Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„A Sorstalanság tehát valószínűleg nem azért nem jelenhetett meg, mert témája a holokauszt. Ez a regény ugyanis nem azonos a témájával, a Sorstalanságot én a Kádár-rendszerről írtam, és aki a hetvenes évek Magyarországán élt, annak azonnal észre kellett vennie, hogy aki ezt a könyvet írta, az ismeri a jelent, és gyűlöli. Egy olyan alkalmazkodási folyamatot írtam le ugyanis, amely minden elemében a magyar történelem 1956 utáni szakaszára emlékeztetett” – nyilatkozta három évvel ezelőtt a 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imre (Élet és Irodalom, 47. évfolyam, 22. szám, 2003. május 30.). A sokkoló erejű Kertész-mondat máig ható relevanciájának felismerésében sokat segített az elmúlt négy év. A történelmileg adott társadalmi-politikai feltételekkel való szembenézés hiánya, a saját sorsunk megkonstruálására – a személyes és társadalmi normáinkkal összhangban álló, konzisztens élettörténet létrehozására – való képtelenség és a szemünk előtt lejátszódó társadalmi drámák iránti közöny éppúgy jellemzője a mai Magyarországnak, mint a negyven, ötven vagy hatvan évvel ezelőttinek. Félreértés ne essék: ez természetesen nem a Horthy- és még csak nem is a Kádár-rendszer, hanem demokrácia, ahol az állam többnyire tiszteletben tartja az alapvető emberi jogokat. Ám a sok évtizedes szociálpszichológiai regressziót máig nem sikerült ledolgozni, és az elmúlt négy év meglehetősen kevéssé járult ehhez hozzá.

A Sorstalanság azért nem holokauszt-regény, mert nem a holokausztról szól, hanem a holokauszt megtörténésének egyéni és társadalmi feltételeiről. A regény azért lehetett a Kádár-rendszer kritikája, mert az 1956-ot követő kádári konszolidáció éppen úgy elnyomorította az individuum tiszteletén alapuló társadalmi mechanizmusokat, mint a korábbi korszakok autoriter kormányzatai. A Kádár-rendszer közmegegyezése szerint a reziduális szabadságjogok biztosítása a kollektív felelőtlenség igényével párosult: sok kis szabadság elérhetővé vált annak számára, aki nem érdeklődött túlságosan a közügyek iránt.

Ezzel szemben a mai Magyarországon az alkotmány garantálja a szabadságjogokat, ám a közügyekről folyó diskurzust ma is erősen meghatározza a kollektív felelőtlenség hagyománya. Vannak persze különbségek: a balközép koalíció pártjaira nem jellemző az újkádárista jobboldal frazeológiájában egyre hangsúlyosabbá váló antiliberalizmus és antikapitalizmus, egy kis felelőtlen ígérgetésért azonban az MSZP és az SZDSZ sem megy a szomszédba. Kisebbek a veszélyek is: a társadalmi öntudat próbáját ma nem gyilkos totalitarianizmusok jelentik, az alapprobléma azonban annyiban mégis hasonló, hogy nem állnak rendelkezésre az empirikusan megtapasztalható viselkedési mintázatok megítélését lehetővé tevő, társadalmilag elfogadott és civilizatórikusan érvényesnek tekintett mércék.

Ehhez pedig – fájdalom – minden bizonnyal hozzájárul a baloldali-liberális kormány elmúlt négyéves teljesítménye is. A Medgyessy-korszak kezdetét esztelen költekezés, a végét komikus alkotmányos reformjavaslatok fémjelezték. A tisztességben megőszült pénzügyér és szigorúan titkos állományú belügyi tiszt, Grósz Károly miniszterelnök-helyettese és Bokros Lajos pénzügyminiszter-utódja alkalmatlannak bizonyult az ország vezetésére. Leváltása fontos demokratikus aktus volt: megmutatta, hogy a térségben példátlanul erős közjogi státusú – a kétkamarás-föderális német parlamenti rendszerből importált konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal védelmezett – magyar kormányfő nem leválthatatlan a parlamenti többség számára.

A Medgyessy helyébe lépő Gyurcsány Ferenc azonnal jelezte, hogy nem célja az ország valós helyzetével számot vető, az addigiakhoz képest fordulatot jelentő kormányzati gyakorlat bevezetése. Átfogó reformot az államháztartás egyetlen alrendszerében sem kíván megvalósítani, az erőforrások elosztásában és a kormány személyi összetételében pedig lényegileg tartja magát az addig uralkodó konszenzushoz. A miniszterelnök csak a pártja szempontjából balul sikerült köztársaságielnök-választást követően tudta egyértelműen konszolidálni a pozícióit, ekkorra azonban már kevesebb, mint egy év volt hátra a következő választásokig. Ekkor kezdődött a nagy népszerűségnövelő menetelés, ami kétségkívül nyílttá tette a választási küzdelmet – és rendkívül bizonytalanná a makropénzügyi kondíciókat.

Az államháztartás tavalyi uniós számbavétel szerinti hiánya az elhibázott sztrádaépítési konstrukció következtében a tervezett 3,6 GDP-százalékról annak 6,1 százalékára ugrott, ami alighanem a legmagasabb államháztartási hiány volt tavaly az EU-ban. A kamatok magasak, az államadósság hitelminősítési kilátásai romlanak, a gazdaság növekedése regionális öszszevetésben inkább lassú, mint gyors. A forint a térség egyik legvolatilisebb, a spekulációs támadásoktól egyik leginkább veszélyeztetett valutája. Összehasonlításul: a magyarnál alig kisebb GDP-arányos újraelosztási mutatóval, ám kiegyensúlyozott államháztartással rendelkező Szlovénia nemzeti valutája 2004 nyara óta változatlanul őrzi az euróval szembeni értékét, olyannyira, hogy 2007 januárjától az európai valuta lesz a hivatalos szlovén fizetőeszköz. Magyarországon erre – a választásokat követően azonnal végrehajtott radikális államháztartási egyensúlyjavítás esetén – legkorábban 2010-ben kerülhet sor. A helyzetet súlyosbítja, hogy a magas explicit hiányon kívül az államháztartás évi több százmilliárd forintnyi, a költségvetésen kívüli kiadással is rendelkezik.

A saját gazdaságpolitikájáról dicshimnuszokat zengő kormány szerint mindez a legnagyobb rendben van: az autópálya-hálózat bővül, a külföldi tőke dinamikusan áramlik az országba, az uniós elszámolások szerinti hiány növekedése pedig puszta formalitás. A rend – és a saját lelkiismeretünk – kedvéért le kell szögeznünk, hogy ez nem igaz. Az extenzív autópálya-építés ugyan kétségtelenül az állami túlköltekezés legproduktívabb formái közé tartozik, ám a hiány hiány, az adósság pedig adósság marad, miközben a rendkívül gyenge lábakon álló államháztartás egyensúlytalansága pedig mára a gazdaság egészének stabilitását veszélyezteti. Az államigazgatási intézmények gazdálkodása destabilizálódik, az állam gyakran nem tartja be szerződésben vállalt kötelezettségeit.

Mindez legalább két súlyos morális kérdést vet fel. Egyfelől azt, hogy egy saját teljesítményének reális értékelésére képtelen, fizetési kötelezettségeit sem mindig teljesítő kormányzat hogyan léphet fel bármiféle európai értékrend védelmében, hatékonyan opponálva a populista demagógiát. Másfelől azt, hogy a választási győzelem érdekében jó lelkiismerettel kockára tehető-e a gazdasági és társadalmi stabilitás: a gazdálkodási környezet kiszámíthatósága és a forintjövedelmek értéke. Mindezekben a felelősségekben osztozik a kormánynál is gátlástalanabb – 14. havi nyugdíjat és 10 százalékos tb-járulék-csökkenést ígérő, gyakran differenciálatlanul magántőke-ellenes – Fidesz. Az elsődleges felelősség azonban mindig a kormányé – benne a súlyosan egyensúlyromboló hatású radikális adócsökkentési programot saját győzelmének tekintő, noha önmagát a racionális államháztartási gazdálkodás hívének tartó kisebbik kormánypárttal.

Nincs kétségem afelől, hogy a balközép koalíció hatalmon maradása sokkal vonzóbb politikai alternatíva, mint a parlamentáris-demokratikus szempontból gyakran kifejezetten riasztó Fidesz kormányra kerülése. A balközép morálja ugyan nem különösebben vonzó, káderei nem különösebben tehetségesek, programja pedig nem különösebben hiteles – de legalább nincsenek autoriter hajlamai, és nem per definitionem antiliberális. Ez azonban nem jelent felmentést az elmúlt négy év hibáinak felelőssége alól.

A legsúlyosabb tételt ezek közül a közvélemény re-infantilizálásához való hozzájárulás jelenti. Hiába hivatkoznak a koalíciós pártok az egyensúlyi folyamatok szempontjából az ezredfordulót követő évekre datálható negatív fordulatra, ha egyszer elődjüknél is nagyobb elszántsággal igyekeztek megvalósítani a Fidesz által kezdeményezett belsőkereslet-élénkítő politikát. Ami persze nem különösebben meglepő, figyelembe véve, hogy az MSZP-től sosem állt távol a jóléti populizmus – emlékezzünk csak Horn Gyulának az 1994-es választások előtt közzétett, Békesi László nyomására visszavont „magánprogramjára”. A pénzügyi összeomlás elkerülése érdekében bevezetett 1995-ös Bokros-csomag makrogazdasági eredményei nyomán kialakulhatott volna egy racionális gazdaságpolitikai konszenzus, ám a szocialisták már az 1998-as választásokon distanciálni igyekeztek magukat a takarékos államháztartási gazdálkodás gondolatától – lásd a 65 éven felüliek számára ingyenessé tett tömegközlekedést. A Fidesz tehát nem egyedül engedte ki a palackból a paternalista osztogatás Bokros által valamelyest beletuszkolt szellemét, amely azóta is meghatározója a magyar politikai diskurzusnak.

Ki a felelős azért, hogy ma nincs számottevő politikai erő, amely szembeszállna ezzel a szellemmel? A hataloméhes politikusok? Nyilván ők is. De talán nem csak ők. Valószínűleg azt kapjuk csak, amit megérdemlünk: ha nem volna kereslet a jóléti populizmusra, nyilván nem volna belőle ekkora kínálat sem. Vajon a kulturális, szellemi elitek jobban szerepeltek az elmúlt években, mint a politikusok? Ezek az elitek vajon elkötelezték magukat az öntudatos és önreflexív, egyéni felelősségvállaláson alapuló társadalmi szerepminták mellett? Ezzel kapcsolatban nem lehet nem szóba hozni az elmúlt évek egyik legsúlyosabb egyéni-közéleti kudarcát.

Kulturális-közéleti értelemben az elmúlt négy év Kertész Imre 2002-es irodalmi Nobel-díjától Szabó István 2006-os morális összeroppanásáig ível. Ezt az összeroppanást – ahogyan azt már sokan leírták – nem az okozta, amit az Oscar-díjas rendező 1957 és 1963 között tett. Akkori ügynökjelentései sem szépek ugyan, de azokra bőven lehet magyarázat. Szabó bukását az okozta, amit nem tett meg: nem szembesítette magát a filmjeiben vizsgált morális dilemmákkal. Nagy kelet-közép-európai sorsértelmezőből így vált a kollektív sorstalanság kollaboránsává.

Bukása jutalmaként a magyar értelmiség színe-java és a köztársaság miniszterelnöke sietett a keblére ölelni. Nem csoda, hiszen a rendező pontosan úgy viselkedett, mint a kormányfő, amikor egy kellemetlen brüsszeli bírálattal vagy egy lehangoló államháztartási adattal szembesül: az objektív bírálat lehetőségét elutasítva felmentette magát a felelősség alól.

Egy ikon összetörésétől azonban nem dől össze a hit. A realitásokkal való szembenézést és a hamis mítoszok leleplezését paradox módon a Szabóval oly látványosan szolidarizáló kormányfőtől várhatjuk a leginkább. Gyurcsány mostani pozíciója egyre inkább emlékeztet Horn Gyula 1994-es helyzetére: miközben a választási sikerhez el kell nyernie a Kádár-rendszerben szocializálódott tömegek bizalmát (versenyt futva Orbánnal), a meghatározó gazdasági szereplők felé hitelesen kell képviselnie a felelős kormányzás ígéretét. Kompország kompminiszterelnökének tipikus szerep-skizofréniája.

Senki nem tudja, hogy Gyurcsány valójában mit gondol az ország helyzetéről – egészen pontosan talán ő maga sem. Egyfelől modernizálna és államtalanítana, erősítve a teljesítmény- és a rászorultsági elvet, másfelől tiszteletben tartaná az öröklött privilégiumokat, és igyekezne mindenkivel kiegyezni. Széles körű politikai támogatást szeretne a fájdalmas reformokhoz, de tudja, hogy előbb-utóbb annak hiányában is el kell őket végezni.

Ambivalens a viszonya a Kádár-rendszerhez. Egyfelől a rendszerváltás hagyományának jelentőségét hangsúlyozza, mint legutóbbi március 15-i beszédében a Nemzeti Múzeum előtt, másfelől a Kádár-rendszer progresszivitása és elfogadhatósága mellett érvel, mint Medgyessy titkosszolgálati múltjának leleplezésekor, vagy most Szabó esetében. Köztársasági érdemrenddel honorálja a nyolcvanas évek technokrata elitjének legvitathatóbb teljesítményeit.

Gyurcsány tulajdonképp jobban járna, ha elveszítené a választásokat. A baloldal megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetőjeként integrálhatná az MSZP-t, a kormányzati hatalom nyűge nélkül szorítva perifériára pártbeli ellenfeleit. Remélhetőleg azonban nem lesz lehetősége erre.

Az ország reális helyzetével való szembenézéshez Hornhoz hasonlóan neki is szüksége van az SZDSZ-re. Pártjának közvéleményével szemben külsődleges legitimitást, politikai ellenfeleivel szemben pedig parlamenti szavazatokat remélhet a szabad demokratáktól. Ám a szélesebb közvélemény megnyeréséhez a mainál hitelesebb SZDSZ nyújthat csak valódi támogatást.

Pillanatnyilag Gyurcsány és az SZDSZ koalíciója tűnik a realitásokkal való számotvetés egyetlen lehetséges alternatívájának. Nem állítható, hogy ez a koalíció eddig általában felelős politikát követett volna, de bal- és jobboldali ellenfeleiről még kevésbé mondható ez el. Igaz, a mai kormánypártok, ha újra többségi felhatalmazást kapnak, tovább is folytathatják az eddigi evickélést. Ez azonban nagy hiba volna.

A modernizációs rendszerátalakító politika legitimitása nem a fájdalmas lépéseket ellensúlyozó, jövedelempolitikai eszközökkel elért rövid távú életszínvonal-javulásból fakad, hanem a rendszerátalakítás hosszabb távon is érzékelhető eredményeiből. Az elmúlt négy év alig-alig termett ilyen eredményeket. Hogy a modernista retorikájú kormánypártoknak ennek ellenére esélyük van a hatalmon maradásra, az csakis az ellenzék esztelen politikájának köszönhető. A Fidesz az elmúlt négy évben támogatta a kormányzati osztogatást, és ellenezte a reformokat. Antiliberális és gyakran antikapitalista, a kádári nosztalgiák iránt érzékeny, reformellenes erőként mutatta be magát a közvélemény előtt. Ám borongós arcú kampányplakátjainak hitelét aláássa az elmúlt években a lakossághoz áramlott hatalmas jövedelemtöbblet, az esztelen kormányzati költekezéssel szemben pedig nem jelent alternatívát az irracionális mértékű fideszes ígérgetés.

Szerkezeti reformok és a makropénzügyi egyensúly helyreállítása nélkül azonban jó eséllyel szétporladnak az eddigi többletjövedelmek, a romló életszínvonal-mutatók pedig felerősítik az ellenzéki demagógia hangerejét. Medgyessy sorsa egyszer már megmutatta, hogy hová vezet a gazdaságpolitikai hibák nyomán bekövetkező hitelvesztés.

A történelembe vetett sorstalan szédelgés az elmúlt négy évben gazdaságpolitikai felelőtlenséget és társadalompolitikai bátortalanságot szült. Nem vallana túlságosan nagy bölcsességre, ha a kormánypártok ismét ugyanezzel hozakodnának elő.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges