Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő pártatlan lapnak se jó, pártosnak se. Azért nem, mert egyértelmű ugyan, hogy az SZDSZ-hez áll közel, de szkeptikusan áll ott, minden lelkesedés és agitációs késztetés nélkül. Tartózkodóan. Mondhatnánk: távolságtartó közelségben. A Beszélő ajánlja ugyan olvasóinak, hogy szavazzanak az SZDSZ-re, de nem melegen ajánlja, hanem hidegen. Nem a szívére hallgatva, hanem hűlt szívvel. Ezt a hideget megszoktuk, legalább a harmadik, de korán hűlők számára a negyedik választás ez már, amelyen a lelkes liberális csüggedten szavaz a jobbhíján-liberális pártra. A liberálisok között alighanem az átlagosnál nagyobb arányban vannak azok, akik hajlanak a szkepszisre, de azok is, akik fontosnak tartják, hogy szkepszisükkel együtt is leszavazzanak a kisebbik rosszra. A csalódott liberálisok felelősségérzete tartja bent az SZDSZ-t a parlamentben és a kormányban, amíg benntartja. Ezzel a felelősségérzettel lehet gazdálkodni és visszaélni, amíg lehet.

Az SZDSZ az eddigi négy választásból kettőt nagy pártként, kettőt kicsiként ért meg. A második és a harmadik választás között ment össze szépen fokozatosan. Nagyjából egyenletesen vesztette el négy év alatt, 1994 és 1998 között egymilliós heterogén szavazótáborának kétharmadát. Ennek a folyamatnak az volt a paradoxona, hogy miközben a párt liberális karaktere elhalványult, szavazótáborának liberális karaktere megerősödött. Minél kevésbé volt valaki liberális, annál könnyebben talált magánakvalóbbat az egyre kevésbé liberális SZDSZ-nél. Akinek a Horn-kormány nem volt elég paternalista, átállhatott az ellenzékhez, akinek eléggé az volt, szavazhatott az MSZP-re; akik úgy gondolták, hogy az SZDSZ összeállt a „komcsikkal”, a „jobboldali” ellenzékhez álltak, akik meg úgy, hogy az utódpártiságnak már semmi jelentősége nincs, az MSZP-hez álltak. Kétségtelen, hogy Tölgyessy Nyugat-Magyarországon antietatista beállítottságú rétegeket is becsapott (a szó több értelmében) a Fideszbe, másrészről pedig ekkor még volt valamelyes súlya az SZDSZ szavazótáborán belül a bizonyos kérdésekben radikálisan liberális, más kérdésekben radikálisan antiliberális álláspontot képviselő Hit Gyülekezete csordában szavazó híveinek. De ezzel együtt és ezzel a finomítással mégiscsak igaz, hogy azok a liberálisok maradtak az SZDSZ szavazótáborában, akiktől távolodott, de akiktől mégis minden más párt távolabb állt. (S ha ez igaz, akkor a Beszélő jobban hasonlít az SZDSZ szavazótáborára, mint az SZDSZ maga.)

Ebben a helyzetben kétféle stratégiát lehet követni. Az egyik: tovább távolodni a szavazótábor liberális magjától abból kiindulva, hogy hozzájuk akkor sem állhat közelebb más párt, ha az SZDSZ még távolabb áll majd tőlük, viszont talán vissza lehet szakítani a nagy pártok táborából kevéssé liberális csoportokat. A másik: visszaközelíteni a liberális maghoz – hozzánk –, és hinni abban, hogy az élet kényszerei fogják igazolni és erősíteni a liberálisokat, s ellehetetleníteni az eklektikus, következetlen és paternalista politizálást. Az elmúlt nyolc-tíz évben a pártban mindkét stratégia folyamatosan jelen volt, az első folyamatosan dominált, a második folyamatosan belső ellenzékben volt. Ennyi év után talán meg lehet kockáztatni, hogy a domináns stratégia – a kishitű pragmatizmus cseppet sem praktikus stratégiája – nem bizonyult eredményesnek. Most majd elválik, hogy eléggé eredménytelennek bizonyul-e ahhoz, hogy az SZDSZ-t kivezesse a parlamentből. Reméljük nem. De mérget nem veszünk rá.

A másik stratégia gyümölcse épp most érhetne be, ha lenne neki fája. Éppen most van az a helyzet, amikor érvényesülhetne a rászorultakra és a jövőbe való befektetésre koncentráló liberális költségvetési politika igaza. Mert most aztán tényleg csak az aranytojást tojó tyúk föletetésével, az uniós pénzfolyam befogadásához és az euró bevezetéséhez szükséges önerő elszívásával lehet rövid távú, kegykereső, a választópolgárokat szavazásra hizlaló politikát folytatni. Bizony meglehet, hogy ezt a költségvetési fordulatot az eszmeileg sterilizált, vagyis univerzális használatra alkalmas MSZP-s gépezetet használó menedzser-miniszterelnök fogja végrehajtani úgy, ahogy, és még örülhetünk, hogy egyáltalán valaki valahogy.

Lapozzunk vissza 1998-ba. Az SZDSZ küldötteinek jobbik része a küldöttgyűlésről tüntetni indult, csatlakozva holdudvarának színéhez és virágához, valamint legbőszebb ellenségeihez. (Eörsi Pista úgy virágzott ott a Vörösmarty téren, ingujjban a télvégi hidegben, mint akin soha nem talál fogást a kor.) A tüntetés egyrészt a vízlépcső ellen szólt, másrészt arról, hogy a kormánypártok a Duna és az ország ellenségei, s mindkettőt menthetetlenül tönkreteszik, ha a hazafias ellenzék meg nem akadályozza őket ebben. Ideális kiindulópont a tudathasadáshoz. „Kellemetlen, ha az embernek azokkal van közös tüntetnivalója, akik voltaképpen ellene tüntetnek, s úgy kell ott naivkodnia, mint ha nem hallaná ki a ’98-as vesszenhorn-ból a ’92-es vesszengöncz-öt, s nem tudná, hogy a vesszen-be ő is bele van értve. Bizony az együtt-tüntetés éppoly megalázó kompromisszumokkal járhat, mint az együttkormányzás” – írtam 1998 áprilisában, A hónap üzenetében, melyben el kellett végezni a ciklus végi összevetést. Elvégeztetett:

„A másik úri pimaszság, az exelvtársi, akkor szabadult el, amikor az MSZP megbizonyosodott arról, hogy a polgárok kellően nagy része fogékony arra az üzenetre, hogy az új rendszer konszolidációja megtörtént, most nincs már szükség másra, mint az ügyvezető kormányzás folyamatosságára. Ez a megbizonyosodás adta meg a biztonságérzetet az exelvtársi pimaszság elszabadulásához. Ettől kezdve a kormányfő úgy mozgott, és úgy mozgatta a bábjait, úgy tárgyalt, tárgyaltatott és nyilatkozott az egyházak, a kisebbségek, az Alkotmánybíróság, a közbiztonság, a labdarúgás, a nyugdíjasröptetés és a Duna-nyűvés ügyében, mintha még csak nem is egypárti, de egyszemélyi kormány lenne hatalmon. Belefáradt rasszista érzelmei leplezésébe, és immáron úgy érzi, nem is kell ezzel tovább fáradoznia. Az exelvtársak nyílt politikai paktumot kötöttek a televíziós gyerekhülyítésre alapított burkolt gazdasági vállalkozásukkal. Az idei költségvetés az első jele, a pozsonyi jegyzőkönyv által tanúsított gigantikus pénzpocsékolási készség pedig az első ijesztő jele annak, hogy a kormány a jól ismert »húzd meg, ereszd meg« ciklusokba zöttyentené vissza a gazdaságot. És mit tegyen az SZDSZ mint az általános elpimaszodástól korántsem érintetlen, de a többinél mégis kevésbé érintett párt?! Azokkal fogjon össze az »ereszd meg« ellen, akik már a »húzd meg« helyett is megereszteni akartak, s akik az MSZP megeresztési gerjedelmére is szemérmetlen ígérgetésekkel licitálnak rá?! Azzal a Fidesszel védekezzen a rendőrség pártállami státusának újraépítése ellen, amely a választási programja szerint tiszta profilú rendőr-minisztériummá akarja tenni a Belügyminisztériumot?! Abban a Fideszben keressen szövetségest a rasszista miniszterelnökkel szemben, melynek vezetői tüntetően visszhangozták a székesfehérvári polgármester rasszista rágalmait?! A konkordátumot lelkesen üdvözlő Fideszre számítson az egyházak diszkriminatív megkülönböztetése elleni csatában?! Egyszerűen nincs olyan terület, amelyen a Fidesz (hogy a többiekről már ne is beszéljünk) kevésbé antiliberális álláspontot képviselne, mint az MSZP. Az elmúlt négy év után nem teljesen jogosulatlan az a kérdés, hogy mit keres az SZDSZ ebben a kormányban, de sokkal jogosabb az a kérdés, hogy mit keresne az SZDSZ abban az ellenzékben, amely olyan, mint az MSZP, csak rosszabb.”

Egyrészt, milyen ismerős. Másrészt, milyen idegen. Bizony a rosszak nagyságrendje még heves indoklásra szorult az Orbán–Torgyán-ciklus előtt. Voltak liberálisok, akik komolyan reméltek valamit Orbán kormányzásától. Seres Laci arról cikkezett, hogy az SZDSZ a kormányzásból kiszabadulva immár visszatérhet a „rendszerváltó pártok” közösségébe. Nem ő volt az egyetlen, aki így gondolta.

A következő választás előtt, 2002 márciusában a Beszélő szerkesztőségi cikkben igazította el olvasóit:

„Az ország hosszú távú érdekeit tartva szem előtt, az ideális választási eredmény alighanem az lenne, amelynek következtében az MSZP egyedül alakíthatna kormányt, az SZDSZ pedig a Fidesz – MPP mellé ellenzékbe szorulna. Ez a konstelláció lenne az, amely a legtöbb reményt nyújtaná a veszett politikai polarizáció visszafordítására. De ilyen eredményt csak a kollektív választási magatartás hozhat, mégpedig nagyjából véletlenül, mert a kollektív magatartás ilyen mértékű finomhangolására törekedni reménytelen vállalkozás. Ezért a Beszélő szerkesztői csak az egyéni választási magatartás befolyásolásáról ábrándoznak, és azt javasolják a tisztelt Olvasóknak, hogy az első fordulóban az SZDSZ-re, a másodikban, ha már nem marad állva szabad demokrata, a Fidesz – MPP ellen, az MSZP jelöltjeire szavazzanak.”

Mit mondtunk ezzel? Azt, hogy egyrészt azt szeretnénk, ha kisebbik rosszként az MSZP kormányozna, a második fordulóban ezért inkább rá szavazunk, viszont jobban szeretnénk, ha a hozzánk legközelebb álló párt ennek a kisebbik rossznak is az ellenzéke lenne – a nagyobbik rossz oldalán. Vagyis olyan ellenzéket pártolnánk, mely közelebb áll a kormánypárthoz, mint az ellenzék fő erejéhez. Az önálló liberális pólus megerősödésének lehetőségét tehát valamilyen szokatlan, szabálytalan helyzetben, a szabályos pártpolitikai alakzatokhoz való alkalmazkodás elvetésével keresnénk. Ezt az elvetést pedzegettem 1998-ban is:

„Az SZDSZ-nek a következő ciklusban hozzá kellene szoktatnia a választópolgárokat ahhoz, hogy a szokásosnál és illendőnél nagyobb mértékben függetleníti magát a pozíciójától. Kevésbé habozik véleményegyezés esetén kormánypárt létére az ellenzék mellé állni, avagy ellenzéki párt létére a kormány mellé állni. Ez nem hálás stratégia, rövidebb távon nem is föltétlenül kifizetődő, de hosszabb távon jobb nincs.”

Az SZDSZ-ben versengő két föntebb jellemzett stratégia között az MSZP-hez való viszony tekintetében éppen az a különbség, hogy az egyik szerint az MSZP-hez való viszonyt alapvetően a pozíció határozza meg, a másik szerint alapvetően a tartalom, a kérdések érdeme. Ezért van az, hogy a kishitű pragmatizmus domináns stratégiájának képviselői ellenzékben messzebbre távolodnak az MSZP-től, mint azt az érdemi politikai kérdésekben meglévő véleménykülönbség indokolja, kormányon pedig éppen ellenkezőleg. A belső ellenzéket ennek megfelelően kormányzás közben a koalíciós konfliktusok felelőtlen élezésével és szaporításával, a kormányzóképesség veszélyeztetésével vádolják, ellenzékben pedig azzal, hogy a szocialisták szekerét tolják, és a párt, a liberális pólus önállóságát veszélyeztetik. Ezzel küldte át Demszky Gábor politizálni az MSZP-be 2000 őszén mindazokat, akik nem kívántak lemondani annak az evidenciának a nyílt tudomásulvételéről, hogy az Orbán–Torgyán-kormányt az MSZP nélkül nem lehet megdönteni. Demszky ekkor hajszálra ugyanabba a pozícióba helyezkedett, mint Dávid Ibolya most: „két szocialista párt van…” Akik az önálló liberális pólushoz tartalom helyett pozíciót keresnek, soha nem fognak sikerrel járni.

Azt hiszem, utólag is megerősíthetjük, amit a ciklus előtt mondtunk: jobb lett volna, ha az MSZP egyedül kormányozhat, és az SZDSZ ellenzékben maradhat, de ilyen döntési lehetőség nem volt. Ha lett volna, és az SZDSZ élt volna vele (ami egyáltalán nem bizonyos), akkor most alighanem biztosak lehetnénk abban, hogy a következő négy évet egy olyan MSZP–SZDSZ-kormány viszi végig, melyben az SZDSZ sokkal nagyobb súllyal és hitellel vehet részt, mint a most záródó ciklus koalíciójában és mint a most kezdődőében, ha egyáltalán.

Az ország sajnos nem nyert túl sokat azzal, hogy az SZDSZ benne volt a kormányban. A környezetvédelemben semmi olyasmi nem történt, amihez az SZDSZ kellett volna, a két közpénzköltészeti minisztérium ugyanígy elműködött volna szocialista irányítás alatt is. A gazdaságihoz amúgy is a szocialista miniszterelnök választott SZDSZ-es minisztert, az informatikairól pedig négy év alatt sem derült ki, hogy mi szükség van rá, és most már nem is fog.

Egyedül az oktatásügy nyert a szabad demokratákkal. Sokat. Magyar Bálint belekényszerült ugyan rossz kompromisszumokba, és nem kis hibaszázalékkal dolgozott, de azért mégiscsak berobbantotta egy-két fontos ponton az autoriter porosz tanbunkert. Jellemző, hogy éppen ez az, amit az SZDSZ nem tett az ablakba, nem kampányolt vele sem előzőleg, sem utólag.

2002 márciusában interjút készítettünk Kuncze Gáborral. Az alábbi kérdésre az alábbi választ kaptuk:

„– Mi van a hadkötelezettséggel? Eddig ennek megszüntetése volt az SZDSZ egyik fő politikai témája. Most pedig, amikor kiderült, hogy a kormánypártok a nemzetőrséggel lényegében hosszú távon is fenntartanák a kényszersorozást, ez a témakör eltűnt az SZDSZ kampányából.

– Előzetes közvélemény-kutatást végeztettünk a lehetséges kampánytémákról, és ezek azt mutatták, hogy az emberek ugyan egyetértenek a hadkötelezettség megszüntetésével, sőt a gondolat fölvetését is az SZDSZ-hez kötik, de a téma mégsem szerepel azok között, amelyeket a közvélemény a legfontosabbaknak tart. Nincs olyan súlya, mint annak a négy témakörnek – a közélet tisztaságának, a demokratikus intézmények megerősítésének, az adócsökkentésnek és az egészségügy rendbetételének –, ami a kampányunk középpontjában állt. De a hadkötelezettség ügyében az álláspontunk nem változott, és ha kormányra kerülünk, ezt fogjuk képviselni.”

A hadkötelezettség megszüntetésének érdemét „az emberek” el is kötötték az SZDSZ-től, és ezt az SZDSZ a fentiek szerint meg is érdemelte. Ami pedig a választott kampánytémákat illeti: az egészségüggyel nem történt semmi, az SZDSZ nem is dörömbölt a minisztérium kapuján, hogy történjen valami, s milyen alapon dörömbölt volna, miután elugrott a feladat elől. Az adócsökkentés föltételeit nem teremtették meg, ami csökkentést kiharcoltak, a feltételek hiánya ellenére harcolták ki. Az adócsökkentésben nem az a jó, hogy a komolyabb jövedelem, nyereség és fogyasztás után adózó, tehát jobb helyzetben lévő polgárok még többet költhetnek, hanem az, hogy az állam kevesebbet. A rászorultságtól független juttatások és támogatások radikális csökkentésével kellett volna kivenni a középrétegek zsebéből azt a többletpénzt, amit az adócsökkentés benne hagyott. A középrétegek ebben a ciklusban adócsökkentés nélkül is gyarapodtak éppen eleget, pláne ahhoz képest, hogy a szegények helyzete milyen keveset javult.

Ide kapcsolódik a következő kérdés és válasz a Kuncze Gáborral készült 2002-es interjúnkból:

„– Hogyan fogja elviselni a középosztály, ha az újraelosztás az ő rovására változik, ha többé nem azoknak adja a legtöbbet az állam, akiknek amúgy is van, hanem azoknak, akiknek nincs?

– E tekintetben mi azt javasoljuk, hogy vegyük ki az adórendszerből a szociálpolitikát, és ne azon keresztül támogassunk, de azt az összeget egy az egyben tegyük rá a családi pótlékra, és ezen keresztül adjuk oda, mert akkor biztos, hogy nem zárjuk ki a legszegényebbeket a támogatásból. A magasabb jövedelműek ezen persze veszíteni fognak, minél tehetősebbek, annál többet, de nem veszítenek el minden támogatást. Azt pedig nem reménytelen elfogadtatni az emberekkel, hogy ha az elkölthető pénz korlátozott, akkor mégis inkább azok részesüljenek belőle, akiknek valóban szükségük van támogatásra, nem pedig azok, akik képesek gondoskodni magukról. Optimista vagyok.”

Ez az álláspont markánsan különbözött attól, amit az MSZP és Medgyessy Péter képviselt 2002-ben. Ezt a különbséget azonban az SZDSZ finoman szólva nem hangsúlyozta, ami az SZDSZ némán kitartott álláspontjából felemás módon megvalósult, az SZDSZ-től függetlenül valósult meg. „Az emberek” Gyurcsány nevéhez kötötték a családtámogatási rendszer átalakítását – teljes joggal, hiszen az SZDSZ a megvalósulás felemássága ellen sem szólalt föl. A családtámogatási rendszer úgy alakult át, hogy a legszegényebbek alig nyertek többet, mint hogy automatikusan hozzájutnak ahhoz a pénzhez, amit addig megalázó külön eljárásban járhattak ki, ha kijártak, viszont az egy-két gyerekes középrétegek nem veszítettek semmit, sőt még nyertek is, mégpedig többet, mint a többgyerekes szegények.

Kuncze Gábor optimizmusát illetően négy évvel ezelőtt is voltak kétségeim:

„A rémhírek (sajnos) nem fognak igazolódni. Az új kormány (sajnos) nem fogja azt tenni, amit tennie kellene. Nem fogja bevezetni a felsőoktatásban a tandíjat, melynek szükségességét ezelőtt nyolc évvel még egyetlen számottevő párt sem tagadta. S nem fogja a tandíjfizetésre képes diákok pénzéből (vagy későbbi hiteltörlesztéséből) a szegényebbek ösztöndíját támogatni. Nem fogja a gáz ára helyett a rászoruló fogyasztókat támogatni. Nem fogja megszüntetni a jövedelemarányos (tehát a jövedelmi különbségeket a gyermekgondozásra is átvetítő) gyedet a mindenki számára azonos összegű gyes jelentős emelésével párhuzamosan (pontosan úgy, ahogy szegény, elátkozott Béki Gabi mondta). Nem fogja megszüntetni a legmagasabb jövedelműek családi pótlékát és a gyermekek után járó adókedvezményt az adók csökkentésével s a családi pótlék jelentős emelésével (és reálértékének törvénybe foglalt garantálásával) egy időben. Nem fogja az otthonteremtés támogatását szociális szempontok szerint átalakítani.

Nem fogja.... Egyszóval: nem lesz az országnak továbbra sem szegénybarát liberális, vagyis szociálliberális kormánya. Mert nem is lehet. Gazdasági állapotunktól lehetne, de politikai állapotunktól nem lehet. A magyar gazdaságban most van annyi erő, hogy az újraelosztás reformját ne a megszorítási kényszer határozza meg, hogy a páros intézkedésekből ne csak az elvonási rész valósuljon meg. Annyi erő azonban soha nem lesz benne, hogy huzamosabb ideig követni lehessen a kampányban kijelölt utat: semmit nem veszünk el a középosztálytól, de mindent megadunk a szegényeknek. Ha az előző kormány fordított Robin Hoodként viselkedett, s a gazdagabbaknak adta, amit a szegényektől elvett, akkor ez a kormány csodatévő Robin Hoodnak hirdeti magát, aki senkitől sem veszi el azt, amit a szegényeknek odaad. Ahogy a csodák természetét ismerjük, három nap múltán megint ki fog derülni, hogy ismét azok jártak a legrosszabbul, akik az Orbán-érában.” (Idusról idusra. Beszélő, 2002. május)

A pesszimizmusom egy kicsit túlzottnak bizonyult. Ugyanakkor egy kicsit rövidnek is. Odáig nem ért el, hogy SZDSZ-es kezdeményezésre fogják megszórni a középosztályt ingyenes digitális fényképezőgépekkel és számítógépes alkatrészekkel tökéletesen értelmetlenül.

Ami „a közélet tisztaságát és a demokratikus intézmények megerősítését” illeti, az SZDSZ ellenzékben megőrizhette volna azt az illúziót, hogy nem csupán a romlottság alacsonyabb fokozatát képviseli a Fidesszel szemben (mint az MSZP), hanem ellenpéldát. Tavaly novemberben beszélgettünk erről Bauer Tamással:

„– Tovább romlott a politikai rendszer működése, és tovább hanyatlott a közéleti morál állapota az országban. Az elviselhetőbb, ha egy Fidesz-kormány van hatalmon, amelyik rémes dolgokat művel, de még abban bízhat az ember, hogy létezik a magyar parlamentben morális és politikai értelemben alternatíva. Ma nincs alternatíva: mindenki ugyanazt csinálja. És ezekben az ügyekben az SZDSZ nem tanúsított ellenállást.

– Azért ez az utóbbi állítás kis túlzásnak hangzik: mégsem háromhetente ülésezik az Országgyűlés, mégiscsak megalakulnak a vizsgálóbizottságok…

– Az ülésezési rend az egyetlen, amelyben az SZDSZ makacssága eredményre vezetett. A vizsgálóbizottságokat létrehozzák, majd együttes erővel elszabotálják. Nézzük a K&H-bizottságot, amely egymás kölcsönös megbénításával működött, és ebben a játékban az SZDSZ is részt vett. Az ő közreműködésük nélkül a bizottság működését nem lehetett volna megbénítani. A bizottságba a két nagy párt három-három, a két kicsi egy-egy képviselőt delegál. Ha az SZDSZ megszavazta volna az ellenzéki indítványokat a meghallgatásokról, akkor nem bénult volna le teljesen a bizottság. De az SZDSZ delegáltja ugyanazt a játékot játszotta, mint az MSZP, a Fidesz és az MDF képviselői. A két fél megbízhatóan leszavazta egymás indítványait.

– A sajtónak azért így is több lehetősége volt, hogy a nyomába eredjen az ügyeknek, mint ha a bizottság meg sem alakult volna…

– Ez tény. De az egész intézményt sikerült lejáratni. És említhetném az öninterpellációkat vagy a Fidesz nélküli tévékuratóriumot. Ez szégyen. A parlamentet ma egy személyben Gyurcsány Ferenc tartja életben. Rendkívül fontos, hogy a miniszterelnök a parlamentet tekinti elsődleges politikai fórumnak, de az SZDSZ-nek ehhez nincs köze. Az SZDSZ részese a parlament elsilányításának. Az MSZP és az SZDSZ átvette a fideszes korlátozások többségét, és a kormányoldal további „újítása” volt, hogy a költségvetési vitában a plénumon nem engedik elmondani a bizottsági véleményeket. Erről nem egyeztek meg az ellenzékkel, egyoldalúan értelmezték át a házszabályt. A bizottsági ülések először a magyar parlamentarizmus történetében áttevődtek hétfőre és keddre, a plenáris ülések idejére, aminek az a következménye, hogy a két vizsgálóbizottságot kivéve a bizottsági ülésekről a sajtó nem tudósít az elmúlt három évben. A közvéleménynek fogalma sincs, hogy mi történik a parlamenti bizottságokban. Mindennek következtében ez a koalíció a demokratikus normák követésében nem világos alternatívája annak, amit a Fidesz csinált. Azért tekinthető ez rosszabb helyzetnek, mert nincs olyan parlamenti párt, amely azokat a normákat, amelyek jegyében az új magyar parlamentarizmus 1990-ben elindult, ma is kötelezőnek tekintené magára nézve. Az SZDSZ-frakció sem, legfeljebb a néhány rendszeresen kiszavazó képviselő – ők őrzik az SZDSZ becsületét.”

Közbevethettünk volna még néhány árnyaló megjegyzést, hiszen azért a kuratóriumok is másképp csonkák, mint az előző ciklusban voltak; a Magyar Rádiót sem rohanták le, hanem meghagyták a Fidesz által lerohant állapotában; az SZDSZ-nek hála nem az ellenzék számára elfogadhatatlan, vezető kormánypárti politikust választottak köztársasági elnöknek, hanem olyasvalakit, akitől elvárható az alkotmányos rend elszánt védelme; az autópályapénzeket is csak a költségvetésből akarták kicsalni Fidesz-módra, de a közbeszerzés és az azzal járó nyilvánosság teljes ignorálásában azért nem követték az előző kormány gyakorlatát – és még lenne néhány megkülönböztető árnyalat, de azért alapjában véve mégiscsak igaza van Bauer Tamásnak: „ez a koalíció a demokratikus normák követésében nem világos alternatívája annak, amit a Fidesz csinált.”

Kuncze Gábor négy évvel ezelőtt ezt mondta az Országgyűlésről:

„Az elmúlt négy év azonban teljesen lepusztította az Országgyűlést mint munkahelyet is. Nincs érdemi vita, a kormánypárti képviselők rendszeresen papírból olvasnak föl olyan állásfoglalásokat, amelyeket láthatóan a fölolvasás előtt kaptak kézhez, és a fejüket sem merik fölemelni a papírról, nehogy elvétsék a szöveget. A parlamentarizmus lényeges eleme, hogy az álláspont mögött ott van egy személyiség, aki képvisel valamilyen gondolatot, elvet, megoldást. Ha a felszólaló nem személyiség, nem képvisel semmit, vagy lövése sincs arról, hogy mit is képvisel, akkor egyszerűen nem lehet vitatkozni. Azonkívül az is hamar egyértelművé vált, hogy a kormánypárti képviselők egyáltalán nem kíváncsiak az ellenzék véleményére. Az ellenzék képviselőinek rendszeresen óbégatás és fújolás közepette kellett előadniuk a mondandójukat, sőt a ciklus vége felé a fölszólalót már akkor lehurrogták, amikor még ki sem nyitotta a száját. Azelőtt rendszeresen lehetett látni ellenzéki és kormánypárti képviselőket a büfében egymással diskurálni. Mostanra ez megszűnt. Nemhogy politikáról, sportról, művészetről, hétköznapi dolgokról, semmiről nem lehet most már így diskurálni. Összességében, a parlament mint munkahely és mint politikaformáló műhely teljesen leépült.”

Mi épült ebből vissza?

Ha húsz-harminc év múlva visszalapozunk az idei kampányhoz, keserűen fogunk röhögni 2006 provincializmusán, amikor a jövő nagy kérdéseire tökéletesen süket versenyzők azon vitatkoztak, mennyire lehet letörni az energiaárakat, és meddig lehet fölfelé tolni a nyugdíjakat, miközben rohantunk a nyugdíjválságba, és a fosszilis energia korának utolsó évtizedeit éltük. És ne adja az Isten, hogy akkor már a romjainkból és a sírjainkból tudjuk: az lett volna az életünk legfőbb kérdése, miként lehet távol tartani a demokratikus világ fékezhetetlen ellenségeit a nukleáris fegyverektől. Mert ez 2006 kampányában senkit sem érdekelt, mint általában semmi – extra Hungariam.

Négy évvel ezelőtt a rendszerváltó liberálisokat megrendítette az a tapasztalat, hogy hazánk ifjúsága, a demokráciában fölnőtt első nemzedék java része a demokrácia rombolóiért lelkesedik. Vagy senkiért. Vagy magát a politikát rühellik, vagy csak a liberálisokat. Pontosabban: a nem antiliberálisokat. De hol van már az a megrendültség, amit így kopogtam ki magamból a billentyűzeten 2002 májusában?!:

„A mostani választások a bukottakat nem döbbentették rá semmire. Csak a győzteseket. Erre. Hogy elvesztettük a demokrácia első nemzedékét. Így nézhetett ’47-ben a Horthy-rezsim polgári ellenzéke a Nékosz rohamcsapataira. De azok a rohamcsapatok legalább a semmiből indultak, nem úri, hanem úrellenes gőggel. Ez a mi Hassliebénk, ez a nemzedék, amely lelkesedik a cinizmusért, és annyi szabadságvágy van benne, hogy a másoknak (például nekünk) járó szabadságot is magának akarja. A rovatomhoz érkező cikkek fele velük foglalkozott a második forduló után. Látszik rajtunk, hogy meg vagyunk rendülve. És be vagyunk ijedve.”

Elmúlt négy év, nem változott semmi, azóta sem értettük meg, miért van ez így, viszont mintha már nem is volnánk beijedve. Miért nem?

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges