Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Az utóbbi hetek egyik legfontosabb közéleti vitájának középpontjában a holokauszt tagadásának büntetőjogi szankcionálhatósága áll. A parlamenti pártok – ezúttal a véleményszabadság korlátozását rendszerint elutasító SZDSZ-szel együtt – nyitottnak tűnnek az MSZP által felvetett javaslatra. A klasszikus liberális hagyomány magyarországi képviselői ugyanakkor határozottan állítják: a holokauszt tagadásának tiltása káros és felesleges volna.

Káros, mert pusztán tartalmi alapon semmilyen politikai álláspont közlése nem szankcionálható. Ez a szólásszabadság indokolatlan és elfogadhatatlan korlátozását jelentené: az állam és a jogalkalmazás felelősségét hordozó intézményei nem szelektálhatnak a vélemények között, azaz nem lehetséges különbséget tenni jogilag bevett és nem bevett – adott esetben büntetőjogilag szankcionált – álláspontok között. Ez nem kárhoztatja tétlenségre a demokratikus jogállam képviselőit: éppen ellenkezőleg, kötelességük elutasítani a ki­re­kesztő, egyes társadalmi csoportok méltóságát becsmérlő és nem egy esetben félelemkeltő nyilatkozatokat, ennek eszköze azonban az erőszak közvetlen és nyil­vánvaló veszélyének felidézésére alkalmas közlésektől eltekintve nem lehet a büntetőjog. Jogi értelemben te­hát – leszámítva a polgári peres úton megtorlandó becsületsértést és a büntetőjogilag szankcionálandó, köz­vetlen erőszakveszélyt hordozó uszítást – mindenki azt mond, amit akar. A demokratikus közösségből való kitaszítás – amiben az állam képviselőinek kötelességük élen járni – nem jogi, ha­nem politikai aktus.

Ugyanakkor – mondják a klasszikus liberális ál­lás­pont képviselői – mivel a becsületsértéssel és az uszí­tással szembeni fellépés lehetősége a Ptk. és a Btk. alapján ma is adott, az egyes – adott esetben mégoly visszataszítóan antidemokratikus – közlések tartalmi alapú szankcionálására tett jogalkotói kísérletek egyszersmind feleslegesek is. A problémát nem a büntetőjogi szabályozás hiánya jelenti, hanem az enyhén szólva nem kielégítő jogalkalmazás. A bíróságok, ügyészségek és a rendőrség egyszerűen elmulasztják az uszítás szankcionálását, szabotálva a hatályos jogrend egyik fontos – a jogalkotó szerint a köznyugalom fenntartásához elengedhetetlen – elemének be­tartatását. Ha pedig így van, azon mit sem segít a jogszabályok – vagy netán az Alkotmány – módosítása, hiszen a módosított klauzulákat éppen úgy el lehet majd szabotálni, mint a mostaniakat.

Feltételezve, de nem megengedve, hogy valóban ez a helyzet, érdemes megvizsgálni, hogy melyek lehetnek az elégtelen jogalkalmazás legfontosabb okai. Természetesen nem kizárt, hogy az egyik ok a magyar bírói és ügyészi kar, valamint a rendőrség tiszti állományának virulens rasszizmusa és előítéletessége, ez azonban kevéssé tűnik életszerűnek: miért ne akarnák a magyar bíróságok, ügyészségek és a rendőrség a közrendet gyakran nemcsak verbális eszközökkel, hanem fizikai erőszakot alkalmazva is veszélyeztető szélsőséges csoportokat megfékezni? Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a maguk részéről szívesen tennének erre a mainál hatékonyabb és eredményesebb kísérleteket a verbális erőszak megnyilvánulásainak – a tapasztalatok szerint gyakran a fizikai erőszak megjelenése által kö­ve­tett – felbukkanásakor, ám a jogszabályok és az ural­ko­dó joggyakorlat alapján nem világos a számukra, hogy erre pontosan mely esetekben van lehetőségük. A helyzet egyébként némiképp analóg a gyülekezési törvény körüli anomáliákkal: mértékadó – adott esetben kifejezetten liberálisnak tekinthető – jogi álláspontok megfogalmazói¹ és magas rangú rendőri vezetők egybehangzóan állítják, hogy a jelenlegi szabályozás alapján nem lehetséges a hatékony jogalkalmazói fellépés az alanyi szabadságjogokat sértő, a gyülekezési szabadsággal visszaélő megnyilvánulásokkal szemben.

A hatályos büntető törvénykönyv 269., a közösség elleni izgatásról szóló paragrafusa – melyet az Al­kotmánybíróság 30/1992 (V. 26.) AB határozata hely­benhagyott – így szól: „Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Az 1989. évi XXV. törvény 15. paragrafusával megalkotott Btk.-rendelkezésnek ugyanakkor volt egy, az Alkotmánybíróság által megsemmisített második bekezdése is, amely így szólt: „Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nem­zetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”

Az Alkotmánybíróság hosszú – és amennyire meg tudom ítélni, igen színvonalas – indoklást fűzött a 269. paragrafus első bekezdésének hatályban tartásához és második bekezdésének megsemmisítéséhez. Ebben egyebek mellett a következőket rögzítette: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek ér­dekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas leg­enyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az el­ér­ni kívánt célhoz képest aránytalan.” A gyűlöletre uszítás esetében – aminek tényállása a magyar jogban az 1878-as Csemegi-kódexig vezethető vissza – a gyűlölet céltáblájává tett személyek alapjogainak (pl. testi épségének és vagyonbiztonságának) védelme nem biztosítható a véleményszabadság korlátozása nélkül. Ezért a rendelkezés alkotmányos. A különféle társadalmi csoportokat – vagy éppen a magyar nemzetet – lealacsonyító kifejezések használata esetében azonban az Alkotmánybíróság nem látott ilyen, a véleményszabadság korlátozásával azonos súlyú alapjogsé­relmet, és így a második bekezdést megsemmisítette.

A határozat végén ugyanakkor az alábbiakat is fontosnak tartották megjegyezni a bírák: „Az Al­kot­mány­bíróság határozata szerint a közösségek méltósága a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos korlátja lehet. Nem zárja ki tehát a határozat azt, hogy erről a törvényhozó akár a gyűlöletre uszítás tényállásán túlmenő büntetőjogi védelemmel is gondoskodjék. A kö­zösségek méltóságának hatékony védelmére azonban más jogi eszköz, például a nem vagyoni kártérítés alkalmazási lehetőségeinek bővítése is alkalmas.” En­nek a kissé talányosan megfogalmazott jogi feladatnak az alkotmányosság keretein belüli elvégzése azóta sem sikerült a törvényalkotónak, aminek fontos szerepe van a jelenlegi vitában.

Annyi biztos, hogy gyűlöletre uszítani az Al­kot­mánybíróság szerint nem lehet. A kérdés azonban az, hogy pontosan mi minősül gyűlöletre uszításnak. Erre a klasszikus liberális álláspont szerint az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának ítélkezési gyakorlatából származó clear and present danger (világos és közvetlen veszély) teszt ad választ. Eszerint az – és csakis az – a vé­leményközlés minősül büntetőjogilag szankcionálandó uszításnak, aminek esetében közvetlenül és egyértelműen az uszító megnyilvánulás eredményeképpen következik be mások alapvető alkotmányos jogainak sérelme. „Ha egy már amúgy is izgatott hangulatú tömeget szólítanak fel erőszakos cselekvésre, és a ki­sze­melt áldozat ott van a helyszínen, akkor a ve­szély, hogy a beszédet atrocitások fogják követni, világos és közvetlenül jelenlévő. Ha azonban ugyanezzel a szöveggel dolgukra siető, közömbös járókelőket zaklat a szónok, és a bűnbak nincs jelen, akkor a ve­szély elhanyagolható: a beszéd és a tettek közötti összefüggés nem világos, áttételes” – írja a Társaság a Szabad­ságjogokért a szólásszabadságról szóló köziratában,² amely kifejezetten hivatkozik a 30/1992. AB-határozatra. Ez utóbbi azonban – szerintem – valójában nem foglal állást ab­ban, pontosan hol húzódnak a gyűlöletre uszítás tény­állásának határai, a clear and present danger tesztről pedig csak annyit mond, hogy „...a köznyugalom megzavarásának intenzitása (...) egy bizonyos mérték fölött (»clear and present danger«) igazolja a szabad véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását”. Az Al­kot­mánybíróság a TASZ-szal vagy éppen Kis Jánossal³ ellentétben nem állította, hogy a gyűlölet céltáblájává váltak jogsérelme a gyűlöletbeszéd által – nyilvánvaló és közvetlen módon – kiváltott, a beszéd helyszínén és időpontjában előálló fizikai fenyegetettségben öltene testet. A 269. paragrafus első bekezdésének helybenhagyásához fűzött indoklás értelmében a gyűlöletre uszítás tényállásának megállapításához bőven elég az alkotmányos alapjogok sérülésének általában vett, de az adott társadalmi kontextusban reálisnak tekinthető veszélye, amely a történelem tanúsága szerint – és erre az alkotmánybírák nem mulasztották el felhívni a fi­gyel­met – nagyon is szoros összefüggésben állhat „a faji, etnikai, nemzetiségi, vallási szempontú alsóbb- vagy felsőbbrendűséget hirdető” gyűlöletkeltéssel. Ezért a jogalkalmazók véleményem szerint tévesen értelmezik a hatályos magyar jogot, ha az uszítás tényállásának meg­állapításakor a clear and present danger tesztnek a TASZ által javasolt, a fizikai erőszak tényleges és közvetlen bekövetkezésének esélyét vizsgálni rendelő jo­g­interpretációját veszik alapul.

A kérdés mármost az, hogy mit tegyen ebben a helyzetben a jogalkotó. Abban egyetérthetünk a klas­z- szikus liberális álláspont képviselőivel, hogy általában nem kívánatos – mi több, az AB idézett határozata szerint a jelenlegi alkotmányos keretek között nem is lehetséges – a nyilvánosság előtt elhangzó vélemények tartalmi korlátozása. („A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi” – írják az alkotmánybírák.) Másfelől mind morálisan, mind – ugyanezen AB-határozat értelmében – jogilag tűrhetetlen, hogy szélsőséges politikai mozgalmak a Magyar Köztársaság területén különböző társadalmi csoportokkal szemben gyűlöletre uszítanak.

Ominózus április 18-i, budai várbeli rendezvényükön a Magyar Gárda szakadár csoportjának tagjai magasba emelt transzparenseikkel („Le a holokauszt dogmával”, „A Harmadik birodalom visszavág”, „Az igazság szabaddá tesz”), pólóikkal („Merjünk fehérek lenni”) és vezérük szónoklatával, miszerint „semmi nem igaz a holokausztból”, akkor is gyűlöletre uszítottak a magyarországi romák és zsidók ellen, ha a közvetlen közelükben történetesen egyetlen roma vagy zsidó sem tartózkodott. Ezzel a hatályos büntető törvénykönyv által szankcionálni rendelt elkövetési magatartást valósítottak meg, a magyar állam pedig nem teheti meg, hogy területén ne szerezzen érvényt hatályos törvényeinek. Ha ez ismétlődően előfordul, az az alkotmányos rend súlyos zavarának egyértelmű jele. Felelős politikusoknak – jogalkotóknak és a kormányzati hatalom birtokosainak – kötelességük ez ellen fellépni.

Ennek a fellépésnek véleményem szerint nem feltétlenül kell a holokauszt tagadásának büntetőjogi tiltására irányulnia. Elvégre nem mindegy, hogy valaki egy politikai tömegdemonstráción vonja kétségbe a holokauszt megtörténtét (ami rendszerint a zsidóellenes indulatok felszítását célozza), vagy mondjuk egy kabarétréfa keretében (mely esetben feltehetően inkább ízléstelenségről van szó,  ami nem büntetőjogi tényállás). A törvényalkotónak azt kell mindenekelőtt tisztáznia, hogy a különféle társadalmi csoportokkal szembeni gyűlöletkeltés elfogadhatatlan a magyar büntetőjog szerint, és a törvény akkor is büntetni rendeli, ha a felkorbácsolt indulatok ott és akkor senkiben (és semmiben) nem tesznek kárt. A jogsérelem magának a gyűlöletkeltésnek a tényéből fakad, aminek az elviselése egyetlen személytől vagy társadalmi csoporttól sem várható el a véleményszabadság semmilyen magasztos eszméjének nevében. Ezt mondja ki az AB vonatkozó határozata, és megítélésem szerint ezt kell egyértelművé tennie a Magyar Országgyűlésnek is. Ennek rögzítéséhez és az ezzel kapcsolatos jogértelmezési zavar megszüntetéséhez nincs szükség alkotmánymódosításra.

Végső soron azonban a törvényeket – akár egyértelmű az interpretációjuk, akár nem – a jogalkalmazók alkalmazzák. Hogy egy adott közlés egy adott helyzetben alkalmas-e a tömeges gyűlölet felszítására – vagyis hogy megvalósul-e a gyűlöletre uszítás tényállása – csak a bíróságok dönthetik el. A jogalkotó – feltehetően az Alkotmány módosítását követően – megkönnyítheti a dolgukat azzal, hogy tételesen felsorolja és tiltani rendeli azokat az állításokat, melyek politikai célú hangoztatása a sajnálatos módon egyre növekvő ta­pasz­talatok szerint nyilvánvalóan alkalmas a tömeges gyűlöletszításra. Ilyen állítás a holokauszt megtörténtének kétségbevonása, amelyet számos európai ország jogrendje tiltani rendel. A klasszikus liberális állásponttal ellentétben nem hiszem, hogy ennek következtében a demokratikus jogrend kárt szenvedne, sőt azt sem gondolom, hogy a tiltás társadalmilag kontraproduktív volna: a büntetőjogi szankciók azt jelzik, hogy az adott magatartás nem összeegyeztethető a társadalom uralkodó normarendszerével, ami fontos jelzés a társadalom tagjai számára, és feltevésem szerint pozitív szocializációs hatást hordoz magában.

A holokauszt kitüntetett történelmi jelentősége különösen indokolttá teheti az ilyen jogalkotói törekvést. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a gyűlöletre uszítást a hatályos Btk. szerint akkor is szankcionálni kell a büntetőjog eszközeivel, ha az uszító közlésnek semmi köze a holokauszthoz. Mi több, az uszítással szemben akkor is kötelessége fellépni az államnak, ha nyelvileg kódolt formában vagy gesztusok – például náci karlendítés – révén valósul meg. A kérdés nem a közlés formája és önmagában még csak nem is a tartalma. A kérdés az, hogy a közlés célja valamely társadalmi csoport elleni gyűlöletkeltés-e, és az elhangzó szavak vagy más megnyilvánulások az adott helyzetben alkalmas-e ennek a célnak az elérésére. Ennek mérlegelése a jogalkalmazó feladata; a jogalkotó felelőssége az egyértelműen és a jogalkotói szándéknak megfelelően alkalmazható jogi szabályozás kialakítása.

Hogy sor kerül-e erre, az a magyar demokrácia fejlődésének és az élhető társadalmi viszonyok fenntartásának egyik kulcskérdése. A megoldás – amennyire ezt laikusként megítélhetem – jogilag nem különösebben bonyolult, és a jelenlegi alkotmányos keretek kö­zött is megvalósítható. Némi józan belátás és politikai bátorság kell csak hozzá, meg a szakítás egy jogilag, politikailag és társadalmilag is rendkívül kontraproduktív, dogmává merevedett téves joginterpretációval.

Jegyzetek

1          Lásd pl.: Kádár András Kristóf: Jogállam, szigorítás, sza­badság. Élet és Irodalom, LII. évfolyam, 35. szám, 2008. augusztus 29.

2          Lásd: http://tasz.hu/files/tasz/imce­/szolasszabmagy_uv.pdf

3          Vö. Kis János: Szólásszabadság és náci beszéd. In: Az állam semlegessége. Budapest, 1997, Atlantisz, pp. 377–407.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges