Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Révész Sándornak

A baloldal bukja a választásokat. Nem kicsit, nagyon. Mi következik ebből a baloldal, benne a baloldali liberalizmus és a köztársaság jövőjére nézve?

A kérdés végiggondolásához először kísérletet teszek bal- és jobboldal elméleti igényű megkülönböztetésére, majd ennek a különbségtételnek a kontextusában igyekszem jellemezni az elmúlt húsz év liberális gazdaság- és reformpolitikáját. Ezután a baloldal küszöbön álló bukásának okait vizsgálom, végül egy, a társadalmi-gazdasági reformok iránt elkötelezett szocialisták és a magukat baloldalinak valló liberálisok szövetségén alapuló politikai alternatíva lehetőségeit mérlegelem.

Mi a baloldal?

A baloldal azoknak a politikai törekvéseknek az összessége, amelyek a politikai hatalom társadalmi megosztását és humanizálását, a társadalmi hierarchiában alul lévők politikai emancipálását és helyzetbe hozását, az esélyegyenlőtlenségek kiegyenlítését és a társadalmi igazságtalanságok korrekcióját tűzik céljukul. Bal- és jobboldal között egy adott történelmi-társadalmi helyzetben nem feltétlenül mutatkozik jelentős különbség az adott politikai oldalon belül domináns támogatottsággal rendelkező közpolitikákat illetően. Egy félperiferikus helyzetű, a világkereskedelemtől és a globális pénzáramoktól nagymértékben függő ország esetében például a követendő gazdaságpolitika főirányát illetően például viszonylag kicsi a mozgástér: bizonyos társadalmi és közgazdasági összefüggéseket a bal- és a jobboldalon egyaránt adottságként kell elfogadni, amennyiben a cél egy racionális, a közjót előremozdító politika kialakítása. Ami nem egyenlő sem a demokratikus processzus hiábavalóságával, sem az alternatívanélküliséggel: különböző politikai értékrendek alapján, különböző időtávokon különböző közpolitikai célok nyerhetnek prioritást. Mégis, általános tapasztalat szerint a legfontosabb közpolitikai kérdésekben a mainstream bal- és jobboldal nagyon sok mindent hasonlóképpen lát, nemcsak keleten, hanem nyugaton is. Ebben természetesen fontos szerepet játszik, hogy a mainstream bal- és jobboldal nagyon hasonló társadalmi státuszú – „osztályhelyzetű” – választóbázisra támaszkodik: a középosztály által dominált társadalmakban a bal- és a jobboldal domináns pártjai egyaránt középosztályi érdekeket képviselnek.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs közöttük lényegi politikai különbség. Bal- és jobboldal között a legfontosabb különbség az állami erőszak-monopóliummal felruházott politikai hatalomhoz való viszony jellegében áll. A baloldal társadalmi-történelmi tapasztalataiból és klasszikus politikai szocializációs mintázatából fakadóan eredendően gyanakvással tekint a kormányzás eszközeivel rendelkező hatalomra: intézményi eszközökkel korlátozandó, ellenőrzés alatt tartandó veszélyforrást lát benne, mely eredetileg legalábbis ellenfelei kiváltságait volt hívatott védelmezni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a baloldal ne próbálná megszerezni a hatalmat, és azután élni vele. A hatalom gyakorlása, az uralmi viszony kialakítása és fenntartása baloldali megközelítésben azonban ekkor sem lehet reflektálatlan. A hatalom birtoklása, ami jobboldali szemléletben az arra illetékes instancia által kiválasztottak természetes attribútuma, a baloldali gondolkodás számára mindig valamilyen racionális, evilági igazolásra szorul. Ez az igazolás jellemzően a fennálló társadalmi viszonyoknak az igazságosság és a méltányosság szempontjain alapuló javítását – korrekcióját vagy gyökeres átalakítását – célzó politikából fakadhat. Ennek szándékolt eredménye az „alullévők” hatalmának növelése, a társadalmi erőforrásokhoz való egyenlőbb és méltányosabb hozzáférés. Az „alullévők” (relatív) hatalmának növekedése ugyan szükségszerűen magával vonhatja a „felüllévők” (relatív) hatalmának csökkenését, ám a beavatkozás szándékolt eredménye – igazolása – ebben az esetben is a hatalomnak a korábbinál szélesebb körben történő elosztása. Ez elvileg a magukat a többség diktatúrájaként tételező szélsőbaloldali rezsimekre is igaz, még ha ezek a kísérletek a gyakorlatban kivétel nélkül a hatalom monopolizálásával – vagyis az eredeti baloldali szándékkal ellentétes eredménnyel – jártak is.    

Az általam használt definíció értelmében ezért az ilyen rezsimek – köztük a kelet-európai államszocialista kormányzatok – lényegileg nem tekint­hetők baloldalinak, még ha némely közpolitikai gyakorlataik olykor hozzá is járultak a társadalmi hierarchia alján lévők (például a szegényparasztság) anyagi és intellektuális felemelke­­­dé­séhez. Nem véletlen, hogy a kelet-európai államszocializmus politikai el­len­zéke túlnyomórészt „balról jött”: a represszív, diktatórikus hatalommal szemben az emberi jogok és a társadalmi igazságosság nevében fellépve baloldali-emancipatórikus programot képviselt.

Mindebből az következik, hogy baloldali diktatúra nincs, jobboldali diktatúra van – ám a jobboldali hatalom korántsem szükségszerűen diktatórikus. Nagyon is lehetséges, hogy a közhatalom gyakorlására olyan politikai erők nyernek demokratikus úton felhatalmazást, amelyek nem a hatalom elosztását, az alacsony státuszú társadalmi rétegek anyagi és szellemi erőforrásokkal való felruházását és a társadalmi különbségek kiegyenlítését tekintik céljuknak, hanem éppen ellenkezőleg: az erőforrások egyenlőtlen eloszlását szükségszerű vagy netán kifejezetten kedvező körülménynek tekintve, azt fenntartva igyekeznek előmozdítani a közjót.

A dolog azonban nem csupán úgy áll, hogy a jobboldali hatalom nem szükségszerűen diktatórikus, merthogy létezése nagyon is nyugodhat közmeg­egyezésen, kormányzási módja pedig minden további nélkül teljesítheti a kisebbségi álláspont tiszteletén alapuló demokratikus normákat, és a világ szerencsésebbik felében többnyire telje­síti is. Az igazi problémát baloldali szempontból az jelenti, hogy baloldali hatalom a szó legszorosabb értelmében úgyszólván nincs is. A képviseleti demokráciák hatalomgyakorlási mechanizmusai ugyanis technikailag szük­ségszerűen egy kisebbség által a többség felett gyakorolt hatalmat jelentenek, még ha a politikai hatalomhoz fűződő szerepek differenciálódása kifogástalanul demokratikus választási eljárások nyomán alakul is ki. Ennek az az oka, hogy egy, az erőforrások eloszlása szempontjából rétegzett (azaz nem teljes egyenlőséggel jellemzett) társadalomban nem lehetséges, hogy a politikai hatalomhoz való hozzáférés esélye mindenki számára azonos legyen, és hogy a hatalom gyakorlása során egyes társadalmi érdekek ne sorolódjanak szisztematikusan más érdekek elé. A hatalom demokratizálása és az alacsonyabb státuszú társadalmi rétegek hatalommal való felruházása ezért szükségszerűen korlátokba ütközik.

Az újbaloldali mozgalmak ennek a nehézségnek az orvoslására tipikusan olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek növelik a közvetlen demokrácia intézményi eljárásainak befolyását a kép­viseleti demokrácia intézményi eljárásaival szemben. Legyen könnyebb népszavazást kezdeményezni – mondják –, és döntsünk el mind több közpolitikai kérdést az internet és a kiterjedt mobiltelefon-hálózatok korában technikailag növekvő mértékben rendelkezésre álló részvételi demokrácia keretei között. A magam részéről azonban mélyen szkeptikus vagyok ezekkel a javaslatokkal szemben: nem hiszem, hogy azoknak az összetett közpolitikai kérdéseknek az eldöntésében, amelyek menedzselése egy modern társadalomban a kormányzás alapfeladatát jelenti, a mindenkori többség kompetensebb lenne, mint a képviseleti demokrácia intézményi szűrőinek áldásaival (és átkaival) rendelkező, demokratikus felhatalmazású testületek. A részvételi demokrácia technikáinak szélesebb körű alkalmazása számos elméleti és gyakorlati problémát felvet, mint például a kisebbség jogainak érvényesülését védeni hivatott intézmények helye és szerepe, a politikaalkotási folyamat strukturáltságának biztosítása vagy a hosszú távú érdekek érvényesíthetősége a rövid távú érdekekkel szemben. Mi több, a rendelkezésre álló tapasztalatok szerint a részvételi demokrácia intézményei könnyedén válhatnak a diktatórikus hatalomgyakorlás demokratikus díszletévé, ezért jó okunk van fenntartásokkal kezelni őket.

A demokratikus ideálok tényleges megvalósulását ezért a tényleges politikai befolyás differenciáltságával jellemzett képviseleti demokrácia kö­zelíti a legjobban. A legtöbb, ami egy baloldali kormányzattól elvárható, hogy ennek keretei között igyekezzen előmozdítani az erőforrásokhoz való hozzáférés demokratizálását. Ennek érdekében többnyire két eszközt szoktak bevetni a baloldali kormányok: az alacsonyabb státuszú társadalmi rétegeket preferáló újraelosztási technikákat és maguknak az elsődleges (azaz be­avatkozás nélküli) erőforrás-elosztást eredményező társadalmi-gazdasági mechanizmusoknak az átalakítását. Ez utóbbiakat szokás „reformoknak” nevezni.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy reformálni csak a baloldal szokott, no­ha eredendően hajlamosabb rá, mint a gyakran a status quo védelmében fellépő, „konzervatív” jobboldal. Ennek ellenére természetesen vannak jobboldali reformok is, ezek célja azonban rendszerint nem annyira az erő­forrásokhoz való hozzáférés demokratizálása, mint inkább a gazdasági hatékonyság növelése, noha nem kizárt, hogy a kettő egybeesik. A nyolcvanas-kilencvenes évek Margaret Thatcher és Ronald Reagan által fémjelzett neoliberális-piacpárti reformjainak például volt ilyen aspektusa: valószínűleg ilyennek tekinthető például a brit állampolgárok tömeges részvénytulajdonossá válása az állami vállalatok privatizációja során. Ugyanakkor a neoliberális kurzus a piaci viszonyok kiterjesztése, az állami újraelosztás csökkentése és az állami szabályozói beavatkozás visszafogása következtében összességében nem csökkentette, hanem növelte a társadalmi különbségeket.

Egy kapitalista társadalomban a több piac és a kevesebb állami újraelosztás többnyire a gazdagabbak relatív helyzetének javulását és a szegényebbek relatív helyzetének romlását eredményezi. Az államszocializmusban ez nem szükségszerűen volt így, ott ugyanis az állami újraelosztás adott esetben a szegények kárára jutalmazta a magasabb státuszú rétegeket. Ez valószí­nűleg fontos szerepet játszott az állami újraelosztás jövedelemkiegyenlítő szerepével szembeni liberális szkepszis kialakulásában. A valóságban azonban a 2000-es évek növekvő állami transzferjuttatásai Magyarországon is a jö­vedelemkülönbségek csökkenését eredményezték, mint ahogyan az európai jóléti modellben általában fontos szerepet játszanak a középosztálynak nyújtott jövedelemtranszferek. A jóléti társadalmak tehát a szó hazai értelmében nem rászorultság-, hanem elosztásikoalíció-elvűek: olyan újraelosztási modelleket hoznak létre, amelyekben az állami jövedelemtranszferek finanszírozását biztosító középosztály maga is érdekeltté válik a transzferek értékének megőrzésében. Ez természetesen magasabb újraelosztás-szintet eredményez a klasszikus rászorultság-elvű szociálpolitikánál, ám a kiterjedtebb transzferjuttatások a tapasztalatok szerint általában hatékonyabban csökkentik a szegénységi kockázatot, mint a csak a szegényekre fókuszáló – a többségi társadalom ellenérdekeltsége miatt idővel értéküket vesztő – célzott támogatások. Ezért kérdéses, hogy a hazai diskurzusban a radikális piacpárti gazdaságpolitika hívei által előszeretettel hangoztatott, ám baloldali alapon – a társadalmi erőforrásokkal legkevésbé rendelkező rétegek relatív helyzetének javításával – igazolt rászorultság-elvű újraelosztási reformok valójában mennyire alkalmasak a szolidarisztikus célok elérésére.

A liberálisok gazdaságpolitikája és reformtörekvései

A baloldali gondolat helyzete és kilátásai szempontjából tanulságos ebben a kontextusban végigtekinteni az elmúlt két évtized hazai liberális gazdaságpolitikai és reformtörekvésein. Az SZDSZ gazdaságpolitikai elképzelései eredendően egy klasszikus piacgazdasági modell kialakítását célozták, amelyben a gazdasági hatékonyság ára a társadalmi különbségek szükségszerű növekedése. Az SZDSZ koncepciójában azonban ezt a folyamatot egy érdemi védelmet nyújtó szociális védőháló kifeszítésének kell ellensúlyoznia a társadalom végletes kettészakadásának megakadályozása érdekében. Ennek a védőhálónak a megerősítése a liberális szociálpolitikai gondolkodás szerint a rászorultság-elv köré szerveződik, és a középosztályi érdekeket preferáló adókedvezmények helyett a célzott szociális transzferek előnyben részesítésével érhető el. A liberálisok igyekeztek tehát kiszűrni az adópolitikából a szociális megfontolásokat, ezt azonban kifejezetten az alullévők érdekében fellépve tették, például olyan módon, hogy az így nyert többletbevételt a családi pótlék növelésére fordították, értelemszerűen növelve ezáltal a GDP-arányos költségvetési újraelosztást. Másfelől – emlékezetem szerint legalábbis – kezdetben még szó sem volt egykulcsos adóról: a liberálisok számára evidenciának számított, hogy a magasabb jövedelmek tulajdonosai jövedelmük nagyobb részét bocsássák a köz rendelkezésére, mint szegényebb honfitársaik. Mindez egy, a piacgazdaság mellett elkötelezett, annak erőforrás-differenciáló hatásait tudomásul vevő, ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségeket erőteljesen tompítani kívánó gazdaságpolitikai profilt eredményezett. Emellett az SZDSZ hangsúlyosan kiállt a marginalizált társadalmi kisebbségek – mindenekelőtt a romák – jogaiért, és támogatta a demokratikus munkavállalói érdekképviseletek újjászerveződését.

Ehhez képest a kilencvenes évek végétől kezdődően az SZDSZ elosztási politikája fokozódó mértékben viselte magán a jobboldali társadalompolitikai megfontolások jegyeit, ami az egykulcsos személyi jövedelemadó és a költségvetési újraelosztás radikális visszametszésének követelésében öltött testet. De tipikusan jobboldali – a közép- és felső-középosztályi csoportok elosztási érdekeinek kedvező – gazdaságpolitikai javaslatnak tekinthető a teljes egészében fix összegűvé változtatandó egészségbiztosítási járulék beve­zetése (amivel a százalékos járulék esetében azonos ellátásért nagyobb összeget fizető magasabb keresetűek járnának jól) és a liberális felfogással szemben korántsem csupán adóelkerülési megfontolásokból alkalmazott minimálbér fokozottabb adóterhelése is. Ezeknek a közép- és felső-középosztálybeli érdekeket reprezentáló javas­latoknak a megfogalmazásával egyidejűleg a párt politikájában háttérbe szorult a szociális elkötelezettség hangoztatása, ami összességében határozott jobboldali fordulatot eredményezett az SZDSZ gazdaságpolitikájában.

Hogyan értékelhetjük ebben a kontextusban a liberális gazdaság- és társadalompolitikában különösen fontos szerepet játszó rendszerreformokat? Az 1995-ös Bokros-csomagra támaszkodó költségvetési stabilizáció és az azt követő kiterjedt privatizációs program megfelelt az SZDSZ klasszikus piac­gazdaság-párti elveinek. A megingott államháztartási- és folyófizetésimérleg-egyensúly helyreállítása, a gazdaságpolitika kiszámíthatóvá tétele és az értékesíthető állami vállalatok tényleges pénzért, tényleges tulajdonosoknak való eladása hatékonyan szolgálta a piacgazdaság megszilárdulását.

Az 1997–98-as nyugdíjreform elvben a legszélesebb társadalmi körben növelte a piacelvű megtakarítások szerepét, miközben az újonnan létrejövő nyugdíjpénztárak irányítására egy tagi-önkormányzati tulajdonosi modellt vezetett be. A gyakorlatban azonban ez a tulajdonos-tagok által érdemben nem ellenőrzött alapkezelők nagyfokú döntési szabadságát eredményezte, magas alapkezelői költségeket és szerény megtakarítási hozamokat vonva maga után. (Ráadásul a nyugdíjpénztári befektetési politikára vonatkozó szabályozás szerencsétlen időzítésű módosítása miatt a 2008–2009-es világgazdasági válság különösen meg­viselte a nyugdíjpénztári portfóliókat, gyakorlatilag lenullázva az addig összegyűlt – többnyire szerény – pénztári hozamokat.) A magán- és önkéntes nyugdíjpénztárak bevezetése nyomán a hatékony piaci verseny hiánya és a szabályozás gyengesége miatt összességében nem nőtt az állampolgárok érdemi önrendelkezése nyugdíjcélú megtakarításaik felett, miközben a társadalombiztosítási bevételek csökkenése miatt jelentősen emelkedett az államadósság. A hárompillérű nyugdíjrendszer legfőbb haszonélvezői az alapkezelők mellett az önkéntes pénztári megtakarításokhoz kapcsolódó állami támogatások igénybevevői lettek, ami alapvetően a viszonylag jól fizető munkahellyel rendelkező középosztályi csoportok hosszú távú megtakarításainak növelését jelentette. A nyugdíjreform hosszú távú társadalmi elosztási hatásait így a legjobb indulattal sem nevezhetjük baloldali szempontból egyértelműen kedvezőnek.

A baloldali értékrenddel leginkább összhangban lévő liberális rendszer­reformnak feltehetően a Magyar Bálint nevéhez fűződő oktatáspolitikai reformintézkedések tekinthetők. Az oktatási rendszer ezek keretében végrehajtott modernizációja túlnyomórészt politikailag is működőképesnek bizonyult, noha a felülről vezérelt reformfolyamatokat valamelyest mindig jellemző felvilágosult-abszolutista ethoszuk komoly ellenállást váltott ki az érdekeltek jelentős részéből. A liberális oktatási reformok tartalmának és erőforrás-újraelosztó hatásának értékelésébe a szakmai ismeretek hiánya miatt nem tudok belemenni. Azt azonban egyértelműnek látom, hogy a közoktatási reformok egyik legfontosabb célja a rosszabb társadalmi helyzetű tanulók iskolai érvényesülésének elősegítése volt. Azt is nyilvánvalónak tartom továbbá, hogy a köz- és felsőoktatási rendszer modernizálásának szándéka mögött meghúzódó egyik legfontosabb társadalompolitikai megfontolás a társadalmi erőforrások eloszlásának demokratizálása volt.

Az utóbbi évek liberálisok számára legfontosabb reformprogramját, az egészségügyi ellátórendszer átalakítását és az egészségügy-finanszírozás több-biztosítós alapokra helyezését javarészt ugyancsak klasszikus baloldali szándékok vezérelték. Az ellátási színvonalbeli különbségek kiegyenlítése, a szegényebbek számára aránytalanul nagyobb terhet jelentő, az egészségügy egészének morálját roncsoló hálapénzrendszer visszaszorítása, valamint az operatív minőségbiztosítási rendszerként működő kompetitív egészségügy-finanszírozási modell bevezetése a közpénzből finanszírozott egészségügyi ellátások méltányosabb elosztását volt hivatott szolgálni. A politikailag kellően elő nem készített, néhány kulcsmozzanatában – például a kompetitív több-biztosítós modell hasznosságát illetően – szakpolitikailag sem meggyőző reformprogram azonban még a nyugdíjreformnál is felemásabb eredményt hozott. A 2008-as népszavazási eredménnyel politikailag ellehetetlenült egészségügyi reform megvalósult elemei jelentősen hozzájárultak ugyan az egészségügyi közkiadások csökkentéséhez, erősen kérdéses azonban, hogy méltányosabbá tették-e a közpénzből finanszírozott ellátásokhoz való hozzáférést.

Az SZDSZ reformtörekvései tehát túlnyomórészt baloldali elveket követtek, miközben korábban azt mondtam, hogy elosztási politikájuk a kilencvenes évek végétől egyre inkább jobboldali irányba fordult. Nincs itt valami ellentmondás? Egyfelől természetesen van: az SZDSZ hibát követett el, amikor politikájában hagyta háttérbe szorulni a szociálpolitikai megfontolásokat, és amikor az elosztási hatásait tekintve durván jobboldali egykulcsos adó követelésére építette gazdaságpolitikai profilját. Ez óhatatlanul összeütközésbe került az SZDSZ hagyományos baloldali ethoszával, és fontos szerepet játszott a párt identitásvesztésében. Másfelől a reformok mögé felsorakozó szakmai és társadalmi koalíciók fáradságos (és többnyire hosszadalmas) munkájával vesződni nemigen hajlandó, felvilágosult-abszolutista ihletésű liberális reformgondolkodás számára joggal tűnhetett úgy, hogy törekvéseihez jobban passzol egy mérsékelt jobboldali (vagy ha úgy tetszik, konzervatív liberális) politikai pozíció.

A helyzet ugyanis az, hogy a politikáját a közjó nem-materiális absztrakcióival (pl. hazaszeretet, rend, nemzeti szolidaritás, a tradíciók tisztelete, teljesítményelvű igazságosság) igazoló jobboldal, ha rászánja magát, könnyebben nyom le a választók torkán egy sokak számára azonnali jóléti veszteséget eredményező (noha hosszabb távon jóléti többlettel kecsegtető) rendszer­reformot, mint az elsődleges legiti­má­ciós bázisaként a társadalom anyagi-materiális felemelkedésének ígé­re­té­vel operáló baloldal. Optimális esetben persze a baloldal is lehet abban a helyzetben, hogy a közjó előmozdítására vonatkozó ígéretét ne a legrövidebb idő­távon és ne is kizárólag anyagi-materiális értelemben kelljen aprópénzre váltania, ehhez azonban egy megfelelő hitelességgel képviselt, az előbbinél differen­ciáltabb közjó-koncepcióra van szükség. A demokratikus ellenzékből kinőtt korai SZDSZ-nek még volt ilyenje, a kétezres évek intellektuálisan elsivárosodott, politikai törekvéseit tekintve egysíkúvá vált pártjának már nem. Gyurcsány Ferenc 2006-os választási győzelmében döntő szerepet játszott, hogy képes volt pótolni ezt a deficitet: intellektuálisan értelmezhető morális tartalommal töltötte meg a baloldali politikát, mintegy átvéve az MSZP mellett hagyományosan az SZDSZ által betöltött szerepet. A 2009-es bukását követően az MSZP élére került pártvezetés ellenben képtelennek bizonyult erre, ami fontos szerepet játszik a szocialisták – és velük pillanatnyilag az egész magyar baloldal – küszöbön álló súlyos vereségében.

Miért bukik a baloldal?

A baloldal elosztási döntéseit tekintve rosszul, de sikeresen kormányzott 2002 és 2006 között, és jól, de sikertelenül az azt követő négy évben. Nem ismétlem meg az összes idevonatkozó érvemet (ezeket lásd Ádám Zoltán: Nincs jobb, Beszélő, 2010. január). Állításom lényege, hogy a 2002–2006 között tarthatatlan fiskális pályára került költségvetési politikát a kormány 2006–2010 között sikeresen igazította ki, és ma a következő évek fejlődésének esélyeit illetően – azok hazai összetevőinek vonatkozásában legalábbis – az ország kedvezőbb helyzetben van, mint a kétezres évek kezdete óta bármikor. Ehhez képest a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok parlamenti támogatását biztosító szocialisták megítélése katasztrofális: tevékenységüket az ország morális és anyagi romlásba döntésével azonosítja a közvélemény túlnyomó része.

Vajon miért alakult így? Egy másik cikkemben (Rekontra. Miért szavazok az MSZP-re? Magyar Narancs, 2010. március 11.) nemrég amellett érveltem, hogy a baloldal kudarcának egyik oka az, hogy a liberális reformértelmiség az elmúlt években elfordult az általa korábban támogatott baloldali kormányzástól, és ezzel megfosztotta azt egyik meghatározó jelentőségű legitimációs bázisától. Azt is hozzátettem, hogy a közvélemény liberális befolyásolói az esetek jelentős részében méltánytalanul és a saját (liberális) szempontjukból politikailag irracionálisan jártak el a kormánnyal szemben.

Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a szocialista kormányokat nem terheli felelősség a közvélemény bizalmának elvesztéséért. Gazdaságpolitikai sikereik dacára az elmúlt négy év kormányai számos szakpolitikai hibát vétettek, és ezekért nem mindig vállalták demokratikus kormányhoz illő módon a felelősséget. Számos területen lehet komoly és többnyire morális következtetések levonása nélkül maradt hibákra rámutatni. Az elmúlt évek politikailag talán legköltségesebb hibája azonban legalább annyira az SZDSZ, mint az MSZP nevéhez fűződik: az egészségügyben egy politikailag minden szinten rosszul menedzselt reformprogram szenvedett a 2008-as népszavazás alkalmával a kormány integritását is megrendítő kudarcot. Abban, hogy ez így alakult, megítélésem szerint fontos szerepet játszott a progresszív baloldalra olyannyira jellemző várakozás a nagy rendszerreformok legitimációs szerepével szemben. Ahogyan Tölgyessy Péter fogalmazott nemrég az elmúlt évek politikatörténetét elemezve, Gyurcsány „beleszeretett a bármi áron felülről reformálni akaró hős történelmi szerepébe”. Pedig – mondja Tölgyessy – „demokratikus országban az eredendően jozefinista reformtörekvések jó eséllyel kudarchoz vezetnek. A reformértelmiség jó része máig nemigen hajlandó elfogadni, hogy a Kádár-rendszer eltűnésével a régi reformtechnikáknak is vége.” (Magyar Narancs, 2010. március 25.)

Az MSZP és személy szerint Gyurcsány bukása azonban nem csak a szakpolitikai hibák és a politikailag megalapozatlan reformkísérletek eredménye. A vereségnek súlyos morális összetevői vannak, amiért a szocialisták és vezetőik csak magukat okolhatják. Az őszödi beszéd értelme körüli miniszterelnöki maszatolástól a 2006. őszi rendőri jogsértések mentegetésén át a fővárosi szocialisták korábbi erős embere körüli korrupciós ügyekig az MSZP és vezető politikusai számos alkalommal szerepeltek minden kritikán alul. Ez indokolttá teszi a párt távozását a hatalomból – a kétharmados jobboldali fölényt és a szocialistákkal szembeni boszorkányüldözés légkörét azonban nem.

Mi több, az MSZP megsemmisítő veresége nemcsak méltánytalan, hanem veszélyes is a baloldal önképére és értékrendjének formálódására nézve. Ahhoz a látszathoz vezet, hogy a népszerűségvesztést vállaló stabilizációs politika és az intézményi reformokat zászlajára tűző baloldali progresszió felvállalása szükségszerűen politikai vereséghez vezetnek, mivel összeegyeztethetetlenek a baloldali hagyomány elosztásközpontú politikájával. Ez megerősíti az MSZP öregedő átlag­életkorú törzsszavazóinak szerepét a párt választótáborában, és kérdésessé teszi a fiatalabb generációk számára releváns politikai üzenetek megfogalmazhatóságát. Elzárja az utat egy modern, a progresszív rendszerreformok iránt nyitott, a közjó fogalmát nem pusztán az anyagi helyzet (lehetőleg már rövid távon is érzékelhető) javításával azonosító baloldali politika előtt.

Mi jöhet ezután?

Hogy mi lesz az MSZP-ből a választások után, azt ma még nem lehet megítélni. Egy biztos: a magyar demokrá­ciának és benne a baloldalnak érdekében áll, hogy egy viszonylag jelentős baloldali párt álljon szemben a jobboldali kormánnyal és annak szélsőjobboldali ellenzékével. Ennek a szerepnek az el­játszására pillanatnyilag egyetlen politikai erő látszik vállalkozni, és az az MSZP. Ez természetesen nem zárja ki, hogy a párt a választások után kettéhasad. Ennek eredménye egyfelől egy, a hagyományos baloldali szavazóbázis megtartására, illetve visszaszerzésére koncentráló, elosztáselvű baloldali párt, másfelől egy modernista-progresszív reformpolitikát képviselő, Kis János szavaival „a modern, világias, iskolázott, nagyvárosi szavazók” megnyerését célul kitűző alakulat lehet. Sőt, a kettő között akár egyfajta munkamegosztás is érvényesülhet, ami hosszabb távon javíthatja a baloldal újbóli hatalomra kerülésének esélyeit.

Ennek az alternatívának az adhat realitást, hogy Gyurcsány Ferenc és hívei személyében léteznek egy ilyen modernista-baloldali párt létrehozásának lehetséges főszereplői. Úgy gondolom, hogy az SZDSZ lehetséges újjászervezésének vezetői ezzel ellentétben nincsenek a színen, és még jó ideig nem is fognak ott megjelenni. Egy olyan új liberális párt megszületésének pedig középtávon is nagyon szerénynek látom az esélyeit, amely az SZDSZ-hez hasonlóan egyaránt politikai otthonát jelenti a bal- és jobboldali liberálisoknak. A plebejus-szolidaritás­elvű bal- és az értékkonzervatív-szabadpiaci elkötelezettségű jobboldali liberalizmusnak nemcsak a politikai értékválasztásokat meghatározó attitűdjei térnek el egymástól, hanem a racionálisan belátható túlélési stratégiái is. Amíg a baloldali liberálisok az MSZP reformszárnya vagy az ökoszociális LMP környékén lelhetnek szövetsé­gesekre, addig a jobboldali liberálisok számára kézenfekvő referenciapontot leginkább a Bokros Lajos által fémjelzett MDF jelenthet. Ezek a választóvonalak persze nem átjárhatatlanok, de máris jól látszanak az egymástól eltérő mozgásirányok.

Az SZDSZ történetének lezárulása azonban nem csupán az egyik rendszerváltó párt pályájának befejeződését jelenti, hanem egy politikai korszak végét is. Ezt a korszakot nemcsak a demokratikus intézményrendszer kialakulása és megítélésem szerint a közhiedelemmel ellentétben összességében jó minőségű működése jellemezte, hanem a társadalmi berendezkedés normatív szabályai felett gyakorolt liberális dominancia is. Hogy mi helyes és mi helytelen, hogy mi bevett és mi nem a társadalmi együttélés lehetséges viselkedési mintázatai közül, azt a rendszerváltást követő húsz évben legelsősorban – bár idővel nyilván gyengülő mértékben – a liberális értéktételezések határozták meg. Ez egyfelől a demokratikus ellenzék hallatlan morális erejének és a vele sok tekintetben szövetséges kádári reformtechnokrácia intellektuális potenciáljának volt köszönhető, másfelől annak a ténynek, hogy az ország számára releváns új külső környezet – az Európai Unió és az euro­atlanti szövetség – uralkodó viselkedési mintázataihoz ez a normatív értékrendszer állt a legközelebb. Bizonyos értelemben liberális aranykor volt ez tehát, amely azonban mára véget ért.

Ennek csak tünete, önmagában azonban nem oka, hogy a liberálisok nem rendelkeznek majd önálló parlamenti képviselettel a továbbiakban. Még csak nem is egyszerűen arról van szó, hogy a hagyományos magyar jobboldali-tekintélyelvű politikai gondolkodás a szélsőjobboldallal együtt a rendszerváltás óta először alkotmányozó többséget szerez. A döntő változás nem a politikai erőviszonyok, hanem a társadalom kognitív folyamatai – a közgondolkodás és a közmorál – szintjén következett be. Ennek legpregnánsabb jele a Jobbik 15-20 százalékos erejű párttá válása és a fiatalabb generációk körében élvezett ennél is nagyobb arányú támogatása. Ez a baloldal drámai mértékű meggyengülésével együtt azt jelzi, hogy mára a magyar társadalom jelentős részében gyökeresen átalakultak a társadalmi együttélés szabályaira vonatkozó normatív elképzelések. Meginogtak az emberi méltóság tiszteletére vonatkozó, ha ténylegesen gyakran nem is betartott, de normaként mindeddig nehezen megkérdőjelezhető konszenzusok. Hogy ez pontosan mikor és hogyan következett be, nem tudom megmondani. Gyanítom, hogy 2006 forró őszének, az égő rendőrautók és a felszedett utcakövek látványának, valamint az erőszakos utcai megmozdulások politikai relativizálásának köze van hozzá. És azt is gyanítom, hogy akik akkor relativizálták az utcai rendbontás és a köztéri gyűlöletbeszéd megítélését, azok ma azon gondolkoznak, hogy mit kezdenek majd ennek a politikai magatartásmódnak a közepes méretű parlamenti párttá erősödésével.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a liberális konszenzusok szétporladásáért kizárólag a jobboldal visel felelősséget, noha világos, hogy felrúgásukban a jobboldal élen járt.

A liberális diskurzus tekintélyvesztéséért maguk a liberálisok is súlyos felelősséget viselnek, akik a parlamenti ciklus második felére képtelenné váltak egy morálisan és intellektuálisan értelmezhető politikai magatartásmodell felmutatására, és megszűntek politikai tá­jékozódási pontnak lenni. Másfelől a liberális reformkísérletek politikai kudarcai után Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is megkezdte a liberális diskurzustól való távolodást a 2008-as népszavazási vereséget követően, hogy megingott politikai tekintélyét így állítsa helyre. Ennyiben természetesen igazuk van az Út a munkához program liberális kritikusainak is, hiszen a program, ha kormányzati rasszizmust nem is, az emancipatórikus liberális segélyezési ideáloktól való távolodást kétségkívül tükröz. Harmadrészt az 1930-as évek óta legsúlyosabb világgazdasági válság mindenütt jelentősen meggyengítette a liberális piacgazdaság jóléti szerepébe vetett hitet.

A liberális eszmék tehát mára többnyire defenzívába szorultak. Ahhoz, hogy az SZDSZ romjai alól kikászálódva akár a bal-, akár a jobboldali irányultságú liberális politika ismét működőképes intézményi keretet nyerhessen, elengedhetetlen az általa képviselt politikai platform ideológiai és közpolitikai újraformálása. A rendszerátalakító társadalmi-gazdasági reformok ügye feltehetően mind a bal-, mind a jobboldali liberálisok számára kulcsfontosságú marad, a „jozefinista reformtörekvések” kudarcából azonban valamennyiüknek tanulnia kell.

A baloldal bukásának legnagyobb tanulsága megítélésem szerint éppen az, hogy a rendszer-átalakító reformok sikeréhez, ha nem is mindenkit magában foglaló konszenzusra, de széles politikai és társadalmi koalícióra van szükség. Kitartó koalícióépítés, megfelelő szakítószilárdságú politikai támogatás és a közvetlenül érintett társadalmi szereplők kritikus tömegének elfogadó attitűdje nélkül nincs működőképes reform. Akkor sincs, ha objektíve szükség lenne rá, és bátor szívű képviselőin kívül történetesen valamennyi érintett politikai és társadalmi szereplő bizonyítottan gyengeelméjű vagy korrupt gazember. Ebben az esetben a reform hiánya ugyan előbb-utóbb nyilván nagy bajhoz vezet, ebből a szubjektív belátásból azonban önmagában még mindig nem lesz működőképes reform. Ellenkezőleg: adott esetben súlyos bukás lesz belőle, szakpolitikai és pártpolitikai szinten egyaránt.

A jelenlegi szomorú helyzet – a küszöbön álló antiliberális fordulat – dacára nem hiszem, hogy a köztársaság meggyengülve kerül majd ki a következő évek történéseiből. A mai helyzet arra kényszeríti a politikai élet szereplőit, hogy szembesüljenek a megoldatlan társadalmi problémákkal, például a cigányság társadalmi integrációjának hiányával vagy a betarthatatlan kampányfinanszírozási szabályok nyomán előálló lehetetlen morális helyzettel. Úgy gondolom, hogy a szélsőjobb jelentette kihívás hosszabb távon nem gyengíti, hanem erősíti a köztársaságot, mivel arra kényszeríti az alkotmányos normákat elfogadó politikai erőket, hogy a korábbiaknál eredményesebben tegyék a dolgukat, beleértve az egymással folytatott párbeszéd helyreállítását is.

Valószínűtlennek tartom, hogy döntő fölényének birtokában a Fidesz megkezdi a demokratikus intézményrendszer leépítését. Represszív-tekintély­elvű karakterének dacára ez valójában nem áll érdekében, és bár lehet, hogy elindul ezen az úton, előbb-utóbb szembesülnie kell majd az ebből rá nézve származó károkkal.

Egyfelől a Jobbikkal vívott küzdelmet, mely saját represszív nyelvhasználatát fordítja a Fidesz ellen, Orbán és társai csak középről nyerhetik meg. A további radikalizálódással elveszítenék a demokratikus elköteleződésből fakadó legitimációs alapot a Jobbikkal szemben, és előbb az ideológiai, majd idővel a szervezeti különbségek is elmosódnának önmaguk és a szélsőjobb között. Valószínűtlen, hogy a Fidesz ebben érdekelt volna. Másfelől a demokratikus intézmények integritásának megkérdőjelezése paradox módon javítaná a baloldal helyzetét, mivel nincs hatékonyabb módja az apátiába süllyedt baloldali választók aktivizálásának, mint a jobboldali represszió erősödése. Ebben az esetben a kilencvenes évek elejét idéző, sokezres baloldali tüntetésekre kerülhetne sor Budapest és a vidéki nagyvárosok utcáin, az erősödő zöld-alternatív politikai mozgalom derékhada kénytelen-kelletlen a baloldal mellé állna, és a Fidesz sok-sok év után el­veszítené a kezdeményező szerepét a társadalom politikai mobilizálásában. Ebben a küzdelemben a baloldal a demokratikus normák védelmezése során támaszkodhatna az Európai Unió intézményi kereteire is.

A liberális paradigma politikai kiürü­lése – bármilyen fájdalmas is – önmagában nem jelenti a köztársaság végét. A reformer-szocialisták és a plebejus-szolidaritáselvű liberálisok feladata vi­­lágos: a modern magyar baloldal új­jászervezése a minden bizonnyal megsemmisítő erejű választási vereség után. Ha sikerrel járnak, a társadalmi progresszió ügyét jozefinista arrogancia és lejárt szavatosságú párthivatalnokok nélkül képviselő modern baloldali politika gyorsabban juthat ismét érdemi szerephez, mint azt ma bárki gondolná.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges