Skip to main content

A fal adja a másikat (is)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A szem, az fárad el először. S ha a szem nem bírja már tovább, akkor a lélek is összetöpped, kihussan belőle a levegő, mint egy elszabadult lufiból. Hogy mindig csak nézni, olvasni, mert valaki mindig üzen. Ez lehet(ne) jó is, mert akkor nem vagyunk egyedül. De aztán elolvasom, és de. Például azt üzeni valaki a múltból, hogy „A reakció lógni fog – MKP” (archeológiai réteg a szomszédos utcában, vörös festék, halvány, de még olvasható). Valaki a jelenből meg úgy véli, hogy „mocskos zsidók, húzzatok haza!” (ennek ellenpárja sokáig, a Jászai Mari téri aluljáróban: „Szőkék, haza!”). Mások viszont azon az állásponton vannak, hogy az izraelita vallású és/vagy fasiszta (multiple choice test), másfajta szexuális irányultságú és/vagy impotens/ kasztrált/ kontratenor miniszterelnök, köztársasági elnök, főpolgármester, főpostamester, főzőkanál, masiniszta, búr a búr a búrkalap mondjon (hova?): le. Arra vonatkozóan, hogy ki mindenki mondjon le, lásd a budapesti és a nagyobb vidéki városokra vonatkozó, 2006-os kiadású, egyéni előfizetős és közületi telefonkönyveket. Hisz mindnyájan egy nagy család volnánk, tehát mindnyájan egyazon, közös akarattal mondjunk le. Én például, egy ideje lemondtam. Arról, hogy valaki egyszer csak majd olyasmit üzen, amitől nemcsak a haza, de a szív (a jobb pitvar csakúgy, mint a bal pitvar), a lélek és a szemfenék egyaránt fényre derül. Hogy egyszer csak lesz a sötétségből világosság. Hogy nem úgy lesz már, mint vót régen. Nem az a nap, és nem az a hold. A többiről nem is beszélve. Hogy a házfalak nem lesznek összemocskolva a rájuk okádott indulatokkal, mert falvédőkkel lesznek letakarva (installáció). Jártunkban-keltünkben ezt olvassuk majd: „Az én uram csak a vizet issza / Nem is sírom leányságom vissza”, vagy „Rend és tisztaság dicséri a ház asszonyát”. Ilyesmik. Az egész város egy nagy háztartás lesz, és itt a tartáson a hangsúly. Mondom, én erről a jövő időről egy ideje lemondtam (és akkor a jövő idő is tegye azt, és vonuljon ki önként a nyelvkönyvekből). Ám jövő idő nélkül elfárad a szem, s ha a szem nem bírja már tovább, akkor a lélek is huss.

És amikor az ember már csak hamuszürkén tudomásul vesz, akkor megtörténik a csoda. A nap opálos ólomidejéből hirtelen felfénylik egy pillanat, és olyan erővel világít be a trolibusz mocskos ablakán, hogy olvasni lehetne mellette. Olvasok is: írást a falon (Dózsa György út). S az írás ezúttal nem találtatik könnyűnek, csak a szív, az válik tőle könnyűvé, mint egy bársonyos tapintású átmeneti kabát. Ezt olvasom (nagy, gyászosan szénfekete betűk):

EDIT, NAGYON HIÁNYZOL!

És ekkor arra gondolok, hogy tényleg, mindenki vonuljon ki, szálljon magába, és helyezze át magát egy hetedik dimenzióba, csak az Edit, az ne menjen sehová. Illetve, de: ezúton kérem, ha lehet, menjen vissza hozzá. Mert higgye el, aki így ki tud suvickolni egy amúgy koszlott napot, az olyan rossz ember nem lehet.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon