Skip to main content

Hattyúdal(?)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ádám Zoltán
A magyar liberalizmus politikai képviseletének helyzetéről

Ifjúkori politikai szocializációm elsődleges terepe, a Szabad Demokraták Szövetsége1 sokadik egziszten­ciális válságát éli. Tartok tőle, hogy ez lesz a sorban az utolsó; igaz, ezt már sokan sokszor gondolták az SZDSZ-szel kapcsolatban. Mégis, ma minden korábbinál gyászosabbnak tűnik a magyar liberális párt helyzete.

Lapzártakor érkezett a hír, hogy jelöltje, a tehetséges, rokonszenves és fajsúlyos John Emese – a párt országos ügyvivője és fővárosi frakcióvezetője – a negyedik helyet szerezte meg a ferencvárosi időközi képviselőválasztás érvénytelen első fordulójában. A harmadik a Jobbik jelöltje lett 8,5%-kal, Johnt a résztvevők 5,2%-a támogatta, amit a frakcióvezetőnő úgy kommentált, hogy az SZDSZ jobban szerepelt a közvélemény-kutatási eredményeinél. Ez az országos mintán végzett közvélemény-kutatások vonatkozásában kétségtelenül igaz, a probléma azonban az, hogy a választás nem országos volt, hanem egyetlen budapesti választókörzetben zajlott, méghozzá egy olyanban, amely eddig az SZDSZ országosan is egyik legerősebb bástyájának számított. Ami annyit jelent, hogy a pártnak egy liberális szempontból hagyományosan erős kerületben, egy kitűnő képviselőjelölttel a szavazólapon nem sikerült labdába rúgnia.

De legyünk őszinték és csak kevéssé elfogultak: az SZDSZ-nek 2008 áprilisa, az eleve nem sok jóval kecsegtető, bár érthető koalíciós szakítás óta nemigen sikerül labdába rúgnia.2 Különösebb jóstehetség nélkül is látszott a kormánykoalíció elhagyásának első pillanatától, hogy az SZDSZ lehetetlen helyzetbe lavírozza magát: valódi ellenzéki szerepet nem vállalhat, mert az logikusan a parlament feloszlatásának megszavazását vonná maga után (ezt javasolta a pártnak ezeken a hasábokon Mink András – Veszteni tudni kell, Beszélő, 2008. április), kormánypárti szerepre viszont a koalíción kívül csak korlátozott és nagyon nehézkesen kommunikálható formában lehet módja. 

Egy kudarcra ítélt kísérlet: a koalíciós szakítás

A koalíciós szakítást levezénylő korábbi pártelnök, Kóka János ugyan nyilván kezdettől fogva az MSZP-vel szorosan kommunikált konstruktív (azaz kvázi) ellenzéki szerepre gondolt, ez azonban több okból gyorsan ellehetetlenült. Egyfelől a koalíciós szakítással az SZDSZ-en belüli kezdeményező szerepet visszavenni kívánó Kóka pártbeli ellenfele, Fodor Gábor kezdeti ellenkezése után felvette a kesztyűt, és Kókánál is nagyobb koalíciós szakítóvá vált, ezzel szakítási versennyé változtatva a párt nyári elnökválasztási kampányát. Másrészt az előbb politikai pozícióinak stabilizálására koncentráló, majd a világgazdasági válság viharai ellen küzdő Gyurcsány Ferencnek sem politikai, sem gazdasági értelemben nem maradt rá módja, hogy befogadja a Kóka nevével fémjelzett adó- és államminimalista SZDSZ-gazdaságpolitikából fakadó adó- és költségvetési javaslatokat.3 Az MSZP ehelyett előbb a parlament feloszlatására tett MDF-javaslat szeptemberi napirendre tűzésekor csinált bohócot az SZDSZ-ből, majd az adó- és költségvetési törvényjavaslatok végszavazása során biztosította nélküle a parlamentben a többséget, a liberálisok politikai súlytalanságát demonstrálva.

Mindehhez képest a külső szemlélő perspektívájából nézve a folyamatokat valószínűleg csak hab volt a tortán Fodor és Kóka politikailag értelmezhetetlen, technikailag pedig bohózatba illő küzdelme a frakcióvezetői posztért. A magamfajta „belső” meg­fi­gyelő számára azonban nem: Fodortól a régi SZDSZ-establishment tagadta meg a frakcióvezetői posztot, mivel tudta, hogy ennek ellenőrzése nélkül sosem válhat az SZDSZ megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezérévé. A stratégia – mint előre ugyancsak sejthető volt – öngyilkosnak bizonyult: a kétfejű pártból fej nélkül hadonászó, komikus alakulat született, aminek politikájával, ethoszával és közéleti stílusával a legelszántabb párthívek számára is komoly kihívást jelentő feladattá vált azonosulni.4

Ez ügyben a hunyó – efelől kevés kétségem van – az SZDSZ Fodorral következetesen és az irracionalitásig szemben álló hagyományos vezetése, Kunczéval, Magyarral és Petővel az élen. Kókát ők emelték magasra, és most is ők tartják ott, ennek azonban ma már az az egyetlen célja, hogy Fodor ne irányíthassa az SZDSZ egészét. Ez, azon túl, hogy praktikusan lehetetlenné teszi a párt hatékony vezetését, morálisan szégyenteljesen gyenge bizonyítványt állít ki az SZDSZ-t legsikeresebb korszakában kormányzó liberális ikonokról. Elvégre ők voltak azok, akik közel másfél évtizeden át toporzékolva kérték számon Fodoron és Bauer Tamáson a mindenkori pártvezetéssel szembeni kötelező lojalitást, és követelték a megválasztott elnökkel és bizalmasaival szembeni nyilvános politikai fellépés intézményes felszámolását. Ehhez képest ezúttal Pető Iván nyílt levélben szólította fel az SZDSZ megválasztott elnökét, hogy lépjen vissza a frakcióvezető-jelöltségtől.

Amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy Fodor nem követett el súlyos politikai hibákat a megválasztása óta eltelt időben: a frakcióvezetői posztra irányuló, minden szempontból érthető és az SZDSZ hagyományaival tökéletes összhangban álló igényének bejelentésén kívül úgyszólván csak hibákat követett el. Fodor az SZDSZ tavaly áprilisi, a koalíció felmondásáról határozó küldöttgyűlésén úgy jelentette be, hogy ismét ringbe száll a pártelnöki posztért, hogy egyszersmind jelezte: politikai programjának meghatározó stratégiai eleme a koalíció újrakötésére irányuló szándék. – Ezzel az MSZP-vel ennek az SZDSZ-nek nem szabad együttkormányoznia – mondta –, de egy megújult MSZP-vel egy megújult SZDSZ-nek annál inkább – tette hozzá. Ennek a technikailag nyilvánvalóan komoly nehézségekbe ütköző programnak lett volna politikai létjogosultsága: akár sikerül kikényszeríteni az MSZP – leginkább egy kormányfőcserében manifesztálható – „megújulását”, akár nem, az SZDSZ-t olyan helyen horgonyozta volna le a politikai palettán, ami továbbra is lehetővé teszi támogatói számára a párttal való azonosulást. Mi több, a liberálisok 2004-hez hasonlóan ismét a baloldal megújulásának előmozdítóiként jelenhettek volna meg a közvélemény előtt, akár megy, akár marad Gyurcsány. Egy ilyen forgatókönyv esetén a szabad demokraták a miniszterelnök-csere elmaradásakor is arcvesztés nélkül, transzparens és előre meghatározott feltételek között támogathatták volna a kormányt – az utóbbi esetben nyilván a kormányon kívülről, de a kormány számára továbbra is egyértelmű legitimitást biztosító parlamenti többség részeként. 

Ehelyett Fodor a frusztrált SZDSZ-tagság koalícióellenes indulatával – és az ez ügyben saját támogatóit jellemző erős megosztottsággal – szembesülve, száznyolcvan fokos kanyart véve, maga vált az igazi és teljes koalíciós szakítás szószólójává, immár azt sulykolva, hogy nincs visszaút a koalícióba.5

Innentől kezdve azonban már sehova sem vezetett út. Az MSZP számára Fodor fordulatából az következett, hogy a szocialista kormányzati stratégiát a lehető legnagyobb mértékben függetleníteni kell az SZDSZ magatartásától. Az SZDSZ-szavazók számára az, hogy csak akkor tartsanak ki a párt mellett, ha adott esetben készek a valódi ellenzéki térfélre is követni, aminek reális eséllyé emelkedését az ellenzéki pártokkal folytatott kétoldalú tárgyalások voltak hivatva jelezni. A közvélemény egésze számára pedig az, hogy a magyar politika történetében lezárult egy 1994 óta tartó korszak, és az SZDSZ leválik az MSZP-ről. Néhány héttel később azonban, mint sejthető volt, bebizonyosodott, hogy nem válik le. Ezzel az SZDSZ mindenkit elvesztett, „régi szociálliberális” és leendő „új centrista” támogatóit egyaránt. Fodor pedig a politikai hitelesség letéteményeseként fellépő, több mint egy évtizedes küzdelem után lehetőséget kapó pártvezérből súlytalan és rendet tartani a saját háza táján sem képes vesztessé vált.

A történet szomorú, önmagában azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy mi vezetett a rendszerváltás ütemét diktáló, intellektuális erejére ma is büszke liberális párt drámai tekintélyvesztéséhez. Politikai intézmények ritkán semmisülnek meg vezetőik kisszerűsége vagy felkészületlensége miatt. Egy működőképes intézmény mindig valamilyen társadalmi igényt elégít ki, ha másképp nem, hát úgy, hogy maga hozza azt létre. Az SZDSZ esetében azonban – megítélésem szerint legalábbis – éppen ennek a társadalmi igénynek a szétporladása zajlik a szemünk előtt. 

A dicső kezdet és a szomorú vég

Az SZDSZ rendszerváltó pártként a nyugat-európai típusú liberális demokrácia és a társadalmi szolidaritás erős intézményi biztosítékaival rendelkező piacgazdaság mellett tette le a voksát. Legelsősorban ennek megvalósítására építette az identitását: nem osztálypártként és nem is annyira világnézeti alapon identifikálta magát, mint e program megvalósításának első számú politikai letéteményeseként. A világnézeti szempontból heterogén párt első belső törésére 1991-ben, Tölgyessy hatalomátvételekor került sor, amit a demokratikus ellenzékből jövő hagyományos pártvezetés nem pusztán politikai-taktikai, hanem világnézeti-értékválasztásbeli konfliktusként azonosított. Pető Iván 1992-es elnökké választását követően tisztult a világnézeti profil, és megkezdődött a jobbra nyitott, balra zárt liberálisok kiszorítása az SZDSZ-ből. Véleményem szerint ez önmagában normális és logikus törekvés volt, még ha a folyamat technikai lebonyolítását olykor ellenszenvesnek és politikailag kontraproduktívnak is tartottam. Az SZDSZ azonban felfogásom szerint lényegét tekintve baloldali-liberális párt volt: nyugatias kulturális nyitottsága, az individuális szabadságjogok védelméből kiinduló társadalomfilozófiája, erőteljes szociálpolitikai elkötelezettsége és határozottan prokapitalista, de ugyanakkor hang­súlyozottan nem-neoliberális gazdaságfilozófiája6 a balközépre he­lyezte. Ez nemcsak objektíve volt így, hanem fő­­so­dor­vonalát tekintve kezdetben a párt saját iden­ti­tás­választását is jellemezte: ezt fejezte ki a párt párhuzamosan fenntartott megfigyelői jogú státusza a liberális és a szocialista internacionáléban. Ezért a magam részéről az MSZP-hez, mint demokratikus baloldali erőhöz, való közeledést is természetesnek tartottam, még ha az 1994-es koalíciókötést a szocialisták abszolút többsége miatt nem is helyeseltem. Akárkinek van is azonban igaza a máig vitatott koalí­ciókötést illetően, annyi bizonyos, hogy az az 1994-es liberális tábor számottevő részét idegenítette el a párttól. Az SZDSZ-re antikommunista erőként te­kintők árulásnak tekintették a szocialistákkal kötött szövet­séget, amiért megítélésem szerint nem annyira az 1992–94-es SZDSZ-t terheli felelősség, mint az 1989–­90-es, sokak szemében radikális antikommunista fellépésként dekódolódó liberális stratégiát, amely a párt népszerűségének növelése érdekében differenciálat­lanul mobilizálta a rendszerellenes érzelmeket.

Az SZDSZ az 1994 és 2004 közötti tíz évben nyugatias-modernizációpárti, az MSZP-vel együtt a magyar politikai spektrum baloldalán elhelyezkedő, annak leginkább „európai” szegmenseként jelent meg a közvélemény előtt, viszonylag egyszerű és kézenfekvő kulturális azonosulási mintákat kínálva a liberális választóknak. Ez az SZDSZ-nek a Tocsik-botrány nyomán bekövetkezett tekintélyvesztésének, elvi és gyakorlati hibáinak, valamint a mindettől vélhetően nem független kispárttá zsugorodásának ellenére is igaz: a magukat elsősorban a nyugati értelemben vett társadalmi modernizáció híveiként azonosító, a jobboldal avítt antiliberalizmusával szemben álló választók számára az SZDSZ volt a legkézenfekvőbb politikai alternatíva. Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választása azonban alapvetően átalakította ezt a helyzetet. A nyugatos modernizáció ethoszán alapuló, kulturális jellegű azonosulás szempontjából Gyurcsány egyre erőteljesebb alternatívát képviselt, aki a kettős állampolgárságról tartott, 2004. decemberi népszavazás kampányában szembeszállt a jobboldali nacionalizmussal (igaz, közben sajnos a jóléti sovinizmus mozgósítására apellált), 2006 tavaszán pedig (az isteni gondviselés, valamint trükkök százainak segítségével) legyőzte a Fidesz jóléti populizmusát.

Gyurcsánnyal felszámolódott az SZDSZ hegemón szerepe a nyugatias-modernista politikai kultú­rában, amire a liberálisoknak nem volt adekvát ellenlépésük. A 2006-os választási kampányban, majd az azt követő kormányalakítás során jobb híján egy intellektuálisan erősen lecsupaszított, a hagyományos baloldali-liberális értékrenddel ambivalens viszonyban álló reformnarratívával álltak elő az egészségügyi ellátórendszer és az azt finanszírozó társadalombiztosítás radikális átalakításáról. A koncepció, miközben több fontos ponton plebejus-liberális (antielitista és esélykiegyenlítő) megfontolásokat is tükrözött, jól illesz­kedett az SZDSZ által a kilencvenes évek közepétől képviselt államminimalista diskurzusba.7 A gyors és radikális szerkezetátalakításra irányuló fellépéssel az SZDSZ mintegy megpróbált visszahelyezkedni az 1989–90-es rendszerváltó hagyományba, amiben a leginkább hitelesnek és kompetensnek érezte magát. (Ez manifesztálódott a 2008. márciusi népszavazást megelőző SZDSZ-kampányban, aminek során az egészségügyi reform mintegy antikommunista vívmánnyá nemesült.)

Az SZDSZ által választott formában és az adott politikai konstellációban mindez súlyos hibának bizonyult. Rendkívüli – rendszerváltó – politikát rendkívüli időkben lehet űzni, békeidőben maradnak a lassú társadalmi egyeztetési folyamatok és az inkrementális változás. Tiszteletre méltó dolog határozottan képviselni egy helyesnek tartott szerkezetváltási programot, egy ötszázalékos párt azonban a politikai és a szakmai közvélemény szinte egészének ellenállásával szemben bizonyosan nem tudja azt érvényesíteni. Mi több, a nagyobbik koalíciós párt ellenében nem is szabad azt érvényesíteni, mivel demokratikus politikai erőként nem vállalhat egyedüli felelősséget a társadalom egészének életkörülményeit közvetlenül és döntő módon befolyásoló szerkezetátalakításért.

Az SZDSZ figyelmen kívül hagyta, hogy konszolidált társadalmi körülmények között a kisebb jelentőségű szerkezeti változtatásokat is hosszú évek társadalmi és szakmai egyeztetési folyamatai előzik meg, amelyeket a nyugat-európai kontinentális hagyomány szerint a meghatározó gazdasági és szakmai érdekcsoportokkal kötött formális paktumokkal szoktak megerősíteni. Ez nem feltétlenül jelenti az ellenzéket is magában foglaló átfogó politikai konszenzus elérését, de kizárja a legfontosabb társadalmi és szakmai érdekcsoportok intézményesen képviselt álláspontjának ignorálását.

Ami az egészségügyi reform esetében 2006 és 2008 között Magyarországon történt, az ennek a nyugat-európai hagyománynak az olykor már-már pa­rodisztikus ellentéte volt. A szakmai elitek ellenében, szövetségesek nélkül végrehajtott egészségügyi re­form olyan mérvű szakmai és társadalmi ellenállást mozgósított, amit egy, a Gyurcsány-kormányénál jóval kedvezőbb politikai helyzetben lévő végrehajtó hatalom sem tudott volna semlegesíteni. Az ellenzéki népszavazási kezdeményezés intézményes keretekbe csatornázta a széles körű társadalmi elutasítást, és átírta a nehezen kiszenvedett koalíciós kompromisszumok során kialakított forgatókönyveket. Ma már jól látszik, hogy amelyik párt ennek az összességében rendkívül szerény társadalmi támogatottságot élvező, meghatározó elemeiben a kormánykoalíción belül is folyamatosan vitatott reformnak a sikerére tette fel a politikai identitását és kormányzati részvételének igazolását,8 az kudarcra ítélte magát.

A vesztes népszavazás után Gyurcsány nem tehetett mást, mint hogy levette az egészségügyi finanszírozási reformot a napirendről. (Ha lemond, vagy új választásokat írnak ki, vagy az utódja teszi ezt meg előbb-utóbb.) Ezután az SZDSZ nem tehetett mást, mint hogy kilépett a kormánykoalícióból. A helyzet ennyiben determinált volt: akkor determinálódott, amikor a 2006-os választásokat követően a liberálisok egy konszolidált körülmények között politikai szerepre alkalmatlan reformminiszterrel az élen, a kormányprogramban egyértelműen nem is szereplő több-biztosítós egészségügy-finanszírozási reformot9 a zászlajukra tűzve vágtak neki az új kormányzati ciklusnak. A kísérlet bukása és az SZDSZ ezt követő hanyatlása a párt jelenlegi és két megelőző – Kóka, illetve Kun­cze nevével fémjelzett – vezetésének együttes kudarca. A 2008 márciusa óta történtek megítélésem szerint megpecsételték az SZDSZ sorsát: innen már nem lehet visszajönni, mert az SZDSZ sem a régi, sem az elképzelt új szavazói előtt nem tud hitelesen és kellő meggyőző erővel képviselni sem egy politikai értékrendet, sem egy programot, sem semmiféle nyugatos ethoszt. Ez a hajó – fedélzetén sok szép, dicsőséges emlékkel és jó néhány ronda, esetenként kifejezetten szégyenteljes politikai baklövéssel – elment. A kérdés az, hogy mi jöhet utána.

Mi jöhet utána?

Egyvalami biztos: a fellelhető empirikus szociológiai adatok10 és választási tapasztalatok fényében felettébb valószínűtlen, hogy az alapvetően nyugatias társadalmi-kulturális értékrend szerint orientálódó, a piaci erők dominanciájával szemben szkeptikus, bár a kapitalista gazdasági berendezkedés alapjait elfogadó balközép választói tömb eltűnik a társadalmi térképről. Könnyen lehet, hogy az ingadozó szavazók 2006 óta bekövetkezett elvesztésével a balközép 2010-ben kisebbségbe szorul, felszámolódni azonban nem fog. Nem az a kérdés tehát, hogy 2010-ben lesznek-e balközép választók, hanem az, hogy lesz-e számukra hiteles és vonzó választási alternatíva. Ebben a tekintetben én a legkevésbé sem becsülném le Gyurcsány Ferenc MSZP-jét, amely – megítélésem szerint – az elmúlt két és fél évben eredményes, bár a romló kül­ső feltételek miatt kétségtelenül nem különösebben si­keresnek tűnő gazdaságpolitikát folytatott. Mégis, Gyurcsány az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével elszenvedett tekintélyvesztés ellenére kiszámítható és a maga nemében igen sikeres költségvetési politikát folytatott, amennyiben radikálisan csökkentette az egyébként természetesen jórészt a saját előző kormánya által felduzzasztott államháztartási hiányt, stabilizációs erőfeszítéseihez megszerezve az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap támogatását is. Kormánya emellett egy sor kulcsfontosságú közpolitikai kérdésben tett reformértékű kezdeményezéseket, köztük a nyugdíjrendszer, a szociális ellátórendszer, a foglalkoztatáspolitika és persze az egészségügy területén. Magyarország az idei év második felében beléphet az ERM-II árfolyam-mechanizmusba, 2012-ben pedig akár az eurózónába is, mivel reális esély van rá, hogy két év múlva teljesülnek a maastrichti konvergencia-követelmények. Azaz bármennyire népszerűtlen és a társadalmat megosztó személyiség is Gyurcsány, 2010-ben lesz mire büszkének lennie – nem kicsit, hanem nagyon. Valamennyi potenciális balközép szavazatot azonban valószínűleg mégsem nyeri majd el, ahhoz ugyanis túl nagy lesz a 2006 óta a hátán cipelt morális és politikai teher. Másoknak is lehet tehát keresnivalójuk a balközépen: miért ne lehetne a kormány által eddig felmutatottnál vonzóbb és ígéretesebb alternatívával előállni ezen az oldalon?11

Amire viszont az empirikus kutatások12 és az általános politikai tapasztalatok szerint (egyelőre legalábbis) szerény társadalmi igény mutatkozik, az éppenséggel az, aminek kialakítására az SZDSZ tö­rekszik: egy gazdaságpolitikailag jobboldali, társadalompolitikailag azonban inkább baloldalinak tekinthető párt. Ilyen pártból Nyugat-Európában sincs sok (ismereteim szerint talán a holland VVD felel meg leginkább ennek), és nem is világos, hogy egy szűk értelmiségi körön kívül honnan rekrutálódhatna egy ilyen alakulat magyarországi társadalmi bázisa. A magyar liberalizmus politikai túlélése sokkal inkább a balközép térfélen tűnik lehetségesnek, ma még nem létező – vagy valami csoda folytán radikálisan megújult – szervezeti keretek között. 

Jegyzetek

1          1989 nyara és 2008 decembere között voltam az SZDSZ tagja. 1996–98-ban Balassagyarmat Város Önkormányzatában képviseltem az SZDSZ-t. 2007 szeptembere és 2008 márciusa között az SZDSZ gazdasági kabinetjének titkáraként dolgoztam.

2          Ez alól lényeges kivételt képez a 2009-es költségvetési törvényjavaslat parlamenti vitájával párhuzamosan tárgyalt és tavaly decemberben elfogadott 2008/LXXV. törvény a takarékos állami gazdálkodásról és a költségvetési felelősségről, amely fontos elemeiben tükrözi az SZDSZ költségvetés-politikai szándékait. A törvény értékelésébe itt nem megyek bele, csak jelzem, hogy miközben általában helyeslem a szabályalapú költségvetési politika erősítésére irányuló szándékot, a külső és belső makrogazdasági helyzet alakulásától függetlenül érvényesítendő kiadási plafonok bevezetését és az államadósság reálértékének növekedését a gazdasági növekedés ütemétől függetlenül tiltó szabályozást kérdéses helyességűnek tartom. Létezhetnek ugyanis olyan közpolitikai célok, amelyek adott helyzetben fontosabbnak bizonyulnak bármely egyenleg-célkitűzés betartásánál, mint arra a jelenlegi világgazdasági visszaesésre adandó gazdaságpolitikai válasz kapcsán valamennyi mérvadó nemzetközi gazdasági szervezet, köztük az Európai Bizottság is felhívta a figyelmet. A reálértéken növekvő, de a GDP-bővülés üteménél lassabban emelkedő államadósság pedig a legrigidebb egyensúlyvédő gazdaságpolitikai megközelítés szempontjából sem minősíthető az állami eladósodottság növekedésének. Egy alacsony növekedéssel és alacsony inflációval jellemzett gazdasági környezetben különösen súlyos következményekkel járhat a reálérték-szabály érvényesülése. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a jelenlegi magyarországi körülmények között lehetséges volna kifejezetten anticiklikus, gazdaságélénkítő költségvetési politikát folytatni. Állításom csupán annyi, hogy az újonnan bevezetett szabályozás komoly veszélyeket rejt magában.

3          Pontosabban, mint az előző lábjegyzetből kiderül, a világgazdasági válság elmélyülését követően, a hazai pénzpiaci egyensúly drámai mértékű felborulásának veszélyével szembesülve Gyurcsány mégis belement a költségvetési megszorításokba, melyek nélkül nem kerülhetett volna sor az IMF készenléti hitelének megszerzésére. Ez azonban nem az SZDSZ-nek tett gesztusként, hanem válságkezelési technikaként értelmeződött mind a közvélemény, mind az MSZP belső fórumai előtt; enélkül feltehetőleg nem is lehetett volna átnyomni a súlyos – korábban tabunak számító tételeket is érintő – megszorításokat a parlamenti MSZP-frakción.

4          Nekem például, mint az első lábjegyzet mutatja, nem is sikerült.

5          Nem világos, hogy Fodor voltaképp mit akart, MSZP–­SZDSZ-koalíciót másik miniszterelnökkel, szakértői kormányt sokpárti támogatással, vagy ellenzéki SZDSZ-t, mindennemű kormányzati felelősség nélkül. Előbb azt hangsúlyozta, hogy „ebbe a kormányba nincs visszaútja az SZDSZ-nek” (http://www.inforadio.hu/hir/belfold/hir-210149), majd jött a szakértői kormány politikailag abszurd, közjogilag pedig értelmezhetetlen javaslata, aminek értelmében az új, „szakértői” kormánynak elvben a jobboldali ellenzék támogatását is meg kellett volna szereznie. Szent-Iványi István és Fodor Gábor lapunknak adott interjúiból (Beszélő 2008. október, illetve 2008. november–december) úgy tűnik, hogy a szakértői kormány ötletét az MSZP-nek tett burkolt koalíciós ajánlatként is lehet értelmezni egy Gyurcsány nélküli kormány létrehozására. Ez azonban nem változtat azon, hogy a Fodor-vezette SZDSZ nem volt hajlandó nyíltan és egyértelműen állást foglalni az MSZP–SZDSZ-koalíció újrakötése mellett, mi több, meghatározó politikusainak kommunikációja éppen ellentétes volt ezzel a szándékkal. Lásd például Szent-Iványi István 2008. szeptember 24-i interjúját az Indexen Az SZDSZ nem köpi szembe magát címmel, melyben OT-elnöki terveivel kapcsolatban fontosnak tartja leszögezni, hogy „[a] koalícióba számunkra nincs visszaút. Folynak ugyan megbeszélések az MSZP-vel, de folynak megbeszé­lések a Fidesszel is” (http://index.hu/politika/belfold/szentiv08092).

6          Miközben az SZDSZ kezdettől fogva nyilvánvalóvá tette, hogy nem hisz a szocializmus és a kapitalizmus között választható „harmadik útban”, és a kettő közül egyértelműen a kapitalizmus mellett teszi le a voksot, a legkevésbé sem kívánta azt idealizálni. A korai SZDSZ elhatárolódott az államminimalista piacfetisizmustól: „Az állam visszaszorításának jelszava, a közszolgáltatások felülről elrendelt »piacosítása« hamis vezérlő elvek. Nem erre, hanem a közszolgáltatásokra szánt költségvetések demokratikus politikai ellenőrzésére, valamint a költségvetési keretek felhasználásának piaci ellenőrzésére van égető szükség” (A rendszerváltás programja, 48. oldal). Eközben erős gesztusokat tett a meghatározó jelentőségű civil társadalmi aktorként értelmezett szakszervezetek felé: „Az önigazgatást és az állami, illetve magántulajdonú üzemek vezetésében való munkásrészvételt megkülönböztetve, az SZDSZ az utóbbi elkötelezett híve, és támogatja a piacgazdaságokban megvalósított participációs megoldások hazai meghonosítását” (A rendszerváltás programja, 46. oldal).

7          Az SZDSZ ekkor sem volt mindig és minden tekintetben államminimalista: az 1999 áprilisában elfogadott Szabadelvű hitvallás fontos esélykiegyenlítő és civilizatórikus szerepköröket delegált az államhoz, amelyek egy része a 2002-es kormányalakítást követően állami intézményekben és kormányzati programokban is testet öltött.

8          A liberális politika normatív kereteinek kialakítására két évtizeden át talán mindenki másnál jelentékenyebb erőfeszítéseket tevő Bauer Tamás így írt erről 2007 júniusában (ismeretein szerint még az SZDSZ-en belülről, bár már a párt perifériájáról): „A helyzet az, hogy az SZDSZ számára az egészségbiztosítási reform végrehajtása, a versengő egészségbiztosítók létrehozása kormányzati szerepvállalásának első számú célja, amiből a teljes arcvesztés kockázata nélkül nem engedhet” (A pléh középút, Élet és Irodalom, LI. évfolyam 25. szám, 2007. június 22.).

9          A 2006-ban elfogadott kormányprogram úgy fogalmaz, hogy „[a] szervezett és szabályozott piac feltételeinek kialakítását követően a tapasztalatok birtokában dönt a kormány az egészségbiztosítási piac több biztosító felé történő megnyitásáról”.

10        Erre utal például a Progresszív Intézet által a közelmúltban elkészített „politikai térkép”, amely szerint „három, viszonylag jól azonosítható csoportra oszlik a társadalom”: A „nyitott-alkalmazkodó-etatisták” kb. 40 százalékos reprezentációjukkal a balközép társadalmi bázisának tekinthetők: „gazdasági értelemben ugyan erősen baloldaliak (például elutasítják az öngondoskodást), ugyanakkor más téren inkább liberálisak, még ha nem is szélsőséges mértékben”. A „bezárkózó-tekin­tély­elvű-paternalisták” 37 százalékos társadalmi arányt képviselnek, és a tradicionális jobboldal potenciális szavazótáborának tekinthetők: tekintélyelvűek, a legelutasítóbbak a társadalmi különbözőségekkel szemben, és a kemény büntetés hívei. Globalizációellenesek és etnocentristák, gazdaságpolitikailag azonban az előbbi csoportnál is etatistábbak: „ők azok, akik a leginkább igényt tartanak az állami segítségre. A legkisebb csoportot a 23 százaléknyi „tradicionalista-piacpárti” választó jelenti, akik társadalmi-kulturális értékválasztásaikat illetően egyszerre nagyon liberálisok és nagyon konzervatívok. Elfogadóak a globalizációval, a legkevésbé jellemzi őket az etnocentrizmus, de pártolják a nők családban betöltött tradicionális szerepét, elutasítják a homoszexualitást, és helyeslik a halálbüntetést. Ugyanakkor egykulcsosadó-pártiak, és nem kérnek az állami segítségből. Lásd: http://www.progresszivintezet.hu/pub/2009_01_07_etatista.pdf.

11        Megítélésem szerint egy ilyen, lényegét tekintve balközép politikai alternatíva megteremtésére tett kísérletnek tekinthető a Lehet Más a Politika mozgalom is; igaz, tevékenysége egyelőre nehezen megítélhető tartalmi, szervezeti és személyi keretek között zajlik.

12        Lásd a 10. jegyzetben hivatkozott politikai térképet.

E-kikötő

Soroksár, 1956

Marossy Endre
Soroksár, 1956

 

Budapest 1956-os történelméről könyvtárnyi feldolgozás, emlékirat született, túlnyomórészt a belső kerületekben lezajlott döntő fontosságú eseményekről. Lényegesen kevesebb figyelem irányult a forradalom és szabadságharc története szempontjából kisebb jelentőségű külső kerületekre. A forradalom és szabadságharc soroksári eseményeinek jelen feldolgozása1 hiánypótló, nagyon időszerű vállalkozás, ami remélhetően lendületet ad a nem központi kerületek helytörténete további feltárásának és közzétételének.

Tovább

Blogok

Jó kis provokáció – Ungváry Rudolf új könyve

Petőcz György blogja
Jó kis provokáció – Ungváry Rudolf új könyve

Egy angol nő – ő mesélte – és barátnője a tengerparton unatkozott két magyar férfi társaságában, akik alig beszélgettek velük, és semmiképpen nem udvaroltak nekik, viszont begázoltak a vízbe, majd pocakjukat kidüllesztve, az egyik belekiáltotta a távolba, hogy „szexuális sivatag!”.

Tovább

Beszélő a Facebookon