Seres László

Nyomtatóbarát változat

Nem sok referendumról mondható el, hogy hárommillió szavazó akkor is elmegy és igent mond, ha az íven az áll: „Egyetért-e Ön azzal, hogy kiszera méra bávatag?”, ha egy­szer a Legnépszerűbb Párt Soha Nem Hazudó Minisz­ter­elnöke egy éve folyamatosan azt sulykolja be­léjük, hogy el kell menni, és igennel kell szavazni. Az ominózus vasárnapon pontosan ez történt, az íven szerepelhetett volna bárminek az eltörlése vagy támogatása, a szavazók fejében ott volt a nem is annyira hidden agenda, amit a népszavazás éjszakáján Horn Gábor mindenkinél plasztikusabban interpretált a képernyőn beszélő minisz­terelnök számára: „Nem azt mondták, Feri, hanem azt, hogy menj a picsába! Valljuk be!”

Két választás volt Magyarországon március 9-én. A szavazók egyszerre mondtak nemet az ön­gon­dos­kodásra is késztető piacgazdaságra – ezzel szoros össze­függésben mindennemű jövőbeni piaci reformra – és a demokratikus választásokra, ahogyan eddig ismertük. Bauer Tamásnál találóbban ezt nem is lehet kifejezni: „rettenetes fejlemény, ami történt.”

A magyar választók március 9-én egyrészt úgy nem akartak „kétszer fizetni a színházért” (Orbán Viktor), hogy valószínűleg nem tudták, már most is kétszer fizetnek a színházért, és azért kell co-payment az eü.-ben meg az oktatásban, mert nincs elég befizető és nincs elég pénz, másrészt tényleg el akarták küldeni Gyurcsányékat a picsába. Ez utóbbi üzenethez azonban a ténylegesen feltett három kérdésre adott tényleges válasz kicsit nagy árnak tűnik, és nem is elsősorban a három díj kieséséből keletkező uszkve 40 mil­liárdos kár miatt. A március 9-én keletkezett, mond­juk úgy, szemléletbeli kár lényegesen nagyobb, járulékos kárként pedig – a rendszerváltás óta először – rendkívül komoly csapás érte egész alkotmányos be­ren­dezkedésünket.

A vizitdíj és a tandíj káros, fölösleges, egyben je­len­téktelen összegszerűségével kampányoló Fidesz a népszavazás után azonnal váltott, és a vele valamiért szoros szimbiózisban működő orvosi kamarával együtt azzal jött elő, hogy káros és fölösleges, egyben jelentéktelen díjakat a költségvetésnek kell állnia, sőt, találtak azonnal céget is, a Szerencsejáték Zrt.-t, ame­ly­nek 41 milliárdnyi adóbefizetése szerintük tö­ké­le­tesen alkalmas az – éppen általuk okozott – bevételkiesés kompenzálására. A nagy állami befizető adója mint szabad préda remek példája az „oszt jó napot” jogfelfogásnak, ami akár előre is vetítheti, mi vár az országra a Fidesz 2010-es győzelme után: „legyen szíves, adja vissza” a repülőteret, az egészségpénztárat, bármit, amit egy kicsit is privatizáltunk, és amiről „bebizonyosodott”, hogy magán­tőke-alapon nem működik, vagy ha működik, nem örülünk neki.

Nem az ismert, népszerűtlen intézkedések elfogadásának módja volt problematikus: aki az állam­fő­höz hasonlóan még több „társadalmi egyeztetést”, még több hazug, korporatív konzultációt sürget egészségpénztár- vagy tandíjügyben, vagy aki Dávid Ibolyához hasonlóan megint új „szakértői” testületek bölcsességében bízik, az teljesen nyilvánvalóan nem ezen a bolygón él. Abba kell végre hagyni a „társadalmi párbeszéd” című össznemzeti giccset.

Felelős kormánynak nem az a dolga, hogy olyanokkal egyeztessen halaszthatatlan (rész)reformokról, akik elvből, meggyőződésből vagy csak érzelmi alapon elvetik a felvetések töredékét is. Egy felelős kormány munkaköri leírásában benne van, hogy ha kell, érdekeket kell sértenie, és ha kell, nagyon sokak érdekét sértenie kell. Gyurcsány Ferenc soha igazabbat nem beszélt, mint amikor a népszavazás után a parlamentben az MDF-nek válaszul közölte: nem újabb szakértői köröket kell futni: az emberek magát a „gyógymódot” nem akarják. (Hitelesség szempontból persze jobb lett volna, ha a 2006-os kampány üzenetei és a tényleges kormányzási „gyógymód” valamelyest köszönő viszonyban vannak.)

Akárhogy magyarázzák „polgári” oldalon, hogy a magántőke bizonyos feltételek mellett, pl. eü.-szolgáltatói oldalon nem ördögtől való (lásd éppen számos fideszes önkormányzat rendelői és kórházi magánosítási akcióját), meg hogy reformok kellenek, csak éppen „nem így”. Nem. Valójában az az elv győzött, hogy nem kellenek piaci reformok, marad az ingyenebéd és a „nem fizetünk kétszer” hazugsága, és ha valaki konkrét piaci reformígéretekkel vág neki parlamenti választásoknak – mint tette a lengyel Polgári Platform –, annak nálunk nem választási győ­zelem, hanem gigantikus bukta lesz a vége.

Hogy ennek mentális, kulturális, kádárista-nosztalgiázó vagy nagyon is cinikus, rövidlátó megélhetési okai vannak, szinte másodlagos. A mostani három igen után ősszel várható újabb igen (az Albert házaspár magánpénztár-ellenes kérdésére) végképp kilövi majd egy komolyabb egészségügyi reform, valamint a jövőben egy komolyabb, önrészfizetéssel is járó felsőoktatási reform esélyét. És még sok minden mást, pláne ha ősszel komoly lingvisztikai szakértők sikeresen egybemossák majd a „pénztár” és a „biztosító” (mindkettő létező magyar szó) jelentését.

Az emberek azt mondták, hogy a kapitalizmus menjen a picsába. Valljuk be.

Azon túlmenően azonban, hogy a magyar nép hosszú távú állami csöcsre (képzavar) rendezkedett be; hogy egy csapásra jelentős politikai und üzleti rizikófaktorrá váltunk; hogy „a befektetők azzal számolhatnak, hogy a támogatottság visszanyerése ér­de­­kében a kormány ismét költekezni kezd” (Lehman Brothers); hogy a döntés „Magyarország külföldi befektetőket vonzó képessége körül vet fel aggályokat” (Financial Times); hogy az egész cirkusz még húsz évig távol tarthatja az egészségügy lehetséges privatizátorait és modernizátorait; hogy ehhez a befektetői távolma­radáshoz Fidesz-vezetők hathatós fenyeg… nyomásgyakorlása is kellett; szóval mindezen túlmenően súlyos kár érte a rendszerváltott köztársaságot is, éspedig valószínűleg a legsúlyosabb, ami demokráciát érhet: a kormányzat de facto permanens utcai nyomás alatt tartható. Az AB minden szirszar kérdést nép­szavazásra alkalmasnak ítélhet meg, de úgy, hogy a döntés végrehajtására és értelmezési monopóliumának elfogadására is kötelezheti az OVB-t. Minden mehet, az is, ami költségvetési kérdés.

A kormányzat egy módon kerülheti ki a közvetlen demokrácia eme tobzódásának Svájcban is ismeretlen módját: ha berendezkedik arra, hogy „a nép” hangja vezérli minden döntésében. Ezt a népszavazás estéjén nyíltan ki is mondta Kövér László, aki Krizsó Szilvia azon kérdésére, nem béníthat-e meg ez a mód­szer egy majdani Fidesz-kormányt, nem szó szerint azt mondta, hogy hát úgy kell kormányozni, hogy erre ne legyen szükség. Tóth Károly (MSZP) is értette az új idők új szavait, a Magyar Nemzetben ő is arról beszélt, hogy a politikában „mindig a reali­tásokból kell kiindulni, és meg kell vizsgálni, mi fogadtatható el a társadalommal”. Mert ha valami nem fogadtatható el, akkor az nyilván rossz, és akkor nyilván nem szabad csinálni.

Népszerűség rulez – szó szerint. A népszavazás megcsúfolása hamarosan intézményesedhet, könynyen kiüresedhet a fékek és ellensúlyok eleddig mű­ködő rendszere. Az emberek azt is mondták, hogy a demokrácia menjen a picsába. Valljuk be.

A cikk megjelenését a Center for The New Europe (CNE) támogatta.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges