Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Magyarország rossz formában van. Az előző kormányzati ciklus felelőtlen gazdaságpolitikája miatt elkerülhetetlenné vált államháztartási stabilizáció következtében százezrek néznek szembe életkörülményeik objektív romlásával, miközben szubjektíve milliók érzékelik ugyanezt. A gazdaság stagnáláshoz közeli helyzetbe jutott, ami önmagában nem tragédia, ám rövid távon mégis egyet jelent az ország régiós leszakadásával: miközben a térség többi országában lendületesen bővül a kibocsátás, és emelkedik a foglalkoztatás, nálunk a kibillent egyensúly helyreállítása emészti fel az erőforrásokat.

Az anyagi helyzet általános romlásának percepciója nagymértékben megkönnyíti a demokratikus államrend erejét lassan egy éve tesztelő szélsőjobboldali csoportok – és mérsékelt jobboldali támogatóik – politikai helyzetét. Hiszen lássuk be, a parlamenti el­len­zék igazat beszél – a parlamenten kívüli pedig igazat óbégat –, amikor azt állítja, hogy az or­szág nem kis részben az előző ciklus felelőtlen gaz­daságpolitikájának árát fizeti most meg. S az, hogy az államháztartási stabilizációt azok vezénylik, akik az előző ciklusban közvetlen felelősséget viseltek a túlköltekezésért, nyilván nem erősíti a mai kormánypolitika hitelét. (Ez még akkor is igaz, ha az ellenzék ugyancsak komoly felelősséget visel az előző ciklusban történtekért.¹)

 Ez azonban csak az egyik – és valószínűleg nem is a legfontosabb – oka a kormányzati hitelesség hiányának, ami a demokratikus intézményekbe vetett bizalom drámai hanyatlásával együtt mára a negyedik köztársaságnak nevezett, rendszerváltás utáni politikai berendezkedés egészének legitimációját fenyegeti. Nem azért, mert egy szélsőjobboldali paramilitáris alakulat egy kiérdemesült politikai bohóc vezetésével – egyelőre legalábbis – operettjelmezben operettavatást tart, hanem azért, mert a demokratikus intézmények védelmében való kiállás lassan épp olyan cikinek számít, mint a szélsőséges handabandázás. A demokratikus intézményekről ugyan­is fájdalmasan nehéz el­hinni, hogy legfőbb feladatuk a közjó szolgálata volna.

Magyarország nem nagy ívű szerkezeti reformok átmenetileg elkerülhetetlen, ám a fejlődés eredményeképpen hosszú távon törvényszerűen mérséklődő társadalmi költségeitől szenved, hanem az elmúlt másfél évtized – több szempontból is ellentmondásos, de összes­ségében mégiscsak tagadhatatlan – fejlődésének társadalmi és politikai alapjait jelentő értékrend megrendülésétől. Ez konkrétan a „hogy a fenébe’ lehet…” kezdetű kérdések megválaszolhatatlanságában ölt testet:

Hogy a fenébe’ lehet, hogy a huszonegyedik század elején asszonyok kórházi folyosón szülnek, mert a szülészeti osztályok összevonásakor pontatlanul kalkulálták az ellátandók számát? Hogy a fenébe’ lehet, hogy az előző kormányzati ciklus fiskális politikájáért személyében felelős pénzügyminisz­terek közül immár kettő visel miniszteri posztot a kormányban? Hogy a fenébe’ lehet, hogy a balol­dali–­liberális koalíció egyik legnagyobb politikai tehertételét jelentő – pozícióját kizárólag a miniszterelnökhöz fűződő személyes viszonyának köszönhető – kancelláriaminiszter el­mo­zdítását követően a kormány biztonságpolitikai kabinetjének vezetőjeként továbbra is felügyeli az erőszakszervezeteket és a titkosszolgálatokat? Hogy a fenébe’ lehet, hogy a mi­nisz­terelnök és a főpolgármester hó­na­pokon át egymással versengve magasztalja a demokratikus Ma­gyarország történetének – Pintér Sándorral holtversenyben – legellenszenvesebb és a jogállami normák betartásának szempontjából legproblematikusabb országos rendőrfőkapitányát?

Hogy a fenébe’ lehet, hogy minden, amit a jó társadalom és a jó állam képzetéről az elmúlt 15-20 év­ben gondolni megtanultunk, mára alapjaiban kérdőjeleződik meg? Miközben nem tekintélyelvű na­cionalisták vannak hatalmon, hanem magukat európai demokrataként azonosító szocialisták és liberálisok…

Természetesen nem tudom – de azért az alábbiakban megpróbálok kicsit találgatni. Találgatásom tárgya három, a politikai fejlődés szempontjából meg­ítélésem szerint kulcsfontosságú tényező: a miniszterelnök személyes szerepe, a reformpolitika alakításának és végrehajtásának módja, valamint a baloldali-liberális értelmiség kritikai attitűdjének éles politikai helyzetekben zavarba ejtő őszinteséggel megnyilvánuló egyoldalúsága lesz.

Gyurcsány Ferenc mint megoldás és probléma

Gyurcsány Ferenc, a magyar politika egén kétes egzisztenciájú üstökösként feltűnt baloldali-modernista ideológus, főtanácsadó és sportminiszter 2004 nyárutóján egy meghökkentő politikai fordulat nyomán vált a negyedik köztársaság első, elődjének bizalomvesztése nyomán meccs közben becserélt miniszterelnökévé. A Gyurcsányt a komplett pártvezetés akaratával dacolva pályára küldő szocialista párttagság szimata nem csalt: személyében tehet­séges, energikus és – a meggazdagodása körüli botrányok le­csengését követően – politikailag vonzó vezérre tett szert a baloldali–liberális koalíció. Gyurcsány paradigmaváltást hajtott végre a magyar politikában: a baloldali igazságossági megfontolá­sokat hatékonyan és hitelesen ötvözte a kapitalista tőkefelhalmozáson alapuló ön- és közösségsegítő boldogulás eszményével. A szolidaritás és öngondoskodás értékei közt kialakított egyensúly plebejus-modernista diskurzusa felülírta a jobboldali ellenzék avítt antimodernizmusát. A baloldal megnyerte a választásokat – hogy azután elveszítse a politikai békét. Gyur­csány­nak mindkettőben oroszlánrésze volt.

Az összeomlás nem pusztán az őszödi önleleplezés miatt következett be. A beszéd – mint ahogyan egy év­vel ezelőtt próbáltam érvelni² – önmagában kommunikatív gesztusként is értékelhető, és mint ilyen, kifejezetten progresszív tartalmat hordoz, ne­ve­zetesen azt, hogy Gyurcsány szembenézett a múltban követett hibás kormányzati gyakorlattal, és szakítani kíván vele. Ezt azonban – mint azt többen igen helyesen kifejtették³ – nem egy zárt frakcióülésen kellett volna ilyen brutalitással leszögeznie, hanem a nyilvánosság előtt; ha pedig ezt önszántából nem tette meg, mielőbb szembe kellett volna néznie a nyilvánossá vált beszéd felett érzett jogos közfelháborodással. A kormányfőnek töredelmesen be kellett volna ismernie a választópolgárok előtt, hogy hazudott nekik, és őszintén sajnálkoznia afelett, hogy erről nem önszántából adott nekik számot. Ehelyett heteket töltött a felelősség elhárítását célzó magyarázkodással, mielőtt a köztársasági elnök nyomására parlamenti bizalmi szavazást kért maga ellen.

Bevallom, annak idején azt hittem, ez valódi fordulatot jelent majd Gyurcsány magatartásában: nyílt és őszinte politizálással, kínosan ügyelve a de­mokratikus játékszabályok aprólékos betartására, igyekszik majd helyreállítani a tavaszi választásokon egyértelmű többségi felhatalmazást nyert kormányába vetett bizalmat. Nem így történt, és ennek máig ható, súlyos következményei vannak a baloldal helyzetére és további esélyeire nézve.

A rendőrségi vizsgálatok és a jogvédő szervezetek által egységesen elmarasztalt Gergényi főkapitány megdicsőítése, a politikai felelősség alól kivont személyes bizalmasokra alapozott kormányzási stílus folytatása, a társadalmi támogatást nem élvező, gyakran átgondolatlan reformlépések erőltetett ütemű megvalósítása közepette Gyurcsánynak nem sikerülhetett a közbizalom visszaszerzése. Ellen­ke­zőleg: az Őszödön megvallottakkal való érdemi szembenézés hiánya és a demokratikus normák enyhén szólva elnagyolt kezelése máig lehetetlenné teszi Gyurcsány számára, hogy visszaszerezze a baloldali modernista progresszió megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezérének szerepét. Pozíciói megrendültek a szocialista pártfrakciókkal és erős emberekkel szemben, és már régen nem ő határozza meg a politikai diskurzus hangnemét. Politikusként nem sikerült reaktiválnia magát az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének pillanatában beállt klinikai halál állapotából, sem a parlamenti bizalmi szavazás, sem az MSZP elnöki posztjának átvétele, sem az idén nyáron végrehajtott kormányátalakítás alkalmával.

Az őszödi beszéd olyasfajta negatív személyiségjeggyé vált Gyurcsány politikai karakterében, mint Hornnál a pufajkás, Medgyessynél pedig a titkosszolgálati múlt: önmagában egyik sem volna demokratikus szempontból kezelhetetlen, amennyiben az érintettek kellő önkritikával, őszinteséggel és felelősségérzettel viszonyulnának hozzájuk. Magyarán kimondanák, hogy amit tettek, elfogadhatatlan a demokratikus normák szerint. Ennek hiányában viszont mindhármuk személyes szerepe hozzájárul(t) a magyar politikai élet legnyomorúságosabb karakterjegyének: az ellenérdekelt szereplők által kölcsönösen osztott normarendszer reménytelen hiányának megerősítéséhez. Amiért persze egyikük sem egymagában visel felelősséget.

Jobb- és baloldali manicheizmusok

Az átok erejének fenntartásában nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott és játszik ma is az átokszórásban hagyományosan kimagasló teljesítményt nyújtó jobb- és szélsőjobboldal. Gyurcsány démonizálása és a politikai tér jókra és rosszakra való, olykor szó szerint vallásos alapú kettéhasítása nagyon is kedvező az antimodernista populizmust politikai stratégiájának centrumába emelő Fidesz számára, mely manicheus világképe („mi vagyunk a jók és igazak, ők a rosszak és hazugok”) miatt képtelen distinkciót húzni maga és a parlamentáris demokrácia kereteit feszegető (legfeljebb némileg kevésbé jónak és igaznak, olykor-olykor pedig kissé cikinek tartott) radikális jobboldal között.

Liberális szempontból különösen fájdalmas, hogy ebben a jók-rosszak, igazak-hazugok játékban milyen könnyű az úgynevezett szerkezeti reformokat a rossz és hazug oldal politikai megnyilvánulásaiként azonosítani. A reformokat zászlajára tűző balközép koalíció megítélésem szerint több nehezen jóvátehető hibát is elkövetett ez ügyben. Először is hagyta, hogy a reformok a közvélemény szemében összemosódjanak az államháztartási stabilizációs igényből fakadó, nagy arányú forráscsökkenéssel, mindenekelőtt az egészségügyben, de bizonyos mértékig az oktatásban és a közigazgatásban is. Így a reform szó tartalmilag a népnyúzással vált rokon értelmű kifejezéssé a népnyelvben, a reformokra való hivatkozást pedig eleve gyanakvással fogadja a publikum. Másodszor a leglátványosabb reform, az egészségügy átalakításának ügyében a kormánykoalíción belül sem jutottak egyetértésre a főszereplők: mást mond az MSZP, mint az SZDSZ, és mást a kormányfő, mint a szakminiszter. Ez azért baj, mert egy önmagával folyamatos vitában álló kormánykoalíció nehezen lehet képes meggyőzni a reform szükségességéről az azzal szemben sokfajta okból ellenérdekelt szakmai és laikus közvéleményt. A reformfolyamat tele van az érdekeltek számára nehezen emészthető fordulóval: a kórházi ellátórendszer nagy áldozatokat követelő átala­­kí­tását kormányfői utasításra rohamtempóban kellett elvégezni, a liberális szaktárca által a reform bete­tőzésének és elengedhetetlen összetevőjének tekintett finanszírozási modellváltás ügyében máig vitatkoznak a felek, mi­közben a konvergenciaprogram keretében a kormány több százmilliárd forintot von ki az egészségügyi ellátásból.

Ennél kedvezőbb körülmények között is hiba lett volna azt gondolni, hogy a kormány – és benne a liberális szaktárca – egyoldalú politikai akaratának eredményeképpen végrehajtható a szektor átfogó reformja. Költségvetési konszolidációt lehet sokkterápiával csinálni – szerkezeti reformokat nem. Egy szerkezeti reform leglényegesebb eleme ugyanis nem a formális intézményi szabályok átalakítása, hanem az új szabályok helyességének belátása – vagyis az új működési mechanizmusok elfogadása – az érdekeltek részéről. Felvilágosult abszolutista monarchák reformálhatnak dekrétumokkal, de­mokratikus legitimációt élvező kormányok nem. A re­form mint magatartási modellváltás nem nélkülözheti az érdekeltek érdemi együttműködési készségét. A bokrosizmus minden ellenkező híresztelés és megszépítő nosztalgia dacára már saját fénykorában vereséget szenvedett: az érdemi diskurzus nélkül bevezetni szánt, költségvetési szempontból egyébként másodlagos jelentőségű normatív szabályok – a tandíj bevezetése vagy a rászorultsági elv alkal­mazása a szociálpolitikában – éles és azonnali társadalmi elutasítással találkoztak, és egy-két év elteltével az akkori balközép koalíció is lemondott a képviseletükről.

Megítélésem szerint a reformok ügyében éppen nálunk, liberális véleményformálók között tapasz­talható némiképp ahhoz hasonlatos, manicheus világlátás, amely a politikai szereplők és irányzatok legitimitásának megítélésekor a jobboldalt jellemzi. A jók reformálnak, a rosszak ellenállnak – hirdetjük előszeretettel, és közben elhessegetjük magunktól a zavarba ejtően jogosnak tűnő kritikákat és ellenve­téseket.  A több-biztosítós modell megvalósítása legitimálja a liberálisok kormányzati szerepvállalását – írja Bauer Tamás,⁴ meglepő eredményességgel helyezve kényszerpályára az SZDSZ-t és vele együtt az egész kormánykoalíciót. Érzésem szerint van azonban egy ennél mélyebb és súlyosabb aspektusa is ennek a felvilágosult-modernista manicheizmusnak, amelyet ebben a tekintetben is az általam egyébként igen nagyra tartott Bauer Tamás jelenít meg a legmarkánsabban.

Horn Gyula kitüntetése

A nyári politikai szezon egyik legjelentősebb – a po­­litikai közösség értékrendjének szempontjából messze ható következményekkel járó – vitája Horn Gyula exkormányfő kitüntetése körül zajlott. Hornt 75. születésnapja alkalmából Gyurcsány Fe­renc terjesztette fel az egyik legmagasabb, hivatalosan a köztársasági elnök által adományozott kitüntetésre.⁵ Sólyom László azonban Mádl Ferenc öt évvel ezelőtti álláspontjához hasonlóan elutasította a felterjesztést, azzal a nem jelentéktelen kü­lönbséggel azonban, hogy ebbéli mérlegelési jogát immár egy tavalyi kitüntetésügyi nézeteltérés nyomán született alkotmánybírósági határozat is megerősíti.

Sólyom arra való hivatkozással utasította el Horn kitüntetését, hogy a volt miniszterelnök a nyilvánosság előtt ma is pozitív színben tünteti fel az 1956-os forradalom leverésében tevékeny részt vállaló karhatalmista alakulatokat, melyek egyikének maga is tagja volt. Az elnök szerint a köztársaság demokratikus rendjének legitimitása – vagyis a politikai közösség legalapvetőbb közmegegyezése – szempontjából megengedhetetlen, hogy egy politikus így nyilatkozzon. Ez a kitüntetés megtagadásán kívül nyilvánvalóan semmilyen jogi szankció al­kal­mazását nem jelentheti Hornnal szemben: természetesen mindenki azt mond, amit jónak lát, de ha valaki nyilatkozataival kizárja magát a demokratikus politikai közösségből, azt a közösség felelős vezetői nem hagyhatják figyelmen kívül.

Bauer Tamás⁶ és a hozzá hasonló álláspontot képviselő Gerő András⁷ véleménye szerint Sólyom érvelése elfogadhatatlan: a köztársasági elnöknek nem feladata egymással kompetitív viszonyban álló történelmi narratívák helyességét illetően állást foglalni, kitüntetési gyakorlatát pedig nem szabhatja személyes történelemértelmezéséhez. Különben is – mondja Gerő – az Alkotmánybíróság állásfogla­lása szerint „az alkotmányos értékrend térben és időben kötött, ami, értelemszerűen, nem tágítható ki a múltra,” következésképp a karhatalmista alakulatok szerepére vonatkozó mai véleményközléssel nem is lehet neki ellentmondani.

Bauer szerint a véleményszabadság alkotmányos alapjoga mindenkit megillet – így Hornt is –, aminek gyakorlását az elnök nem szankcionálhatja egy kitüntetés megtagadásával. Ennél is lényegesebb – mondja –, hogy egy politikus megítélésének esetében ma már nem az a kérdés, hogy az illető mit tett húsz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt, hanem az, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszakban milyen teljesítmény fűződik a nevéhez. Márpedig Hor­néhoz tiszteletre méltó reformkormányzás fűzhető – hangsúlyozza Bauer.

Bauer és Gerő tehát egyetértenek abban, hogy a történelmi múltra vonatkozó, nyilvánosan kép­vi­selt álláspont egy politikus részéről nem tekinthető az alkotmányos rendhez való viszonyt meghatározó politikai állásfoglalásnak, hanem csupán a személyesen megélt történelemmel kapcsolatos, a véleményszabadság tárgykörébe tartozó közlésnek.

Ez azonban nyilvánvalóan abszurdum. Ha egy politikus politikusként interjút ad, akkor közlése nem értelmezhető magánvéleményként – elvégre Horn nem az unokájának üzent a Dörmögő Dö­mötör hasábjain –, hanem csupán a politikai közösség egészére tartozó politikai állásfoglalásként, mely minden további nélkül összevethető az alkotmány értékrendjével. Azon egyszerű oknál fogva nem eshet kívül annak térben és időben kötött keretein, hogy most és itt hangzik el – közöttünk, nekünk.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Bauer és Gerő hogyan foglalt volna állást a kitüntetésügyben, ha Horn történetesen nem a karhatalmistákat, hanem a nyilasokat vette volna védelmébe. Ne feledjük: működésének idején mindkét párthadsereg számos, az adott korszak törvényes rendjét is sértő embertelenséget követett el. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a Hornt Sólyommal szemben a véleményszabadságra és az állam értéksemlegességére hivatkozva védelmébe vevő álláspont voltaképpeni tartalma megítélésem szerint nem más, mint az ellenérdekű politikai tábor jogos normatív követeléseivel kapcsolatos érzéketlenség igazolása.

Hogy a fenébe’ várhatjuk el a jobboldali demokratáktól, hogy elhatárolják magukat az alkotmányos rendet elutasító radikálisoktól, ha szerintünk politikailag semmi probléma nincs az ’56-os karhatalmista alakulatok pozitív színben való feltüntetésével? Hogyan számolhatnánk fel a politikai közösség ellentétes pólusain elhelyezkedők közötti minimális konszenzus hiányát, ha a másik oldal legelemibb igényei iránt sem tanúsítunk érzékenységet? Ho­gyan állíthatnánk helyre a baloldali-liberális politika reputációját, ha egy vezetési képességeiben korlátozott miniszterelnökkel az élen, a reformok körüli minimális társadalmi konszenzust is nélkülözve, súlyosan egyoldalú módon viszonyulunk a bennünket körülvevő valósághoz?

Magyarország jelenlegi szomorú állapotáért természetesen nem minden felelősség a miénk. De nekünk is megvan a magunk felelőssége.

Jegyzetek

1  Lásd: Ádám Zoltán: Böszmeségek vására. ÉS, 50. évf. 43. sz. (2006. október 27.)

2  Ádám Zoltán: Az elhagyott beszéd. Beszélő, 2006. október.

3  A legmeggyőzőbben talán Rauschenberger Péter érvelt emellett. Lásd: Rauschenberger Péter: Maradhat? ÉS, 50. évf. 39. sz. (2006. szeptember 29.)

4  „A helyzet az, hogy az SZDSZ számára az egészségbiztosítási reform végrehajtása, a versengő egészségbiztosítók létrehozása kormányzati szerepvállalásának első számú célja, amiből a teljes arcvesztés kockázata nélkül nem engedhet.” Bauer Tamás: A pléh középút. ÉS, 51. évf. 25. sz. (2007. június 22.)

5  Az SZDSZ – igen helyesen – ellenezte Horn kitüntetését.

6  Bauer Tamás: Horn Gyula és az állami kitüntetés. Népszabadság, 2007. július 18.

7  Gerő András: Akarta, megkapta. Népszabadság, 2007. július 14.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges