Harcos Bálint

Nyomtatóbarát változat

Kaptam két jegyet a Moszkovszkij Goszudarsztvennij Szimfonicseszkij Orkesztr koncertjére. November 6-ára. Híresen vízkék szemű barátom sürgönyözött, hogy jöjjek, ez nagy szám lesz, van két jegye a Művészetek Palotájába, és még csak állnom se kell. A Nagy Októberi Szoc. Forradalom előestjén Szofja Kalavszkaja hercegnővel – magam mint Valentyin Petrovics Borec – felültünk a 2-es villamosra, átvágtunk egy gazos mezőn, és felültünk a 2. emeleti Pódiumerkélyre.

Szabad kilátás nyílt a közönségre. Engem – mit tagadjam – különös izgalommal tölt el a nagy zárt terek látványa, a kakasülők, tükrök, álmennyezetek sűrűje – és az a bizonyos tömör moraj. Hosszasan fészkelődtünk mi is. Egy testes úr hajolt hozzánk, vidáman tudatta, hogy ő Angela Malis férje, a szopráné, aki most majd énekelni fog, csak ő nem tudja, mit. Az ákcentje elhelyezhetetlen. „Nem orosz, az tocsno – biggyesztette le ajkát a hercegnő. – Maga meg használjon jelen időt.”

Ezek után – bevonul a zenekar. Mohón fürkészem őket, mennyire oroszok is ők. „Csak látszik rajtuk…” „Úgy látszik, az orosz nőknél még mindig dívik a lenőtt vörös haj – sóhajt Szofja. – Nézze csak azt a negyedik hegedűst. Vagy a második csellistát…” Ahá, szóval így. Ez volna hát a jel?!

Belép Kogan, a karmester. Taps. Fekete muzsicsok ingben közeledik, nyaka szorosan begombolva, alul lazán ráejtve a nadrágra. „Nna, egy tolsztojánus… – gondolom. – Az tocsno.” Kogan kihúzza magát, forró orosz szívére teszi a kezét, és meghajol.

Majd a nyitány! Prokofjev Rómeó és Júliájából. A rezesbanda recseg-ropog, vagyis a rezes szektor. „Nagy orosz medve cammog.” Más is hallja ezt? „Hogy lehet úgy megzenésíteni a Rómeó és Júliát, hogy alatta mégis a négy verszta széles Volga kanyarog?… Hihi.” Nagy tapsra ocsúdok föl, Kogan meghajol, szívére teszi a kezét, aztán fölemeli, és… és áldást oszt, mint… Ezt nem is folytatom.

És ekkor – megjelenik Borisz, B. Bloch, a zongorista. Prokofjev, 1. zongoraverseny. A szólista éterien játszik, de nézése egy ragadozóé. „Fölfalja Kogant a figyelmével, mégis ő a préda!” A publikum érti, hogy valami lényeges történik a színpadon, avagy hogy valami történik a színpadon. „Fölfalja Kogant, a tolsztojánust!…” És ekkor, csakugyan, észreveszek egy valószerűtlenül tömött, hosszú, pelyhes szakállú öregembert az orgonaülésen. „De hiszen ez… Ez Tolsztoj…” „Az inkább Gyed Moroz, Valentyin Petrovics – helyesbít finoman Kalavszkaja. – És ne mocorogjon már annyit. Árt a műélvezetnek.”

Zongora le, belibben püspöklila estélyiben Malis. Tatyjana levelét énekli Csajkovszkij Anyeginjéből. Jaj! Pjotr Iljics. Hát hogy tudott ilyen szép zenét írni? Ahogy a fuvola és a klarinét lesétálnak kéz a kézben egy lépcsőn!… És közben Tánya? Vele mi történik? „A művésznő 200 százalékot hozott ki magából – mondja majd zavartan az impresszáriója. – Nade kérem, nemzetközi szinten ez 20 se – mosolyogja majd erre valaki.”

Fény föl, szünet, szünet vége, vissza. Valaki letanyázott a helyemre. Lába föltéve, hanyagul olvas. Odaállok mellé, kitartóan fixírozom a tarkóját, hogy vegye már észre, mekkora egy tahó, de nem. Már mindenki minket néz, halk szisszenések röpködnek, semmi. A fiú szeme sarkából figyel, de nem néz föl. Jó. A komplett sor arrébb toporog, én leülök mellé. „Nézek bele a fejébe.”

Szkrjabin, 2. szimfónia. Ötven perc, egyhuzamban. Kiszemelek néhány feltűnően ásítozó párocskát. Mellettem a gyerek anatómiát olvas, sercegve jegyzetel; néha türelmetlenül fölnéz. Zavarja őt kissé a zene. Ezt igazán meg lehet érteni. És lehetne a fény is nagyobb.

A finálén a hallgatóság bravózik. Az anatómusnak ez már sok, távozik. Fenn Tolsztoj ráborul az orgonaülés korlátjára, Kalavszkaja tündököl, Kogan a szívére teszi a kezét, én meg végleg eldöntöm, hogy amint befejezem a könyvet, amit most írok, belekezdek egy újabba, amelyben arról fogok írni, hogy… És most nem folytatom ezt sem.

• Kistotál

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges