Martin József Péter

Nyomtatóbarát változat

Romokban hever az európai parlamenti választás óta a Szabad Demokraták Szövetsége. A június eleji 2,16 százalékos, egyetlen EP-mandátumra sem följogosító, egészen elképesztően gyatra teljesítményével a magyar liberális párt lényegében kiírta magát a következő magyar parlamentben képviselői helyre esélyes pártok közül. A SZDSZ végzetét okozó számos tényező közül egyet emelek ki: a szabaddemokraták régóta nem tudják eldönteni, milyen liberalizmust képviseljenek. Bal- vagy jobboldalit, esetleg a kettőnek valamilyen ügyesen kikevert elegyét? Mihez hasonlítson az SZDSZ – az amerikai Demokrata Pártra, a brit liberális demokratákra, netán a német szabaddemokratákra vagy a lengyel Polgári Platformra? Mit érdemes átvenni e pártok programjaiból? Avagy a magyar szabadelvű hagyománynak kellene újjáélednie a liberális pártban? Az SZDSZ ezekre a kérdésekre hosszú ideje nem ad a (liberális) közvélemény számára hiteles és koherens választ. Minél közelebb került az EP-választás várhatóan gyászos végkifejlete, annál inkább érzékelhető volt az ideológiai káosz.

A demokratikus ellenzékből kinőtt, majd annak eszméitől egyre távolabb került SZDSZ politikáját a rendszerváltás időszakának hőskora után főként az határozta meg, miként definiálja magát abban a politikai térben, amelyet az utódpárti vonásokat mind­máig hordozó, etatista politikát hirdető Magyar Szocialista Párt, valamint az elmúlt másfél évtizedben sok tekintetben szintén antiliberális Fidesz uralt. Az SZDSZ politikája kimerült a két nagy párthoz való távolság méricskélésében.

A liberális pártnak meglátásom szerint három olyan elnöke volt – sorrendben: Tölgyessy Péter, Demszky Gábor és legutóbb Fodor Gábor –, akik, más-más politikai helyzetben, de egyaránt „középre” kívánták pozicionálni a szabaddemokratákat. A középre húzás mindegyikük esetében azt jelentette, hogy nem tartották (volna) ördögtől valónak, hogy az SZDSZ a jobboldallal is koalícióképes legyen, vagy legalább együttműködjön vele.

A kilencvenes évek elején a még nagy pártként funkcionáló SZDSZ élén a konzervatív-liberális Tölgyessy az akkori jobboldali miniszterelnökkel, Antall Józseffel annak érdekében kötött paktumot, hogy a kormányzás stabil alapokon nyugodjon. E megállapodás számos eleme ma is meghatározóan hat a magyar politikára, biztosítja a stabil kormányzás lehetőségét a parlamenti többség számára. Tölgyessy azonban nem sokáig tudta megtartani a pártelnöki posztot, a belső ellenzék nyomására hamar megbukott. Később, 2000–­2001-ben az addig főpolgármesternek már há­romszor újraválasztott Demszky Gábor igyekezett feledtetni az 1994 és 1998 közötti közös szo­ci­alista–­liberális kormányzást, és leválasztani az SZDSZ-t az MSZP-ről – nem sok sikerrel. Demszky emlékezetes mondata – „az SZDSZ nem baloldali párt” –, valamint (az MSZP-től és a Fidesztől) „egyenlő távolságot” hirdető politikája kiverte a biztosítékot a pártban, és főleg a balliberális holdudvarban. Legutóbb pedig Fodor Gábor kísérlete vallott kudarcot: sokaknak nem tetszett, hogy Fodor és pártbeli szövetségesei éles kritikát fogalmaztak meg Gyurcsány Ferenccel és kormányával szemben. Fodorban a balliberális véleményformálók nem az akkori kormányfő politikájának elvi (értékalapú) kritikusát, hanem Orbán Viktor Fidesz-elnök szálláscsinálóját látták. Megijedtek attól: már a puszta beszélő viszony is azt jelentheti, Orbánék be­darálják és saját érdeküknek megfelelően mozgathatják a liberális pártot. Pedig – akkori és mai álláspontom szerint – ha 2008 nyarán az MSZP beleegyezik Fodor Gábor „szakértői kormányt” szorgalmazó ja­vaslatába és Gyurcsány menesztésébe, akkor lehetett volna esély arra, hogy mind a szabaddemokraták, mind a szo­cialisták elkerüljék a jelen állás szerint katasztrofálisnak tűnő vereséget a következő parlamenti választáson.1

E hármassal ellentétben Kuncze Gábor, aki hat évig, 2001 és 2007 között állt a párt élén [plusz egy évig korábban, 1997–1998 között is – a szerk.], s el­nök­ként három választáson is sikerrel vezette a par­lamentbe az SZDSZ-t, mindenféle együttműködést ellenzett a Fidesszel. Az elnök és szövetségesei úgy vélték, a kilencvenes évek elején végrehajtott fordulat óta a jobboldal vezető ereje javíthatatlanul antiliberális (sőt, egyes esetekben antidemokratikus). Több tekintetben jogos volt ez a vélekedés: az egészen a legutóbbi időkig a szélsőjobbal összekacsintó Fidesz démonizálta a szabaddemokratákat. Más kérdés, hogy a fóbia, az irracionális ellenségeskedés egy idő után kölcsönössé vált.

Ideológiai értelemben a Kunczét váltó Kóka János is megemlítendő azon elnökök mellett, akik rossz szemmel nézték a szimbiózist a szocialistákkal. Az SZDSZ-be kívülről érkezett, a párt élén 2007–2008-ban állt politikus új színt vitt a liberális pártba. Len­dülete, hatékonyságelvű retorikája, fennen hangoztatott piacpártisága előkészíthette volna az SZDSZ konzervatív-liberális fordulatát. Vagy: Kóka akár egy poszt-ideologikus, pragmatikus-technokrata pártot is faraghatott volna az SZDSZ-ből; a magyar lakosság materiális pragmatizmusa okán fogékony lehet ilyen politikára. Ám a befolyásos balliberális belső mag és holdudvar sem a poszt-ideologikus, sem a konzervatív-liberális irányból nem kért. A közvélemény pedig a Gyurcsány-kormány volt gazdasági miniszterében nem a középre húzó, hanem az egyre népszerűtlenebb mi­nisz­terelnökhöz (Gyurcsányhoz) és – közvetve – a csökkenő népszerűségű MSZP-hez lojális politikust látta. Pedig ideológiai értelemben Kóka távolabb volt (van) a baloldaltól, mint Fodor.

Az SZDSZ sem kormányon, sem ellenzékben nem tudott igazi sikereket elérni. Hogy miért nem, azt – mint cseppben a tenger – mutatják a párt jelenleg legsikeresebb vagy, mondhatni, egyetlen sikeres politikusának szavai. Sértő-Radics István, a szabolcsi Uszka polgármestereként az egyetlen olyan települést vezeti Magyarországon, ahol az SZDSZ a legutóbbi EP-választáson nyerni tudott. Sértő-Radics büszkén meséli: „Az utóbbi négy-öt évben, amióta Brüsszelben is alkalmam nyílik dolgozni, sokkal inkább magamévá teszem a mainstream liberális elveket, mint az SZDSZ hivatalos politikáját.”2 Vagyis, az SZDSZ „hivatalos politikáját” nincs értelme követni, az nem a siker záloga. A polgármester így folytatja: „És én ezeket... [vagyis a nyugati liberális – a szerk.] elveket alkalmazom helyben.” A polgármester szerint „önmagában a kisebbségi jogok védelmével már nem lehet szavazatokat kaszálni, ezt el kellene felejteni egyszer és mindenkorra”. De akkor mivel? „Egy nyugat-európai liberális párt, mondjuk a holland, a német, az angol, azért ér el sikereket, mert jó programja van. A svéd és a dán liberálisoknak például nagyon jó a mezőgazdasági programjuk, a brit liberálisoknak kitűnő a szociális programjuk.” Úgy véli, az SZDSZ-nek nem doktriner rétegpártnak kellene lennie, hanem „nyitni kell a társadalom minden rétege felé”. Nemcsak a koherens ideológia, értékrend hiányzik tehát, hanem a pragmatizmus is, a nyitottság a külföldi „legjobb gyakorlatok” (best practice) iránt.

Amint a polgármester is megjegyzi, a világban a liberális politika sokszínű. Az önmeghatározás komoly feladvány a magyar liberális párt számára. Külföldön legalább kétfélét jelenthet liberálisnak lenni. Az Egyesült Államokban a liberálisok a konzervatívokkal szemben definiálják magukat. A Demokrata Pártban (baloldali) liberálisok, a republikánusok között (jobboldali) konzervatívok találhatók. Amint John Lukacs írja a XIX. század végi Amerikáról: „A konzervatívok erősebben kötődtek a valláshoz, monarchiához, osztályokhoz, hagyományokhoz, földhöz; a liberálisok a racionalitáshoz, a parlamentarizmushoz, (…) a szabad szóláshoz, iparhoz és kereskedelemhez, a »haladáshoz«.”3 Az előző és a jelenlegi amerikai elnök, George W. Bush és Barack Obama közötti ellentét ékesen példázza, mindmáig mennyiben és mennyire más a konzervatív (jobboldali) és a liberális (baloldali) politika. Nagyon másképp vélekednek az államnak a gazdaságban betöltendő szerepéről, az emberi jogok tiszteletben tartásának fontosságáról és Amerikának a világban elfoglalt helyéről. Obama első féléves elnöksége azt mutatja: az Egyesült Államok első afro-amerikai vezetője a gyakorlatban is hű maradt ígéreteihez és a baloldali-liberális elvekhez. Hitelesen politizál. A hírhedt guantanamói fogolytábor felszámolása folyamatban van, új hangot üt meg a bel- és a külpolitikában – jobboldali politikusokkal színesíti kormányát, a Közel-Keleten gesztusokat tesz az arab államok felé –, a gazdaságot a globális válság miatt átmeneti állami injekciókkal konszolidálja. A Bush-éra unilaterális külpolitikája, adócsökkentési mantrája és az emberi jogok semmibevétele már a múlté.

Nyugat-Európában mást jelent a liberalizmus, mint az Egyesült Államokban. A kontinens nyugati fe­lén a piaci logika érvényesülését jelenti az állami újraelosztással szemben. A szabadság primátusát, az egyen­lőség rovására, de akár a szolidaritáséra is.

A nyugat-európai politikában a fő választóvonal a szocialisták és a konzervatívok között húzódik, s főleg gazdasági alapon: előbbiek a nagyobb, míg utóbbiak a kisebb állami be­avatkozás hívei. A liberálisok – szemben az amerikai gyakorlattal – inkább tartanak a konzervatívokkal, mint a szocialistákkal; esetleg a mérleg nyelvének pozíciójára pályáznak.

A magyar liberális pártnak nem sikerült eldön­tenie, hogy inkább a tengerentúli (baloldali) vagy a kontinentális (jobboldali) liberális hagyományokat teszi magáévá. Az SZDSZ utóbbi évekbeli politikáját elnézve, valami olyasmi látszott, hogy politikai értelemben baloldali, gazdaságilag viszont jobboldali párt kíván lenni. Az emberi jogok védelmét az adócsökkentés szorgalmazásában manifesztálódott gazdasági liberalizmussal akarták ötvözni, vagyis az úgymond angolszász tradíciót a kontinentálissal. Ez akár lehetett is volna a követendő út, ám ebben sem bizonyultak konzekvensnek és hatékonynak. Csak két példa: a romák felzárkóztatása ügyében szinte semmit nem tudott elérni az SZDSZ. Valamint, annak dacára, hogy a párt szinte mindig az adócsökkentéssel kampányolt, többnyire megszavazta a Gyurcsány-kormány adóemeléseit, illetve, még korábban, a Medgyessy-kormány száznapos „osztogató” programját. Mintha az elveket mindig fölülírta volna a szocialista nagytestvérhez való politikai igazodás kényszere, amivel, Fodor elnökké választásáig, együtt járt a jobboldal egyre erősödő démonizálása (szinte bármire, ideértve a korrupciós ügyeket, volt mentség/magyarázat: csak „ne jöjjön vissza Orbán Viktor”). Mindez a hitelesség teljes eróziójához vezetett.

Mi lesz, ha eltűnik a liberalizmus Magyarországról? Egyesek szerint semmi. Sokan úgy vélik, nemcsak az SZDSZ-szel szemben ellenséges jobboldalon, de a baloldali véleményformálók közül is, hogy a szabaddemokraták drámai meggyengülése, kiesése a parlamentből szinte szükségszerű. A liberális demokrácia intézményei kiépültek, a rendszerváltás befejeződött (bár erről a jobboldalnak más a véleménye), a liberális párt által szorgalmazott alapelvek beépültek a társadalomba, gazdaságba. Az SZDSZ és a liberalizmus tehát betöltötte küldetését, nincs többé rá szükség – mondják többen.

Nem gondolom, hogy így lenne. Ha a liberalizmus két pillérét, az emberi jogok iránti érzékenységet és a gazdasági szabadság érvényesülését vesszük, akkor azt látjuk, hogy Magyarországon mindkét területen – külön-külön vagy egyszerre – bőven lehetne teen­dője egy liberális pártnak. Egy 2008 nyarán készült, az Obama-jelenség magyarországi hatásait firtató felmérés4 szerint a többségtől eltérő háttérrel rendelkező elnök- vagy kormányfőjelölt Magyarországon nem indulna kecsegtető esélyekkel. A magyar lakosság 57 százaléka nem szavazna roma származású, 36 százalék pedig zsidó származású jelöltre, 47 százalék elutasítaná a nem magyar felmenőkkel rendelkező vezetőt. Ezek a döbbenetes adatok azt mutatják, hogy a „magyar” Obamára vagy a francia felmenőkkel egyáltalán nem rendelkező (a francia államelnöki posztra a konzervatív–liberális jobboldal jelöltjeként 2007-ben mégis megválasztott) Nicolas Sarkozyhez hasonló politikus felbukkanására nálunk még so­káig kell várni. A diszkriminatív, intoleráns attitűdökkel szemben talán lenne tere az emberi jogi liberalizmusnak, persze főként akkor, ha azt egy párt konzekvensen és nem doktriner módon, hanem pragmatikusan, szakpolitikai programokkal képviselné.

Hasonló a helyzet a gazdaság területén is. Ma­gyarországon a környező országokénál jóval magasabb a költségvetési újraelosztás, főleg az ezredforduló első évtizedének töményen populista, felelőtlenül ígérgető-osztogató gazdaságpolitikája miatt (amihez az SZDSZ asszisztált). Az állami kiadások GDP-hez viszonyított aránya 50 százalék, ami lényegesen magasabb, mint az EU „új” tagállamaiban, és vala­mivel nagyobb, mint a „régi” uniós országokban, miközben a közszolgáltatások színvonala Magyarországon meg sem közelíti a hasonló redisztribúciós szinttel rendelkező országokét.5 A bérekre rakódó terheket mérő, versenyképességet befolyásoló úgynevezett „adóék” Magyarországon az OECD adatai szerint Belgium után nálunk a legmagasabb. Ezek miatt üdvözlendő, hogy az idén áprilisban hivatalba lépett Bajnai-kormány friss intézkedései az állami szerepvállalás csökkentésének irányába hatnak.

A globális válságban a fejlett világ – átmenetileg legalábbis – állami beavatkozással reagál a recesszióra. De Magyarországon erre nincs mód. A drámaian meg­nőtt államadósság és a forint 2008. októberi sú­lyos árfolyamgyengülése következtében szükségessé vált megállapodás a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) lényegében lehetetlenné teszi a költségvetési kiadások növelését. Nem vagy alig alkalmazhatók idehaza a külföldi gazdaságélénkítő praktikák (a lazább fiskális és/vagy monetáris politika), mivel az országot legyengített állapotban érte a globális válság. Az élénkí­tésnek nincs tere, mert könnyen elveszíthetjük a nemzetközi pénzügyi intézmények és a pénzpiacok maradék bizalmát. Kettős kihívás előtt áll Magyar­ország: a magunk által okozott és a tőlünk független krízisből egyszerre kell kilábalni.

Ez véleményem szerint nem lehetséges liberális válaszok nélkül. A gazdasági szabadság eddiginél erőteljesebb érvényesülése, az újraelosztás csökkentése, az állami elosztó rendszerek hatékonyság- és minő­ség­elvű átalakítása nélkül nem képzelhető el sikeres gazdaságpolitika Magyarországon. A válság előtti külföldi példák azt mutatják, hogy a nyugati, demokratikus világban a sikeres és tartós stabilizáció nem mehet végbe az állami beavatkozás erősítésével. Aminthogy az is evidensnek tűnik, hogy az emberi jogi tolerancia terén is van hová fejlődnie a magyar társadalomnak.

Kétségtelen, liberális perspektívából jelenleg elég borús a kép. Egy vizsgálat6 szerint a magyar társadalom 88 százalékban baloldali gazdaságpolitikát látna szívesen, ragaszkodik a Kádár-rendszerben megszokott állami gondoskodáshoz. Talán nem hiú ábránd, hogy hitelesebb és sikeresebb (gazdaság)politika révén ez az arány csökkenhet. Másfelől, társadalmi-kultu­rális szempontból a lakosság 68 százaléka az ideológiai koordinátarendszer konzervatív térfelére sorol­ható. Magyarországon a lakosság túlnyomó többsége tehát „etatista konzervatív”.

Megítélésem szerint a kényszerek mégis a liberális politika fennmaradásának irányába hatnak. Koherens, jól kimunkált programok és hiteles politikusok kellenek ahhoz, hogy a liberálisok megtörjék a társadalmi ellenállást. Pontosabban: meggyőzzék a lakosság egyes rétegeit arról, hogy a versenyképes és élhető Magyarország érdekében a liberalizmust, a gazdasági és egyéni szabadság politikáját nem lenne szabad eltemetni. Hogy aztán a liberális politikát mely pártok vagy formációk tűzik zászlajukra, az tulajdonképpen másodlagos.

Jegyzetek

1            „Ha az MSZP nemet mond Fodor javaslatára [amelyet a szakértői kormány felállítására tett – a szerző utólagos megjegyzése], akkor lényegében beteljesíti a Fidesz forgatókönyvét” – írtam 2008 szeptemberében (Martin József Péter: Átmeneti idők. Figyelő, 2008/37.).

2            Idézet a Népszabadság interjújából. A polgármester, akit megmosolyogtak. Ónody-Molnár Dóra interjúja. Népszabadság, 2009. június 26.

3            John Lukacs: Demokrácia és populizmus. Félelem és gyű­lölet. Bp., 2008, Európa, 36. o.

4            A Szonda Ipsos felmérése. Izsák Dániel: Bátorított szalonképtelenség. Figyelő, 2008/34.

5            Ennek illusztrálására idézek néhány beszédes adatot az Eurostat 2009. április 22-én publikált jelentése alapján. Magyarországon 2008-ban az állami kiadások aránya a GDP-hez képest 50 százalékra rúgott. Ugyanez a mutató Szlovéniában 44, Szlovákiában 35, Csehországban 42, Lengyelországban 43, Portugáliában szintén 43, míg Ausztriában 49 százalék volt. Az államháztartás bevételeinek GDP-hez viszonyított aránya 2008-ban a következőképpen alakult: Magyarországon 46,5 százalék, míg Szlovéniában 43, Szlovákiában 33, Csehországban 41, Lengyelországban 39, Portugáliában szintén 39, míg Ausztriában 48 százalék.

6            A Progresszív Intézet felmérése. In: Magyar Kornélia – Cseke Hajnalka: Etatista konzervatívok. Figyelő, 2009/2.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges