Imreh András

Nyomtatóbarát változat

A melegben tényleg minden tágul: tavaly nyáron kinőttük a parkolót. Jönnek a haverok bulizni, a nagymamák unokázni, a mesterek betont keverni.

A helyzetet rendezendő, két megoldás kínálkozott. Lehetett volna a problémát esetről esetre megoldani. „Jaj, Serenita, szívem, nem tudod, kihez jött ez a Fiat? hozzád? tényleg? szólj már neki, légyszi, hogy álljon arrébb egy picit, jó lenne, ha nem kéne messziről cipekednem…” „Persze, Margherita, édes, itt a kulcs, megteszed, hogy odébb állsz? aztán ugorj fel, bemutatlak a fiúknak.”

Hát ez nálunk nem megy. Elég kicserélni a neveket. „Emese, drága”, „Aranyos Zsuzsika” – soha vészjóslóbban kezdődő mondatokat!

Marad a szisztéma. A parkolóhelyek számának felmérése. És elosztásuk. Lakóközösségünk szerencsére válogatott, van jogászunk, építészünk és matematikusunk is (bár fizikus végzettségű): sikerül kidolgozni egy bonyolult számítási módszert. Alapterület súlyozva a bentlakók számával. De tartogat még meglepetést az élet. Balázs úr vétóját. Pedig ő alapvetően a parkolókiosztás szószólójaként indult. Azzal érvelt, hogy ő éjszaka ér haza (Szabóné szerint a titkosszolgálatoktól, bár szó szerint ő III/III-at mond), és nem akar ebből kifolyólag hátrányba, ti. kérelmezői pozícióba kerülni. A saját tulajdonán.

Álláspontján jottányit sem változtatva azt sérelmezi csak, hogy a kőrisfák közötti részt a tervezet két helynek jelöli, holott oda nyilvánvalóan egy autó fér; az övé.

Kiharcolta.

Idén viszont, úgy tűnik, költöznek. Hazahozott a munkahelyéről egy furgont, időnként elszállít ezt-azt. A két fa közé immár a furgonnal áll, a régi kocsinak persze szintén talál helyet, általában I.-ét. I. sokáig némán tűrt, ám amikor egyszer arra jött haza, hogy Balázs úr fia és menye két autóval három helyet foglalt el, becsöngetett, és nagyon sokáig, nagyon fejhangon kiabált. Balázs úr döbbenten hallgatta végig, majd széttárta a karját, és azt mondta:

– De hát mért nem szólt? Elálltam volna…

Sokszor jut eszembe az a hevenyészett közvélemény-kutatás, amit a kilencvenes évek elején végeztem: nyelvórán, focin, társaságban. Egyetlen kérdés volt: „Hol élnél szívesebben – Németországban vagy Olasz­országban?” A válaszok meghökkentően megoszlottak.

Nem tudom, az utóbbi időben változott-e az arány. Gyanítom, hogy nem. Maga az ok semmiképp: mi, közép-európaiak javíthatatlanul vegyesek vagyunk. Ezt általában büszkén szoktuk emlegetni („az apám… félig román” stb.). Izgalmas eklektika. Viszont talán ebből adódik az is, hogy nálunk egyszerre érvényesülhetnek egymást kizáró megoldások.

Dönthetünk úgy, mint az angolok: minden hivatalban egyetlen sor, és amelyik ablaknál ürülés van, oda megy a következő. És maradhat a jelenlegi, kompetitív szisztéma: a választás pillanatában szemmértékünkre, aztán meg a szerencsére bízzuk magunkat. Így viszont, ha az előttünk állónál előkerül egy postakönyv, csak átkozódhatunk. De a másik sor elejére nem léphetünk át, hiába érkeztünk hamarabb, mint az ott következő. Bár izgalmasnak éppenséggel izgalmas volna az is.

• Kistotál

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges