Seres László

Nyomtatóbarát változat

Valószínűleg őrült ez az ember. Nem normális. Ki ír már olyat, hogy nemcsak gazdaságilag tartja hatékonyabbnak a kapitalizmust minden más rendszernél, de jobbnak, erkölcsösebbnek is? Miért vallja be, hogy a kapitalizmus alapja az egyén racionális önérvényesítése, az „egoista erkölcsi kód”, hogy aztán határozottan kijelentse: éppen ez benne a legjobb? Miért gondolja ez az alak, hogy nemcsak elviselni kellene a szabad piacra alapuló szabad társadalmat, de szeretni is – amikor mindenki tudja, hogy kapitalizmus = szabadrablás, kizsákmányolás, ökológiai kártevés, McWorld, egyenlőtlenség? De tényleg, mi baja az egyenlőséggel? Mit véd a kapitalizmuson?

Az a tény, hogy az illető könyvet írt a kapitalista gazdaság, filozófia és morál megvédéséről, nyílt hirdetéséről, szülőhazájában, az állítólag ultraliberális Amerikában is olyanynyira eseményszámba megy (ez itt az irónia helye), hogy néhány marginális free-market, libertárius lap kivételével gyakorlatilag nulla visszhangja lesz a mainstream akadémiai értelmiség lapjaiban: a New York Review of Booksban, a New Yorkerben, a Nationben. A nagy napilapokról nem is szólva. Ha pedig valahol megemlítik, a szokásos denunciáló technikák valamelyikét alkalmazzák majd: a) szélsőjobboldalinak, b) elavultnak, c) szociálisan érzéketlennek, ergo: megvitatásra érdemtelennek nevezik – és a baj az, hogy ezeknél csúnyábbat, politikailag inkorrektebbet már nemcsak EUrópában, de Amerikában sem lehet valakiről mondani.

Andrew Bernstein filozófusról, a Harvard, a Yale, a Stanford és a West Point katonai akadémia volt és jelenlegi oktatójáról van szó, akinek új kötete (The Capitalist Manifesto. University Press of America, 2005) valószínűleg az egyik legkomolyabb kihívás a Zeitgeisttal szemben. Még akkor is, ha a Zeitgeist nem tud erről. Az uralkodó korszellem ugyanis még nem teljesen antikapitalista ugyan, de már nincs tőle távol, és olyan jelenségek jellemzik, mint az ökoszociális piacgazdaság, a kultúra állami támogatása, Bono, Hugo Chávez, a népi baloldal, a Live8, Jose Bové, az áfakommandó, Szárszó, a fogyasztás gúnyos lenézése. A kapitalizmus szót támogatói nem használják, vagy ha igen, akkor azzal a bizonyos bűntudatos pirulással, amellyel az ember Playboyt kér a sarki újságosnál.

A kapitalizmus, amely „emberek százmillióinak biztosítja a szólás, a vallás, az intellektuális kifejezés, a gyülekezés, a választás szabadságát” (Bernstein), mára az utolsó opció lett, az, amit akkor veszünk elő, ha már nincs pénz Svédországot játszani. Márpedig általában nincs pénz. Ilyenkor jön elő, hogy „reformok” kellenek. Ilyenkor gerjednek a lapokban a viták a nyugdíj- és az egészségügyi rendszer „átalakításáról”, arról, hogy nem várhatunk mindent az államtól. Ám a (részbeni) privatizáció szószólói félszívvel, mentegetőzve, a szabadversenyes kapitalizmus erkölcsi fölényéről mélyen hallgatva, egyszerű gazdasági okokból sürgetik a szükséges piaci reformokat. Az erkölcsi fölényről ugyanis még ők sincsenek meggyőződve – írja Bernstein, hosszan érvelve amellett, hogy egy szabad társadalomban a piac és annak morális alapja elválaszthatatlan egymástól.

„A kapitalizmus védjegye a joguralom, amely védi a magántulajdont, óvja a befektetéseket, és betartatja a szerződéseket. A kapitalizmus azon az erkölcsi elven alapul, hogy az egyéneknek elidegeníthetetlen jogaik vannak, és a kormányok kizárólag azért léteznek, hogy ezeket a jogokat megvédelmezzék. A kapitalizmus azért várja el a kormányzati hatalom minimalizálását, hogy maximalizálja az egyén szabadságát” – állapítja meg a Kapitalista Kiáltvány szerzője, hogy aztán hosszan kifejtse: az egyéni kreativitás, akaraterő és önérvényesítés kizárólag ilyen körülmények között virágozhat. Ez az a társadalom, amely nem az altruizmusra, nem a „gazdasági egyenlőségre”, hanem az emberi agyra, az egyén értelmére, racionális egoizmusára alapul. Ezért működik. És ezért szabad.

Nehéz Bernsteinnek Amerikában? Akkor mit szólna itthon? Találna-e még kiadót a kötetre, és ha igen, hány példányban kelne el? A rendszerváltás környékén és azután még megjelent Magyarországon free-market irodalom: három Hayek, két Friedman, egy Ayn Rand – ennyi. Nevezett szerzők rajongójaként nem is akarom tudni, hány példányban keltek el ezek a könyvek egy olyan országban, ahol mára szépen kikristályosodott a Nagy Népi Konszenzus: a Kádár nélküli kádárizmus elvárása.

Lapzártakor a jónép két olyan nagy pártot erősít potenciális szavazataival, amelyek a munka-otthon-biztonság jelszavával, a limitált privatizációval, mindenféle „reform” elvetésével, az állami atyáskodás Pepsi-feelingjével indulnak a versenybe. A „konzervatív” ellenzék vezetője ezt még megspékelné kis visszaállamosítással, és kétharmados „nemzeti vagyonszerződést” kötne arról, hogy mi tartsunk el úgy tíz, privát alapon is működtethető céget, ill. ágazatot, merthogy „stratégiailag fontosak”. Lapzártakor ez az, ami normális ebben az országban, nem Andrew Bernstein.

(A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.)

• Libero

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges