Nyomtatóbarát változat
Merre nyaraltatok?, kérdeztem barnára sült ismerőseimet a minap. Mint kiderül, a bécsi melegfelvonuláson voltak, ahol négy órán át meneteltek a tűző napon kitartóan. A felszabadult, százhúszezres tömeget (köztük a kormányzó szocdemek és az ellenzéki zöldek) a köztisztasági hivatal kocsija zárta, szivárványzászlóval, akkurátusan szemetet szedve. Ez a kép (ha lehetek ennyire nemzetkarakterológus) „nagyon osztrák”. Nemrég volt szerencsém négy hónapot ott tölteni („másoltam a fényt” – ©Both Gabi – a könyvtárban és a városban). Osztrák impresszióim közül talán ez a kettősség a legerősebb. A császárváros és a Rotes Wien nyomai egymásra rakódva. A fegyelmezett szabálykövetés, idegesítő személytelenség, ugyanakkor a természetes politikai és emberjogi tudatosság, a szinte napi rendszerességű protesztek, szervezkedések. Kávéházkultúra és alterklubok. A terek természetes, kreatív, szabad birtokba vétele (demonstrálással, heveréssel, biciklivel, rollerral), ugyanakkor a térhasználat fegyelme (a sorban, a mozgólépcsőn). A kétféle készség szépen találkozik például abban, ahogy a térbelakás szabadságát igen tudatos tervezéssel mozgássérültek számára is lehetővé teszik – akik nincsenek többen, mint nálunk, ahogy először hittem, csak jobban látszanak, ti. tudnak mozogni. Ahogy a színesek, bevándorlók, melegek is.
A szexuális kisebbségeknek a kisebbségi csoportok között két sajátosságuk van. Az egyik, hogy – szemben köz- és magánhiedelmekkel – a dolog nem látszik. Sajnos, hálistennek – nézőpont (és társadalmi klíma) kérdése. Innen a láthatatlanság-láthatóság problémája. Megvéd, de meg is szüntet. A felvonulás szimbolikusan ennek a szükségszerű beolvadásnak a radikális feloldására törekszik: néhány órára látszódni, nagyon is, harsányan, „túlságosan”. A másik: a szexualitáshoz kapcsolódik, azaz valami nagyon primér és személyes élményhez (na meg az erre épülő intézményekhez), s ez rendkívül érzékennyé, ellenállásokkal terhessé teszi érintettek és kívülállók számára is (l. „természetesség”, „kiskorúak védelme” típusú retorika). Innen a magánügy-közügy kérdésköre. „Engem nem zavar, amíg a négy fal között csinálják.” Mit? Az egymásra nézést? A melegmozgalmat? Hiszen senki nem akarja a szexuális életét az utcára vinni. Az érzelemkifejezés bizonyos foka, a partnerről (vagy hiányáról) való beszéd viszont természetes része a (hetero)normáknak. Másfelől, ha emberi jogi kérdésként tekintünk a melegségre, annak végképp semmi magánjellege nincs. A homofóbia nem magánügy. Ezen a szinten párhuzamba állítható bármely más kisebbség megszólalásával, érdekképviseletével; mondhatni, lényegtelen, hogy a megkülönböztetés alapja történetesen a szexualitás, még ha ez az identitás „tartalmát” (meg az előítéletek jellegét) persze nagyon is érinti. Magán- és közügy egybefonódásának tanúi lehetünk például az anyakönyvvezetőnél, aki Magyarországon július óta újszerű köszöntőbeszédeket is fogalmaz.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
