Skip to main content

Nagy orosz medve cammog

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Kaptam két jegyet a Moszkovszkij Goszudarsztvennij Szimfonicseszkij Orkesztr koncertjére. November 6-ára. Híresen vízkék szemű barátom sürgönyözött, hogy jöjjek, ez nagy szám lesz, van két jegye a Művészetek Palotájába, és még csak állnom se kell. A Nagy Októberi Szoc. Forradalom előestjén Szofja Kalavszkaja hercegnővel – magam mint Valentyin Petrovics Borec – felültünk a 2-es villamosra, átvágtunk egy gazos mezőn, és felültünk a 2. emeleti Pódiumerkélyre.

Szabad kilátás nyílt a közönségre. Engem – mit tagadjam – különös izgalommal tölt el a nagy zárt terek látványa, a kakasülők, tükrök, álmennyezetek sűrűje – és az a bizonyos tömör moraj. Hosszasan fészkelődtünk mi is. Egy testes úr hajolt hozzánk, vidáman tudatta, hogy ő Angela Malis férje, a szopráné, aki most majd énekelni fog, csak ő nem tudja, mit. Az ákcentje elhelyezhetetlen. „Nem orosz, az tocsno – biggyesztette le ajkát a hercegnő. – Maga meg használjon jelen időt.”

Ezek után – bevonul a zenekar. Mohón fürkészem őket, mennyire oroszok is ők. „Csak látszik rajtuk…” „Úgy látszik, az orosz nőknél még mindig dívik a lenőtt vörös haj – sóhajt Szofja. – Nézze csak azt a negyedik hegedűst. Vagy a második csellistát…” Ahá, szóval így. Ez volna hát a jel?!

Belép Kogan, a karmester. Taps. Fekete muzsicsok ingben közeledik, nyaka szorosan begombolva, alul lazán ráejtve a nadrágra. „Nna, egy tolsztojánus… – gondolom. – Az tocsno.” Kogan kihúzza magát, forró orosz szívére teszi a kezét, és meghajol.

Majd a nyitány! Prokofjev Rómeó és Júliájából. A rezesbanda recseg-ropog, vagyis a rezes szektor. „Nagy orosz medve cammog.” Más is hallja ezt? „Hogy lehet úgy megzenésíteni a Rómeó és Júliát, hogy alatta mégis a négy verszta széles Volga kanyarog?… Hihi.” Nagy tapsra ocsúdok föl, Kogan meghajol, szívére teszi a kezét, aztán fölemeli, és… és áldást oszt, mint… Ezt nem is folytatom.

És ekkor – megjelenik Borisz, B. Bloch, a zongorista. Prokofjev, 1. zongoraverseny. A szólista éterien játszik, de nézése egy ragadozóé. „Fölfalja Kogant a figyelmével, mégis ő a préda!” A publikum érti, hogy valami lényeges történik a színpadon, avagy hogy valami történik a színpadon. „Fölfalja Kogant, a tolsztojánust!…” És ekkor, csakugyan, észreveszek egy valószerűtlenül tömött, hosszú, pelyhes szakállú öregembert az orgonaülésen. „De hiszen ez… Ez Tolsztoj…” „Az inkább Gyed Moroz, Valentyin Petrovics – helyesbít finoman Kalavszkaja. – És ne mocorogjon már annyit. Árt a műélvezetnek.”

Zongora le, belibben püspöklila estélyiben Malis. Tatyjana levelét énekli Csajkovszkij Anyeginjéből. Jaj! Pjotr Iljics. Hát hogy tudott ilyen szép zenét írni? Ahogy a fuvola és a klarinét lesétálnak kéz a kézben egy lépcsőn!… És közben Tánya? Vele mi történik? „A művésznő 200 százalékot hozott ki magából – mondja majd zavartan az impresszáriója. – Nade kérem, nemzetközi szinten ez 20 se – mosolyogja majd erre valaki.”

Fény föl, szünet, szünet vége, vissza. Valaki letanyázott a helyemre. Lába föltéve, hanyagul olvas. Odaállok mellé, kitartóan fixírozom a tarkóját, hogy vegye már észre, mekkora egy tahó, de nem. Már mindenki minket néz, halk szisszenések röpködnek, semmi. A fiú szeme sarkából figyel, de nem néz föl. Jó. A komplett sor arrébb toporog, én leülök mellé. „Nézek bele a fejébe.”

Szkrjabin, 2. szimfónia. Ötven perc, egyhuzamban. Kiszemelek néhány feltűnően ásítozó párocskát. Mellettem a gyerek anatómiát olvas, sercegve jegyzetel; néha türelmetlenül fölnéz. Zavarja őt kissé a zene. Ezt igazán meg lehet érteni. És lehetne a fény is nagyobb.

A finálén a hallgatóság bravózik. Az anatómusnak ez már sok, távozik. Fenn Tolsztoj ráborul az orgonaülés korlátjára, Kalavszkaja tündököl, Kogan a szívére teszi a kezét, én meg végleg eldöntöm, hogy amint befejezem a könyvet, amit most írok, belekezdek egy újabba, amelyben arról fogok írni, hogy… És most nem folytatom ezt sem.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon