Skip to main content

Vihar után

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ádám Zoltán
A magyar liberalizmus esélyeiről 

A magyar liberálisok bajban vannak. Érdemi alternatívát jelentő politikai erő, a közvélemény számára egyértelműen azonosítható szervezeti keretek nélkül vágnak neki az őszi politikai szezonnak. Mondanivalójuk, szerepük, vezetésük, céljaik homályosak. Újdonsült pártelnökük – vele készített interjúnkat lásd a 4–10. oldalon – azt is megkérdőjelezi, amire valamilyen módon eddig mindannyian büszkék voltak: a múltjukat. Nemcsak egyértelmű relevanciájú liberális politikai álláspont nincs tehát ma Magyarországon, de széleskörűen elfogadott és respektált liberális politikai hagyomány sem. A rendszerváltás és az azt követő húsz év egyik vezető politikai erejét jelentő SZDSZ visszafordíthatatlanul dezintegrálódni látszik. Ami – ez ennek a cikknek az egyik alapfeltevése – nem biztos, hogy baj.


Az SZDSZ sikerének záloga az volt, hogy – mint minden valamirevaló politikai erő – a saját térfelén sikerrel integrált különböző indíttatású csoportokat. Az 1988-ban a demokratikus ellenzék pártjaként megalakult szervezet az 1994-es koalíciókötésig egyaránt otthona volt a radikális antikommunistáknak és a baloldali emberi jogi hagyomány képviselőinek. Egyszerre volt a felvilágosodás, a polgári értékek és a megalkuvás nélküli rendszerváltás pártja. Ennek az igen széles és színes politikai tábornak a demokratikus ellenzék és az SZDSZ szellemi holdudvarát képező kritikai értelmiség morális, intellektuális és politikai öröksége iránti tisztelet volt a közös nevezője. Aki az SZDSZ tagja vagy szimpatizánsa volt, ennek a sokszor nagyon is tradicionális értékekre hivatkozó modernista hagyománynak a lencséjén keresztül érzékelte a sodró lendületű társadalmi változásokat.

Bármit is gondoljunk az 1994-es koalíciókötésről, bizonyos, hogy az SZDSZ-szel elsősorban az 1989–90-ben nagyon is tudatosan hangsúlyozott antikommunista-rendszerváltó  irányultság alapján azonosuló választóközönséget eltávolította a párttól. Az SZDSZ ekkor vált centrista-liberális, a tradicionális bal- és a magát újradefiniáló jobboldal között elhelyezkedő politikai erőből baloldali szövetségi politikát folytató, a tradicionális jobboldal szemében árulónak számító párttá. Ezzel nem azt állítom, hogy az SZDSZ értékrendje, a párt karakterét meghatározó politikai elvek alapján együttműködhetett volna az újjászülető tradicionális jobboldallal. A Fidesz szomorú –  bár bizonyos értelemben korántsem sikertelen – sorsa jól példázza, hogy ennek mi volt az ára. Ez azonban nem változtat azon, hogy a jobboldaltól való manifeszt elhatárolódás – a koalíciókötés – jelentősen szűkítette az SZDSZ potenciális szavazóbázisát és a kritikai értelmiség magát továbbra is liberálisként azonosító részének szellemi hatósugarát.

Azt szokás mondani, hogy az SZDSZ kispárttá válásában nem a koalíciókötés, hanem a párt morális és politikai integritásának elvesztése volt a döntő  mozzanat. Némi leegyszerűsítéssel a Tocsik-botrány és a liberális politikai megfontolásokat Bokros Lajos lemondása után több ponton is látványosan háttérbe szorító Horn Gyula kormányában való részvétel fenntartása. Ezzel nem értek egyet. A hatalom közelében mindig voltak és – az emberi természetre vonatkozó tapasztalatok szerint – mindig is lesznek korrupciós ügyek. Az érintett párt ilyenkor meggyengül, gyakran a hatalomból is kiesik, hogy aztán egy – vagy több – választási fordulóval később megerősödve térjen oda vissza. Arra is gyakran van példa, hogy a ciklus első felének nehéz politikai döntéseiben a felelősségmegosztás szándéka és a parlamenti matematika racionalitása miatt meghatározó szerepet játszó kisebbik koalíciós párt súlya drámaian csökken a következő választásokhoz közeledve. Ilyenkor érdemes lehet borítani a koalíciót, de azzal is számot kell vetni, hogy a kormányzati felelősségtől való menekülés éppolyan veszélyes lehet politikailag, mint a status quo fenntartása – jelentős részben éppen erről szól az SZDSZ 2008–09-es vesszőfutása.

Az SZDSZ kispárttá válásának alapvető oka sokkal inkább abban keresendő, hogy a szabaddemokraták sohasem váltak a politikai értékrendet, az aktuálpolitikai szerepvállalást (legyen az kormánypárti vagy ellenzéki) és a szavazótábor számára felkínált azonosulási mintázatokat folyamatosan összhangban tartó, modern értelemben vett politikai párttá. Az SZDSZ által reprezentált világkép gyakran került ellentmondásba a párt aktuálpolitikai gyakorlatával és a liberális eszméket a közvélemény előtt hitelesítő értelmiségiek által hangoztatott szempontokkal. A párt által előszeretettel követelt – és olykor meg is valósított – radikális reformok pedig többnyire éppen azoktól idegenítették el az SZDSZ-t, akiknek elvben a leginkább lelkesedniük kellett volna értük. Ez a fajta politikai amatőrség a rendszerváltó politikai mozgalmak tipikus jellemzője, történelmi kortól és nemzeti sajátosságoktól függetlenül. Ez a szervezeti és politikai éretlenség, vagy ha úgy tetszik, az alulintézményesítettség problémája: a pártnak sem kellő szervezeti kapacitások, sem a gyorsan változó társadalmi helyzethez megfelelően adaptált politikai program, sem a választói azonosulás fenntartását biztosító politikai technológiák nem álltak rendelkezésére.

Az MDF már 1994-ben belebukott ebbe (és kispárttá vált), az SZDSZ esetében azonban ez csak kormányra kerülve derülhetett ki. A Tocsik-ügy és az 1996–98-as koalíciós vesszőfutás ténye ehhez képest csak annyi újdonsággal szolgált a közvélemény számára, hogy a liberálisok sem különleges erkölcsi karakterrel, sem minden helyzetben működőképes, bölcs és hatékony megoldási javaslatokkal nem rendelkeznek. Ennek nyilvánvalóvá válása persze ugyancsak hozzájárult a párt térvesztéséhez, különösen annak fényében, hogy szavazótáborának nagy része a rendszerváltás morális és politikai vezető erejének tekintette az SZDSZ-t, amivel szemben az átlagosnál szigorúbb normatív követelményeket tartott indokoltnak érvényesíteni.

Az SZDSZ tehát 1998-ra kispárttá  vált, aminek számára a politikai küzdelem első számú  tétjét a továbbiakban a parlamenti küszöb elérése jelentette. Ez a választótáborát és a programja által lefedett politikai spektrumot tekintve is összezsugorodott párt azonban még mindig kellően heterogén maradt ahhoz, hogy benne együtt éljenek két, egymástól lényeges pontokon gyökeresen eltérő liberális hagyomány képviselői. Az 1998 utáni SZDSZ, bár nem volt mentes az ideológiai jellegű belső konfliktusoktól, sikerrel integrálta magában a konzervatív és a szociálliberális eszméket. A kétféle irányultságú liberalizmus közötti különbségek, amelyek az idő előrehaladtával egyre fontosabb szerephez jutottak, mind a fontosabb programdokumentumok, mind a tényleges politikai gyakorlat szintjén kimutathatók. Az egyik oldalon a piaci orientáltságú, az aktivista állam társadalmi-gazdasági szerepvállalását visszaszorítani igyekvő, markánsan privatizációpárti (a közszolgáltatásokat is mindinkább piaci alapra helyezni kívánó), a szociálpolitikában pedig határozottan rászorultságelvű konzervatív-liberális álláspont helyezkedett el. A másik oldalon a nyugati fejlődéssel szembeni deficiteket állami aktivizmussal kompenzálni kívánó, emancipációs alapon beavatkozó államra alapozott elképzeléseket találjuk, legyen szó gazdaság- vagy társadalompolitikáról, a diplomás minimálbér, a női egyenjogúság, a családon belüli erőszak, a gyűlöletbeszéd jogi ko­­rlá­­tozása vagy éppen az információs társadalom fejlesztésének kérdéséről.

A kétféle megközelítés folyamatosan keveredett – olykor pedig kifejezetten konkurált – a párt politikájában, de képviselőik sosem alkottak egymással rivalizáló pártfrakciókat, sőt, a legtöbb SZDSZ-politikus maga is ambivalens volt az állam és a piac, a köz- és a magánszféra közti normatív határok meghúzását illetően. Ezek a dilemmák ke­resztbemetszették a hagyományos SZDSZ-elit és az úgynevezett belső ellenzék közötti konfliktust is: a legbefolyásosabb SZDSZ-vezetők közé tar­tozó Magyar Bálint és Pető Iván az aktivista, emancipatórikus állam híveiként léptek fel, az „ellenzéki” Bauer Tamás viszont nyíltan elutasította az állami szerepvállalás kiterjesztését javasoló A kor­szakváltás programját. Adó- és költségvetési kérdésekben elvben mindenki az alacsony adókat kivető kicsi állam pártján állt, a Magyar-féle emancipatórikus politika azonban jelentős állami többletfinanszírozást tett szükségessé a kiadási oldalon. Szabadságjogi és esélyegyenlőségi kérdésekben (gyűlöletbeszéd, női kvóta) a hagyományos pártvezetés ugyancsak intervencionista álláspontot képviselt, amit a pártellenzék opponált. A szociálpolitikai elkötelezettséget viszont az ellenzéki Béki Gabriella jelenítette meg a pártban, ellenezve a rászorultsági elv túlhangsúlyozását. Mindeközben a tradicionális pártvezetés által favorizált Kóka János vált az állami gazdasági szerepvállalás visszaszorításának zászlóvivőjévé, és pártelnökként személyében is elmozdulást jelentett a konzervatív-liberális irányba. A személyi konfliktusok rávetültek a szakpolitikai álláspontok körüli vitákra, ami olykor meglepő konfigurációkat eredményezett: 2008-ban például az SZDSZ egyfelől radikális adócsökkentést és a munkára ösztönző adó- és járulékszabályokat követelt, másfelől a szociális támogatások csökkentésére irányuló szándékáért ostorozta a kormányt.

Martin József Péternek igaza van abban, hogy ez az ideológiai zűrzavar jelentős mértékben hozzájárult a párt kudarcához az idei EP-választásokon.1 Ez azonban nem önmagában volt a kudarc oka: a problémát az jelentette, hogy a zavaros ideológiai kontúrok a koalíció elhagyását követően zavaros politikai szerepvállalással azonosultak. A kint is vagyok, bent is vagyok politikája az egymást kioltó ideológiai irányultságokkal együtt értelmezhetetlenné tették az SZDSZ szerepvállalását.

A 2007-ben elnökké választott, vállaltan konzervatív-liberális irányultságú Kóka János yuppie-imázsát elutasította a liberális értelmiség nagyobbik fele, mint ahogyan a szintén általa kezdeményezett – elvben a politikai centrum felé irányuló mozgást elősegítő – koalíciós szakítást sem nézte jó szemmel a létező szavazótábor nagy része. A politikailag sikertelen Kókát 2008 nyarán Fodor Gábor követte a pártelnöki poszton, ő azonban még katasztrofálisabb helyzetbe kormányozta a pártot. Az SZDSZ kudarcáért Kóka és Fodor egyaránt súlyos felelősséget viselnek,2 ám az összeomlásért kétségtelenül nem csupán ők hibáztathatók. Abban döntő szerepe volt a párt legalább 2006-ig visszanyúló hibás kormányzati szerepvállalásának is, valamint az utóbbi éveket a pártelnök személyétől függetlenül jellemző szervezeti és intellektuális leépülésnek.


A 2006–2010-es kormányzati ciklusnak az SZDSZ a reformpolitika folytatásának jelszavával vágott neki. Ez még Kuncze Gábor időszaka volt, aki korábban számos kritikát kapott a liberális alapértékeket nemegyszer háttérbe szorító, parttalanul pragmatikus politizálásáért. Ennek legjellemzőbb példája a 2002 és 2006 közötti fedezetlen államháztartási költekezésben való szabaddemokrata részvétel volt – jelentős részben a Magyar Bálint által preferált aktivista állami szerepfelfogásból fakadóan (diplomás minimálbér, Sulinet Program és más informatikai fejlesztések, nagyarányú autópálya-építés). De ilyen, a liberális alapértékekkel összeegyeztethetetlen magatartás volt a 2006. őszi rendőri jogsértések bagatellizálása és az értük közvetlen rendőri vezetői felelősséget viselő budapesti főkapitány felelősségre vonásának elhárítása is az SZDSZ részéről.

A 2006 és 2008 közötti időszakban a „reformpolitika” – azon belül pedig mindenekelőtt az SZDSZ legfontosabb kormányzati ambíciójának számító egészségügyi reform – állt a liberális politika középpontjában. A párt ezáltal kívánta magát legitimálni a kritikai értelmiség szemében, illetve megválaszolni a Gyurcsány Ferenc sikerével a szocialista párton belül jelentkező baloldali-liberális alternatíva kihívását. Az egészségügyi reform – a 2002–2006 közötti közoktatási reformoktól eltérően – az SZDSZ piacpárti agendáját is erősítette, amennyiben egy fontos közszolgáltatási ág szerkezeti átalakítását a piaci mechanizmusok térnyerése révén javasolta végrehajtani. Az előző ciklus piacpárti-középosztálybarát gazdaságpolitikai jelszavával, az egykulcsos adó követelésével együtt ez a ciklus elejétől konzervatív-liberális, piacpárti irányba tolta az SZDSZ programját. A beavatkozó-emancipáló állam köré szervezett programpontok eközben veszítettek a jelentőségükből: 2006 után sem az Új Magyarország Fejlesztési Terv, sem az autópálya-építések, sem az információs társadalom fejlesztése nem állt a liberális politika homlokterében, és még a női egyenjogúság megvalósulásának elősegítését célzó szimbolikus kezdeményezés (női kvóta) is csak a többség által megtűrt, de jó szívvel nem támogatott törekvésnek számított. A hangsúly az egészségügyi és az adóreformra helyeződött, Molnár Lajossal és Kóka Jánossal a frontvonalban. A 2006 közepétől bevezetett költségvetési megszorítások közepette azonban képtelenség volt egy érdemi adóreform végrehajtása, amit Kóka reálpolitikusként sokáig nem is erőltetett. Erre két oka is volt: egyfelől pártelnöki ambícióinak nyilvánvalóvá tétele után szeretett volna minél több szociálliberálist maga mögé állítani, és tudta, hogy az egykulcsos adó és a radikális államháztartási kiadás-visszafogás ehhez nem jó hívószó. Másfelől a 2004–2006-os időszak hibáival számot vetve érzékelte, hogy a gyors ütemű egyensúlyjavítás időszakában nincs lehetőség az adórendszer nagyszabású átalakítására. Az egykulcsos adó és a több százmilliárd forintos költségvetési kiadáscsökkentés követelése így az SZDSZ 2008 tavaszán bekövetkezett gazdaságpolitikai radikalizálódásáig nem került előtérbe.

2006 és 2008 között az SZDSZ politikai törekvéseinek fókuszában a felesleges kórházi kapacitások leépítését, a felügyeleti mechanizmusok korszerűsítését és a több-biztosítós finanszírozási modell megteremtését célzó egészségügyi reform állt. Ez volt az SZDSZ identitás-politizálásának alapja, és e körül kulminált a legnagyobb koalíciós konfliktus. „A helyzet az, hogy az SZDSZ számára az egészségbiztosítási reform végrehajtása, a versengő egészségbiztosítók létrehozása kormányzati szerepvállalásának első számú célja, amiből a teljes arcvesztés kockázata nélkül nem engedhet” – írta Bauer Tamás 2007-ben, és igaza volt.3 A reálpolitikusnak kevéssé nevezhető Molnár Lajossal az élen az SZDSZ egy megnyerhetetlen politikai csatára tette fel a sikerét. Az az elképzelés, hogy a miniszterelnök képes átverni a pártján az SZDSZ által javasolt több-biztosítós reformot, 2007 végére egy­értelműen illúziónak bizonyult. Ez azonban csak a kisebbik probléma volt az SZDSZ szempontjából: a nagyobbik az volt, hogy az általa képviselt reformkoncepciót egyetlen más politikai vagy szakmai szervezet sem támogatta, és a párt radikális reformtörekvései a szélesebb közvéleményből is ellenérzést váltottak ki. Az SZDSZ nem vette tudomásul, hogy egyszerűen nem rendelkezik annyi politikai erővel, amennyi egy ilyen nagyságrendű szakpolitikai váltáshoz kell. Olyan magasra helyezte a lécet, amit nem volt képes átugrani, méghozzá úgy, hogy előtte a versenyben maradáshoz szükséges szinteket is elmulasztotta teljesíteni.

A szélesebb közvélemény ellenérzései nem pusztán és nem is elsősorban a több-biztosítós  finanszírozási modellel szemben fogalmazódtak meg – annak az SZDSZ által előszeretettel hivatkozott közvélemény-kutatási adatok szerint önmagában többségi társadalmi támogatottsága lett volna, még ha a szakértők jelentős része ellenezte is. A negatív közmegítélés az egészségügyi reform egészére vonatkozott, amit jól mutatott Molnár Lajos, majd Horváth Ágnes helyezése a közvélemény-kutatási listákon.

Az egészségügyi reform sorsát megpecsételő 2008. tavaszi népszavazáson az SZDSZ interpretációja szerint a status quo fenntartásában érdekelt reformellenes tábor a jogállami elvek megcsúfolásával aratott győzelmet, amennyiben az Alkotmánybíróság egy költségvetést érintő kérdésben engedélyezte népszavazás megtartását. A 3,4 millió választó  elutasító szavazatát eredményező népszavazásból az SZDSZ vezetése szerint nem is kellett volna semmilyen egyéb (szak)politikai következtetést levonni, mint a vizitdíj és a kórházi ápolási díj azonnali – vagy­is a népszavazási kezdeményezésben javasoltnál jóval korábbi – megszüntetését, méghozzá anélkül, hogy a kormány pótolná az ellátórendszerből ezáltal kieső bevételeket. A nép majd szíveskedik megtanulni, hogy politikai akaratnyilvánításának következményei vannak – mondták az SZDSZ vezetői –, a háziorvosok pedig viseljék a bőrükön az orvosi kamara által támogatott népszavazási kezdeményezés sikerét. Az SZDSZ azonban félreértette a helyzetet. A népszavazás lényegét tekintve nem egy alkotmányjogi hiba kihasználásával sikerre vitt reformellenes kezdeményezés volt, hanem annak kifejezésre juttatása, hogy a választók döntő többsége elutasítja a kormány által folytatott reformpolitikát, amely a szerkezeti átalakítást az egészségügyi közkiadások jelentős csökkentésével egyidejűleg, a szakmai ellenérvekre való figyelem nélkül, felvilágosult-abszolutista attitűddel kívánta végrehajtani.

Egyfelől eleve kérdéses, hogy az átalakítani szánt terület szinte valamennyi helyi és országos szintű szakmai képviselőjének ellenére demokratikus körülmények között sikerre lehet-e vinni egy reformot. Másfelől bizonyos, hogy a konszenzus nélküli reformokkal párhuzamosan bevezetett költségvetési megszorítások tovább nehezítették a helyzetet. Az ellátás minőségének javítását célzó reformintézkedések ugyanis a romló finanszírozási körülmények miatt az ellátás színvonalromlásával asszociálódtak a közvélemény előtt, általában is diszkreditálva az úgynevezett „reformpolitikát”. Utólag visszatekintve nem is egészen érthető, hogy mi tette szükségessé az uniós átlagtól egyébként is elmaradó egészségügyi közkiadások jelentős csökkentését.

A kézenfekvő válasz természetesen az volna, hogy az államháztartási stabilizáció  általános kényszere, a helyzet azonban az, hogy az egészségügy a megszorítások által leginkább sújtott funkcionális kiadáscsoport volt 2005 és 2007 között: a GDP 0,68 százalékára rúgó egészségügyi kiadáscsökkentésnél többet egyetlen terület sem szenvedett el.4 A kormány tehát egyrészt jelentős pénzt vont ki az évtizedek óta válságjelenségekkel küzdő egészségügyből, másrészt a szakmai és társadalmi konszenzus minimumát is nélkülöző, jozefinista reformokat oktrojált rá. 2008 márciusában a választók erre a sajátosan önsorsrontó „reformpolitikára” mondtak nemet olyan meglepő határozottsággal, ami nem egyszerűen megrendítette a kormány politikai támogatottságát, hanem egyszersmind a további kormányzati munka legitimitását is megkérdőjelezte.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ebben a helyzetben két dolgot tehetett: vagy lemond, vagy gyökeresen változtat politikája tartalmán – elsősorban a leginkább konfliktusos területnek számító egészségügyben.5 Gyurcsány az egészségügyi reformfolyamat leállítása és az azt a közvélemény előtt megjelenítő szabaddemokrata miniszter leváltása mellett döntött. Nehéz megmondani, hogy ez jó döntés volt-e, de abból a szempontból sok minden szólt mellette, hogy lemondásával ekkor még nagy valószínűséggel nem egy, a baloldali-modernizációs programot folytató technokrata-politikus, hanem a hagyományos MSZP-elit alakított volna kormányt. Paradox módon nem volt még ugyanis elég rossz a helyzet ahhoz, hogy egy, a rivalizáló MSZP-frakciók közötti egyensúlyozás kényszerein túllátó, nem pusztán a szocialista csúcsvezetés bizalmi embereként szerepet kapó miniszterelnök vegye át tőle a hatalmat.

Gyurcsány tehát maradt, és azt tette, amit a népszavazási eredmény ismeretében bármely utódjának is meg kellett volna tennie: menesztette Horváth Ágnes minisztert, és lemondott a több-biztosítós – pontosabban akkorra már csak „több pénztáras” – finanszírozási reformról. Kétségtelen, hogy az SZDSZ-szel szemben meglehetősen gorombán járt el, amikor a koalíciós társ által delegált miniszter felmentését az MSZP választmánya előtt jelentette be, másfelől azonban a minisztercserét magának az SZDSZ-nek kellett volna kezdeményeznie.

Az SZDSZ politikai vakságára jellemző, hogy nemcsak Horváth Ágnes megtartásához ragaszkodott, hanem a vizitdíj megszüntetésével kieső háziorvosi jövedelmek kompenzációját is elutasította, és hallani sem akart a több-biztosítós finanszírozási reform ügyében kiszenvedett, szakmailag és politikailag számára is nehezen védhető kompromisszum felülvizsgálatáról. Ilyen előzmények után, ebben a helyzetben vált ki a Kóka János által vezetett SZDSZ a koalícióból. A koalíciós szakítás és az azzal párhuzamosan zajló gazdaságpolitikai radikalizálódás előremenekülés volt Kóka részéről. Az egészségügyi reform bukása és az előző évi SZDSZ-elnökválasztás eredményének megkérdőjeleződése közepette így kívánta visszavenni a párton belüli politikai kezdeményezést, amiben számíthatott a Fodor Gábor pártelnöki ambícióinak visszaverését mindennél fontosabbnak tartó hagyományos SZDSZ-vezetés támogatására.

A koalíciós szakítás ténye, a magánbiztosítókon alapuló egészségügy-finanszírozási reform ikonikus szerepe és az adócsökkentésre és nagyarányú  költségvetési visszafogásra irányuló gazdaságpolitikai radikalizmus a korábbinál is erőteljesebben tolták konzervatív-liberális irányba az SZDSZ-t. Ez a határozott irányváltás – mint azt a Bokros Lajos vezette MDF-lista EP-választási sikere jelzi – szerencsés esetben akár működőképes politikai alapokra is helyezhette volna a pártot. Az SZDSZ meghatározó fontosságú társadalmi és intellektuális hátországát jelentő, többségében baloldali-liberális indíttatású értelmiségi közegben azonban ez a fordulat nem nyert támogatást. Ebben minden bizonnyal döntő szerepet játszott, hogy a párt ekkorra hiteltelenné vált az olyan hagyományosan liberális igazodási pontnak számító politikai értékek képviseletében, mint az emberi jogok, a kitaszítottakkal szembeni szolidaritás vagy akár a gazdaságpolitikai stabilitás védelme. Politikája a radikális reformizmusra redukálódott, reformtörekvései azonban az előző évek tanúsága szerint megvalósíthatatlannak bizonyultak. Ezzel a zsákutcába torkollott politikával szembesülve a liberális értelmiség magára hagyta a pártot, amivel lényegében véget ért a rendszerváltó SZDSZ története.


A baloldali béklyóiktól megszabaduló liberálisok dönthetnek úgy, hogy végre eljött a pillanat egy valódi konzervatív-liberális politikai erő létrehozására. Egy ilyen párt vezetője személyes politikai-ideológiai indíttatása alapján éppúgy lehet Kóka János mint Szent-Iványi István, szervezeti keretei pedig éppen úgy kialakíthatók az SZDSZ romjain, mint egy újonnan létrehozott politikai párt formájában. Az adócsökkentés, a szociális kiadások visszafogása, a közszolgáltatások magánfinanszírozását is magában foglaló, kiterjedt privatizációs program és a radikális szerkezeti reformok követelése – az MDF EP-választási sikere alapján – nem tűnik eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak.

Van azonban egy másik – az SZDSZ tradícióihoz közelebb álló – út is: a Gyurcsány Ferenc háttérbe húzódásával támadt baloldali-liberális űr kitöltésének programja. Ez a politikai alternatíva paradox módon jelenleg éppen kormányon van Magyarországon, csak éppen vele nyíltan és egyértelműen azonosuló politikai erő nincs jelen az országban. A kormány csökkenti a munkavállalók adóterheit, miközben növeli a vagyoni típusú adókat. Bővíti a közfoglalkoztatást és a szakképzetlen munkaerő foglalkoztatását segítő módon alakítja át a munkaadói járulékok rendszerét. Célzott intézkedésekkel támogatja a munkahelyek megőrzését, és a válság következményeivel szemben igyekszik védelmet biztosítani a banki adósoknak. Csökkenti a pazarló önkormányzati rendszer költségvetését, és szigorúbb gazdálkodásra igyekszik szorítani a MÁV-ot és a BKV-t. A lehetőségekhez képest stabil makrogazdasági körülményeket teremt, melyek között lehetővé válik a jegybanki kamatcsökkentés, és a piaci befektetők hajlandók finanszírozni az államháztartást. A kormány rezonál a szociális válság melletti két legfontosabb társadalompolitikai problémára: az egyébként objektíve nem különösebben rossz közbiztonság javításának igényére és a roma kisebbség társadalmi integrációjának hiányosságára. Rendőri politikája tiszteletben tartja az emberi jogokat. A szomszédos országokkal szemben folytatott külpolitikája mérsékelt és kompromisszum-orientált. Általában barokkos allűrök és hatalmi visszaélések nélkül, szerényen és szakszerűen teszi a dolgát. Nagyjából és egészében úgy, ahogy egy baloldali-liberális irányultságú kormánytól azt elvárhatják a hívei.

Eközben a vezető kormánypártnak számító MSZP jól felfogott választási érdekeitől vezérelve igyekszik magát distanciálni a saját kormányától, mivel így kívánja minimalizálni a gazdasági válságkezelés társadalmi terheinek politikailag rá eső részét. Ez érthető magatartás egy választótömegeinek nagy része által többek között az elmúlt évek gazdaságpolitikai intézkedései miatt elhagyott baloldali párt részéről. Felveti azonban azt a kérdést, hogy a Bajnai-kormány – összességében meglehetősen jó – teljesítményét hogyan lehet majd politikai aprópénzre váltani a következő választásokon. Nem valószínű ugyanis, hogy ne volna legalább néhány százaléknyi, a gazdasági válságkezelés jelentőségével tisztában lévő, a kormány irányultságát, stílusát és eredményeit respektáló választó.

Ezekre a szavazatokra ma leginkább egy baloldali-centrista irányultságú liberális párt tarthatna igényt, amely hangsúlyozottan kormánypárti lenne ugyan, de nem feltétlenül MSZP- és nem is SZDSZ-párti. Egy ilyen pártnak elvben az alkotmányosság keretein belül mozgó politikai bal- és jobboldal irányában egyaránt nyitottnak kellene lennie, egyértelművé téve azonban, hogy helyesli a gazdasági válságkezelés érdekében tett kormányzati lépéseket, politikailag szolidáris azok végrehajtóival, és általában osztja a kormány tevékenységét meghatározó politikai értékrendet. Egy ilyen pártnak érdemben kellene reagálnia a legfontosabb társadalompolitikai kihívásokra, köztük a cigánykérdés és a korrupció problémájára, számot vetve az eddigi liberális gyakorlatok gyengéivel. Egy ilyen párt elkötelezett volna a piacgazdasági intézmények fenntartása mellett, de törekedne azok korrekciójára és hatékony állami felügyeletére. Nem kergetne árvalányhajas ábrándokat a piac önszabályozó-problémamegoldó képességét illetően, és tudná, hogy a modern demokratikus államnak gyakran nemcsak szabályozóként, hanem tulajdonos-működtetőként is van gazdasági felelőssége, ami elől nem menekülni kell, hanem szembenézni vele. Egy ilyen pártnak le kellene mondania a felülről diktált jozefinista reformok programjáról, felismerve, hogy húsz évvel a rendszerváltás után csak érdekbeszámításos, megegyezéses módon lehet átalakítani a társadalmi struktúrákat. Egy ilyen pártnak a rendszerváltás kudarcaival is szembe kellene néznie, többek között a drága és nem kellően hatékony, a feudális struktúrákat több tekintetben újratermelő önkormányzati rendszer hiányosságaival. Programja vélhetően szerényebb erőforrásokat és kevesebb felelősséget rendelne a települési önkormányzatokhoz, miközben első számú céljának tekintené az állami-önkormányzati vállalatok és beruházások körüli korrupció felszámolását. Szembenézne az önkormányzatok által működtetett közoktatási és egészségügyi rendszer kirívó társadalmi igazságtalanságaival, és a szabad iskola- és orvosválasztás rovására is igyekezne enyhíteni azokat. Értékrendje tehát megegyezne ugyan a rendszerváltó liberális értékekkel, a liberális program azonban jelentősen módosulna.

Egy ilyen baloldali-centrista alternatíva létrejöveteléhez sok mindenkinek fűződik érdeke. Először is érdeke fűződik a hagyományos szocialista-szociáldemokrata baloldalnak. Nélküle nincs potenciális kormányzati partnere. Különösen érdeke fűződik az MSZP-n belüli reformszárnynak, aminek az SZDSZ jelentette a legfontosabb politikai szövetségesét a saját pártján belüli reformellenes csoportokkal szemben. De hosszabb távon érdeke fűződik a jobboldalnak is: hogy legyen olyan partnere a politikai centrumban, amellyel szükség esetén együtt tud működni. Szükség pedig korábban lehet erre, mint ma bárki gondolná.

Egy baloldali-centrista liberális alakulat sikere megoldhatná azt a problémát, hogy hogyan teremthető  kapocs politikailag a kormányzás és a baloldal között, és kedvező esetben kizárhatná a jobboldal kétharmados fölényét a következő parlamenti választásokon.


A liberálisok bajban vannak. Sokfelé szaladnak, nem tudják, mit történt velük. Meg vannak győződve a fontosságukról, de nem értik, ezt mások miért nem ismerik fel. Pártjuk szétporladt, és egyelőre nem világos, milyen keretek között nyújthatnak alternatívát a közelgő választásokon. Az SZDSZ az elmúlt bő két évtizedben minden hibájával együtt olyan meghatározó szerepet játszott a demokratikus Magyarország történetében, amire méltán lehetnek büszkék a liberálisok. Az általa képviselt politikai eszmék életben tartásához azonban új fejezetet kell nyitni. El lehet indulni a konzervatív liberalizmus irányába, a szerkezeti reformok iránti elkötelezettséget és az erős piacpárti­ságot hangsúlyozva, az ezt eddig nehezítő baloldali-kritikai értelmiségi holdudvar és erős szociális érzékenység nélkül. És meg lehet próbálkozni egy, a gazdaságpolitikai pragmatizmust és a szociális elkötelezettséget hangsúlyozó baloldali-centrista alternatíva létrehozásával, amely azonban kizárja a piaci struktúrák fetisizálását és a kompromisszumokat nyűgnek tekintő reformradikalizmust. A továbbiakban nem kell egy ütött-kopott, egyre kisebbre kunkorodó fedél alatt szoronganiuk a különböző liberalizmusok híveinek. Lehetnek végre önmaguk, egymás korlátozó ölelése nélkül. Nincs vesztenivalójuk, azt a fedelet már elvitte a szél.

Jegyzetek

1 Martin József Péter: Mi lesz, ha nem lesz? Beszélő, 2009. július–augusztus.

2 Ádám Zoltán:  Hattyúdal (?). Beszélő, 2009. január.

3 Bauer Tamás: A pléh középút. Élet és Irodalom, LI. évfolyam 25. szám, 2007. június 22.

4 Igaz, a rendkívüli forrásszűkítés mintegy fele az egyéb egészségügyi kiadásoknak a GDP 0,36 százalékára rúgó csökkentését takarta, ami döntően a korábbi években felduzzadt gyógyszerkasszában keletkezett megtakarításokból fakadt. A hagyományosan alulfinanszírozott területen ezen túl foganatosított kiadáscsökkentés létjogosultsága azonban szakmailag és politikailag is megkérdőjelezhető volt, és bizonyosan nem szolgálta a reform szakmai és társadalmi elfogadását – miközben feltehetően csökkentette a megreformálni szánt terület szervezeti ellenálló képességét. Forrás: a 2006. és 2009. évi költségvetési törvényjavaslatok általános indoklásának mellékletében szereplő „Az államháztartás konszolidált funkcionális kiadásai (pénzforgalmi szemléletben)” táblázatok 2005., illetve 2007. évi teljesítés-oszlopainak összevetése.

5 A felsőoktatási tandíj ugyan nyilván nem volt különösebben népszerű a diákok körében, de élvezte az egyetemek és főiskolák támogatását, és a három népszavazásra bocsátott egyéni intézményi hozzájárulási forma közül a legkisebb arányban vetették el a választók. Kiiktatásával pusztán bevételeik egy részétől estek el az állami egyetemek és főiskolák, miközben további jelentős reformlépések nem voltak napirenden a felsőoktatás területén. 

 

Blogok

Megkezdődött

Petőcz György blogja
Petőcz György képe

Mit gondol arról, hogy a kormány a választások szinte másnapján újraindította a német megszállás Szabadság térre tervezett emlékművének építését? – kérdezte Kálmán Olga, az ATV újságírója Schiffer Andrást. „Semmit”, válaszolta az LMP társelnöke. A kijelentés természetesen nem volt igaz.

Tovább

E-kikötő

Egy másik nekirugaszkodás

Ungváry Rudolf
Egy másik nekirugaszkodás

Az orbáni rendszer nem a semmiből jött. A demokrácia eleve létező problémái, kiegészülve a speciálisan magyar társadalomtörténeti beágyazottsággal alkotják azt a keretet, amely a mozgásteret befolyásolja. E kereteken belül ismerték fel az orbáni rendszer létrehozói azt a demokrácia megszüntetésére alkalmas fasisztoid eszmeiséget, melynek alapján a hatalmukat kialakították.

Tovább

Blogok

A végső kétségbeesés órája – A „politikai marketing stratégia” nyomorúsága

Zolnay János blogja
A végső kétségbeesés órája – A „politikai marketing stratégia” nyomorúsága

A kormányváltásra készülő pártok úgy fognak elbukni, hogy ki sem hívták a kormányt, és azt sem fogalmazták meg nyíltan és világosan, hogy mi forog kockán. Kampányuk olyan, mintha Churchill 1940 májusának derekán azzal állt volna a Ház elé, hogy kormányfőként nem engedi tovább emelni a kéményseprés díját, és adókedvezményt ad a filatelistáknak.

Tovább