azoknak a – szintén az egyesülési jog keretében létrejövő – magánszemélyek által létrehozott közösségeknek a helyzete, amelyeknek nincs rendszeres működése, nyilvántartott tagsága vagy a törvényben meghatározott szervezete. Az ilyen közösségek csupán az alkotmány 2. §-ának (3) bekezdését kötelesek tiszteletben tartani, továbbá nem valósíthatnak meg bűncselekményt, arra való felhívást, tevékenységük nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével, nem lehet továbbá fegyveres jellegük.

Az alkotmányos berendezkedés átalakítását célzó beszélgetések, tervezgetések vagy akár formális ceremóniák a fentiek szerint nem csupán nem üldözhetők, hanem kifejezetten az egyesülési jog védelme alatt állnak, amit a Magyar Köztársaság az alkotmány 8. §-ának (1) bekezdése alapján köteles biztosítani. A rögtönítélő bíráskodás bevezetése például (ami az egyik politikai párt dokumentumaiban olvasható is volt) nyugodtan szerepelhet az ilyen elképzelések között. Az említett védett értékeket sértő megnyilvánulások első halvány jelének észleléséig még arra sincs lehetőség, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok valamelyike figyelemmel kísérje a csoport működését. A törvény ebben az esetben is nem csupán a szabadságot, hanem gyakorlásának zavartalanságát biztosítja.

Más a helyzet akkor, ha valakik úgy gondolják, hogy a hatalom megszerzését követően másoknak már nem engednek beleszólást a közügyek vitelébe. Ebben az esetben az alkotmány 2. §-a (3) bekezdésének a kizárólagos birtoklásra irányuló kitétele alapján már van törvényes lehetőség a csoport figyelemmel kísérésére. A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény 6. §-ának b. pontja értelmében ugyan csak az alkotmányos rend törvénytelen eszközökkel való megváltoztatására vagy megzavarására irányuló törekvésekkel szemben van lehetőség titkosszolgálati fellépésre, a h. pont azonban hatáskört ad egyebek mellett az állam elleni bűncselekményeknek a nyomozás elrendeléséig történő felderítésére. Az egyesülési jog kiváltságainak, a zavartalanság biztosítása kötelezettségének hiánya és az állam elleni bűncselekmények előkészületi szakban való büntethetősége (ami azt jelenti, hogy már az igen távoli kísérletek előtt is nyomozásnak van helye, a nemzetbiztonsági szolgálatok hatásköre pedig csak eddig tart, tehát ők valójában csak a gondolatok első kinyilvánításáról gyűjthetnek adatokat) mégis arra a következtetésre vezet, hogy a hatalom kizárólagos birtoklásának tervezgetése esetén titkosszolgálati munkának van helye.

Aki az alkotmányos rendet erőszakkal vagy azzal fenyegetve, különösképpen pedig fegyveres erő alkalmazásával kívánja megváltoztatni, az már súlyos büntetésre számíthat. Ha tesz is valamit az ügy érdekében, akkor akár életfogytig tartó szabadságvesztést is kaphat, de már az előkészület is büntetendő. Ez azt jelenti, hogy amennyiben valaki a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja, az elkövetésre felhív, ajánlkozik, vállalkozik vagy a közös elkövetésben megállapodik, akkor öt évig terjedő szabadságelvonással sújtható. A szervezetszerűen megvalósított előkészületet külön tényállásban rendeli büntetni a jogalkotó.

A jogállami demokrácia védelmének természetesen a most vázlatosan ismertetett szabályain túlmenően számos más közhatalmi eszköze van, szerintem azonban a kifejtettek is világossá teszik: nem fenyeget az a veszély, hogy a gyülekezési – vagy az említett kereteken belül az egyesülési – jog gyakorlása a totális hatalom kialakulásához vezet.

Hol a veszély?

A totális hatalom természetének kiemelkedő kutatója, Hannah Arendt szerint az elfajulás veszélyei nem a civilizációnkon kívül, hanem azon belül keresendők. Közelebbről: maguk a demokratikus jogállam védelmére rendelt intézmények – például a rendőrség – működésének torzulásai, a kellő ellenőrzés hiánya következtében kialakuló rendeltetésellenes hatalomgyakorlás közvetlen hidat jelenthet a demokráciától a diktatúrába.[3] Ez így is van. Az említett történelmi példák mellett a magyar alkotmányos rend elemzése is arra a következtetésre vezet, hogy a legkönnyebben egy a demokratikus berendezkedésből kinövő, azon belül beteges irányba fejlődő, esetleg hirtelen irányzatot váltó politikus és csoportja képes magához ragadni a hatalmat úgy, hogy abból már nem is óhajt távozni. Gondoljunk egyes szovjet utódállamok elnöki rendszereire!

Az elmondottak alapján az a véleményem, hogy a Magyar Jövő Csoportjának fellépésével szemben rossz válaszok születtek, amelyek éppen arra alkalmasak, hogy a demokratikus jogállamiság elfogadott szabályaitól való letéréssel éppen az elkerülni kívánt helyzethez (vagy legalábbis kialakulásának lehetőségéhez) taszítsák a közhatalom gyakorlását. Gondoljunk csak bele: mi lenne, ha a katonai módon szervezett és a jogellenes parancsok végrehajtására is kötelezett rendőrség döntené el, hogy mi a fasizmus, mi a kommunizmus, ki demonstrálhat és ki nem. Ha a közbiztonság védelmezői kicsúsznak az alkotmányos keretekből, ha jogellenesen járnak el, akkor a lehető legközelebb kerültünk a jelzett vészhez, ha éppen már nem is csöppentünk bele.

De miért is járnának el jogellenesen? – vélem hallani a megsértett rendőri vezetés képviselőjének dörgedelmét. Azt én sem tudom. Azt viszont igen, hogy erre alkotmányos felhatalmazásuk van, legalábbis az Alkotmánybíróság szerint. De miért kell a jogszabályoktól való eltérésre felhatalmazást adni akkor, ha egyébként a rendőrségnek esze ágában sincs megsérteni a hatályos normákat? A korrektség kedvéért közvetlen szövegkörnyezetével együtt idézem a 8/2004 (III. 25.) sz. AB határozatot:

„Az Alkotmánybíróság ismét utal arra, amit már számos korábbi határozatában is kifejtett: a fegyveres szervek feladatainak a jellege, valamint az ezek elérését elősegítő szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyok folytán a törvény a szolgálati jogviszonyban állók tekintetében tartalmazhat speciális, csak a fegyveres szerveknél indokolt, az általánosnál kötöttebb előírásokat. Ezért a jogszabályellenes parancs és intézkedés végrehajtásának a kötelezettsége, ami a civil szférában nyilván nem állná ki az alkotmányosság próbáját, önmagában, további vizsgálat nélkül nem tekinthető az alkotmányba ütközőnek.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez nem menti fel a törvényhozót az alól a követelmény alól, hogy csak a fegyveres szervek sajátos feladatai által feltétlenül indokolt mértékben térjen el a jogállamiságnak attól az alapvető követelményétől, hogy mindenki jogtisztelő, tehát jogszabályszerű magatartást köteles tanúsítani. Ennek folytán azt, hogy a jogellenes parancs és intézkedés végrehajtásának a kötelezettségére vonatkozó törvényi előírás alkotmányosan indokolható-e, egyrészt azon céloknak, melyeket e kötelezettség hivatott érvényre juttatni, másrészt a jogállamiság által megtestesített értékeknek az egybevetése alapján kell megítélni.”



Csak a rend kedvéért: az Alkotmánybíróság szerint tehát a fegyveres szervek – így a rendőrség – sajátos feladataik által indokolt mértékben eltérhetnek a jogtisztelő magatartás követelményétől, persze a törvényhozó által engedett kereteken belül. Ezek a keretek azonban a vizsgált normák esetében is általánosak! A törvény nem mondja meg, hogy milyen jogellenes parancsokat kell teljesíteni, hanem azt mondja (fő szabályként): a jogellenes parancsot teljesíteni kell. Mivel lehet egy ilyen álláspontot indokolni? Logikus: a cél szentesíti az eszközt. Ha tehát a rendőrség feladatai és a jogállamiság által megtestesített értékek ütköznének, akkor mérlegelhető, hogy melyiknek adunk elsőbbséget. De vajon miért ütköznének? Hogyan lehetséges, hogy a rendőrök számára törvényben előírt kötelezettség által szolgált cél és a jogállamiság egymással szemben áll?

Csak emlékeztetek rá, hogy a rendkívüli hatalom iránt ácsingózó politikusok és erők mindig találtak ürügyet az alkotmányos rend felrúgására a nemzetet fenyegető veszély rémének kivetítésével. Ilyenkor a gyülekezési jog és más értékek valóban háttérbe szorulhatnak az egész nép érdekeivel szemben, amit persze a vezér fogalmaz meg és érvényesít.

Itt a diktatúra. Ha az Alkotmánybíróság nem írta volna le az idézett mondatokat a jogállamiság alapvető követelményétől való indokolt eltérésről, akkor az én értekezésem is tovább tartott volna. De leírta.

Jegyzetek


[1] MTI-közlemény, 2004. szeptember 8.

[2] http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/2001/26het/tortenelem/tori26.html

[3]  The Origins of Totalitarianism. San Diego – New York – London, A Harvest HBJ Book, 1993. 288., 302.

• Folyamatos jelen