Skip to main content

Szebb jövőt!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ádám Zoltán

Szebb jövőt, kiáltotta egy részeg női hang, és végigdülöngélt a két sor piszoárral szemben álló, árpádsávos-dzsekis férfisorfal között. A vécéajtót próbálta kinyitni, hátán Nagy-Magyarország-térkép.

– Itt egy szabad – mondtam neki, látva, hogy nem boldogul.

– A kijáratot keresem – válaszolta.

– Az erre van – mutattam az utat.

– Bejöttem ide, annyian voltak kinn – magyarázta.

Kinn a Beszélő rendezvénye zajlott a budapesti Gödör Klubban, 2010. március 15-én. Annyian azért nem voltak, de egy negyven-ötvenfős közönség az erős belvárosi szélsőjobboldali jelenlét dacára most is összejött.

A Jobbik hívei, dicséretükre legyen mondva, túlnyomórészt megkíméltek a részvételüktől. Be-betévedtek, némelyikük érdeklődéssel hallgatta egy darabig a liberális politika jövőjéről szóló eszmecserét, evett-ivott, majd csendben távozott. Egy nem különösebben fenyegető megjelenésű árpádsávos-sálas fiatalember a nézőtér mellett állva figyelte az eseményeket.

Hellyel kínáltam, de udvariasan visszautasította: – Mindjárt megyünk – felelte, majd csakugyan csendben távozott. Egy lány azért bekiabált egy „Szebb jövőt!” a színpadon beszélő Bauer Tamásnak, de aztán ő is elhagyta a termet a barátjával az oldalán.

Ez nagyjából így megy, évről évre: viseljük egymást. Mi őket, ők minket, évente egyszer legalábbis. A bejárat mindenki előtt nyitva, a vécéből kivezető utat a körülmények kedvezőtlen alakulása esetén nehéz megtalálni.


Aznap egy órakor Demszky Gábor utolsó március 15-i főpolgármesteri beszédét mondta el a Petőfi-szobornál. Húsz éven át járt ide beszédet mondani, a polgári forradalmi hagyomány megszületésének ünnepén. Ereje teljében sokezres, néha talán több tízezres közönség is meghallgatta itt a főpolgármestert; a választási évek márciusi beszédei pedig fontos liberális kampányeseménynek számítottak.

A téren most néhány száz ember áll, rendőrök által védett kordonok között. A kordonokon túl valamivel többen, biztonságos távolba szorítva. Maroknyi liberális, hatósági védelem alatt. A főpolgármester a Jobbik térnyerésétől óv, és a szélsőjobb elleni összefogásra szólítja fel a mérsékelt bal- és jobboldali erőket. Szavait a szobor előtt állók is szánakozva hallgatják: Hagyóról és Mesterházyról nem esik szó, de a szellemük belengi a teret, Demszky pedig nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben, hogy bárkit bármire felszólítson. Előttünk húsz év liberális politikai jelenléte foszlik semmivé éppen. A beszéd végén még egyszer, utoljára megtapsoljuk Demszkyt, és visszatérünk a kordonon kívüli szabadság világába: a jobboldali Budapestre.


A Medián júliusi közvélemény-kutatása szerint Demszky tökutolsó a politikusok népszerűségi rangsorában (lásd HVG, július 17.), 7%-os támogatottságánál alacsonyabbat ritkán látni a Medián húszas listáján. A főpolgármester, miként a magyar liberalizmus egésze, végletesen amortizálódott. Hogy az őszi önkormányzati választáson ki szerzi meg a liberális szavazatokat, még nem tudni. De az SZDSZ-szel és személy szerint Demszkyvel való kontinuitás képzete mindenesetre kevés segítséget nyújt majd ebben, bárki próbálkozzon is vele.

Mi történt? Miért alakult így? Hogyan válhatott ilyen megalázóvá a kudarc? Orbán Viktornak és Schiffer Andrásnak minden bizonnyal igaza van abban, hogy 2010 tavaszán a magyar választók elutasították a rendszerváltás utáni két évtized sok tekintetben korrupt és amorális, modernizációs szempontból a várakozásokat messze alulteljesítő, de mégiscsak liberális demokráciáját. Az alulteljesítő liberális-demokratikus kormányzás társadalmi legitimációjának aláásásában az inkonzisztens vágy­álmaikba feledkezett liberálisok is jelentős szerepet játszottak: irracionális reformköveteléseik politikailag megoldhatatlan helyzet elé állították a baloldali kormányt, és növelték a költségvetési stabilizációs kényszer és a 2008 őszén beköszöntött világgazdasági válság közepette amúgy sem csekély sikertelenségérzetet.

A választópolgár pedig levonta a következtetést, hogy ha az esélyegyenlőség és a piaci verseny úgyis csak írott malaszt, mert a valóságban működésképtelenek a rájuk alapozott társadalmi intézmények, jöjjenek inkább a realitásokkal szembenéző, valóságközelibb intézményi mechanizmusok. Ha a liberális demokrácia állama képtelen racionális keretek közé terelni a „nagy elosztórendszerek” működését, elfogadható szintre emelni a közbiztonság érzetét, és fenntartani az eltérő kulturális hátterű etnikai csoportok közötti békét, jöjjenek a tekintélyelvű megoldások. Ha az állam képtelen biztosítani a piaci verseny tisztességét, és alacsonyan tartani a versenyben való részvétel korlátait, a piaci szabályozás pedig nem képes érvényesíteni a társadalmi jólét szempontjait, akkor inkább hagyjuk a fenébe az egész piacot: korábban is megvoltunk nélküle, megleszünk ezután is.

2010 tavaszán antiliberális fordulat zajlott le Magyarországon, és zajlik azóta is. Nincs ebben semmi drámaian meglepő, még ha a következmények meglehetősen drámaiak is. A sikertelen politika helyét átveszik a sikeresebbnek ígérkező alternatívák, miközben felszámolódnak a liberális demokrácia intézményi alapjai. Igaz, a bevezetni rendelt megoldások nagy része jó eséllyel szintén sikertelennek bizonyul majd, mivel inkompatibilis annak a tágabb európai és globális intézményi berendezkedésnek az alapjaival, amelynek keretei közé az elmúlt húsz évben Magyarország többé-kevésbé beilleszkedett. Ez azonban már egy következő csalódás-történet része lesz.


Nem hiszem, hogy a magyar liberálisok kudarcában kizárólag személyes tényezők és a főszereplők hibái játszottak szerepet. A liberális csúcspolitika egyre kényszeresebben kergette az egymással inkompatibilis és/vagy politikailag megvalósíthatatlan vágyálmait, mint a marginalizálódott társadalmi csoportokról való gondoskodás, az alacsony adók és a széles körű minőségi szolgáltatásokat nyújtó állam együt­tese vagy a piaci mechanizmusok Nyugat-Európában is szokatlan mértékű, a közszolgáltatások privatizációját is magában foglaló dominanciája. Ugyan­­­akkor a „terepen dolgozó”, szükségsze­rűen többségi választói támogatásra szoruló önkormányzati képviselőknek és polgármestereknek a ténylegesen megvalósítható intézményi alternatívák és szóba jöhető politikai szövet­ségesek közül kellett választaniuk. Ezt tette Demszky is Budapesten, adaptálódva az önkormányzati hatalom fenntartásának informális intézményi mechanizmusaihoz, majd – elhíresült tanácsadója révén – saját maga által is fokozódó mértékben termelve újra azokat. Demszky az SZDSZ másfél évtizedes zsugorodási folyamata közepette is talpon maradt – hogy azután a rendszer szétkorhadásával maga is a mélybe zuhanjon. A végjátékban paradox módon maga is siettette a rendszer szétesését, amikor a helyzet tarthatatlanságát érzékelve megpróbált szakítani szocialista helyettesével. Integritása visszanyeréséhez azonban ekkor már sem ideje, sem ereje nem volt.


A tönkrement liberális párt helyét funkcionális értelemben nem vette át senki, ami az általános antiliberális fordulat közepette nem is különösebben meglepő. Nemcsak a liberális párt számolódott fel, hanem az MSZP és – nos, igen – a Fidesz liberálisai is háttérbe szorultak, az LMP pedig nem győzi elég hangsúlyosan deklarálni az SZDSZ-szel való diszkontinuitást. Igaz, funkcionális értelemben még mindig az utóbbi áll a legközelebb a húsz éven át a liberálisok által betöltött, nyugatos orientációjú rendszerkorrekciós szerephez, ám másfelől az LMP kifejezetten antiliberális magatartást tanúsít: gazdaságpolitikai megnyilvánulásait differenciálatlan külfölditőke-ellenesség jellemzi, szimbolikus gesztusai gyakran megengedők az antiliberális kormányzati gyakorlattal szemben, legfőbb politikai ellenfelének pedig nem a jobboldalt, hanem a szocialista pártot tartja. Vezetője szerint a rendszerváltás utáni két évtizedben elvesztegettük a szavazatunkat, amikor a parlamenti pártokra voksoltunk. A kétségtelenül létező rokonszenves vonások dacára mindezzel nem könnyű liberálisként azonosulni.

Az antiliberális klíma és a liberális politikai osztály bénultsága miatt erősen kétséges, hogy rövid távon megjelenik-e egy, az LMP-nél liberálisabb liberális alternatíva. Hosszabb távon természetesen lehet ezzel kísérletezni: a Fidesz antiliberalizmusa és az MSZP „baloldali fordulata” a jobb- és a baloldalon egyaránt teret enged a centrista-liberális politika megjelenésének. Ám ez aligha fog máról holnapra megvalósulni: a minimálisan szükséges szervezeti és személyi feltételek teljesülésén túl ehhez új politikai tartalmakra is szükség volna. Az új tartalmak kidolgozásához pedig először azt kellene legalább nagyjából tisztázni, hogy a régiek miért mondtak csődöt.


– Szevasz! – köszön rám a benzinkúton a kilencvenes évek legendás liberális vezetője.

– Szia, hogy vagy? – kérdem.

A válasz az arcán átfutó utánozhatatlanul flegma félmosollyal együtt értelmezendő:

– Kösz, jól – feleli.

– Mit csinálsz mostanában? – érdeklődöm. – Ja, tudom, nyugdíjba mentél, ugye? – jut eszembe.

Váltunk még néhány szót, aztán az autójához indul.

– Na, szebb jövőt! – mondja búcsúzóul.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon