Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Az illuzionista beletúrt a cilinderébe, és a fülénél fogva előhúzta a tetszőleges gyakorisággal elővarázsolható, ezért az illuzionisták által igen kedvelt privatizációs nyulat. Magasra emelte, majd lassan és jelentőségteljesen körbehordozta a színpadon, hogy a legutolsó sorokból is jól lehessen látni. Közben a privatizációs nyulakkal kapcsolatos szomorú történelmi tapasztalatokról és a rájuk jellemző, félreismerhetetlen genetikai adottságokról beszélt. A nyúl inkább beletörődő, mint ijedt tekintettel pislogott, a közönség tombolt. „Nyuszi hopp, nyuszi hopp!” – kiabálták a hátsó sorokból. Miután a lelkesedés a tetőfokára hágott, az illuzionista finom mozdulattal meghajolt, és kissé fintorogva, magától a lehető legtávolabb tartva az állatot, ám a két hosszú fület továbbra is határozottan markolva visszasüllyesztette a privatizációs nyulat a cilinderbe.

A termet gyűlölködő iszonyat és felszakadó megkönynyebbülés vegyüléke járta át. Sokan felszabadultan nevettek, mások dermedten meredtek a cilinderre. Az első sorok jól öltözött VIP-vendégei magabiztosan mosolyogtak. Mire felkonferálták a következő műsorszámot, a privatizációs nyulat már egy jól megérdemelt sárgarépa várta a ketrecében.

A minőség ellenforradalma

Az illuzionistát az általa keltett illúzió minősíti. Vannak tudásukkal visszaélő, a megbabonázott közönség ösztöneivel és szorongásaival gátlástalanul játszó illuzionisták, és vannak önmérsékletet tanúsító, gyermekközönségnek is jó szívvel ajánlható, a szakma írott és íratlan szabályaira kínosan ügyelő, a nézők integritását minden körülmények között tiszteletben tartó illuzionisták is. A legtöbben persze a skála két szélső pontja között helyezkednek el, de konszolidált, kiforrott illuzionista-kultúrával rendelkező országokban a két csoport képviselői jól látható módon elkülönülnek egymástól, és közönségük sem igen keveredik. A szolid – s mi tagadás, kissé nyárspolgári – közönségigény kielégítésére törekvő illuzionisták ugyanis hosszabb távon nemigen engedhetik meg maguknak, hogy alantas ösztönökre és feldolgozatlan szorongásokra építsék műsorukat. Igaz, ennek éppen az az egyik legfontosabb feltétele, hogy a társadalmi traumákból fakadó szorongások jelentős részével már sikerült szembenéznie az adott közösségnek.

Az ilyen, szorongásait és komplexusait felnőtt módjára kezelni tudó társadalom sem nélkülözheti azonban az illúziót. Az egészséges személyiségnek is szüksége van a materializálódott rögvalóság élményein túli, egyszersmind annak normatív kereteit kijelölő, társadalmilag legitimált vágyakozások kinyilvánítására. Ezzel természetesen a jó szándékú, tisztességes illuzionisták is pontosan tisztában vannak, aminthogy azt is tudják, hogy ők sem nélkülözhetik a társadalom normatív-szimbolikus igényeinek megjelenítéséhez és befolyásolásához szükséges sajátos képességeket.

Frissen demokratizálódott, feldolgozatlan traumatikus múltú országokban különösen nagy az illuzionisták felelőssége. Az autoriter illuzionistának itt mindig szép számmal akad közönsége, a társadalmi normák pedig megengedőbbek a manipulatív célú illúziókeltéssel szemben. A történelmi regresszióból való kikecmergés ügye iránt elkötelezett illuzionisták ugyanakkor a szokásosnál is többet segíthetnek a társadalmi emancipáció előmozdításában ilyen körülmények között. Ilyen történelmi helyzetekben a legszomorúbb látványok egyike a tekintélyelvű illúziókeltés iránti igényt felismerve autoriter fordulatot vevő, nagy tehetségű illuzionista átalakulása. Régi barátai helyett újakat szerezve, régi hiteit újakra cserélve, korábbi környezetét letűnt korszakok képviselőinek társaságára cserélve vált ilyenkor az illuzionista stílust, értékrendet és személyiséget. Tehetségénél fogva ennek technikai kivitelezése nem esik nehezére: fellépése kellően magával ragadó és sikeres lesz, a közönség pedig hosszú sorokba rendeződve vár bebocsátást a minőségi produkcióra, hogy autoriter normarendszerében megerősítést nyerve járja tovább a történelmi tapasztalatokból jól ismert társadalmi infantilizálódás útját. Ilyenkor biztosak lehetünk benne, hogy az illuzionista előbb-utóbb előhúzza cilinderéből a privatizációs nyulat; főképp – de nem kizárólag – akkor, ha maga valamilyen oknál fogva még vagy már éppen nem privatizál.

Stratégiák és tulajdonok

Orbán Viktor régóta hajtogatja, hogy le kell állítani a privatizációt, és a „stratégiai jelentőségű” vállalatok feletti tulajdonjogok mind nagyobb részét kell állami kézben tartani. Ennek érdekében tavaly ősszel a kérdés népszavazásra bocsátását is javasolta már, amitől végül feltehetően a részben ugyancsak privatizációs tematikájú decemberi kettős referendum kudarca tántorította el. Az egészségügyi intézmények privatizációját elutasító szavazatok meggyőző – bár a kezdeményezők céljának eléréséhez elégtelen számú – fölényéből azonban az is kiderült, hogy a privatizációellenes érzelmeknek széles társadalmi bázisuk van. Sokan voltak, de nem elegen… Hogy jövő tavasszal elegen lesznek-e – gondolhatja Orbán –, az nem kis részben múlhat ezeknek az érzelmeknek a mozgósításán.

A jelenlegi privatizációellenes diskurzus legmarkánsabb nóvuma annak kinyilvánítása volt a Fidesz elnökének részéről, hogy adott esetben a már privatizált vagyont is viszsza lehet szerezni az állam számára, mivel ha egy kormány juttatja kifejezésre ebbéli szándékát, annak úgymond súlya van. Hogy ez alatt pontosan mi értendő, azt Orbán homályban hagyta; jó okkal, mivel a kérdés különösebb jogi vagy közgazdaságtani hozzáértés nélkül is könnyedén megválaszolható: semmi a világon. Orbán, ha szükség volt rá, kormányzása idején maga is úgy privatizált, mint a nyúl: gyorsan és hatékonyan, ha nem is pontosan olyan elvek mentén, mint az elődei. Pontosabban fogalmazva elődei és utódai is folytattak klientúraépítő privatizálást, de Orbán valóban a jobboldali politizálás társadalmi-gazdasági alapjainak újrateremtésére irányuló törekvésnek rendelte alá a privatizációt, amire a baloldalnak, lássuk be, jóval kevésbé volt szüksége. Ennek következtében külföldi „stratégiai” – azaz nem pénzügyi, hanem világszerte az adott iparágban érdekelt szakmai – befektetőknek a Fidesz-kormány nem is nagyon adott el állami vagyont: a Postabankot az OTP-nek szánták, de végül állami kézben maradt, más nagyvállalat többségi részesedésének privatizációja pedig jószerivel napirendre sem került. A privatizáció azonban folyt, átpolitizáltan, annak rendje-módja szerint, vitatható és vitatott keretek között; elég a kiemelt jelentőségű állami gazdaságok privatizációjára gondolni, a ciklus végén.

Szögezzük le gyorsan, hogy: a Fidesz-kormány privatizációs gyakorlatának sajátosságai ellenére sem herdálta el a „stratégiai jelentőségű” nemzeti vagyont; annak jó részétől ugyanis szerencsés módon már az elődeinek sikerült megszabadulnia. A makrogazdasági szempontból meghatározó fontosságú feldolgozóipari és infrastruktúra-szolgáltató vállalatok, valamint a kereskedelmi bankok és biztosítók többsége 1998-ra új tulajdonosok – nem kis részben külföldi multinacionális vállalatok – kezébe került, aminek áldásos következményeként azután meglepő gyorsasággal modernizálódott a magyar gazdaság. Nem állítom, hogy ennek a folyamatnak csak nyertesei voltak, de azt igen, hogy Magyarország összességében jól járt vele. Ennek a gazdasági fejlődés szempontjából valóban „stratégiai jelentőségű” nemzeti vagyonnak a tekintélyes része ugyanis állami kezekben nagy valószínűséggel ebek harmincadjára jutott volna.

Ebből persze nem következik, hogy az államnak mindent el kell adnia: a privatizáció ellen létezhetnek például biztonságpolitikai érvek a Paksi Atomerőmű vagy a nagyfeszültségű villamoshálózat esetében. Felmerülhetnek olyan vagyonértékelési és szabályozási nehézségek, de akár szociálpolitikai szempontok is, amelyek – rövid távon legalábbis – lehetetlenné teszik a felelősségteljes privatizációt. Érdemes leszögezni, hogy egy alapvetően a magánszektor által működtetett – bár az államtól ma is sok szálon függő – gazdaságban jellemzően nincs közvetlen privatizációs kényszer. Közvetett kényszer viszont annál inkább van, amely az európai uniós normák érvényesüléséből fakad: ezek következtében egyre több hagyományos állami monopólium – például a vasúti szállítás vagy a posta – területére nyomul be a piaci verseny, a kormányoknak pedig egyre kevesebb lehetőségük marad a hatékonysági versenyben alulmaradó állami vállalatok támogatására. Ez ugyan önmagában egyáltalán nem zárja ki az állami vállalatok talpon maradását, jelentősen korlátozza viszont a fogyasztókkal, az adófizetőkkel és a versenytársakkal szemben egyaránt méltánytalan állami szubvencionálási gyakorlatot.

Amivel elvben Orbán Viktornak sem igen lehet problémája; a gyakorlatban erősen zavarhatja viszont, hogy mindennek következtében visszaszorul a nemzetállami szintű kormányzati gazdaságirányítás. A monetáris politikát Frankfurtból, a piacszabályozást Brüsszelből vezérlik, a nemzeti kormányoknak meg marad az általuk központosított jövedelmek elosztásáról gondoskodó intézményrendszerek működtetése. Nagyon azért nem kell megijedni, a családi vállalkozásokban előállított szőlőt egy kis kormányzati ráhatással annak minőségétől függetlenül továbbra is jó áron lehet majd értékesíteni, mint ahogy az informális taggyűlésekkel fűszerezett családi vacsorák örömeiről sem kell majd lemondani, ám az igazán jelentős tranzakciók lebonyolításában egyre kisebb szerepet játszik majd a kormány. Ami, kelet-közép-európai szemmel nézve legalábbis, nem feltétlenül rossz hír.

Pszichológiailag tehát érthető, ha egy alapvetően etatista hajlamú politikai erő – saját kormányzati gyakorlatától függetlenül – támadja általában a privatizációt, az EU-tag Magyarországon azonban ennek kevés gazdaságpolitikai racionalitása van. Igaz, az efféle manőverek alapvetően nem is gazdaságpolitikai megfontolásokat követnek: a cél sokkal inkább a piaci erőktől – gyakran joggal – szorongó, etatista szocializációjú választópolgárok megnyerése, akár a politikai diskurzus infantilizálása és – egy kis időre legalábbis – az EU-kompatibilis politikai erők sorából való kiiratkozás árán is. Ami veszélyességének dacára látszólag komoly előnyökkel járhat a baloldal számára: még néhány, a szelíd visszaállamosítást kilátásba helyező Orbán-beszéd, és épeszű ember jó lelkiismerettel nem szavazhat majd a Fideszre – gondolhatjuk.

A dolog azonban ennél bonyolultabb. A regresszív Fidesz-stratégián ugyanis a baloldal többet veszíthet, mint gondolná. Nem a privatizációellenes jobboldali demagógia az igazi probléma: azt viszonylag könnyű leleplezni, finoman emlékeztetve az Orbán-család vagyoni helyzetének elmúlt másfél évtizedes fejlődésére. A gondot a baloldali önreflexió gyengülése jelentheti: a demagógia-ár magával sodorhatja az értelmes argumentumokat hordozó, racionális diskurzusokat, háborús pszichózisba kergetve és intellektuálisan infantilizálva a baloldalt is.

Baloldali illúziók

A baloldalnak a jobboldal diszkurzív stratégiáitól függetlenül pontosan tisztában kell vele lennie – ebben szükség esetén sokat segíthet az Állami Számvevőszék jelentéseinek tanulmányozása –, hogy gazdaságpolitikája csapnivaló, privatizációs teljesítménye pedig kétes értékű volt az elmúlt három és fél évben. A szégyenlista legutóbbi tételei: 5,4-ről 5,8 százalékra emelkedett a tavalyi hivatalos GDP-arányos államháztartási hiány, ami önmagában megkérdőjelezi az idei hiány-adatok hitelességét, a következő hónapokban kimutatott számokat ugyanis nyilván 2006-ban fogják majd módosítani. Az idei hiánycél betartása egy, a parlament által elfogadott költségvetés részletes számaiba be nem tervezett, de a költségvetési törvény által mégis előírt maradványképzési kötelezettség szigorú érvényesítésével lehetséges csak, aminek következtében a magyar állam szándékosan késedelmesen teljesíti saját polgáraival szemben vállalt szerződéses kötelezettségeit. Amire Bozóki András kultuszminiszter azt mondja (Magyar Narancs, szeptember 1.), hogy „ha valaki szerződést szeg, azt be kell perelni. Jogvégzett emberként nem látok problémát abban, ha valaki jogorvoslatot keres.” A kérdés csak az, hogy politológusként mit szólna ahhoz, ha ugyanezt egy fideszes miniszter állítaná.

A tavalyi költségvetési egyensúlyt az idei maradványképzési kötelezettséghez hasonlóan ugyancsak rövid távon javító áfa-visszatartás a Számvevőszék szerint a késedelmes folyósítás kamatterhei miatt többe került, mint amennyit a fokozott vizsgálatok hoztak a konyhára. Az ÁPV Rt. pedig – ugyancsak az ÁSZ szerint – súlyos, személyi konzekvenciák levonását is szükségessé tevő mulasztást követett el a Nemzeti Tankönyvkiadó privatizációjakor, amikor a versenytárgyalás második fordulójában az első fordulós ajánlatnál alacsonyabb áron értékesítette a céget. A vevő a miniszterelnökkel korábban jó üzleti kapcsolatokat ápoló hazai nagyvállalkozó érdekeltsége volt. 

Nem a jobboldal fülénél fogva előrángatott privatizációs nyulának látványától kell tartani, hanem ezeknek a kínos ügyeknek a hatásától. A Malévet és a Budapest Airportot tessék csak nyugodtan privatizálni, kivárva, amíg jogilag és üzletileg egyaránt megnyugtató módon, átlátható körülmények között lehet a tulajdonosi, illetve üzemeltetési jogokat érvényesíteni. A privatizáció ezekben az esetekben is sikerrel kecsegtet, ha a stabilan veszteséges légitársaság piaci értékét illetően nem is nagyon lehetnek illúzióink. A Fidesz antikapitalista demagógiájától gyökeresen eltérő, de a kormányzati mutatvány hitelességét annál sokkal inkább veszélyeztető problémát a baloldalon is a megalapozatlan illúziókeltés jelenti.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges