Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Számos barátommal, eszme- és szerzőtársammal el­len­tétben (szinte) sosem gondoltam úgy, hogy az SZDSZ nevű politikai képződmény irrelevánssá vált volna a magyar politikai életben. Mindig amellett érveltem, hogy az SZDSZ-ből kell kihozni, amit lehet, mert a magyar liberalizmus egyetlen létező intézményes politikai képviseletéről való lemondás beláthatatlan következményekkel járhat. Barátaim egy része mindig is mosolygott ezen, mások rokonszenvükről biztosítottak, mondván, hogy szép dolog megőrizni a lelkesedést ifjúságunk eszméi iránt. Ez a lelkesedés odáig ment, hogy bő egy évvel ezelőtt elszegődtem tanácsadónak a liberális vezetésű gazdasági tárcához, ahol különféle szakanyagok és feljegyzések elkészítése mellett a szabad demokrata közgazdász-holdudvarral folytatott kommunikáció vált az egyik fő feladatommá. Sokat tanultam a magyar liberalizmus közegéről, és sokfajta tapasztalatot szereztem az államigazgatás és a liberális párt működéséről. Tapasztalataim jelentős része kifejezetten pozitív: nem igaz, hogy az államigazgatás csupa tehetségtelen és lusta csinovnyikból áll, akiket kizárólag a munkakezdés és -befejezés közti erőfeszítések mennyiségének minimalizálása érdekel. Az általam megismert világ tele van tehetséges, önzetlen és tenni akaró emberrel; nyelveket beszélő, szakmailag magasan kvalifikált hivatalnokokkal, akik lojálisak a mindenkori vezetőikhez, és akiket péntek este hatkor is fel lehet hívni egy szakmai problémával. Meg­bi­zo­nyo­sod­hattam arról, amit korábban is gyanítottam: nem igaz, hogy az állam legyőzendő rossz, és hogy a politika világa romlott és erkölcstelen. Ter­mé­szetesen vannak rossz és erkölcstelen állami és pártvezetők, de az államigazgatás és a liberális politika általam megismert közege nagyon nagy részben jóravaló és tisztességes emberekből áll.

Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy ebben a közegben minden a lehető legnagyobb rendben folyik. Az alábbiakban az utóbbi hetek leglátványosabb gazdaságpolitikai eseménysorozatáról, a költségvetési vita alakulásáról fogok röviden beszámolni, hangsúlyozottan nem egy független elemző, hanem az események formálásában részt vevő ta­nács­adó perspektívájából tárgyalva a történteket.

Az elmúlt hónapok legtöbbet vitatott liberális gazdaságpolitikai akciója a költségvetési vitában való szokatlanul offenzív fellépés volt. A kritikusok szerint ezzel két baj volt: egyrészt maga a fellépés megengedhetetlenül későn történt, másrészt tartalmilag elhibázott elemekre épült. Az első állítással egyetértek, a másodikkal nem. Egy kormánypártnak valóban nem a költségvetési törvényjavaslat általános vitájának megkezdése előtt egy nappal kell a fiskális politikai preferenciáit nyilvánosságra hoznia. (Ezzel nem annyira az SZDSZ vezetését kritizálom, mint inkább saját magamat, de ez részletkérdés. Valóban nem mondhatni ugyan, hogy a GKM és az SZDSZ minden tekintetben teljes körű információval rendelkezett volna a költségvetési törvényjavaslatban foglaltakkal kapcsolatban a vita kirobbanása előtt, ez azonban nem mentség a megkésett megszólalásra.)

Az SZDSZ-nek három tartalmi javaslata volt: a 18 százalékos szja-sáv felső határának évi 1,7 millió forintos jövedelemről 1,9 milliósra emelése, az szja-felajánlási rendszer kétszer egyről háromszázalékosra bővítése, valamint a legkiszolgáltatottabb hely­zetű, legalább négygyerekes vagy tartósan beteg, illetve fogyatékos gyermeket nevelő családok családi pótlékának jelentékeny (kb. havi háromezer forintos) emelése. Az szja-csökkentés célja a viszonylag alacsony – jóval az átlagbér alatti – jövedelmek adóterhének mérséklése volt, amit méltányossági, versenyképességi és foglalkoztatáspolitikai tényezők egy­aránt indokolnak. Nehezen egyeztethető ugyanis össze a társadalmi igazságossággal, hogy havi 143 ezer forintos bruttó jövedelemhatár felett minden megkeresett forint után 36 fillért kell adóként befizetni, miközben a bruttó 200 ezer forintos jöve­delemmel rendelkezőknek nyilvánvalóan egészen mást jelent ez a 36 százalék, mint mondjuk a bruttó 2 milliót keresőknek. És mivel az adójóváírás lehetőségének igénybevétele is éppen itt, a 36 százalékos szja-sávba lépésnél kezd szűkülni, az úgynevezett marginális adókulcs (a többletjövedelem adója) még ennél is magasabb, jelenleg 54 százalékos, és az adójóváírás lehetőségének jövő évi kiterjesztésével is csak 45 százalékig süllyed. Egy ilyen magas, a felsőbb jövedelemrégiókra nem jellemző marginális adókulcs erős ösztönzést adhat a jövedelmek eltitkolására és a mun­kavégzés informalizálására, miközben egyaránt visszafoghatja a munkakeresletet és kínálatot. Ezért meg­győződésem, hogy ha ma Magya­r­or­szágon van értelme ismét napirendre tűzni az előző kormányzati ciklusban erősen kompromittálódott adócsökkentés jelszavát, akkor annak mindenekelőtt a munkajövedelmeket terhelő adókra, azon belül pedig a viszonylag alacsonyabb jövedelmek adóterhelésének mérséklésére kell vonatkoznia. (A foglalkoztatás közterheinek csökkentése persze a jelenleginél alacsonyabb társadalombiztosítási járulékokkal is elérhető volna, ez azonban veszélybe sodorná a társadalombiztosítási alapok amúgy sem különösebben szilárd egyensúlyát.)

A másik két javaslat – az szja-felajánlási rendszer bővítése és rászorultsági elvű családipótlék-emelés – a személyi önrendelkezés és a rászorulók iránti szolidaritás értékeit volt hivatva kifejezni. Ezekre a javaslat összesen mintegy 15 milliárd forintot szánt fordítani, ami még a mai sanyarú viszonyok között sem tűnik lehetetlennek. A három javaslat együttesen mintegy 70 milliárd forintba került volna. A költségvetés sok ezermilliárdos főösszegéhez képest ez nyilvánvalóan elenyésző tétel, a kritikusok szerint azonban elvi kérdés, hogy a jelenlegi helyzetben minden szabadon felhasználható forintot a hiány minél gyorsabb csökkentésére kell fordítani.

Nos, ez az, amivel a magam részéről nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy az extrém helyzeteket – például egy pénzügyi válság valós veszélyének el­hárítását – leszámítva a társadalom- és gazdaságpolitikailag méltányolandó célokra mindig érdemes – értelemszerűen korlátozott mértékű – költségvetési forrást fordítani. Ilyen nélkülözhető, de komoly megfontolásokkal indokolható ráfordítást jelent például a legtöbb állami beruházás és számos szubvenció, vagy éppen a kultúra támogatására szánt pénz. A jövő évi költségvetés – jelentős részben éppen az SZDSZ nyomására – a jelenleginél jelentősen többet tervez például nemzeti parkokra és környezetvédelmi hatósági feladatokra fordítani. Ezek nyilvánvalóan nélkülözhető kiadások, hiszen a nemzeti parkok a jelenlegi alacsonyabb állományi létszám mellett is működőképesnek tűnnek, és a környezetvédelmi hatóságok is ki tudják fizetni a villanyszámlájukat. Mégis, ha a jelenleginél jobban meg kívánjuk becsülni a környezeti értékeinket – amivel a magam részéről egyetértek –, akkor nem tehetünk mást, mint hogy ezt valamiképpen a költségvetési politikánkban is kifejezésre juttatjuk. Eközben természetesen ügyelni kell rá, hogy a többletkiadások arányosak legyenek az elérni kívánt közpolitikai cél súlyával, és ne veszélyeztessék a hiánycsökkentés előre lefektetett pályáját.

A költségvetés vitájában elővezetett három SZDSZ-javaslat esetében pontosan ez történt. A javaslatok mögött fontos közpolitikai megfontolások húzódtak meg, és egyik sem veszélyeztette az egyensúlyteremtést. Időzítésük azonban kétségkívül elkésett volt. Ez elsősorban nem azért jelentett problémát, mert egy kormánypártnak nem illik a benyújtott költségvetési javaslatot komolyabb kritikával illetnie (miközben az természetesen fel sem merült, hogy az SZDSZ a költségvetési törvény végszavazásakor ne mondana igent), hanem azért, mert – elfogadásuk esetén – alapot teremthettek volna a költségvetés és az adótörvények lényegi elemeit érintő kormánypárti módosító javaslatok benyújtására. Igaz, az adótörvények elfogadása az úgynevezett kisadók összevonását, az értékalapú ingatlanadózás bevezetését és a banki céltartalékképzés szabályainak megváltoztatását illetően így sem ment egészen si­mán, fő vonalaikban azonban sikerült érvényesíteni a kormány eredeti elképzeléseit.

Ez jelentős részben annak volt köszönhető, hogy az MSZP elutasítását követően az SZDSZ visszavonta a 18 százalékos szja-sáv felső határának módosítására irányuló javaslatát, és a Fidesz hasonló elképzelésének megszavazásától is elzárkózott. Ezzel a szabad demokraták politikailag nehéz helyzetbe hozták magukat – benyújtottak, majd visszavontak egy javaslatot –, de egyszersmind az egyensúlyőrzés iránti felelősségről is tanúbizonyságot tettek. Az ellenzékkel együttszavazva érvényesíthették volna az akaratukat, de a bevételcsökkentés kiadásoldali ellentételezésének hiányában nem éltek ennek lehetőségével.

Ezek után köttetett meg a két kormánypárt között a deficitcélt a kiadások 23 milliárd forintos csökkentésével GDP-arányosan 0,1 százalékkal (4 százalékra) mérséklő megállapodás, ami megteremtette a kiutat a bizalmi válságból. Az SZDSZ-nek így sikerült némi eredményt felmutatnia, mivel az MSZP is elismerte, hogy a költségvetés kiadási oldalán vannak tartalékok; igaz, ezeket nem a liberálisok által eredetileg preferált célokra, hanem hiánycsökkentésre fordítja a kormány. Mindez nem változtat azon az alaphelyzeten, hogy a kisebbik kormánypárt szűkre szabott keretek között, kényszerpályákon mozog, és nehezen találja meg a számára még elfogadható, politikailag pedig már működőképes kompromisszumokhoz vezető utat.

A következő erőpróbát a lapzártakor már a parlament asztalán fekvő egészségbiztosítási törvényjavaslat jelenti (ezzel kapcsolatban lásd a Horváth Ágnes egészségügyi miniszterrel készített Beszélő-beszélgetést ebben a lapszámban). Ennek elfogadásához az MSZP-nek kellene feladnia néhány sarkalatos elképzelését a megalakítandó egészségbiztosítási pénztárak kisebbségi magántulajdonosainak jogosítványaival kapcsolatban.

Hogy így lesz-e, e pillanatban nem tudható. Et­től függetlenül állítható azonban, hogy egy politikai pártnak nem közpolitikai javaslatainak érvényesülésére kell alapoznia az identitását, hanem a mindenkori politikai helyzet függvényében kell mérlegelnie a politikai értékrendjéből következő javaslatok ér­­vényesítésének, illetve feladásának hasznait és költségeit. Ha az SZDSZ kilép a koalícióból, nem az egészségbiztosítás reformjának kudarca miatt kell kilépnie, hanem a politikai értékrendjének érvényesülésére irányuló erőfeszítések ellehetetlenülése miatt. A különbség látszólagosnak tűnik, de nagyon is valós. Nem kézenfekvő ugyanis, hogy a szavazók megértik, a kisebbségi tulajdonosok menedzsmentjogaival kapcsolatos nézeteltérés hogyan és miért teszi lehetetlenné a liberális értékek képviseletét a kormányban.

Csatát veszteni szabad, kapkodni nem. Az SZDSZ esetében továbbra is több érv szól a túlélés, mint a megszűnés mellett. Albert Hirschmannal szólva nem a kilépés, hanem a tiltakozás stratégiáját érdemes folytatni. Ettől persze Kis Jánosnak még igaza lehet abban, amit a legutóbbi Élő Beszélő-beszélgetésen mondott: sokan gondolkodhatnak egy új liberális párt létrehozásán, és talán máris alakulnak egy új formáció körvonalai. Strukturálisan eltérő helyzetben azonban egy másik liberális párt sem lesz az SZDSZ jelenlegi mozgásteréhez viszonyítva: a mai jobboldallal aligha tud majd szövetséget kötni, a baloldallal való együttműködésben pedig ugyanolyan típusú nehézségekre számíthat, mint amilyenek a mostani koalíciót jellemzik.

Nem mindenki liberális, és nem mindenki szavaz az SZDSZ-re – mint ahogyan az MSZP és a Fidesz sem örvend osztatlan társadalmi támogatásnak. A liberálisoknak józanul meghatározott közpolitikai célokat kell hitelesen politizálva megvalósítaniuk, kellő visszafogottsággal, ügyelve a játékszabályok – szükség esetén akár egyoldalú – betartására.

Ennél többet úgysem tehetnek – sem magukért, sem Magyarországért.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges