Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ez a társadalom éretlen arra, hogy felelősségteljesen döntsön, csak a pénz dominál, pénzért, még ha fillérekről is van szó, mindenre gondolkodás nélkül hajlandó igent mondani. Mikor fog ez a balga nép fölébredni? Az ország lakossága bebizonyította: nem érdemli meg a szabadságot. Nem tud vele mit kezdeni… Magyarország polgárai elfordultak az érdemi politikától, felhagytak a gondolkodás luxusával.

Utólag kitenném az idézőjeleket. A népszavazás másnapján a Népszabadsághoz érkezett telefonüzenetekből idéztem odáig, hogy „fölébredni”. A többit Csermely Péter, a Magyar Nemzet jelenlegi főszerkesztő-helyettese, az Orbán-kormány idején a királyi televízió alelnöke írta a Pesti Hírlap vezércikkében 1994. május 9-én, az Antall–Boross-kormány bukása utáni napon. „A rendszerváltás óta nem alakult ki ilyen összefogás és egység” – mondta Orbán Viktor a népszavazás éjszakáján, annak alapján, hogy 3,3-3,4 millió választópolgár nemet mondott a vizitdíjra, a kórházi napidíjra és a tandíjra. 1994 májusában, amikor az idézett vezércikk szerint Magyarország polgárai „fölhagytak a gondolkodás luxusával”, közel négymillió választópolgár mondott nemet a köztársaság első szabadon választott kormányára.

Orbán Viktor pártja akkor a nemet mondók oldalán szerzett 7 százalékot, Semjén Zsolté az igent mondókén ugyanannyit. Ketten együtt is jóval kevesebbet, mint ahányan most kiálltak a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj megtartása mellett, s ezzel szembekerültek a „sohasem látott, egységes” népi akarattal.

„Önnek nem Orbán Viktorral vagy az ellenzékkel van vitája, hanem a néppel… Gyurcsány úr, kit érdekel, hogy Ön egyetért a nép akaratával vagy nem ért egyet?” – zengte Semjén Zsolt a népszavazás másnapján az Országgyűlésben. Ezek szerint 1994-ben Semjén úrnak sem a kormánybuktató ellenzékkel volt vitája, hanem a néppel. Jó. De kivel volt vitája 2004-ben? Semjén a föntit követő mondatában leszögezte, hogy a 2004-es népszavazás után „Gyurcsány úr és magyarul beszélő kormánya nem ejthetné ki a haza szót”. Azóta tehát, amióta a nép, akivel Gyurcsány úrnak vitája van, Gyurcsány úrral egyetértve, Semjén úrral és Orbán úrral szembekerülve nem támogatta a kettős állampolgárságot és a kórházak privatizálásának tilalmát.

A népre való hivatkozásnak ez az inkonzisztenciája demokráciában is, diktatúrában is meglehetősen általános és természetes. A mindennapi eszünk a saját előny elvén működik. Ebben a tekintetben a politikus esze is mindennapi. Hajlamos fölértékelni a népet, amikor többségben van, és leértékelni, amikor kisebbségben. A közéletben előbb-utóbb majdnem mindenki eljut a népakaratra való hivatkozástól a népakarattal való perlekedésig, és fordítva. Ez azért van így, mert amire hivatkoznak, éppúgy nem létezik, mint amivel perlekednek. A nép nincs ébren, és nem alszik, nem felelős, és nem felelőtlen, a nép az alvás és az éberség, a józanság és a megrészegültség, a bölcsesség és az ostobaság különböző fokozatain álló emberekből áll, s ráadásul a hülyék is, a bölcsek is és a közöttük elhelyezkedők is egészen különböző dolgokat gondolnak arról, hogy mi bölcs dolog, és mi hülyeség.

A demokráciát annak hiánya élteti, amire hivatkozik: a népakaraté.

Ha lenne stabil és reprezentatív népakarat, melyen csak népidegen elemek állnak kívül, akkor a demokráciának nem lenne értelme és feladata. A párt­alapítás, a politikai verseny szabadsága és a rendszeres időközönként megtartott választások vagy a népszavazások, röviden: a parlamentáris demokrácia azon a tapasztalaton alapul, hogy a nép akarata nem egységes, nem állandó, és az adott pillanatban többséget élvező akarat és politika helytelenítése nem eleve ellentétes a nép érdekeivel. Elméletben és vesz­tes pozícióban mindenki tudja, hogy a nép pil­la­natnyi többségének ellentmondani nem népellenes attitűd. Egy szavazás ítélete nem történelmi, hanem pillanatnyi ítélet. Gyakorlatban és győztes pozícióban ez a tudás gyakorta elsorvad.

A vereség kétféle kísértéssel jár. Az egyik a túlzott erkölcsi megrendülés kísértése: a nép lesza­vazott, a néppel nem lehet vitatkozni, tehát nem lehetett igazam, oda a hitelem, gyökeresen fölül kell vizsgálnom eddigi nézeteimet és tevékenységemet. A másik a túlzott rendíthetetlenség kísértése: az igazam történelmi és objektív, a néptudat pillanatnyi állapota ezen nem változtat, a történelmi igazság, avagy szükségszerűség oda- (vissza-)vezeti majd a népet az én igazságomhoz.

Ezek a kísértések persze leginkább a vesztes tábor szélein aratnak, a derékhad többnyire az önfeladásban is, az önfelmentésben is mértéket tart.

Tartana talán a mostani népszavazásban vesztes tábor is, csak éppen nagyon bajos megtalálni ezt a mértéket. Az egyensúlyt az önhiba abszolutizálása és kizárása között. Még nehezebb, mint máskor. Azért, mert nincs semmilyen összehasonlítási alap. Ez a népszavazás semmilyen eddigi szavazással nem vethető össze. Két olyan hatalmas erejű tényező határozta meg az eredményét, amellyel eddig nem kellett számolni. Lehetett szavazni egy kormány ellen, a ciklusnak azon a pontján, amelyen eddig a legnépszerűbb kormányok is vesztésre álltak, ha nem is ennyire. És lehetett szavazni arra, hogy ne kelljen fizetni azért, amiért a népszavazás nélkül kellene.

1989-ben is le lehetett szavazni népszavazás keretében a kormányt, de az nem egy szabadon választott kormány volt, már megbukott rendszert képviselt, és akkor a négy kérdés közül háromban a népszavazásig már vissza is vonult a hatalom, a negyedik pedig (a közvetlen elnökválasztás elutasítása) tartalmában nem volt különösebben vonzó, és megosztotta az ellenzéket is. Akkor sem a három kérdésben megnyilvánuló hatalmas többség, sem a negyedik igen szoros eredménye nem mondott semmit az erőviszonyokról.

2004-ben, az európai parlamenti választásokon is lehetett a kormány ellen szavazni, de egyrészt nem azzal a reménnyel, hogy az ellenzék a ciklus vége előtt hatalomra kerülhet, másrészt ott minden szavazónak döntenie kellett pártok között. Aki ellenzéki listára szavazott, annak a kormánypártok ellen kellett szavaznia, most pedig azok is együtt szavazhattak az ellenzékkel, akik csak a szavazásra föltett kérdésekről kívántak véleményt nyilvánítani. A mostani előtt csak egy olyan népszavazás volt, ahol a kormánypártok és az ellenzéki pártok megközelítőleg egységesek voltak, és ellentétes oldalon álltak. A 2004. decemberi népszavazás volt ilyen. De akkor a választók vélt (és közvetlen) anyagi érdekei az ellenzéki „igen” ellen szóltak, most pedig mellette. Sokkal erősebben és nyilvánvalóbban szóltak mellette most, mint 2004-ben ellene.

Egyszerűen fölmérhetetlen, mekkora vonzerőt jelent az a lehetőség, hogy ingyenessé lehet szavazni valamit, ami egyébként nem lenne az. Kivált, hogy eddig az volt, annak szoktuk meg. A kormány is nagyon népszerűtlen, a kormányváltó szándéktól független motiváció is nagyon erős, nincs eszközünk rá, hogy e két tényezőt szétválasszuk, csak annyit mondhatunk, nincs abban semmi csodálatos, hogy a kettő összhatása robbanásszerű volt. Nem tudjuk, hányan voltak, akik csak a fizetnivalóiktól akartak megszabadulni, hányan, akik Gyurcsányt küldték el a picsába, és hányan, akiknek mindkettő fontos volt. Csak annyit mondhatunk, hogy így együtt nagyon sokan voltak.

Áltatja magát az is, aki e sokaság kormányminősítő súlyát lebecsüli, de becsapja magát az is, aki az eredményt reálisnak tekinti. A népszavazás említett sajátossága egy alkotmányos defektusból fakad. A népszavazás eredményét döntő mértékben meghatározta egy olyan tényező, amit a törvényhozó ki kívánt zárni a népszavazás köréből, éppen azért, mert irreálissá teszi az eredményt és főleg a kormányzás feltételeit. Ha az állampolgárok népszavazás útján megszabadulhatnak az állam által meghatározott fizetési kötelezettségeiktől, akkor az állam finanszírozhatatlanná és kormányozhatatlanná válik. Ezért került be az alkotmányba, hogy nem lehet népszavazást tartani „a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és illetékekről, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények tartalmáról”. Csak abban bízhatunk, hogy az Alkotmánybíróság nem züllik odáig, hogy a más nagyságrendű bevételeket érintő népszavazási kezdeményezéseket is átengedi, és a választópolgároknak sem megy el teljesen az eszük, hogy az ilyen kezdeményezéseket is komolyan vegyék.

Az alkotmánybírósági döntés elemzésébe itt mélyebben nem mennénk bele, belementek helyettünk jó mélyen a Népszabadságban és az Élet és Irodalomban erre sokkal hivatottabb szerzők. De azt azért leszögezzük, hogy az Alkotmánybíróság jogértelmezésével a népszavazás kezdeményezői is szembementek kampányukkal és érveikkel, melyek szerint itt a kormány által kivetett sarcról, kettős adóztatásról van szó, melynek fölszámolásával sokat spórolhat az állampolgár, a kieső bevételeket pedig a költ­ségvetés átcsoportosításával lehet pótolni. A kezdeményezők is úgy tudták tehát, hogy a népszavazás jelentős tételekről szól, és közvetlenül érinti a költségvetést, annak kiadási oldalával együtt. Nem hihették, hogy az Alkotmánybíróság által elnézett akciójuk összhangban van a köztársaság alkotmányával. Azt sem gondolhatták, hogy nem a kormányprogram lényeges elemeit érinti a népszavazás (amit szintén tilt az alkotmány), hiszen a népszavazásba bevont reformelemek elutasítását az egész kormányzati politika, irányvonal elutasításaként értelmezték. Ha az Alkotmánybíróság esetleg nem is volt tudatában annak, hogy alkotmánysértéshez asszisztál, a kezdeményezőknek tudniuk kellett, hogy vagy az ő érveik hamisak, vagy az Alkotmánybíróságéi.

Természetesen az alkotmányellenes népszavazás is érvényes, ha az Alkotmánybíróság átengedte, és a jogi következményeit nem is lehet megkérdőjelezni. De a politikai következtetések levonásánál mindenképp figyelembe kell venni, hogy irreális körülmények között irreális eredmény született. Ez még akkor is igaz, ha megengedjük (nem engedjük meg), hogy az alkotmány szövegét lehet úgy értelmezni, ahogy az Alkotmánybíróság tette. Ebben az esetben az alkotmánynak az a sajátossága teszi irreálissá az eredményt, hogy nem zárja ki a választópolgárok közvetlen anyagi érdekeltségére épülő népszavazást.

Állítólag valaminő aufklärista reformdiktatúra szenvedett volna most csúfos vereséget. Szerintem nem. Ami egy parlamentáris demokrácia törvényein belül történik, azt nem lehet diktatúrának minősíteni. De ezt a kérdést kicsit mélyebben kellene kiásni.

Mit gondoljunk arról, ha egy véleménykisebbség azt véli magáról, hogy okosabb, mint a nép, és jobban tudja, mi kell a népnek, mint a nép maga? Szerintem gondoljuk azt, hogy ezzel a vélelemmel nincs semmi baj. Ez természetes. Nemcsak természe­tes, általános is. Azokra is igaz, akik másokat szoktak ezzel vádolni. Ehhez nem kell liberálisnak, auf­kléristának, bolsevistának, elitistának és ajberhó­hemnek lenni. Mint láttuk, a Népszabadság telefont ra­ga­dó mezei olvasóitól Csermely Péterig bárki kerülhet ilyen pozícióba. Aki azt mondja, hogy ő ezt még soha nem gondolta magáról és a népről, az hazudik. Hiszen mindenkinek ezt kell gondolnia, aki volt már politikai kisebbségben, véleménykisebbség­ben. Márpedig mindenki volt, hiszen nem tudunk olyan világnézetről, politikai irányzatról, pártról, amely mindig többségben lett volna. Már csak azért sem, mert a parlamentáris demokrácia hívei is elég kicsi kisebbségben voltak még akár húsz évvel ezelőtt is. Az etnocentrikus-nacionalista kisebbség pedig, mely leghevesebben szokta gyalázni az általa népidegennek gondolt nézetek hordozóit, maga is attól szenved immáron sok évtizede, hogy a nép többsége nem tudja, milyennek is kell lennie, milyen is ő valójában, kiket szeret, mit gondol, mi az érdeke.

Az a tévhit terjedt el, hogy nem jó demokraták, hogy a diktatúra felé hajlanak azok, akik jobban vélik tudni, mi jó a népnek, mint a nép többsége. Ez éppúgy lehet így, mint másképp. Szoktak ezen az alapon diktatúrákat legitimálni, de demokratának sem lehet lenni más alapokon. Azért nyújt a demokrácia mindig lehetőséget arra, hogy kisebbségből többség legyen, mert fenntartja a lehetőséget, hogy a kisebbség tudja jobban. És éppen ezért nyújt lehetőséget arra is, hogy a kisebbségbe jutás ne járjon azonnal és automatikusan a végrehajtó hatalom elvesztésével. Ezért kapja a parlamenti többség a fölhatalmazást meghatározott időre és csomagban: mindenféle területre és intézkedésre. Ez a föltétele annak, hogy demokratikus keretek között megszülessenek azok a döntések, amelyek önmagukban soha nem kapnának többséget. Nagyon ritkán kapna többséget például az adóemelés és a közszolgáltatások visszafogása, és szinte bármikor az adócsökkentés és a közszolgáltatások kiterjesztése. Hiszen ezek külön-külön valóban a nép jobb létét szolgálják, csak egymással összefüggésben visznek csődbe.

Ha a meghatározott időt és csomagot népszavazásokkal szétbontják, fölborul az a finom egyensúly, ami a demokráciát működőképessé teszi. A Kálmán László ellenkérdéseivel kiegészített közvélemény-kutatás igazolta, hogy a potenciális többségi döntések inkonzisztensek, egymással összeférhetetlenek, együtt végrehajthatatlanok. A többség igent mond arra, hogy az önkormányzatok szabadon döntsenek az egészségügyi intézményeikről, és arra is, hogy ne működtethessék őket magáncégekkel, tehát ne dönthessenek róluk szabadon. A többség igent mond rá, hogy a föld azé lehessen, aki megműveli, és nemet mond arra, hogy a mezőgazdasági vállalatok megvehessék a földeket, amelyeket művelnek. És így tovább.

A demokrácia és a diktatúra híveit nem az különbözteti meg egymástól, hogy az egyik azt akarja tenni, ami szerinte jó a népnek, a másik meg azt, ami a nép szerint jó a népnek, hanem az, hogy a diktatúra híve a célt a hatalom megosztása és ellenőrzése fölé rendeli, a demokrata meg alá. A demokrata úgy gondolja, hogy a nép java és pillanatnyi többségi véleménye közötti különbségből, a nép javára való tevékenykedés ebből fakadó korlátozottságából kisebb kár és veszély származik, mint a hatalom ellenőrizhetetlenségéből. De ettől még ezzel a kárral és veszéllyel tisztában van, és nem gondolja, hogy annál jobb a demokráciának, minél erősebb ez a korlátozottság.

És persze nemcsak a kár és a veszély mértékéről van szó, hanem arról is, hogy a demokrácia, az emberi jogok rendszere nem instrumentális érték, hanem önérték, nem eszköz, hanem maga is cél (és maga is olyan cél, amelyet olykor – például népszerűtlen kisebbségek esetében – csak a többség rosszallása ellenére lehet elérni).

A demokráciában élő ember mindennapi élménye a racionális döntéshozatal demokratikus korlátozottságából fakadó frusztráció. A diktatúrában élő ember mindennapi élménye pedig a félelem, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a szegénység és a magasabb rációra hivatkozó irracionalitás.

Nem kell elitistának lenni ahhoz, hogy fölmérjük a választópolgárok döntési jogköre és kompetenciája közötti szakadékot. Távlatos döntésekhez olyan jövőhorizont, kompetencia, áttekintőképesség kell, amellyel a választópolgárok túlnyomó része nem rendelkezik. Ennek a problémának az átéléséhez azért nem kell felsőbbrendűségi érzés, ehhez nem kell lenézni a jónépet, mert ebben a tekintetben gyakor­latilag mindenki a jónép része. A közügyek iránt érdeklődő, érzékeny lélek önmagában, környeze­tében, bármily magasan képzett értelmiségi körökben is minduntalan inkompetenciából származó zavarral és bizonytalansággal találkozik. Kompetencia szempontjából nem az elit és a jónép, hanem az egyén és a komplex politikai intézmények (pártok, törvényhozó szervek, kormányzat) között van a lényeges különbség. Ez utóbbiak tudják előállítani az egyének számára a választékot. Éppen azért, mert sokféle kompetenciát egyesítenek, tartanak össze valamilyen rendszerben. Az „emberek”, a demagóg politikai színjátékok főhősei nem tudnak konzisztens és használható választ adni arra, mit óhajtanak. Politikai intézmények által előállított választékhoz tudnak viszonyulni, és így tudják állampolgári jogaikat gyakorolni.

Mint írtuk, nem indokolt olyan heves kormányzati önmarcangolás, amilyet hasonló eredmények indokolttá tennének, ha nem volnának irreálisak, és nem alkotmányos defektusból származnának. Azért az önmarcangolás indokolt, csak félő, hogy a kormánytöbbség rosszabbik része marcangolja szét a jobbat. Már csak azért is, mert a rosszabbik a nagyobb. Alighanem igaza van Tölgyessy Péternek abban, hogy „az MSZP szavazóinak csak mintegy harmada tekinthető modernizációpártinak, kétharmaduk igyekszik minél többet megőrizni a Kádár-rendszer vívmányaiból” (Népszabadság, 2008. március 13.). Eddig a kormánytöbbség moder­ni­zációs kisebbsége marcangolta a többséget, az SZDSZ kádáristázó népszavazási kampánya ezt a többséget egybemarcangolta az ellenzékkel, és a kor­mánypárti „állagvédők” most visszamarcangolnak. Azzal marcangolnak vissza, hogy a kormány veszettül előrerohant, követhetetlen tempót diktált, életidegen, radikális reformideákat kerget, egyszerre mindent felforgat, és messzire elszakad a fölkészületlen néptől. Le kell állni, meg kell nyugodni, ki kell használni a népboldogítás közvetlen, rövid távú lehetőségeit.

Némileg sarkítva, de csak egy kicsit igazságtalanul azt mondhatnánk, azzal vádolják a kormányt, amit nem tett, csak tennie kellett volna. S amit meg is tettek azokban az országokban, melyek olyan állapotban és olyan gyors fölzárkózásban vannak most, amilyenben Magyarországot szeretné látni a választópolgárok nagy többsége.

A kormánynak nem az a baja, hogy előrerohan, hanem az, hogy összevissza rohangál, és nem ér el sehova. Nem az a baja, hogy hajthatatlan és makacs, hanem az, hogy hajlítható és következetlen. Nem az a baja, hogy a mások szavára süketen megy a saját feje után, hanem az, hogy nem tudja, hol áll a feje. A kormánynak pontosan olyannak kellene lennie, amilyennek utálják, és akkor valószínűleg nem is utálnák annyira. Az eltökéltség erős verbális megjelenítése visszafogott és bizonytalan cselekvéssel párosul, és ez az elegy a bukás biztos receptje. A politikáé is, az ügyé is. Nem a reformista önhittség, hanem az önhitetlenség a kormány baja. A beígért és megnyitott reformkurzussal a kormányoldal nem volt önazonos. Képviselőinek többsége nem támogatóként, hanem beletörődőként viszonyult a reformokhoz.

De hogy lehetett volna másként? Hogy lehet kezelni a demokrácia föltételei mellett azt a helyzetet, amikor a nagy többség úgy akar eljutni egy általa kívánatosnak tartott állapotba, hogy az odáig vezető lépéseket nagy többséggel elutasítja? Egy kisebbség kisebbségének kell egy többségben többségre jutnia ahhoz, hogy eljussunk oda, ahová a nagy többség kívánkozik. Máskülönben nem lesz versenyképes, racionálisabban működő, felzárkózó, gazdagodó, az adósságcsapdából kimászó, a szegénység enyhítésére képes, stabil Magyarország.

Ennek a bűvészmutatványnak két fázisa van. Az elsőben hazudunk az ország állapotáról, kényszereiről, kisebb részben letagadjuk, nagyobb részben eltakarjuk, amit tenni kívánunk. Így szerzünk többséget annak ellenére, hogy valóságos programunkkal és addigi valóságos teljesítményünkkel kisebbségben maradnánk. A második fázisban a kisebbik kormánypárt országgyűlési nélkülözhetetlenségével zsarolja a nagyobbikat, a nagyobbik vezetője pedig személyes nélkülözhetetlenségével zsarolja a saját pártját, így kényszeríti annak többségét a modernizáló (Töl­gyessy szerint egyharmados) kisebbség mögé. Így jut a kisebbség kisebbsége a többségben többségre. De mire oda eljut, elveszti hitelét. És az eljutás sem stabil tény, hanem folyvást megkérdőjeleződik, minden szinten és minden pillanatban.

Az első fázis közismert következménye a pénzügyi, gazdasági és bizalmi válság, a válságkezelés, a megszorítás és a szerkezeti reformok összecsúszása, a mozgástér beszűkülése. A másodiké a reformok hatékonyságát leromboló kompromisszumkényszer, illetve – ezek elkerülése végett – a kész helyzeteket teremtő kamarillapolitizálás.

Ezekből a kényszerekből szinte minden levezethető, ami ebben a ciklusban eddig történt.

Az egészségügyi reformot a reform logikájával ellentétes lépéssel kellett kezdeni, a kapacitások központi szabályozásával és szűkítésével, ami a versenytér szűkítésével azonos. A verseny feltételeinek megteremtése előtt el kellett végezni, amit a versenyre kellett volna bízni. Ezért végig kellett vinni egy kórháztól kórházig, képviselőtől képviselőig, ágytól ágyig haladó naturális alkufolyamatot, mely teljesen irracionális eredményhez és káoszhoz vezetett. Az eredmény paradox módon a reform szükségességét igazolta, és a reform hitelét rombolta. A naturális alkufolyamat után jött a strukturális. Ebben azután valóban a kisebbség kisebbségének zsarolási potenciálja méretett meg, hiszen a több-biztosítós rendszer az MSZP rejtett programjában sem szerepelt, és az MSZP modernista harmada sem azonosult vele. Az alku eredménye olyan rendszer lett, amelyben senki sem hisz. A területi monopóliumot élvező, többségi állami tulajdonban lévő pénztárak rendszere az egyik oldalról nézve az elérhető legkevesebbel rosszabb, a másik oldalról nézve a legkevesebbel jobb a semminél.

Mindeközben elsorvad a belátható időtávban is legtakarékosabb, legcélszerűbb, leghumánusabb pénzköltési stratégia, amelyet a legszélesebb körű egyetértéssel lehetne követni. A szűrésre, megelőzésre, életmód-befolyásolásra, rehabilitációra fordított pénzek eddig is igen csekély aránya tovább csökken. A merev kapacitáskorlát egy sor területen a várakozók gyors egészségromlásához és kezelésük későbbi költségeinek megugrásához vezet.

Azokat a szemléletformáló elemeket, melyeket mégis sikerült beépíteni a rendszerbe, most lőtte ki a népszavazás.

A felsőoktatásban rövid távon pénzt hozó, merev, a képzési költségekre, a diploma értékére érzéketlen, a költségeket a megrendelői pozíció eléréséhez túl kis részben fedező tandíjrendszert vezettek be a jelentősebb mértékű, differenciált és utólag, a kereset függvényében fizetendő képzési hozzájárulás – illetve a kettő kombinációja – helyett. Bár a népszavazás után már tök mindegy.

A közoktatásban minden sorvad, ami a kormány által hangoztatott célok közelítéséhez kell. Minden, ami az integráló és differenciáló, személyre szervezett, a jövőképes tudásra és képességfejlesztésre összpontosító iskolához kell. Kellene mindenekelőtt a tanárnak több idő, több energia, több felkészülés, több tér a személyes foglalkozásra, több továbbképzés, több szakmai segítség. Ehhez képest az óraszám nő, mindenre kevesebb idő marad, amire több kellene. A kisegítő személyzet leépül, pedig egyébként is fölöttébb szerény volt. Az integráció, az osztálytermi hierarchia föloldása szempontjából legfontosabb elemek elsorvadnak, sokkal kevesebb pénzt lehet (legálisan) szedni és szerezni iskolán kívüli programokra, erdei iskolákra, gyermeküdültetésre. A tanárok továbbképzésére is egyre kevesebb jut. Az alternatív iskolahálózatok összeomlanak. Az új finanszírozási rendszer miatt nőnek az osztálylétszámok, megszűnnek a szakkörök, a tehetséggondozás elsikkad, az osztálybontás lehetőségei leszűkülnek, újra akkora csoportokban tanítanak nyelvet és számítástechnikát, amekkorákban bizonyítottan nem lehet. A racionális és az irracionális megszorítások összefolynak és megkülönböztethetetlenek.

Az érdemi adóreform lehetősége a vagyont terhelő adók, mindenekelőtt az ingatlanadó kilövésével megszűnt.

A feszes, szemléletváltó közszolgálati teljesítményértékelést lefojtotta a közegellenállás – Szeteyt elhárították.

A szociális rendszer reformjára, a nyomor újratermelését szűkítő, nagyobb szabású programok beindítására nincs remény, mert ehhez a középosztály kárára kellene átcsoportosítani pénzeket, erre pedig semmiféle hajlandóság nem mutatkozik. A kormánytöbbség éppenséggel a középosztály visszavásárlásának a lehetőségeit keresi, szűkebb politikai szempontból érthetően.

A köztisztasági csomag minden lényeges eleméhez ellenzéki hozzájárulás kell, az ellenzéknek viszont nem érdeke, hogy a kormánypártokat ki­emelje a közpiszokból. A főállású képviselőség gondolatát a kormánypárti polgármesterek zárt alakzatban letiporták.

A kisebbség kisebbsége úgy jutott hozzá a cselekvés lehetőségéhez, hogy közben javarészt elemésztette ezeket a lehetőségeket.

Sokáig vissza lehet tapogatni, mit, mikor, mennyire lehetett volna másképp tenni, hogy ez ne így legyen. Rengeteg részválaszunk, részítéletünk lehet, de az alapkérdésre, az alapdilemmára nincs válaszunk. Valamelyest őszinte modernizáló, racionalizáló, kapitalizáló programmal csak ellenzéki pozícióból lehetett eddig választást nyerni nálunk is és a hozzánk hasonló helyzetű országokban, és csak akkor, amikor az ellenzék előtt utat nyitott a rend, a gazdaság, az életszínvonal összeomlása. Nálunk utoljára 1994-ben volt ilyen helyzet. Ezek a helyzetek egyesítik az összeomlott status quo meghaladásában és visszaállításában reménykedő szavazókat. Ha tetszik, a modernistákat és a kádáristákat. Ez az egye­sítő erő azután megszűnik, a kedvező konstelláció kedvezőtlenre fordul, hatalomra kerülnek a parazita pártok, melyek élvezik a kedvezőbb gazdasági helyzet legitimáló erejét, és tagadják mindazt, aminek ez a kedvező helyzet köszönhető. Ez történt, illetve történik Szlovákiában, Lengyelországban, Magyar­orszá­gon. Arra nincs válasz, hogy lehet ebből a helyzetből visszajönni az újabb összeomlás előtt a demagógiához való csatlakozás, hazugság és morá­lisan vállalhatatlan eszközök nélkül.

És most itt állunk egy kormányzati ciklus közepén, mely vagy megtörik, vagy nem, de termékeny már biztosan nem lesz. Nem becsülöm le azt a megfontolást, hogy ami beindul, tiszta haszon; amennyivel közelebb jutunk a költségvetési egyensúlyhoz és az euróhoz, az is tiszta haszon; minél később kezdődik a visszarombolása annak is, ami felépült, annál jobb. Valóban annál jobb. Hozzáteszem: fölbecsülhetetlenül fontos, hogy mire országos parlamenti választások lesznek, a kormánypártoknak esélyük legyen a mandátumok több mint harmadának megszerzésére. Ezért az is lényeges, hogy ezek a választások ne legyenek túl közel. Az „új többségben” ugrásra készen állnak a Demokratában gyakorlatozó magyar putyinisták, akiket nehéz lesz visszatartani attól, hogy kétharmados többség birtokában lerakják egy orosz típusú, sajátos és szuverén, korlátozott „nemzeti demokrácia” alkotmányos alapjait.

Itt és most annyit lehet mondani, hogy még az a legjobb, ha a kormány húzza a belét, amíg és akivel tudja, megteszi, amit még lehet, és menti, ami menthető. Lehet, hogy ebben egy esetleges újabb őszi népszavazás nem gátolná, hanem segítené. Az OEP-ért nem fog elmenni szavazni, akinek csak a zsebe fáj, a második lefőzés ereje mindig gyengébb. Könnyen lehet, hogy egy nagy vereség utáni kis győzelem megajándékozza a kormányt a döntetlen látszatával.

Ami pedig a válasz nélkül maradt alapkérdést illeti. A választási győzelmek mögött összetett motiváció áll. Nyilván csak valamilyen szerencsés árukapcsolással lehet a történelmi szükségleteknek és lehetőségeknek megfelelni. 1994-ben és 2002-ben az a képzet kellett a győzelemhez, hogy az ellenzék képviseli a normalitást (ráadásul egyszerre nyugatos és kádári értelemben), az ellenzék képes nyugalmat teremteni, megvédeni a polgárokat az ideologikus agresszivitástól és az avítt életmód-diktátumoktól.

Ezek a negatív motivációk visszajöhetnek még, de ahhoz persze először a mostani ellenzéknek kell kormányoznia.

2002-ben valamennyien úgy éreztük, nem lehet annál nagyobb katasztrófa, mint ha az Orbán-kormány a nyakunkon marad. De lehet, hogy lett. Lehet, hogy előbb tartanánk, ha a válság elkerülése végett nem ígért volna rá Medgyessy Péter mindarra, ami a válság felé vezetett. Nem bíztunk eléggé azokban a szükségszerűségekben, amelyekre hivatkozni szoktunk. Lehet, hogy hagyni kellett volna megbukni azt az alternatívát, amely meggyőződésünk szerint nem létezik. Ha mégis létezik, tévedtünk. Ha nem, akkor sokkal kisebb morális tehertétellel, bűntudattal és sokkal több hitellel indulhattunk volna kifelé a zsákutcából. Egy második Orbán-ciklus sem vezethetett volna mélyebb válságba, mint amilyenbe Orbán nélkül csúsztunk bele, elsősorban azért, mert Orbán föltétlen legyőzésének vélt kötelezettsége minden egyéb szempontot maga alá rendelt.

Utólag éppoly könnyű okosnak lenni, mint amilyen haszontalan. A jövőre nézve marad a tanulság: Hosszabb távon nem nyerő stratégia mindig és föltétlenül győzelemre játszani.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges