Túl a racionalitáson

Az Orbán-rendszer gazdaságpolitikájáról

Magyarország bizalomhiányos ország. Ez nemcsak abban az értelemben igaz, hogy a polgárok nem bíznak a közhatalom gyakorlásával felruházott kormányban. Ez manapság világjelenség, ha a miénknél szerencsésebb országokban nem is ölt olyan ijesztő méreteket, mint nálunk. Magyarországon a vállalkozásokat és a bankokat is általános bizalmatlanság jellemzi, aminek legfontosabb okai között az elhúzódó gazdasági válság mellett ott találjuk a gazdálkodási környezet alakulásának kiszámíthatatlanságát és a kormány tevékenységéből fakadó magas politikai kockázatot is. Magyarországon nem csupán a lakosság hangulatát tükröző fogyasztói bizalom alacsony, hanem a gazdaság egészét jellemző bizalmi indikátor is rendkívül negatív képet mutat: az Európai Unió tagországaiban készülő, egymással összevethető havi gazdaságihangulat-mutató értéke 2012 februárjában Magyarországon – Görögország, Portugália, Ciprus és Olaszország után – a negyedik legalacsonyabb volt, elmaradva valamennyi kelet-közép-európai ország értékétől.1

Okkal feltételezhető, hogy a rossz gazdasági hangulat és bizalomhiány szerepet játszik az olyan negatív gazdasági jelenségek kialakulásában, mint a gyenge beruházási és banki hitelezési dinamika vagy a lakossági bankbetétek állományának gyorsuló ütemű csökkenése 2011–2012 fordulóján. A fogyasztást visszafogó adórendszer-változtatásokkal együtt mindez rontja a gazdasági növekedési lehetőségeket, ami azt jelenti, hogy a gyenge európai konjunkturális helyzet mellett a magyar gazdaságnak néhány belső, kifejezetten a hazai gazdaságpolitikával összefüggő nehézséggel is meg kell küzdenie a 2008–09-es világgazdasági válság utáni újjáépítési folyamat során.

Ugyanakkor az adórendszer közép- és felsőközép-osztályi csoportoknak kedvező átalakítása és a szociális transzferek – köztük a munkanélküli segélyek – megkurtítása miatt egyre szűkebbé válnak a felfelé irányuló társadalmi mobilitás csatornái, és minden bizonnyal növekednek a társadalmi jövedelemkülönbségek. A köz- és felsőoktatási rendszernek a szegényebb, marginálisabb helyzetű diákok kárára megvalósuló változtatásai szintén ebbe az irányba mutatnak, és a jövedelemkülönbségek tartóssá válását eredményezhetik. Mindez együtt egy egyre rendiesebb, a fejlett világ társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődési folyamataitól távolodó, provinciális fél-periféria ország képét vetíti előre. Egy olyan országét, ami nagyon is jól ismert a magyar történelemből, és voltaképp a magyar történelmi fejlődés szokásos mintázatának tekinthető: egy tekintélyelvű berendezkedésű, a centrumországokhoz képest töredékesen és torzan modernizált, fejlődésében megrekedt, Európa peremvidékéhez tartozó társadalmi, gazdasági és politikai formációét. A formálódó Orbán-rendszer ebben az értelemben nem más, mint a liberális demokrácia és a jogállam hagyományával szembenálló, de a külső és belső konszolidáció érdekében önkorlátozásra kész huszadik századi magyar diktatúrák, a Horthy- és a Kádár-rendszer örökségének folytatója.

Történelmi elődeihez hasonlóan autoriter kormányzati gyakorlat, államvezérelt, az önkényes gazdaságpolitikai beavatkozás lehetőségét rendszerszervező mechanizmusként fenntartó gazdasági berendezkedés és a társadalom alatti léthelyzeteket bővítve újratermelő szociális modell jellemzi. Hogy egy ilyen formáció napjainkban meddig tartható fenn Európa peremén, nem tudjuk. Látható, hogy működése súlyos feszültségekkel terhes, és az adott körülmények között nem is lehetséges a meghatározó külső politikai és gazdasági erőforrások tulajdonosaival megkötött kompromisszumok nélkül. Ezek révén, illetve számára kedvező külső körülmények esetén viszont nem kizárt, hogy az Orbán-rendszer akár évtizedeken keresztül fennmarad.

A következőkben röviden áttekintem a kialakulóban lévő Orbán-rendszer intézményi fejlődésének legfontosabb gazdasági elemeit. Ennek segítségével egyrészt politikai és társadalmi kontextusukban vizsgálhatjuk az elmúlt közel két év gazdaságpolitikai intézkedéseit, közelebb kerülve a rendszer egészének megértéséhez. Másrészt az egyes gazdaságpolitikai lépések mögöttes megfontolásait és hatásait végiggondolva elemezhetjük a gazdaságpolitikai hitelvesztés okait és a gazdaság elhúzódó válságának hatásmechanizmusait.

Jogállamellenes költségvetési stabilizáció

Az Orbán-kormány megalakulását követően foganatosított gazdasági intézkedések közül a társadalmi berendezkedés és a politikai rendszer átalakítása szempontjából a legmesszebbmenő következményekkel a jogállam felszámolásához vezető intézkedésegyüttes járt. A kormányzó Fidesz választási ígéretei között szerepelt a korábbi szocialista-liberális kormányzati periódusok során úgymond kedvezményezett személyekkel szembeni anyagi és büntetőjogi számonkérés. Orbán Viktor miniszterelnök 2010 júniusában hirdette meg 29 pontos gazdaságpolitikai intézkedéscsomagját, amelyben szerepelt a közszférában kifizetett, kétmillió forintnál nagyobb végkielégítések 98 százalékos adókulccsal történő visszamenőleges megadóztatása. Az intézkedés visszamenőleges – már lezárt adóévekre vonatkozó – hatályát azonban az Alkotmánybíróság 2010 őszén megsemmisítette. Válaszképp a parlamenti kormánytöbbség korlátozta az Alkotmánybíróság kompetenciáját, megfosztva a lehetőségtől, hogy gazdasági kérdésekben alkotmányossági kontrollnak vessék alá a jogalkotást egészen addig, amíg az államadósság meghaladja a GDP 50 százalékát.

Ez a demokratikus világban példa nélküli lépés kivonja a törvényhozó és végrehajtó hatalom tevékenységének egy kulcsfontosságú területét a bírói ellenőrzés alól, aláásva ezzel a jogállam és a liberális demokrácia alapjait. Ha ugyanis a kormány tevékenységi körének egy jelentős részében a fennálló jogszabályokra való tekintet nélkül bármit megtehet, akkor megszűnik a végrehajtó hatalom intézményi ellensúlyainak rendszere, amely egy liberális demokráciában biztosítja a mindenkori politikai kisebbség jogait és a kormány demokratikus leválthatóságát.

Valójában a kormánytöbbség a kétharmados parlamenti többségből fakadó jogalkotási lehetőségekkel élve már korábban megkezdte a jogállam lebontását, megváltoztatva az alkotmányozás szabályait és menesztve több állami intézmény, köztük a választások és népszavazások lebonyolításáért felelős Országos Választási Bizottság 2010 tavaszán négy évre megválasztott tagjait. A visszamenőleges adóztatás alkotmányellenességét kimondó alkotmánybírósági döntésre adott kormánypárti reakció azonban minden korábbinál nyíltabban és brutálisabban jelentette be a demokratikus jogállam végét. A később az új alaptörvénybe is belefoglalt passzus, miszerint a költségvetési és a közterheket szabályozó törvények esetében csak akkor állhat helyre az alkotmánybírósági kontroll, amikor a GDP-arányos államadósság 50 százalékra csökken, cinikus és az alkotmányosság lényegének ellentmondó jogalkotói szándékot tükröz. Sólyom Lászlót idézve az alkotmánybírósági kontroll teljességének elvétele „alapvető rendszerhiba”, amely lehetővé teszi az alkotmánnyal ellentétes jogszabályok megalkotását és alkalmazását. Ez olyan súlyos következményekkel jár, hogy „ez a hiány és ellentmondás az egész rendszer alkotmányosságát elvi alapon kétségessé teszi”.2

A költségvetési egyensúly javítása érdekében a kormány 2010-ben előbb bejelentette az új bankadó bevezetését, majd három további gazdasági ágazatra – a kiskereskedelmi áruházakra, a telekommunikációs szolgáltatókra és az energiaszolgáltatókra – vetett ki különadót. Az új adók bevezetése előzetes konzultáció nélkül történt, jellegük szerint elsősorban a külföldi tulajdonú nagyvállalatok megadóztatását célozták, aminek egyik mögöttes megfontolása a kiskereskedelmi láncok esetében a kisebb tőkeerejű hazai vállalkozások piaci helyzetének javítása lehetett. Az újonnan bevezetett bankadó rendkívüli mértéke és a bevezetését kísérő bankellenes felhangok következtében egyfajta büntetésként értelmezhető a bankszektorral szemben. A mérlegfőösszeg – a bankok forrásgyűjtési és hitelezési tevékenységének fő összege – alapján kivetett adó hitelezési tevékenységük visszafogására készteti a bankokat és pénzügyi szolgáltatókat, ezáltal növelve a vállalkozások finanszírozási költségeit, és hátráltatva a gazdasági fejlődést.

Az ágazati különadók kivetése ellentmond a vállalkozások közti versenysemlegesség elvének, és a telekommunikációs szektor esetében az Európai Bizottság már 2011-ben az uniós joggal ellentétesnek minősítette azt. Mivel a magyar kormány nem fogadta el a bizottsági álláspontot, a vitában az Európai Bíróság dönt majd. Hasonló jogvita a kiskereskedelmi láncok és az energiaszolgáltatók esetében is elképzelhető.

Eredeti formájában bizonyosan jogellenes volt – mivel a magánszerződésekbe való egyoldalú és indokolatlan beavatkozáson alapult – a jelzálogalapú devizahitelek 2011 őszén bevezetett kedvezményes végtörlesztési konstrukciója. A kormány által meghatározott, a piaci árfolyamnál jóval erősebb forintárfolyamon történő hiteltörlesztés több száz milliárd forintos kárt okozott a magyar bankrendszernek. Ugyanakkor a kormány és a bankszövetség között 2011 decemberében megkötött megállapodás alapján a veszteség egyharmada leírhatóvá vált a bankadóból, és az árfolyamgát rendszerének kiterjesztése során 2012-től a bankok mellett az állam is jelentős áldozatokat vállal a devizahitelesek pénzügyi helyzetének stabilizálásában. Ez azt mutatja, hogy a bankrendszer számára jelentős működési kockázatokat, a társadalom számára pedig a középosztályi egzisztenciák tömeges elszegényedésének veszélyét hordozó jelzáloghitel-válság esetében igenis lehetséges volt a kölcsönös áldozatvállaláson alapuló megegyezés a kormány és a bankok között. Eleve ezt az utat választva a kormány elkerülhette volna a szerződéses fizetési kötelezettségek teljesítésébe vetett bizalom gyengülését, ami jelentős szerepet játszott a magyar gazdaság megítélésének 2011 második felében bekövetkezett általános romlásában.

Ezzel ellentétben a magánnyugdíjpénztárak államosításának esetében, 2010–11 fordulóján semmilyen kompromisszumos megoldás vagy kölcsönös áldozatvállaláson alapuló megegyezés nem merült fel a kormány és a pénztárszolgáltatók között. A kormány előbb a magán-nyugdíjpénztári befizetések felfüggesztését jelentette be, majd a jogállami alapelveket semmibe vevő, durva zsarolással kényszerítette a magán-nyugdíjpénztári tagok túlnyomó többségét az egyéni számlájukon felhalmozódott megtakarításokról való lemondásra. Ez akkor is igaz, ha a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben járó többlet-nyugdíjjogosultság nagy részük esetében anyagilag arányos ellentételezésnek tűnt. A fenyegetés, hogy a magánnyugdíjpénztárakban maradók elesnek a társadalombiztosítási nyugdíjjogosultságtól, minden bizonnyal fontos szerepet játszott abban, hogy a túlnyomó többség nem kérte magán-nyugdíjpénztári tagságának fenntartását. A tény, hogy egy évvel később a kormánytöbbség helyreállította a magán-nyugdíjpénztári tagok társadalombiztosítási nyugdíjjogosultságát, miközben végleg megszüntette a kötelező nyugdíjjárulék magánpénztárakba való befizetésének 2010 őszétől felfüggesztett lehetőségét, nem helyezi kedvezőbb megvilágításba a történteket, csupán a kormányzati gazdaságpolitika szavahihetőségének hiányáról tanúskodik.

A magántulajdon elleni durva kormányzati támadás és a jogállami elvek semmibevétele azért is vet nagyon rossz fényt a kormányra, mert a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások jelentős részének átcsoportosítását a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe e nélkül is el lehetett volna érni. A korábbi éveket jellemző magas működési költségek és a 2008–09-es részvényárfolyam-zuhanás következtében a magán-nyugdíjpénztári nyugdíjvárományok a biztosítottak jelentős részének esetében elmaradtak az állami felosztó-kirovó rendszerben helyettük kalkulálható nyugdíjnál. Így sokaknak önkéntes alapon is megérte volna a magánnyugdíjpénztáruk elhagyása, aminek következtében megtakarításaik a jogállami alapelvek tiszteletben tartása mellett kerülhettek volna át a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe, járulékbefizetéseik pedig a továbbiakban annak bevételeit növelték volna.

Önkényes és nem önkényes kormányzati beavatkozások

Általában is elmondható, hogy a kormány erőteljesen bürokratizálta a gazdasági koordinációt, amennyiben növelte a diszkrecionális állami döntések szerepét a közszféra megrendeléseinek elosztásában,3 illetve csökkentette az állami tulajdonú vállalatok gazdálkodásának átláthatóságát, és lehetővé tette a versenyeztetés nélküli privatizációt.4

Megjelent a magángazdasági szereplőkkel szembeni büntető jellegű állami fellépés tipikusan autoriter politikai rendszerekre jellemző fenyegetése. A pécsi vízmű körüli jogvitát az újonnan megválasztott fideszes polgármester már a Fidesz kormányra kerülése előtt a külföldi tulajdonos képviselőinek fizikai kizárásával kívánta megoldani, látványosan demonstrálva a közhatalom birtokosai számára rendelkezésre álló érdekérvényesítési technikák széles tárházát. Egy másik, az üzleti élet szereplői számára a közhatalom érdekérvényesítési erejét bemutatni hivatott ügyben a kormány gyakorlatilag kisajátította az ajkai iszapkatasztrófa felelőseként megnevezett Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. vagyonát. A céget előbb a katasztrófát követően hosszú ideig egy kormánybiztos irányította, még akkor is, amikor már nyilvánvalóan nem fenyegetett újabb katasztrófa bekövetkezése. Majd a cég vagyonát meghaladó összegű környezetvédelmi bírság kiszabásával a kormány gyakorlatilag kilátásba helyezte az államosítást. Ezzel a magyar alumíniumipar egy olyan kulcsfontosságú vállalata kerülhet közvetlen állami ellenőrzés alá, amelynek tulajdonosai politikailag történetesen inkább a bal-, mint a jobboldalhoz kötődtek.

A kormány más meghatározó gazdasági jelentőségű vállalatokat is szívesen vesz állami tulajdonba. Ennek módja nem feltétlenül a kényszerállamosítás: a magyar olajipar és gázellátás kulcsvállalata, a Mol Nyrt. esetében az osztrák rivális – egyébként döntően szintén állami tulajdonú – ÖMV-től az orosz kormányhoz közel álló Szurgutnyeftyegazhoz került 21,2 százalékos részvénycsomagot piaci tranzakció keretében vásárolta meg a magyar kormány.

Ez ugyan szintén az állami gazdasági szerep és vele a piaci folyamatokra gyakorolt politikai befolyás növelését jelenti, jellegében azonban mégis alapvetően eltér a piaci szereplők megfélemlítésétől és vagyonuk kisajátításától. Az állam ugyanis rendelkezhet – és mint egy sor nyugat-európai ország gyakorlata mutatja, rendelkezik is – tulajdoni részesedéssel általa fontosnak tekintett vállalatokban, és az ilyen értelemben vett, transzparens módon és jogállami keretek között megvalósított állami befolyásszerzés önmagában nem ellentétes a liberális demokrácia és a piacgazdaság normáival. A Gyurcsány-kormány 2007–8-ban éppen az ÖMV átláthatatlan hátterű, már akkor is orosz külpolitikai érdekek által motiváltnak tekintett felvásárlási szándékával szemben olyan jogi eszközökkel igyekezett megvédeni a Mol függetlenségét, amelyek utóbb az európai uniós joggal alapvetően összhangban lévőnek bizonyultak. Az sem mond ellent sem az uniós jognak, sem az uniós kormányzati gyakorlatnak, ha egy állam megvásárolja egy gazdaságában kulcsszerepet játszó vállalat résztulajdonát. A döntés gazdasági és politikai racionalitásán, valamint a részvényvásárláskor kialkudott árfolyamon természetesen mindig lehet vitatkozni, a liberális demokráciával és a piacgazdasági berendezkedéssel való összeegyeztethetőségén azonban nem.

Egyenlőtlenségnövelő adópolitika

A diszkrecionális politikai döntésekre a korábbinál jóval nagyobb mértékben támaszkodó új gazdaságpolitika tendenciájában kisebb állami jövedelemcentralizációval és egyenlőtlenebb jövedelem-újraelosztással párosul. A társasági adóztatásban a tízszázalékos kedvezményes adókulcs alkalmazhatóságának kiterjesztésével csökkent az effektív adóterhelés, noha a bankadó és az ágazati különadók nagyban növelték az érintett vállalkozások adóterheit. Ugyanakkor nem csökkent a vállalati szektor adóztatásában meghatározó szerepet játszó iparűzési adó, amit figyelembe véve az összesített vállalati adóteher a kormányzati propagandával ellentétben nem jelent versenyképességi előnyt a magyar gazdaság számára.5 (Igaz, az adócsökkentés önmagában nem is teremt versenyképességet. Azt csak a közterhek és az értük cserébe kapott közszolgáltatások egyensúlya, valamint kiszámíthatósága és átláthatósága biztosíthatja egy gazdaság számára.)

A személyi jövedelemadóztatásban emelkedett az alacsonyabb és csökkent a magasabb jövedelmek adóterhelése. Ez a jelentős mértékű családi adókedvezménnyel együtt összességében feltehetően valamelyest mérsékelte a személyi jövedelemadó-terhelést, miközben drasztikusan visszaszorult az állami jövedelemkiegyenlítés, és romlott az alacsony jövedelmű háztartások relatív és gyakran abszolút jövedelmi pozíciója is. Az adójóváírás megszüntetése ugyanis növelte az alacsony jövedelmek adóterhelését, amit csak a gyermekkel rendelkező háztartások esetében ellensúlyozhatott a családi adókedvezmény. Ugyanakkor a szociális transzferekből élő – gyermekes vagy gyermektelen – háztartások jelentős részében abszolút értelemben csökkent a rendelkezésre álló jövedelem.

A magasabb jövedelmű háztartások jövedelem típusú adóinak csökkenését a vagyoni típusú adóterhelés növelése ellensúlyozhatta volna, például a nagy értékű ingatlanok adóterheinek emelésével, erre azonban nem került sor. Sőt, a magasabb jövedelmű, jellemzően nagyobb megtakarításokkal és vagyonnal rendelkező háztartások helyzetét javította az egyenes ági rokonok közötti öröklés és ajándékozás illeték- és adómentessé tétele is. Így az alacsonyabb jövedelmű csoportok többletterhelésével ellentétben több okból is csökkentek a magasabb jövedelmű csoportok terhei.

A költségvetési bevételek bővítését az alacsonyabb jövedelmű csoportok közvetlen adóterhelésének növelése mellett a forgalmi adók emelésével kívánta biztosítani a kormány, aminek keretében 27 százalékra emelte az áfa általános kulcsát, és növelte a jövedéki adókat. Ez megint csak az alacsony jövedelmű háztartások számára jelent nagyobb többletterhet, mivel ők magasabb jövedelemarányos fogyasztási kiadásaik miatt jövedelmüknek értelemszerűen nagyobb részét fordítják forgalmi adók fizetésére.

A válság és a költségvetési stabilizáció terheit tehát elsősorban a szegényebbek viselik a mai Magyarországon, ellentmondva az elemi szolidaritási megfontolásoknak és a nyugati világban érvényesülő tendenciának. A jövedelmi különbségek nőnek, a szociális transzferekből élő, legszegényebb társadalmi csoportok helyzete romlik. A felsőoktatási tandíjak nagyarányú emelésével, a kötelező iskoláztatás korhatárának csökkenésével, a szegregációellenes közoktatás-politika háttérbe szorulásával az oktatási rendszer egyre kevésbé funkcionál a felfelé irányuló társadalmi mobilitás csatornájaként. A közoktatás világnézeti semlegességének gyakorlati felszámolásával pedig megkérdőjeleződik a világnézetileg nyitott, plurális társadalom modellje.

Túl a közgazdasági racionalitáson

Milyen gazdaságilag értelmezhető következményekkel járt a liberális demokrácia és a jogállam leépítése, illetve a kormány által választott újraelosztási és adópolitika? A bizalmatlanság légköre, a gazdaságpolitikai környezet kiszámíthatatlansága és a kormányzati politika átláthatóságának hiánya gyengítették a tőketulajdonosok elkötelezettségét a magyar gazdaság mellett, visszavetették a beruházási kedvet és a hitelezést, növelték a kockázati felárakat és a finanszírozási források költségeit. Erre utal a működőtőke-beruházások visszaesése, a kockázati felárak emelkedése és a gyenge banki hitelezési dinamika. A magánnyugdíj-pénztári megtakarítások kényszerállamosítása és az eredeti formájában egyoldalú banki terhet jelentő kedvezményes végtörlesztési konstrukció aláásta a tulajdon- és vagyonbiztonságot, és megkérdőjelezte a szerződéses kötelezettségek teljesítésének jogi és társadalmi normáját. A bank- és külfölditőke-ellenes, a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval fennálló finanszírozási szerződés 2010. nyári felmondásával kezdődő kormánypolitika a befektetői közösség szemében új színbe helyezte Magyarországot, és egy nemzeti szuverenitását és vélt nemzetgazdasági érdekeit a közgazdasági racionalitás határain túl is érvényesíteni kész állam képét alakította ki. 2011 novembere és 2012 januárja között a devizában kibocsátott magyar államkötvények mindhárom nagy nemzetközi hitelminősítőnél bóvli kategóriába kerültek. Az Európai Bizottság 2012 januárjában három kötelességszegési eljárást indított Magyarország ellen a jegybanki függetlenség megsértése, az adatvédelmi hatóság vezetőjének menesztése, valamint a bírák, ügyészek és közjegyzők kötelező nyugdíjazása miatt. Ez azért is érzékenyen érinti Magyarországot, mert a kormány 2011 novemberében ismét finanszírozási igénnyel fordult az IMF-hez és az Európai Unióhoz, a Brüsszel által kifogásolt jogszabályok megváltoztatása pedig a hiteltárgyalások megkezdésének előfeltétele.

Jól jellemzi a közhangulatot, hogy 2012 elején a magyar pénzpiac egy kezdődő pánik jeleit mutatta: a betétesek a bankszámlák zárolásától tartva sok milliárd forintos nagyságrendben vonták ki pénzüket a magyarországi pénzintézetekből, és kerestek alternatív megtakarítási formákat, köztük újonnan nyitott külföldi bankszámlákat.6 A pánik egyik legfontosabb előzményének az a sajtóban meglebegtetett kormányzati elképzelés tekinthető, miszerint a romló külső finanszírozási feltételek közepette a kormány a jegybanki tartalékokat készült igénybe venni a lejáró devizaadósságok megújításához.7 Ezt a pénzpiac a jogbiztonság újabb, minden korábbinál súlyosabb megingásának lehetőségeként értelmezte. Válaszképp a forint 320 feletti rekordszintre gyengült az euróval szemben, a közép- és hosszú távú állampapír-piaci hozamok pedig 10 százalék fölé ugrottak. A gazdasági szereplőkön, a háztartásokat is beleértve, eluralkodott az „itt már bármi megtörténhet” érzése.

Mindez felvetette egy a 2008. őszihez hasonló, a gazdaság külső finanszírozásának ellehetetlenülésével fenyegető helyzet veszélyét. Noha a jegybank nemzetközi tartalékai ma nagyságrendekkel nagyobbak (mintegy 37 milliárd euró a 2008. októberi 18 milliárddal szemben), míg a folyó fizetési mérleg a 2008-as deficittel szemben több mint egymilliárd eurónyi többletet mutat, egy nagyarányú és gyors tőkemenekítési hullám leértékelhette volna a hazai megtakarításokat, és nagymértékben megnehezíthette volna a fennálló külső adósság megújítását. Ezt a veszélyt felismerve a kormány cáfolta, hogy hozzáférést kívánna magának biztosítani a jegybanki tartalékokhoz, és fontolgatná a bankszámlák zárolását. Ugyanakkor a korábbinál egyértelműbben igyekezett magát elkötelezni az IMF-fel és az EU-val kötendő finanszírozási megállapodás mellett, mondván, hogy kész teljesíteni a hitelezők valamennyi feltételét.

Február végére az európai és a globális befektetői klíma javulása, az IMF-tárgyalások megkezdésének lebegtetése és a nemzetközi összevetésben továbbra is nagyon magas – noha immár 9 százalék alatti – állampapírhozamok stabilizálták a befektetői érdeklődést a magyar állampapírok iránt, miközben a forint 290 körüli szintre erősödött az euróval szemben. Az unióval fennálló konfliktusok azonban nem látszanak enyhülni: az Európai Parlament február közepén Magyarországot elítélő határozatot fogadott el; a kötelességszegési eljárások keretében Brüsszelbe küldött magyar válaszok nem nyújtanak teljes körű megoldást a Bizottság által felvetett problémákra; február végén pedig a Bizottság a Magyarország elleni túlzottdeficit-eljárás keretében a 2013-as kohéziós források egy részének felfüggesztését javasolta.

Homályos célok, romló látásviszonyok

A kormány részéről nem látható egyértelmű szándék az IMF-fel és az EU-val folytatandó tárgyalások megkezdésének feltételéül szabott jogszabályi változtatások végrehajtására, ami megkérdőjelezi a finanszírozási megállapodás iránti elkötelezettséget. Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a kormány csupán taktikázik: a cél nem annyira a hitelszerződés aláírása, mint inkább az IMF és az EU nyújtotta forrásokhoz való hozzáférés lehetőségének felmutatása a befektetők felé. A taktika azonban könnyen a visszájára sülhet el: ha a piaci hangulat romlik, ismét megkérdőjeleződik a magyar devizahitelek megújíthatósága, felerősödnek az ország fizetőképességével kapcsolatos aggodalmak, és eladói nyomás alá kerül az állampapírpiac és a forint.

A gazdasági növekedési esélyek a pénzpiaci hullámzásoktól függetlenül szerények maradnak. A végleges adatok szerint 2011-ben 1,7 százalékkal bővült a GDP, ami a fokozódó költségvetési stabilizációs kényszer és az európai dekonjunktúra közepette meglepően jó adatnak számít. Nem kizárt, hogy a javuló világgazdasági helyzet a német export bővülésén keresztül továbbra is pozitív tartományban tartja a magyar növekedést. Ugyanakkor a költségvetés finanszírozhatósága és a fokozódó uniós nyomás újabb és újabb stabilizációs intézkedéseket tesz szükségessé, ami szükségszerű növekedés-visszafogó hatással jár. A bankszektor által elszenvedett veszteségek és a bankok számára hátrányos szabályozási környezet alacsony szinten tartja a banki hitelezést,8 ami a gyenge hazai kereslettel, a bizonytalan európai konjunkturális helyzettel és a továbbra is fennálló politikai kockázatokkal együtt korlátozza a magánszektor beruházásait.

Pozitív növekedési hozzájárulás ilyen körülmények között gyakorlatilag csak az exportorientált feldolgozóipartól, illetve a külkereskedelmi egyenlegben előálló nettó export-többlettől várható. A költségvetési kiadások visszafogása és az alacsony jövedelmű társadalmi csoportok adóterhelésének növekedése mellett sem a közösségi, sem a magánfogyasztás esetében nem várható bővülés, noha a gazdaságpolitika által kedvezményezett magasabb jövedelmű rétegek anyagi helyzete akár tovább javulhat.

A korlátozott növekedési lehetőségek kihasználása nagymértékben függ a magyar exportban és a hozzáadott érték termelésében kulcsszerepet játszó néhány feldolgozóipari nagyvállalattól, amelyek azonban maguk is komoly világgazdasági alkalmazkodási kényszerekkel néznek szembe. Ezt példázza az egyik legnagyobb magyar elektronikai exportőrnek számító Nokia döntése a magyarországi mobiltelefon-gyártás megszüntetéséről, amely több ezer munkahely bezárása mellett akár az elektronikai ipar teljesítményében is visszaesést eredményezhet. Bár a Nokia döntésében szerepet játszhatott a magyarországi gazdasági és politikai környezet romlása, a döntést meghatározó ok feltehetően a távol-keleti gyártás jobb költséghatékonysága volt. Hasonló megfontolások más feldolgozóipari cégek esetében is felmerülhetnek, ami ellen a magasabb hozzáadott értékű gyártási folyamatok meghonosításával és a helyi beszállítói hálózatok fejlesztésével lehet a leginkább védekezni. Ehhez viszont jól képzett és tudását folyamatosan megújítani képes munkaerőre, a gazdaság igényeihez alkalmazkodó, átlátható és hatékony közigazgatásra, valamint gazdasági és politikai stabilitásra van szükség, amelyek közül Magyarország manapság egyikben sem bővelkedik.

Az uniós normákkal és intézményi mechanizmusokkal összeegyeztethetetlen, autoriter magyar kormányzati gyakorlat lényegében kizárja a politikai stabilitást és kiszámíthatóságot, miközben a gyenge gazdasági növekedési teljesítmény és a folyamatos költségvetési kiigazítási kényszer lehetetlenné teszi az oktatási, egészségügyi és szociális kiadásoknak akár csak a jelenlegi szinten való megőrzését is. Ilyen körülmények között inkább a rövidebb távra tervező pénzügyi befektetők hajlandóak forrásokat hozni Magyarországra, míg a hosszabb távra tervező közvetlen beruházók és alacsonyabb kockázatok mellett alacsonyabb hozamokkal is beérő pénzügyi befektetők erre sokkal kevésbé hajlamosak. Erre utal, hogy a Magyar Nemzeti Bank statisztikái szerint a közvetlen tőkebefektetések magyarországi állománya a 2010 első negyedévében regisztrált 70 milliárd eurós csúcsról 2011 harmadik negyedévére 63,6 milliárd euróra apadt.9 Az Államadósság Kezelő Központ adatai szerint a külföldiek kezében lévő, forintban denominált magyar államkötvények átlagos hátralévő futamideje eközben a 2010 első negyedévi 4,5 évről 2011 negyedik negyedévében 4,1 évre mérséklődött.10

Ennél is nagyobb problémát jelent azonban a társadalmi tisztánlátás ismételt romlása a költségvetés és a gazdaság ügyeiben. Az egyszer már keserves társadalmi tapasztalatok árán megszerzett tudás, miszerint nincs kollektív ingyenebéd, és a felelőtlen költségvetési politika árát előbb-utóbb a társadalom egészének kell megfizetnie, a közgazdasági alapösszefüggésekre fittyet hányó gazdaságpolitika következtében leértékelődik. Mindent lehet, csak akarni kell – sugallja a tartós bevételcsökkenést egyszeri bevételnövekményekkel ellensúlyozó, hosszú távú megtakarításokat folyó kiadásokra fordító, a romló makrogazdasági feltételek között a legkevésbé sérülékeny társadalmi csoportok terheit csökkentő, a leginkább sérülékenyekét viszont növelő, Európát és a nyugati világot lenéző, de tőle kedvezményes pénzügyi forrásokat igénylő kormány. A gazdasági és társadalmi felelősségvállalás hiányát hatalmi arrogancia, ideológiai monopólium kiépítése, a kormányt intézményesen korlátozni hivatott fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása, szélsőséges esetben pedig a politikai ellenfelek kriminalizálása ellensúlyozza. A játékszabályokat a társadalmi élet minden területén, így a gazdaságban is a kormány hozza, ám szükség esetén saját szabályait is kész áthágni.

A piaci verseny mint gazdaságkoordinációs mechanizmus mindinkább alárendelődik az egyre centralizáltabbá váló kormányzati hatalomgyakorlásnak.11 A versenyelvű piacgazdaság a versenyelvű politikai pluralizmussal együtt egy 2010-ben befejeződött húszéves történelmi periódus zárójelébe látszik kerülni. A társadalmi és gazdasági folyamatok visszakerülnek a történelemből jól ismert kelet-közép-európai kerékvágásba: az önkényes politikai hatalomgyakorláson alapuló, olykor saját normáit is semmibe vevő, torzan és töredékesen modernizált, fél-periferikus intézményi berendezkedés világába.

A Demokratikus Koalíció 2012. január 15-i budapesti gazdaságpolitikai konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett és rövidített változata. Ugyanennek az előadásnak Autoriter kormányzás, európai válság, politikai hitelesség című, szerkesztett és kibővített változatát lásd E-kikötő rovatunkban.

Jegyzetek

1 http://ec.europa.eu/economy_finance/db_indicators/surveys/time_series/index_en.htm. Írországra vonatkozóan nem közölnek adatot.

2 Sólyom László: Az alkotmányosság esélyei. HVG, 2012/1. szám.

3 Transparency International Magyarország: A közbeszerzések kétharmadát nem szabályozza az új közbeszerzési törvény. Budapest, 2011. június 21. http://www.transparency.hu/A_kozbeszerzesek_ketharmadat_nem_szabalyozza_az_uj_kozbeszerzesi_torveny?bind_info=index&bind_id=0

4 Eötvös Károly Intézet, Magyar Helsinki Bizottság, Társaság a Szabadságjogokért, Transparency International Magyarország: Az első törvényalkotási hullám értékelése. Budapest, 2010. július 23., 6. oldal.

http://helsinki.hu/az-elso-torvenyalkotasi-hullam-ertekelese

5 Vö.: Ádám Zoltán: Paktálás. Vasárnapi Hírek, 2011. április 10.

http://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/orban_gazdasag_unio_paktum

6 Az MNB adatai szerint a magyar bankszektorban 2012 januárjában 202 milliárd forinttal csökkent a háztartások betétállománya. Ebben természetesen más tényezők is szerepet játszhattak, például a megtakarítások egy részének felhasználása a devizahitelek kedvezményes árfolyamon történő végtörlesztésében. A háztartások betétállománya egyébként már 2011 negyedik negyedévében is csökkent, ám szerényebb mértékben, mint 2012 januárjában.

Lásd: http://www.mnb.hu/Root/Dokumentumtar/MNB/Statisztika/mnb hu_statkozlemeny/mnbhu_monaggr_regi/mnbhu_bm_1201/hitelintezet_ abrakeszlet_201201_hu.pdf, különösen 6. oldal 11. ábra.

7 Lásd például: http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/01/03/devizatartalek/

8 Az MNB 2012 januárjában készített hitelezési felmérése is gyengülő banki hitelezési aktivitásról tanúskodik. http://www.mnb.hu/Sajtoszoba/mnbhu_ pressreleases/mnbhu_pressreleases_2012/mnbhu_sajtokozlemeny_ 20120301

9 A speciális célú vállalkozások beruházásainak figyelembevétele nélkül. Forrás: http://www.mnb.hu/Root/MNB/Statisztika/statisztikai-adatok-infor maciok/ adatok-idosorok/vii-kulkereskedelem/mnbhu_kozetlen_tokebef

10 http://www.akk.hu/nrh.ivy?public.cat-sys-0A926E71-A22C-4954-B49E-746FD 688BA0B-filtergroup=user3

11 A közhatalom gyakorlásának központosításához lásd: Kornai János: Központosítás és kapitalista piacgazdaság. Népszabadság, 2012. január 28.

http://nol.hu/belfold/20120128-kornai_janos__kozpontositas_es_ kapitalista_ piacgazdasag