Neményi László, Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Egy évvel ezelőtt azzal a programmal indultál a pártelnökválasztáson, hogy eredményes és sikeres SZDSZ-t szeretnél, eredményes és sikeres politikus szeretnél lenni. Ehhez képest az SZDSZ ott van, ahol, te pedig a népszerűségi listákon torgyáni pozícióban vagy, és onnan nézel le az SZDSZ legfontosabb miniszterére, Hor­váth Ágnesre, mint egykoron Csurka Thür­merre.

No, ezt az interjút jól felvezettétek. De nézzük a konkrétumokat. Érdemes kiindulni a tavalyi elnökválasztási programból. Azt mondtam, hogy sikeres, eredményes SZDSZ-t szeretnék eredményes kormányzással, eredményes koalíciós kormányzással. És hitet tettem – mindannyian hitet tettünk, akik vezető pozícióért indultunk – amellett, hogy megőrzöm az SZDSZ alapvető karakterét. Magyarán nem terveztem populista irányváltást, amely rövid távon növelhette volna az SZDSZ népszerűségét. Egy reformprogram kellős közepén vagyunk, éppen túljutottunk a négy évre meghirdetett reformciklus aszketikus szakaszán. Tízmillió embert anyagilag hátrányosan érintő döntéseket hoztunk, és ezeknek az intézkedéseknek a pozitív hatásai még nem jelentkezhettek. Nem gondolom, hogy ennél lényegesen népszerűbbek lehetnénk. Horváth Ágnes Lissza­bon­ban részt vett egy konferencián, ahol kiderült, hogy azok az egészségügyi miniszterek, akik a saját országukban egészségügyi reformokat hajtanak végre, mindannyian a népszerűségi listák végén kullognak. Emellett Magyarországon a teljes politikai elit népszerűsége romlott az utóbbi években. Göncz Árpád még kétségbeesett, amikor a népszerűsége 80 százalék környékére süllyedt. Ma a legnépszerűbb politikusunk 50 százalék körül van. Horváth Ágnes 20 százalék alatt, én valamivel 20 százalék felett. Persze biztosan lehetne sokkal jobban csinálni, lehetne sokkal jobban kommunikálni. De attól mindenféleképpen óvnám az SZDSZ-t, hogy azt a következtetést vonja le, le kell állnunk a reformokkal. Ha adnék egy interjút a Népszabadságnak, amelyben azt nyilatkoznám, hogy most már a reformok konszolidációjának van itt az ideje, és gazdasági tartalékaink nagy részét szociális kiadásokra kell fordítanunk, akkor szinte biztos, hogy átmenetileg megugrana a népszerűségi indexem. De ez az SZDSZ számára vesztes politika lenne. Ennek a pártnak 1998 óta stabil a támogatottsága: akkor 333 ezer, 2002-ben 313 ezer, 2006-ban pedig 352 ezer polgár szavazott ránk. 2006-ban mi nem hazudtunk a választási kampányban: liberális fordulatot ígértünk az oktatásban, egészségügyben és az adóval kapcsolatban. Azt tesszük, amire mandátumot kaptunk a liberális választóktól. Az MSZP-vel ellentétben ezért tudtuk megőrizni a támogatottságunkat. Az SZDSZ népszerűsége lényegileg ugyanakkora, mint 2002 vagy 2006 elején. Ne higgyünk azoknak, akik az SZDSZ-t egy-két százalékos pártnak igyekeznek beállítani. Ez részükről tipikus wishful thinking.

Három dolog kell ahhoz, hogy az SZDSZ-t sikeres párttá tegyük. Az egyik a kormányzati munka. Négy éven keresztül csináljuk azt, amit a választóinknak ígértünk! 2005. december 3-án az SZDSZ Or­szá­gos Tanácsa elfogadta az SZDSZ választási programját. Ebben az áll, hogy az első két évben törekedjünk az egyensúly helyreállítására, a következő két évben pedig arassuk le a reformok gyümölcseit, illetve kapcsolódjunk be a nemzetközi adóversenybe. Ezen dolgozunk, amikor az egészségügyi reformot, a konvergenciaprogramot, illetve az adóreformot csináljuk. Másodszor nagyon fontos, hogy ne adjuk föl az SZDSZ alapvető ideológiai céljait és értékeit. Az SZDSZ legyen továbbra is a verseny pártja, a szolidaritás pártja, az esélyegyenlőség pártja, a demokratikus intézményrendszer védelmezője, mint ahogy volt a rendszerváltás óta mindvégig. A harmadik fontos dolog, hogy vidéken is erősítsünk. Minden egyes választókerületben találjuk meg azokat a választókat, akikhez szólni tudunk. Ezért kezdeményeztem változást: új, egyéni választókerületi rendszerre álltunk át. Ennek az a célja, hogy minden egyes településen megtaláljuk azt a politikust, akihez az SZDSZ-szavazók viszonyulni tudnak. 2009-ben és 2010-ben a nagy néppártokkal szembeni versenyt csak így – tudatosabb, tervezettebb helyi politikával és felkészült helyi liberális politikusokkal – fogjuk bírni.

Tavaly márciusban a Beszélőben azt mondtad, ha megválasztanak elnöknek, első dolgod lesz, hogy egy pártauditot csinálsz, hol hány csoport van, hány ember, kik működnek valójában, hogy néz ki az SZDSZ hálózata. Továbbá azt mondtad, hogy megpróbálsz egy racionálisan, üzemszerűen működő pártot csinálni az SZDSZ-ből. Mit mutatott ez az audit? Az üzemszerű működés hol tart?

Az SZDSZ olyan helyzetben van, mint az a cég, amely kis családi manufaktúrából közepes cég lett, de az alapítók nem alakították át profi működést biztosító szervezetté. Úgy gondoltam, meg kell találni azt a szervezeti formát, amely képes arra, hogy információt továbbítson, amely képes beemelni a politika fő sodrába a helyi kezdeményezéseket, és amely a politika fő sodrának kezdeményezéseit képes elvinni az összes párttaghoz. Megcsináltuk az auditot, az összes szervezetet felmértük. Ennek során Szász Domától Molnár Pistiig többen hatalmas munkát végeztek. Köszönet érte. Az utolsó számítógépig, nyomtatóig felmértük az irodáinkat, és az összes aktív csoportot. Közben a pártingatlanokról szóló törvény az elé a kényszer elé állított bennünket, hogy pártingatlan-audit is készüljön. Felszereltük az irodáinkat számítógépekkel, a szervezőink új, modern kommunikációs eszközöket kaptak. Már azért sokat kellett tenni, hogy egy hírlevelet vagy egy intranetet el tudjunk indítani. Az egész országban képessé kellett tenni magunkat olyan rendezvények szervezésére, amelyekkel egy országos népszavazási kampányt végig lehet csinálni. Ennek a főpróbája volt tavaly szeptemberben a liberális hét, amely sokkal jobban sikerült, mint reméltük. Országszerte több száz rendezvény, több tízezer látogató, több ezer kitöltött kérdőív. Mindazonáltal érdemben nem sikerült megváltoztatni az egyes csoportok összetételét. Vannak rendkívül elhagyatott szervezeteink a végeken, 4-5-6-8 taggal, akik igazából 10-12 éve inaktívak, és nagyjából csak akkor jönnek össze, amikor egy SZDSZ-es vezető odalátogat. Ezért kellett bevezetni az egyéni választókerületi rendszert.

Sok jó dolog történt, de ezekből kifelé kevés látszik. Több mint egy tucat szakpolitikai kabinetet állítottunk fel. Megtámogattuk a liberális klubok hálózatát pénzzel, szervezéssel, előadókkal, programmal. Október 23-án több százan emlékeztünk együtt a 301-es parcellában. A népszavazási kampányunk nyitányán majdnem 1500 ember vett részt, és arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy közülük ezren vidékről érkeztek. Tehát legalább aktív párttagjainkat meg tudjuk szólítani. 2008 első félévére nagyon fontos feladat, hogy megkezdjük az új belső képzéseket: a megyei szervezőktől az összes egyéni választókerületi képviselőig mindenki számára biztosítjuk, hogy kommunikációs, médiával és kampánytechnikákkal kapcsolatos ismeretekhez jusson. Meg szeretnénk ismertetni velük azt az új politikai stratégiát is, amelyet elnökségem első két hónapjában dolgoztunk ki.

Az országos hálózatban most kik vannak? A régi önkormányzati SZDSZ képviselői, akik kiestek az önkormányzati pozíciókból, vagy új emberek?

Nem jellemző, hogy az önkormányzati embereinket mentettük volna át. Akik korábban önkormányzati többségi pozícióban voltak, és kisebbségi pozícióba kerültek, továbbra is ott politizálnak önkormányzati szinten. A szervezetfejlesztés egyik eredménye, hogy elkezdtek bejönni a pártba a fiatalok. Egyelőre nem túl sokan, hiszen egy-kétszáz aktív fiatal megjelenésének közvetlen hatása még meglehetősen szerény. De örülök, hogy most már nemcsak azok a gazdaságpolitikusok ülnek ott a gazdaságpolitikai konzultációnál, akik régebben, hanem Ádám Zoltán is. Őt a gazdasági kabinetem vezetőjének, titkárának kértem föl. Az országos szervezést is olyan fiatalok csinálják, akik közül egyesek korábban tölthettek be önkormányzati pozíciókat, de jellemzőbb, hogy távolabbról szemlélték az SZDSZ-t.

Folytassuk a népszavazással. Mi lenne az az eredmény, amit nem tekintenél kudarcnak? Mi lenne az az eredmény, amit jónak tekintenél? Milyen kimenetel esetén hogyan tovább?

Sokkal szívesebben beszélek először az ambícióinkról. Az ambíciónk az, hogy egy nagyon világos ideológiát mutassunk be. Mi úgy gondoljuk, hogy a népszavazási kérdések a szocializmusról szólnak. A szocializmust álmodja vissza a Fidesz Magyarországra akkor, amikor ingyenesnek hazudja az egészségügyet meg az oktatást, amikor ezt a fajta „mindent az államtól kapsz” típusú hamis illúziót próbálja feltámasztani. Nagyon fontos, hogy az SZDSZ amellett, hogy megfogalmazza az egyértelmű válaszait a szakpolitikai kérdésekre, azt is elmondja, hogy van egy világos ideológiai célunk: nevezetesen az, hogy 18 évvel a rendszerváltás után ismét mondjunk nemet a szocializmusra. Az is nagyon fontos, hogy a kampányban beszéljünk a reformjaink értelméről. Hiszen az elmúlt másfél évben a legtöbb kritikát azzal kapcsolatban kaptuk, hogy csak mentünk előre, de sem a reform ideológiai keretét, sem pedig az egyes konkrét intézkedések kézzel fogható hozadékát és okait nem mutattuk be. A liberális párt és a szocialisták ambíciója a népszavazással kapcsolatban erőteljesen különbözik. Míg a szocialisták meg akarják úszni a népszavazást, és a távolmaradásra biz­tatnak, mi azt mondjuk: menj el március 9-én, és szavazz háromszor nemmel a szocializmusra. Ebből következik a stra­tégiánk is. Nekünk egy beleállós, belemenős, a Fi­deszt kihívó kampányt kell vezetnünk. Nekünk a liberális választókat kell megszólítanunk. Nekünk az a kötelezettségünk, és nekem mint pártelnöknek ebben az öthetes időszakban az a legfontosabb feladatom, hogy azt a 350 ezer embert szólítsuk meg, aki 2006-ban ránk szavazott. Az SZDSZ nekik akarja elmondani, hogy miért kell elmenni és nemmel szavazni.

Ha jól értem, akkor ez azt jelenti, hogy elégedett leszel, ha négyszázezernél több „nem” van. De ha meglesz a több mint kétmillió „igen”, vagyis a népszavazás eredményes lesz a Fidesz szempontjából, és a szavazatok 80 százaléka „igen” lesz, az szerintem katasztrofális eredmény lenne.

Az SZDSZ-nek van 386-ból 20 képviselője a parlamentben, hat és fél százaléknyian vagyunk. Kínnal, keservvel tudjuk megszerezni az 50 százalék plusz 1 fős támogatást a reformjainkhoz. Ha liberális fordulatot akarunk az egészségügyben, az oktatásban, a szociálpolitikában, a kultúrafinanszírozásban vagy az adórendszerben, akkor a 20 liberális voks mellé szükség van legalább 174 szocialista képviselő támogatására is. Nekünk nem lehet az az ambíciónk, hogy a 2,5 millió szocialista szavazót rávegyük arra, hogy menjenek el szavazni. Ugyanúgy nem ambicionálhatjuk azt sem, hogy a fideszes törzsszavazókat lebeszéljük a népszavazási részvételről. Nekünk egy célunk lehet: azokat megszólítani, akik képesek meghallani az SZDSZ érvelését, képesek végigülni azokat a vitákat, amelyeket ezekben a kérdésekben kezdeményezni szeretnénk. Nekik szeretnénk világosan elmondani, hogy miért kell nemmel szavazni. Persze az ország számára az lenne a legjobb, ha ilyen kérdésekről Magyarországon nem lehetne népszavazást tartani. A koalíció és a kormány számára pedig az lenne a legjobb, ha a Fidesz népszavazási kezdeményezése eredménytelen lenne.

A népszavazás jelentős részben az egészségügyről szól. Egy évvel ezelőtt a Beszélőnek adott interjúdban még korántsem voltál olyan kategorikus, mint ahogy az SZDSZ végigbrusztolta ezt a több pénztáros folyamatot a kompromisszumig. Azt mondtad, mindig az a kérdés, hogy egy versenypiac kialakításának hozadéka ellensúlyozza-e a versenypiac tökéletlenségéből származó hátrányokat. Ez alapján dönthető el, hogy a versenypiac létrehozása vagy a szabályozott monopolpiac fenntartása célszerűbb-e. Ehhez képest az SZDSZ teljes egyértelműséggel és határozottsággal menetelt Molnár Lajos nyomában, aki mindenképpen több biztosítót vagy több pénztárat akart, és mindenképpen az alapbiztosításban is. Volna egy kiegészítő kérdésem is. Amikor Molnár Lajos lemondott, akkor Erdős Attila volt a te személyi javaslatod, őt szeretted volna miniszternek. Csak az ügyvivő testület Horváth Ágnes mellett döntött. Hogy volt ez? Amikor Erdős Attila kifejezetten ellenzi a több-biztosítós rendszer ilyen körülmények közötti bevezetését.

Sajátos ez a kérdés, mert két dologgal nem szoktak vádolni. Az egyik az, hogy nem vagyok elég kategorikus, a másik pedig az, hogy nem állok ki eléggé az egészségügyi reformért. Azokban a hónapokban, amelyekbe egyébként beleesett Molnár Lajos lemondása, forrt ki ez a vita. Én arról beszéltem ebben az interjúban, hogy magam a verseny megteremtése mellett vagyok a biztosítási oldalon. De abban nem voltam biztos, hogy megvalósíható-e, hiszen az SZDSZ-en belül is volt érdemi vita. Béki Gabriella, az SZDSZ egyik fontos egészségpolitikusa inkább Orosz Éva regionális modelljét támogatta. Orosz Éva egyébként a szocialisták oldalán lépett föl. Tehát nem volt világos, hogy ez a csata megnyerhető-e egyáltalán, és azt továbbra is tartom, hogy egy privát monopóliumnál nincsen rosszabb. A fogalmazásom visszafogottsága annak volt köszönhető, hogy többen mondták nekem: János, az Isten szerelmére, ne legyél már annyira kategorikus, mert megakadályozhatod a megállapodást. Ami a miniszterjelölést illeti, ott a következő történt: Három napja voltam pártelnök, amikor Molnár Lajos lemondott. Ezt követően valóban volt egy olyan pillanat, amikor vissza lehetett volna fordulni. Több tanácsadóm azt mondta nekem, hogy itt van a történelmi lehetőség, hogy kiálljak az egészségügyi reform mögül, és átadjuk a szocialistáknak ezt a tárcát. Azt mondták, hogy kérjünk helyette egy másik tárcát, és akkor az egészségügyi átalakítások negatív ódiumát nem kell többet viselnünk. Én nem értettem ezzel egyet, és elkezdtem miniszterjelöltet keresni. Meghallgattam 14 embert. A rövid listára három ember került, Horváth Ágnes, Erdős Attila és egy harmadik jelölt, aki nem vállalta. Tehát két embert vittem az ügyvivő testület elé. Az ügyvivő testület nagy többséggel Horváth Ágnes mellett foglalt állást, mert úgy vélte, sokkal nagyobb előny Ági minisztériumi tapasztalata, mint amekkora hátrány abból fakad, hogy nem volt még kellő politikai tapasztalata. Egyébként Erdős Attilának sem volt elég politikai tapasztalata. Nem gondolom, hogy Erdős Attila reform- vagy több-biztosító-ellenes lett volna. Olvastam a publikációit, amelyekben azt mondta, hogy sokkal fontosabb az egészségügyi minőségbiztosítási rendszer bevezetése, mint az egészségügyi rendszer biztosítási oldalának a rendbetétele. Nyilván nagyon sok vitánk lett volna erről, bár én is azt hiszem, hogy a minőségi kritériumokat illetően is bőven van tennivaló. Szerintem Attila nem lett volna rossz választás. Ma már azonban tudom, hogy Ági sokkal jobb választás volt, az ügyvivő testület bölcsen döntött.

Január 20-án a Klub Rádióban, a Beszélő által szervezett műsorban Erdős Attilával és Bauer Tamással beszélgettünk. Erdős Attila elmondta, hogy miért nem azt kellene csinálni, amit egy éve csinálnak az egészségügyben. És hogy miért nem kellene az OEP-ről mint egységről lemondani. Bauer Tamás pedig veled ellentétben azt magyarázta, hogy miért lesz abból óriási baj, ha a több-biztosítós rendszer úgy marad, abban a kompromisszumos állapotban, ahogy most van. Hogy abból területi monopóliumok lesznek, abból nem lesz verseny.

Az az érdekes, hogy két álláspont között pingpon­gozunk. Az egyik, hogy jó-e egyáltalán, hogy van verseny, a másik meg, hogy miért nincs nagyobb verseny. Nyilván minden modell, amelyet kompromisszumok kötésével érlelünk ki, mindig két egymástól 180 fokkal eltérő irányból kap majd kritikát. Mert Bauer Tamás, Csillag István és Bokros Lajos mindig több versenyt és kevesebb állami beavatkozást fognak preferálni, míg a szocialista partnereink többet szeretnének. Szerintem is több verseny, kevesebb állam kéne. Nem lehetett megcsinálni. Ismétlem: a választók 20 és nem 200 liberális képviselőt juttattak a parlamentbe. A kérdés egyszerű volt: felejtsük el, mit ígértünk 2006-ban a liberális választóknak? Ne csináljunk semmit, és adjuk vissza a tárcát Kökény Mihálynak, Schwarz Tibornak, Vojnik Máriának vagy éppen Rácz Jenőnek, hogy az ő koncepciójuknak megfelelően történjen a váltás, ha egyáltalán történik? Vagy pedig menjünk el egy piacosító irányba. Utóbbi utat követtük, és ma nekem úgy tűnik, hogy ez inkább sikeresnek néz ki, inkább eredményesnek, inkább eredményekkel kecsegtetőnek néz ki, mintsem kudarcosnak.

Egy évvel ezelőtt azt mondtad Mink Andrásnak, hogy a közélet tisztasága olyan kérdés, amelyben szeretnél nagyon határozottan fogalmazni. Azt mondtad, ez nem egyszerűen markáns eleme a programodnak, hanem meghatározó abból a szempontból, hogy hosszú távon részese leszel-e a politikai életnek. Azt mondtad, számodra több mint lelkiismereti kérdés a kampány- és pártfinanszírozás rendbetétele. Mi történt ebben a kérdésben?

Ha ennél még patetikusabban fogalmaztam volna, az sem lett volna túlzás. A korrupció az államnál kezdődik, és a pártoknál végződik. Nagyon erős morális kockázat van a létező gyakorlatban. Más úgy mutyizni, ha pártfinanszírozási szükségletekre lehet hivatkozni. Ha ez megszűnik, ciki lesz lopni, vagy legalábbis elfogadhatatlanabb.

Hogy mit csináltunk eddig? Tavaly júniusban tízpontos programot raktunk le a koalíciós partnerrel közösen az asztalra. Fodor Gáborral együtt állítottuk össze ezt a tervet, aztán megállapodtunk a szocialistákkal. A lényege az, hogy a választás évében a pártok kapjanak háromszor nagyobb költségvetési támogatást, legyen korlátozva a kampány időtartama, legyen külön kampányszámla, a számvevőszék kapjon megfelelő ellenőrzési jogosítványt, meghatároztuk, hogy kitől lehet adományt elfogadni, és azt hogyan kell elkönyvelni. Orbán az utolsó pillanatban táncolt ki, előjött azzal a, valljuk meg, politikailag zseniális ötlettel, hogy költsünk kevesebbet, vagy ne költsünk egyáltalán semmit kampányra. Ez persze álságos, hiszen milliárdokat költenek, de kommunikációs szem­pontból nehezen támadható álláspont. Né­zzé­tek csak meg a népszavazási kampányukat, amely nem mellesleg már másfél éve tart. Ezért itt meg is feneklett a dolog tavaly kora ősszel. De most megint látszik egy ötpárti megegyezés lehetősége. A Fidesz a tíz pontunk mellé tett két másikat. Az egyik az, hogy a kormány maga sem országgyűlési, sem európai parlamenti, sem önkormányzati, sem népszavazási kampányban nem vehet részt, hiszen akkor nyilvánvalóan nem egyenlő a verseny, a kormánynak sok adófizetői pénze van. A másik pedig az, hogy a kampányidőszakban a médiakiadásokat a teljes kampányköltség legföljebb egyharmadában limitáljuk. Ezt pedig azért akarják, mert míg a baloldal a médiában jó, a liberálisok is a médiakampányokban jók, a jobboldal mozgósításban jó. Tekintettel arra, hogy ennek a két feltételnek az elfogadása elengedhetetlen a pártfinanszírozási törvény megszületéséhez, azt javasoltuk a szocialistáknak, hogy mind a kettőt fogadjuk el. Megtörtént, tehát érdemi esély van arra, hogy lesz új pártfinanszírozási törvény.

Egyelőre az a helyzet, hogy a Fidesz mindenféle hatóságokhoz fordul azzal a panasszal, hogy a kormány kampányol.

Ugyanez a Fidesz másfél évig azt mondta, hogy nem magyaráztuk el a reformprogramunkat, és tegyük már meg. Én azt mondom, hogy a kormány minél inkább fogja vissza magát. De csak azért, mert népszavazási kampány van, a kormány nem állhat le mindenféle kommunikációval. Az Új Magyarország kampány, beleértve a kis tévéklipeket, hamarabb elindult, mint a népszavazási kampány. Nonszensz azt követelni, hogy ezzel most álljunk le.

Tényleg azon múlik, hogy mit csinál ebben a néhány hétben a kormány. Az előző, a kettős állampolgárság ügyében tartott népszavazás előtt a kormány kampányolt.

Direkt kampányt nem folytat a kormány. De az nem megy, hogy egy miniszter nem válaszolhat a Fidesz szidalmaira egy interjúban, mert kampány van.

Ez a kérdés kilóg a beszélgetés fő sodrából, de fontos. A Laborcz-ügyről van szó. Az SZDSZ képviselője tartózkodott az illetékes bizottságban, ami elég volt ahhoz, hogy a bizottság ne javasolja Laborczot. De aztán a miniszterelnök saját hatáskörében mégiscsak kinevezte. Vi­tat­hatatlannak látszik, hogy ez a személyi döntés ártott az országnak, kínos az országnak, bizalmatlanságot szül a NATO-ban. Nincs az SZDSZ-nek ebben az ügyben további teendője?

Gulyás József volt a tagja ennek a bizottságnak, ő tudna nagyon sokat mesélni ezzel kapcsolatos küzdelmeinkről. Koalíciós partnerként igényeltük az előzetes konzultációt a kormányfőtől, ezt azonban nem feltétlenül kaptuk meg. Amikor értesültünk a kinevezendő főigazgató személyéről, mi mást nem tudtunk, csak azt, ami egyidejűleg jelent meg a sajtóban. A sajtóértesülések szerint az illető főigazgató előéletével, tanulmányaival kapcsolatban érdemi kifogások merültek fel különféle NATO-kapcsolatokban és egyéb nemzetközi kapcsolatainkban. Igyekeztünk ellenőrizni, hogy tényleg vannak-e ilyenek, de a kormányfő, immár hivatalos koalíciós fórumon, kijelentette, hogy hivatalosan ilyen félelmek nem fogalmazódtak meg. Mit tehettünk volna? Ez a kinevezés ugyanúgy a szocialisták felelőssége, ahogy az egészségügyi miniszter, a környezetvédelmi mi­niszter és a gazdasági miniszter kinevezése a miénk. Olyan bizonyíték nem volt a kezünkben, amely jogilag megtámadhatóvá tette volna a kinevezést. Ezért hosszas belső tanácskozások után Gulyás Józseffel együtt úgy döntöttünk, hogy tartózkodni fog a bizottságban, amivel jelezzük távolságtartásunkat is, meg azt is, hogy ez a szocialisták felelőssége.

De eszkalálódik a helyzet. Ezek a bizonyos NATO- és szövetségesi körök világlapoknak szivárogtatták ki elégedetlenségüket.

Eszkalálódik vagy eszkalálják? A Hírtévé minden nap öt ilyen történetet lő föl, csak azok nem kapnak ekkora nemzetközi figyelmet. Elképzelhető, hogy a Pentagonnak saját magától jutott ez eszébe? Nem képzelhető el. Konkrétan ismerjük azokat az információs láncolatokat, amelyeken keresztül egyesek tesznek róla, hogy Magyarország ilyen ügyei, ilyen vitái jelenjenek meg a nemzetközi nyilvánosság előtt. Nem ez az első eset, amikor a fideszes vezetők azon fáradoznak, hogy belpolitikai érdekeik miatt lejárassák az országot, a kormányt a nemzetközi közvélemény előtt.

A gazdaság nincs jó állapotban. A számok alakulnak, ahogy alakulnak, a hiány viszonylag jól, el­len­ben az infláció nem, a növekedési adatok nem. Nagyon sokan kételkednek abban, hogy ebből a növekedési gödörből ki lehet jönni. Valamit csinálni kell. Szó volt adóreformról, ami most már csak kisebb strukturális átalakítás, de az is késik. Hallani olyan háttérinformációkat, hogy ezek az adóváltozások is inkább a kormány népszerűségét próbálják emelni, a személyi jövedelemadót csökkentenék, ahelyett hogy a versenyképességet javítanák, a vállalatok helyzetét javítanák.

A magyar gazdaság ma olyan kockázatokkal néz szembe, amilyenekkel korábban nem, vagy nem ilyen mértékben kellett megküzdenie. Külső kockázatokról beszélünk: lassul a világpiaci növekedés, világszerte felpörög az infláció, részben a növekvő üzemanyag- és energiaáraknak, illetve a mezőgazdasági áraknak köszönhetően. Hagyományos felvevőpiacaink is lassulnak. Emellett nagyon sok olyan esemény jön közbe, mint például az amerikai hitelpiaci válság, amelynek az európai hatásai ma még nem is jósolhatók meg teljes egészében. Van regionális kihívás is. A velünk versenyző országok nálunk 5-6-8-10 százalékkal alacsonyabb adóelvonás mellett dolgoznak. Ami a belső helyzetet illeti, igaz az, hogy az elmúlt két évben egy beavatkozás nélküli, imaginárius 11 százalékról öt és fél százalékra vittük le a költségvetés hiányát, ami nagy teljesítmény. Még nagyobb teljesítmény lesz, ha tovább, 2009-ig akár masszívan 3 százalék alá tud csökkenni. De van néhány probléma. Az egyik az, hogy eközben az infláció 8 százalékos. A másik, hogy a gazdasági növekedés alig haladja meg a másfél százalékot. Olyasmi történt, mintha a gazdaságot betettük volna egy hűtőszekrénybe, ami ugyan lehűti a deficitet, de lehűti a gazdasági növekedést is, eltántorítja a beruházókat, nem jön ide a külföldi tőke. Emiatt máshol, Csehországban, Szlo­vá­kiában, Romániában teremtenek munkahelyet azok, akik Kelet-Közép-Európában fektetnek be. Ez nagyon komoly, közvetlen kockázat, mert azt látjuk, hogy míg 2005-ben, de még 2006-ban is, a befektetők bizalma töretlen volt, addig most kivárnak. Tehát érdemi külső és belső kockázatokkal nézünk szembe. Ráadásul vannak politikai kockázatok is. Nem mindegy, hogy mit kezdünk a költségvetésben teremthető százmilliárdos nagyságrendű mozgástérrel. Lehet adót csökkenteni vagy több szolgáltatást nyújtani, esetleg növelni az állami tisztségviselők létszámát. Ha azok a politikai reflexek lépnek működésbe, amelyek az elmúlt 18 évben a választásokhoz közeledve mindig, akkor ezt a mozgásteret megint többlet állami szolgáltatásokkal, a képzelt szociális felelősségnek való megfelelési kényszer szülte intézkedésekkel fogjuk kitölteni. Vagy pedig csökkentjük az adókat. Mi azt akarjuk, hogy csökkentsük az adókat, hogy felpöröghessen a gazdaság, hogy több munkahely keletkezhessen, hogy növekedhessen a verseny, hogy jöjjenek a beruházók, jöjjön a tőke, az itt lévő pedig ne menjen el. Ehhez pedig igazi liberális gazdaságpolitikai fordulatra van szükség. Fel kell tárnunk a tartalékokat, és ezek meghatározó részét gyors és érdemi adócsökkentésre kell fordítanunk.

A koalícióban a legnagyobb vita a mozgástér kérdésében van. Veres János 200 milliárd forintról beszél, és ennek a felét gondolja adócsökkentésre fordítani, másik felét nem tudom, hogy mire szeretné fordítani. Én ma ennél lényegesen nagyobb mozgásteret látok. Közgazdászainkkal arra törekszünk, hogy letehessünk egy olyan programot a kormány asztalára, amely bemutatja a mozgásteret. Kife­je­zet­ten visszafogottságra törekszünk. Ha nem ezt tennénk, akkor én már 500-600 milliárdnál lényegesen magasabb számot mondanék, mert belekalkulálnék olyan lehetőségeket, amelyeknek valószínűleg tényleg nincsen politikai realitásuk. Mert a 13. havi nyugdíj kérdését vagy a szociális ellátórendszer lényeges elemeinek kérdését a szocialista frakcióban nem lehet felvetni. Nézzük tehát meg, hogy mi reális. Az tény, hogy több adót szedünk be, mint ami ahhoz kell, hogy a deficitcélt elérjük. De ezen túl is van mozgástér. Tavaly novemberben kiálltunk a költségvetési vitában amellett, hogy 70 milliárd forintot spóroljunk meg az állami intézmények kiadásaiból, és ezt költsük a középjövedelmek adójának csökkentésére. 22 milliárd Ft megtakarítással távoztunk a tárgyalóasztaltól nagy nehezen. A teljes szocialista frakció és a teljes média ránk támadt. Azt mondták, veszélyeztetjük a konvergenciaprogramot, veszélyeztetjük az abban foglalt deficitcélokat. Két hét múlva a pénzügyminiszter kiállt, és bejelentette, hogy több mint 300 milliárd forinttal túlteljesült a bevétel. Kiderült, hogy a liberálisok adócsökkentési programja sokszorosan finanszírozható lett volna. De nem lehetett megcsinálni, mert a fiskális rugalmatlanság 2007. novemberben még megakadályozta. Most vissza fogjuk tenni az asztalra a javaslatunkat. Nincsen alternatívája annak, hogy valami komoly történjen az adórendszerben. Ehhez képest csak harmadlagos kérdés, hogy milyen adóstruktúrában állapodunk meg, hogy valóban elsősorban a személyi jövedelemadóra vagy a járulékokra koncentrálunk-e, hogy a helyi iparűzési adót csökkentjük-e, vagy a munkáltatói járulékot. Szeretném ezt a pártot a következő néhány hétben e program mögé állítani. Szeretném, hogyha a Szabad Demokraták Szövet­sége az a párt lenne, amelyik megérti a koalíciónak ezt a felelősségét. Szeretném, ha a Szabad Demok­raták Szövetsége kitartana a mellett a program mellett, amely kisebb államot, kisebb adót, nagyobb növekedést, szabadabb piacot, kevesebb beavatkozást hirdet.

Köszönjük a beszélgetést.

2008. február 6-án a Beszélő estjén, a Gödör Klubban elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

• Beszélő-beszélgetés

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges