Csata István

Nyomtatóbarát változat

Vajda Mihálynak

A jó tanítvány meghaladja mesterét, jut most eszembe ez a közhely, és több mint húszévnyi, különböző iskolapadokban eltöltött idő után nemigen jut eszembe olyan tanárom, akin túlhaladtam volna. Persze ehhez az kell, hogy én magam is a tanárom tanítványa legyek, hogy a „Mester” elfogadjon diákként. Ez a speciális, igen személyes viszony sokszor hiányzik az állami tömegoktatásból. Hogyan is lehetne ez másként. Ezért aztán sokszor szerencse kérdése is, hogy az embernek jut-e ilyen bensőséges tanár-tanítvány viszony.

Az elemi és középiskolás éveimből két ilyen momentumra emlékszem, ahol ezt a nagyon személyes viszonyulást megélhettem. Az egyik egy napközis tanáromhoz kapcsolódik még az elemiben. Egy táborozós, katonás ember volt, mindig bakancsban járt – mintha a hábo­rúnak nem is lett volna vége (az iskolával szomszédos épületek még viselték az ’56-os, háborús emlékeket...). Ő tanított meg minket az iskolai kirándulásokon tájolóval bánni, kibírni a gyaloglást, számháborúzni stb., szóval azokat a létfontosságú dolgokat, amiket egy nyolc-tízéves fiúnak muszáj volt akkoriban valahonnan megtudnia. Történt egyszer, hogy iskolaidőben meghirdetett egy hétvégi, fakultatív barlangtúrát a budai hegyekbe. Előtte nem vettem részt ilyesmiben, elmentem. Esős, szomorkás vasárnap délelőtt volt, elég fura ilyenkor az iskolaudvaron ácsorogni, várakozni... A kijelölt időpontra végül is csak egy másik osztálytársam és a túravezető felnőtt érkezett meg, mégis nekiindultunk. – Na, és ez jellemző volt erre az emberre, hogy kettővel is nekivágott. Vasárnap.

Egy mesterségesen vájt barlangba vitt minket, a helyet a második világháborúban bunkernak használtak, mesélte nekünk. Alászálltunk. Kezdetben minden jól ment, élveztük a leereszkedést, ő ment elöl rendületlenül lejjebb és lejjebb, mi meg a vacak csehszlovák elemlámpáinkkal mögötte. (Milyen erősen szimbolikus ez, jut most az eszembe, megy a tanár elöl, a tanítvány követi, előttük sötét, mögöttük homály. Teljesen egyértelmű, a tanítvány dolga, hogy kövessen, menjen a tanítóval az ismeretlenbe, szó szerint a lába nyomába kell érnie.) Egy idő után egy nagy csarnokba értünk, ahonnan további utak ágaztak lefelé öt-hat irányba. Az egyiknek nekivágtunk, és egészen a végéig lemerészkedtünk, ahol falba ütköztünk. Visszafordultunk, felmentünk a csarnokba, és ott... Ott eltévedtünk. Igen. Nem emlékeztünk, melyik barlangi úton jöttünk le. Puff! Nagyon emlékszem arra az átmenetre, ahogy a félelem szép lassan úrrá lesz rajtam, és tényleg van ez a toroktáji szorongatás, amiről a szépírók írnak... Nos, a társam sírni kezdett, a lámpáink egyre sárgábban világítottak, a tanítónk hátrahagyott minket, hogy megkeresse a kijáratot. Nyilván nem telt el hosszú idő ebben a rémisztő várakozásban, de emlékszem, hogy a pánikon túl az is átszaladt rajtam, hogy most akkor hogyan bízhatok én a tanítómban, és hát milyen egy ember ez, hogy bevitt minket a mélyvízbe, mondom most ezt így harminc év távlatából... Vá­ra­koz­tunk, bizakodva és kétségek között. A lámpánk felmondta a szolgálatot, társam, hogy szabaduljon a bajtól, a sötétben pisilni kezdett, most is hallom, érzem a szagot.

Aztán persze meglett a kijárat, visszajött értünk az az erős ember, az én akkori tanítóm, visszavitt minket a világba, az Életbe, és ott feküdhettünk a halvány napsütésben a barlang kijáratánál, mélyeket szívtunk a friss levegőből. Az osztálytársam kijelentette, hogy soha éle­tében még egyszer ő barlangba nem fog alászállni, és kész. Én csak hallgattam, ahogy a tanítóm sem szólt semmit. Mit is lehet erre mondani? Nyilván tudta, hogy még sok ilyen eltévedős „salto mortale” vár ránk. Nem „púderezte” a dolgot, egyszerűen átadta nekünk ezt a helyzetet, amit aztán egész tanári és egyéb működésemben mindig elő tudtam venni újra, szóval hálás vagyok érte. Most abban a speciális tanári szerepben, amiben dolgozom, bizony megint eszembe jut a régi tanítóm, és az, hogy miként vezetem én a diákjaimat, és hová.

Tényleg merre? – Avval kezdem most, hogy amikor a kezét megérintem, akkor a „szívébe látok”. Fekszik a hátán mellettem a matracon, két kis kezét az égbe, az arca elé emeli, mint a bibliai próféták, szája félig nyitva, hallom, ahogy hörögve veszi a levegőt, nem látó szemeivel a levegőt fürkészi. Mindig ugyanazt a kék melegítőnadrágot viseli, egyenruháját, igaz, néha vicces zoknit is adnak rá a szülei, a kedvencem az amszterdami szuvenír, a zöld, marijuánaleveles... Reggelente, amikor a taxival az iskolába érkezik, a hajából árad a nikotin. Vajon kínlódik-e ettől, hogy mellette dohányoznak, vagy csak utálja, de nem „szól” – tűnődöm. A táskája is olyan viseltes, ezer éve nem mosták ki, és amikor megragadom, a cipzár mindig megmakacsolja magát. A mamájával sokáig nem találkoztam, aztán egyik nap csak úgy bejött délelőtt, be se mutatkozott, valami orvosi vizsgálatra akarta elvinni a gyereket, gondoltam, biztos az egyik gondozó a kór­házból, néha olyan nagy a jövés-menés nálunk. Már vitte kifelé, amikor kitört belőlem: „his bag is disgusting, ragged and useless, it’s a shame, you see...” Az ajtóból szótlanul visszanézett rám a barna szemeivel, aztán már tolta is a fiút kifelé. Másnap a főnökömtől megtudtam, hogy a mamát oktattam ki – hát elsápadtam –, de harmadnapon J. új táskával érkezett...

Leülök mellé, kiterítem a képekkel illusztrált fizikogyakorlat-sort, igazából nincs szükségem már rá, csak úgy biztonságból... Az első érintés mindig nagyon fontos, ez a bemutatkozás, óvatosan, két kézzel megragadom a térdei alatt a lábait, érzem az ócska melegítő alatt, ahogy sovány, inas végtagjai összerezzennek. – „Jó reggelt, én vagyok, tudod. Most együtt fogunk dolgozni, először itt kezdjük...”

Emlékszem Vajda Misuval a 90-es években a deb­receni Buber-szemináriumra, Misu hangosan tűnődött a buberi Én-Te kapcsolaton, lehetséges-e ezt manifesz­tálni nemcsak egy másik élőlénnyel (Misunál valamiért ez főleg az „oroszlánt” jelentette), mondjuk emberrel, de kövekkel, fákkal is, például. Hogyan lehet ebbe bele­helyezkedni, egy ilyen élethelyzetet megélni, ahol a tudat „leparkol”, nem képzel, nem analizál, nem érzeleg, de közben nagyon is éber? – Na és – megint összevissza csúszkálok –, erről az jut eszembe, hogy micsoda sze­rencsém volt, hogy ilyen tanárom lehetett ott a Nagy­erdőben, akinek a gondolkodása a beszéde, akin direktben érződött a szellemi erőfeszítés és a megértés, az értel­mezés igénye, aki képes volt csodálkozni és új dolgokat befogadni, aki ott helyben dolgozott, és nem „kész­áruval” öntött le minket...

Mindenesetre ott valahogy beoltódtam, gondolom most, mert az elmúlt években nemigen törődtem könyvekkel (= filozófiával, hm...). (Eltelt legalább egy fél év, mire úgy igazából bemerészkedtem egy új-zélandi könyvesboltba, és elkezdtem magam kiismerni, hogy akkor itt van a Bulgakov, ott meg a szakácskönyvek, amott meg a kínai nyelvű üzleti irodalom... Két év után most is néha elfog a rémület, ha rájövök, hogy az egész országban, a Cape Rengától Ivercargillig nincsen pl. egy Szabó Lőrinc-kötet, hogy megnézzem Hanna lányom kedves versét, a Semmiért egészent – úgyhogy a Filozófiával sem törődtem igazán...

Talán inkább az történt velem, hogy a filozófia kezdett törődni velem. A Debrecenből rám ragadt attitűd, hogy ha valami elém kerül, „right on the spot”, akkor azt nézegessem, vele legyek, akkor is, ha káoszos és homályos – erre itt hirtelen nagy szükségem lett –, eljöttem otthonról, és elvesztettem a lábam alól a talajt. Szóval ez, elidőzni dolgokkal, és aztán erőfeszítést tenni, hogy szavak rendeződjenek melléjük, ezt meg lehetett tanulni Misutól, mindenképpen, az attitűdöt. Felteszem, nyilván a legfontosabbat, ami a tanító-tanítvány viszonyból a legmaradandóbb, tudniillik a hogyant és nem a mit, persze az is fontos volt, mint látjuk, mert a Buber-Levinas visszaköszönt itt az életemben megint, a mozgásrendszeri idegsérültséggel kapcsolatban, abból az élethelyzetből adódóan, hogy emberekkel dolgozom, akik nem beszélnek, és naponta emlékeztetnek arra a filozófiai alapkérdésre, hogy mi a moralitás, magyarul a felelősség miként születik meg ember-ember viszonyban... vagy ez inkább már kódolva bennünk él, és onnét fogva, hogy magamat állítom, már a Másikat is hordozom-e, ahogy azt hiszem, azt Levinastól Misun keresztül próbáltam, akkor, megérteni. – Benső tapasztalásban, megérzésben nincsen kü­lönbség aközött, hogy magamért vagy a Másikért aggódom, a Másik, avval, hogy „felvettem a szálat”, törődöm vele, az Énem része. Igen, ez jó hír, soha nem va­gyok egyedül, kivéve akkor, amikor mindenképpen önmagamat akarom állítani, és beindítom a nagy „egóspirált”...

Tartod a kezedben a diákodat, a tanítványodat, öledben van a teste, és próbálod csinálni azt, amit a „mikromozgás” terápia tanít, hogy pl. két kezeddel kicsit ol­dal­ra feszíted a tanítványod fejét, egészen addig a pontig, amíg érzed, hogy finoman, de ellenáll, és ezt hagyod, illetve kifejezetten ez a lényeg, hogy kicsald belőle az ellen­reakciót, egy apró rebbelliót, hogy végre mozogjon. Megélje, hogy a feje az Ő Teste. Közben figyeled a légzését is, átöleled, kezeidet a bordáira teszed, ott lent, ahol az utolsó íves csontok még kivehetőek, és minden egyes kilégzéskor egy leheletnyivel rányomsz, rásegítesz a bordára, próbálod mélyíteni az Ő levegővételét. Nagyon fontos, hogy az Ő ritmusát keressük most. Sokat kell gyakorolni, míg „le tudok jönni” saját légzésemről, és megérteni, vagyis hát megszeretni a Másik ritmusát, a „szeretet bölcsességével”, ahogy Levinas mondaná – hozom le megint praktikus szintre a filozófiát. – Ide, ezekbe az időtlenül hosszú percekbe, ahol az egész Test-Lélekkel van dolgom. – Így vagyunk most ebben a különös tanító-tanítvány viszonyban, amikor simogatva keresem az ujjai között feszülő ellenállást... A fél centiméternyi ellen­feszülésben Ő odaadja nekem, hogy jó dolog együtt lenni, én meg elhitetem vele a kezét, a lábait, a bőrét. Ez egy elég korrekt együttműködés, semmiképpen sem de­ficites, azt hiszem...

Akkor jó az érintés, ha tudom tartani a kezdeti energia­impulzust, ha koncentrált vagyok, éber, vagyis hát ha az „Énem” („az Énkém”) nem nyomakszik. Ha sikerül transzcendálni a buberi Én-Az viszonyt, Én-Te kapcsolattá varázsolni, ahol a szellemi reflexió, a véleményal­kotás és értékelés felfüggesztődik. Ha vele tudok lenni a tapintásban, abban, ahogy a tekintetem a torz, összetört testét közrefogja, abban, ahogy befogadom az édes tej­illattal egybekavarodott, savanykás testszagát...

Nehéz ebben a koncentrált jelenidejűségben megmaradni, a tudat mindig előre a jövőbe és vissza a tegnapi dolgokhoz akar ugrani (plusz a kollégák zajonganak, mondjuk, énekelnek és/vagy egy másik tanítványom éppen ki­abál vagy zokog), az elme valami kellemesebbet, kényelmesebbet, vonzóbbat akar magának megragadni. Olyan ez, mint a klasszikus Marvin Gaye számában, a What’s going onban, a zene állandóan előreszalad, aztán megint vissza, ez a „soul”, ide-oda lüktet. – Tényleg: „Mi van”?

Amikor a fejem valahol máshol jár, akkor valójában nem veszem észre Őt, dolgozom vele vagy talán éppen „rajta”. Mondjuk, intézményi felelősséggel buzgólkodom, „lelkiismeretesen”, közben a saját életemben sem vagyok benne, nem születik meg egy valódi szubjektivitás.

Ha az érintés személytelen, akkor elvéti nevelő célját. Azért érintem meg a tanítványomat, hogy tudja meg, van teste, keze, lábai, az ujján körmök, a feje tetején a haj forgója. Amíg járni tudok, és lóbálni a lábamat, eszembe sem jut, hogy a talpam minden egyes csusszanásával, a térdem behajlításával visszaigazol a Lélek-Test.

A tanítványom Lélek-Teste virágszerű. (Ebből a szempontból az angol nyelv igen kifejező, mert a „vegetable” alapjelentésben „zöldség” főnév egyik jelentése azt az embert jelöli, aki „vegetál”, „álldogál”, azaz egy élethelyzetbe beleragadt.) Virág létében egyedi, megismételhetetlen, pompázatos, de sokszor „köztes létben” mozog... Visszaemlékszik arra, amikor még Emberből lett Virág. Olyankor hadakozik, kiabál, odaüt, de leginkább önmagát bántja. Mert nehéz Virágnak lenni. Kitartani egyetlenegy helyzetben hosszan, nyitva állni, ölelésre készen, nevetve. Ezért beszélgetünk most a tapintáson keresztül. Szeretném kibékíteni benne ezt a két ellentétesnek látszó jelenséget: a Virágot meg az „Embert”.

Megérintem tanítványomat, Ő meg tudatosítja bennem, hogy a teste az elsődleges referenciapont, a teljesség. A Test a Lélek. (Mi lenne, ha ezt így látnánk? A testem nem a házam, hanem maga a cogito. „A Lélek lép és lélegzik...” ajjaj! – Na, és az még nagyon jó volt a Misu óráin, hogy erre a „mi lennére” volt mód és kurázsi. Meg tudott állni és elindulni másfelé, és mellétette azt is, hogy ez mun­ka lesz, áttérni egy másik gondolkodói vágányra, ami sokszor „erőgyakorlat”: a kérdezésnek, felvetésnek fe­le­lős­nek kell lennie, nem abban az értelemben, hogy hülyeséget nem lehet mondani – mert lehet –, hanem, ha követni akarod a diskurzust, akkor muszáj koncentrálni, mert különben kicsúszol a saját fejedből, megy az Időd, többé nem Te csinálod, szóval leveszed a kezedet saját magadról. Akkor meg minek vagyunk itt? Tényleg minek?)

Érintésemmel beszélgetek a tanítványommal, simí­tásommal a totális szellemi, intellektuális és fizikai horizontját érintem. – Ezt kipróbáltam magamon is. Ültem egy aucklandi, napfényes kölcsönlakásban a padlón, össze­dörzsöltem két ujjamat, finoman megérintettem a térdemet, igen, ott abban a pillanatban, az érintésben összegződtem, belezsugorodtam – feloldódtam, nesze neked filozófiai dualizmus, res cogitans és extensa (persze nem csúfolódom most, csak mesélem, mi van...).

Az nekem most a fontos, hogy egyénre szabott, koncentrált és hiteles érintés járja be a testének a lehető legnagyobb részét. Amerre a kezem jár, arra legyen Ő is.

Így történt ez velem is, sok évvel ezelőtt, hogy végre elmeséljem azt a másik korai iskolai élményemet, amelyben a tanítóm a kezével tanított... Elsőéves középiskolás voltam, és éppen a magyar nyelvtan órán igyekeztünk lelkesen részt venni a dolgokban. Frissek voltunk még, nyilván nagyon meg akartam még felelni a tanítómnak, szóval állandóan jelentkeztem. (Emlékszem, volt az a típusú kisiskolai jelentkezés is, amikor az ember csak homályosan tudta a választ, de mégis tepert, hátha felszólítják, és ha igen, akkor improvizált valamit, néha süketséget, mert a lényeg az volt, hogy a tanítóm rám nézzen, „tanítványként” elfogadjon...) Nos, a jelzős szerkezeteket vettük az óra vége felé, és ilyenekre kerestünk példákat. Ren­ge­te­gen jelentkeztek a padokból, sorra szólított minket a tanárunk, és végül én is felelhettem. Felálltam, és azt mondtam: „Molotov-koktél”.

Máig nem tudom, hogy amúgy ez jelzős szerkezet-e, vagy sem, de most nem is ez a lényeg, hanem a tanítóm arca. Középkorú férfiember volt a tanítóm, nyakban feszülős fehér inggel, nyakkendővel és fakó, zöldes öltönyben, azt hiszem. Láthatóan elsápadt, egy pillanatra elakadt a hangja, és aztán legyintett, hogy üljek le. Abban a pillanatban kicsöngettek, és a tanítóm kivitt a folyosóra, egy kis fal melletti fülkébe, egy beugróba be­tuszkolt, és adott egy pofont. Inkább csak egy legyintésfélét, ami egyáltalán nem fájt. Csak nagyon meg voltam ijedve, elsőre nem is mertem a fejemet felemelni. Aztán beszélni kezdett hozzám, és akkor az arcába néztem. Félt. Megizzadt. – Találkozásunk egyáltalán nem a súlyos diktatúrás években, hanem hetvenvalahányban történt, de biztos tudta, mitől tart, utólag azt gondolom, engem (is) féltett.

Ebben az egész pillanatnyi találkozásban annyi őszinteség, leplezetlenség sűrűsödött, meg emberi gyengeség, aggódás és kétségbeesés is... Ott – igaz, csak előttem –, ebben a gesztusban levette a tanári maszkját, bevállalta gyengeségét, elveszítette a fejét, Ő, a tanítóm, és így te­rem­tett köztünk valamiféle egészen különös moralitást, ami azóta is velem van, annak ellenére, hogy soha nem beszéltem vele erről aztán, és később, a gimnazista éveimben én inkább iskolakerülő lettem, de hát lényegében miről is lehetett volna itt beszélni, kérdezem ezt most, amikor valaki a kezével tanít elsődlegesen, mert a szavakra éppen nincsen mód, és most azért sem idézem ide a Wittgensteint...

Auckland, 2008. október–december

A szerző egy aucklandi iskolában agysérült gyerekekkel foglalkozik, a fenti írás pedagógiai naplójának részlete.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges