Harcos Bálint

Nyomtatóbarát változat

(a beszélő a Holló utcai fűzfán üldögél:)
Jé, hiszen ez én vagyok! Ott fordulok be az Ankerből a Király utcába, egy csuromvíz ing lóg rajtam, épp most szaladtam el hazulról, zavartan és tétován lépkedek, igen. Látom magamat, hihi. Nincs semmi dolgom, zsíros körmeimmel babrálom a nadrágomat, vagy a házfalakat tapogatom. Ez, ez volt itt a „Szent Lélek”, ez jut eszembe, Gömöry K. Pesti Patikárius a tripos lángoló üstjébe olajat önt, Hygieia meg a kígyót csészéből itatja. Tűzzel! Ágaskodok. A falon, nem, a „remény horgonyán” ágaskodik az a kakas, és a szfinx, fáklyák és füzér közt az Élet Géniusza!, ezt nézem.

De mit csinálok ott? Lecsüggesztem a fejemet, a Három Rózsa előtt egy szétszórt kártyapaklit rugdalok, lábujjammal kapirgálom az aszfaltot. Ne piszkáld, piszkos!, Jakabffy mélt. kúriai bíró úr NEM lakott ebben a házban, de Krausz és Bőhm, kávé és gyarmatárú, az igen. Hehe. Weisz dohány és pipa, Pollack rövidáru, Lővi fűszeres, Bückler, a rőfös. A vén Diamantnénak meg aranya van a falba’, ő már azért nem fért be oda. Hát törődök én a más gyémántjával? –

 De mit csinálok én ott? Megbotlok a Káldy sarkán, és eltanyálok, mint negyvenháromban. Mennyit zakóztam én el itt egy jégtáblán, hehehe. VII. Edwárd ideruccant dajdajozni, ohne fakó ló, a Jálicsba – 1 lépcsőfok, 1 gerenda – vagy a Blauer Katzba. Sasszé! az Englischer Kőnig gassén 4 Macska nyervog: a Kék, a Vörös, a Fekete és a Tarka! A Kéknek nagyobb a híre külföldön, mint Petőfinek meg a bajszának. Kac-kac, kacagányt, buzogányt tessék!… Katz bádogos bablevesér’ veszi meg a Kertész 35-öt!…

Föltérdelek, nyalogatom a lehorzsolt kezemet. Jobbra madarak tollászkodnak – egy Fekete Sas megrázza magát a Holló-sarkon, és Arany Hattyúvá vedlik – én meg hozzászorítom talpamat a padkához, és végighúzom, míg lenyúzom. De miért nem vigyázok kicsit? És hé, mért megyek tovább egyenesen?! hiszen itt ülök jobbra, a kis fán!… Nem nézek oda. Tekintetes M. D.-né soha nem tekinti meg becs. házát – az az Isten nincsen, mondom – pedig mi minden van a pincében! – férfi fogda, női fogda, földszintjén meg őrszoba, iktató. –

Könyörgöm, a török idején ez még börtön volt! Gyerekek, ez másfél méteres Fal! Mikor légóparancsnok voltam, végig kusztam az összes pincéket a tömbbe. Az Árvainé is azér’ iratot be az apácákhoz, a Teréztemplom hátába, mer’ nekem csak négy polgárim volt, aszondta, nehogy amikor megnősz, akkor szemrehányást csinálj, hogy miér kellett neked zsidónak lenned. Most megnőttem. Nade aztán jött egy szép-szőke kisgyerek, hogy a zsidótemplomot föl akarjuk lőni az égbe. Templomot az égbe! Mondom, az anyátok, hülyék vagytok. Az egy olyan gyönyörü müemlék, sokat jártam oda a neveltanyámmal. Én imádkoztam a Magam nyelvén, ő meg a Maga nyelvén. A szegény Tódort aztán ötvenhatba’ agyonverték a „forradalmárok”. Isten bizony.

Nyikorognak az ágak. Én pedig már a Kazinczy sarkánál ácsorgok, gazdátlan gyerek, nem lehet tudni, mi van a szülőkkel, eltűntek, elkallódtak, elpusztultak. Egész pici gyerekek, sok csecsemő, ezt látom innen, sovány matracokra fektetik le sorban őket, evangelikus diakonisszák vigyáznak rájuk. Aki megcseperedik békében, az fölajánl egy szobát az ávónak… szóval a belügyminisztérium részére. De én csak állok ott, derékig szemétben, nem értem, min töröm a fejem ilyen sokáig, billegni kezdek a kockakő hepehupáin, elbújok a húgyszag és a macskavernyogás közé, és mosolygok.

– De min vigyorgok ennyire? Nem látom, hogy ez feltűnő, és megbámulnak?? Báró Lazarini hitte volna, hogy egyszer majd kiskorú Fajtá lesz a szomszédja? Mi az? Lehajolok, gazt tépdesek, és a zsebembe tömködöm. Heherészek. A Fajtáját, hehehe. Csak semmi keveredés. Illés rabbi batytyog haza – mit Illés: Éliás; mit rabbi: főrabbi! –, egész tömeg kíséri a Fényirdáig, a vasöntödéig, az Andras vagy Antal Oetl-ig – akik az udvarfedő üvegtetőt kioetlik, haha, a Nyár ucca 22-ben – közben ő biccent egyet Krizlernek, Schöpfnek, Zachárnak, egy szerb disznókereskedőnek, mit tudom én. Hamala szubrett hamar a sarokra ér, zihál, Seitz Josefina, Josef-ffina – a valagamon szebb bőr van, mint annak az arcán! az egy lepedőtáncosnő, az! – észreveszi a húgát, de elkapja a fejét, Ric néni meg a Glásnerhoz siet, a sütödébe, hogy megnézze az új kemencéket.

Én meg… Ez nem igaz… Táncolok. Balra a Hegedű, nem, a Próféta ucca, egy agg pátriárkaszakáll hajlong, ikrás halkocsonyát tálal ifj. Horthynak – gyömbérrel! – de pénzt nem fogad el, mer’ sábesz van, uraim, kalapot kötelesek fönnhagyni. Lépést ne tarts. Kandolka, a kalapos! Ez sramlizene, fiam. – De én már nekihevülten táncolok, ugrálok, egymást ölelgetik i-hitt a kabaretták, zengerájok, smúzervendéglőhők! Király utca 101 alatt lakik ez a cukorfalat!… Nyitva hagytam az ajtót, a lakás meg tátong és csurom vér. Szőke Szakáll csak Bársony Rózsira bírt gondolni mikor revüt körmölt. Mágnás Miskák, Marica grófnők, – kényszerszünetet az Orfeumokra!

Mezítláb lépkedek, a bokám már szénfekete a kosztól. Hogy nem veszem észre, hogy mindenki engem bámul? Huss, el innen! Lefordulok jobbra, a Valero közbe, hopp, a lábamnál patkányok vágtáznak ki-be egy hasadékon, mert beszakadt a járda. Hogy sivítoznak a kis pofák! Föltárult a föld méhe, hehe. Átvágok a szűk utcán, az eperfák már sehol, aztán jobbra, és egy tétova hurok megint jobbra, majd bekukucskálok egy kapun: „Isten hozott!” – ragyogja a Magyarok Nagyasszonya – azúrkék felhő plusz angyalok kara – a padláson kis kápolna – és tovább: „Áldás e csupa-csillag házra! Áldás, békesség.”

Micsoda hőség! A Fészek – géppuskafészek – zsályaszín kályhája ontja a meleget. Könyörgöm, tessék kissé masírozni a barokk garnitúrában. Gázolni. Mászkányi! Föl a sáros vascsizmát az empire fotöjbe. Petit-point hímzés az előcsarnokban! Pompeji-rőt mezőben medálok – Luca della Robbia stílusában! Nagyjaink arcéle. Elpöfög egy ZSIL-platónyi vöröskatona-színház. Egy antik szekreter fínom fényü furnírburka csiklandozza Anna Pauker orrocskáját.

Végig nyílként a Kertészen, át a W. keresztezésén, bekanyarodok jobbra: a Dohány. Fényképszínházak villognak, Lipzer és Zaymus, halálra hajszolt kávédarálóinas kurblizza a filmet, gázláng pislákol; ott állok megbabonázva, bizonytalanul és boldogan lépkedek. Mintha moziban állnék, s a fény hosszú, rezgő karja átnyúlna a terem sötétjén; szemem a vásznon. Némafilm pereg, régi kinematográf. A kép rólam egyszercsak vibrálni kezd, mintha vakulnék. Mintha dróton rángatnának, magamat nézem, a látvány csupa fehér-fekete pont – felfedhetetlen titok, amit a konkrét jelent, – ezt látom.

Példa. – CHARAMZA pék od’adja ezt a házat (a 64-est), mondjuk, Holndonner Ignácznak, 3 gőzkemencéje 8 aknát nyel be, az ő unokája Holnd. Franciska, neki Stowasser Friderika legyen az anyja, tantija az altenburgi Opera szopránja (akinek a férje persze Helge Roswaenge dán tenorista), mégis elhagyja őt Asbóth Oszkár, az ifjabb. Almazöld fajanszkályháját szétverik, kérdésére, nem lehetne-e a csempékből néhány épet eltenni, sóhajtanak, nem, és a cserepeket egyenkint, leheletfinoman összetörik.

Hajlongok tovább, vadidegeneket üdvözlök, kezet csókolok mindenkinek, aki szembe jön. Látványosan vagy lesből, de kezet csókolok, van, aki belém is rúg érte. Most megkerget egy öltönyös!, nekem esett, de én elugrottam… Le jobbra, az Akácfába. Örökkévaló lomtalanításban baktatok, tűzfal-omladékon, könnyező gombán, – az elégtelen csapadékvízelvezetéstől rohad a mu-húlt! gyors cikkcakkban a helyek, Buzelka, Szimon, Raposa, balra proliház, mosoda, és egy százszorszép mészárszék, jobbra egy felirat: SALVE. – Végigszimatolok a járdán, ólálkodom olajos lábbal, girhesen; földerengenek a Foncière üvegmozaikjai, ah, később gettókórház, műtő, halottaskamra, vagy túléléskamra, nem lehet tudni. Nem, a menetrend ez: téglagyár, marhavagon, hullatalicska. – De ezt már nem látom, mert becsukom szépen a szememet.

…Fölborítottam egy kukát, és most a kidőlt szemétből lakmározom! De… miért?! Mindjárt rendőrt hívnak, és akkor végem… Letanyázok a járda szélére, nekiállok turkálni. Csüccs, leültehem! Egy nagy halom-lim-lom, plöm-plöm, flakon. Dúlni-fúlni, lepereg a spulni. Egy telehányt kanálisba dugdosom ki-be a lábujjaimat. Egy csomag levél, hehe! Csak a zsineg kell róla, a madzagocska. És egy művirágcsokor, háhh! szétkapkodom tüstént, a morzsalékot mohón beleszórom a zsebembe.

Aztán… Mi van? Mi történt? Hirtelen megrémülök, menekülni akarok. A túloldalt részegek üvöltenek, fölgyújtanak egy bála ruhát, vagy mit… Kiabálnak, jaj. Lélegzetvisszafojtva elvonulok mellettük, még néhány lépés, még egy, és beugrok egy lépcső alá; onnan nézem, hogy szétrugdossák a kincseimet… a zsákmányomat… Kacatkirály!, kövekkel dobálnak… nem, ellopják a kavicsaimat, és azzal!… De miért? És én, én miért nem megyek el onnan? Addig kuporgok ott a földszint alatt, míg abba nem hagyják. És aztán?… Mi az? Nem látom… Fölegyenesedek, amennyire csak tudok, kétségbeesetten leskelek feléjük, és topogok. Hajlongva megkérem őket, hogy menjenek el, kérem. Végül odamerészkedek a drágaságaimhoz, és zsugorin fölmérem a veszteséget. Guggolva tömködöm vissza nadrágomba a törmeléket.

Tovább – kiszáradt gyümölcsösök és fuvarosházak közt, postaistállók, szükségvizeldék, a gyomrom kifordul az ammóniaszagtól, bien, Bien és Fiai margaringyár, örömtanya, 6 méhkas-kaptár a tetőn!, szemben meg a Méhkas, hehe, zuhanyzó és szárazlégkamra… Megint egy sarok, egy kibelezett garniszálló – ágyrajárók zokogása –, majd fű-fölverte foghíjtelkek, sorban, pedig balra, itt zakatol Irinyi pirinyó gyufagyára, jobbra meg kop, kop, Kopitsnak épít házat Kopeczek. Ujjé, a gettóban naccerű! A hátam mögött a Kövér Tetűben farsang utolsó napja tombol, csavargók, zsebesek, szökött katonák őrjöngése. Legyek légiója vonul a plafonon. 14-en szuronyt szegeznek, törnek-zúznak. Az ajtó fénykörében állok, csöpp lovacska, várok a gazdámra, várok, majd elsétálok. –

Megállok; elmosolyodok… Az Akácfa 47-et egy hajóskapitány építette! Mese! A pince színig teli iszappal. Van ott egy nagyonnagyon mély kerekeskút, leereszkedtek már bele búvárok is, az egyikük lent is maradt, mert beleszeretett a hínár közt egy megfulladt nőbe. Tényleg! Nem viccelek. Tengerész-mulató volt, a régi folyó partján. 36, lakásnak nevezett odú! Csap-csap, csap csak a gang végin van, az ázsiai télben befagy. Vödörrel koldulnak ezek a szomszédból vizet!

Mese, mese, meskete. Följelentettem a háziurat egy pár cipőjéért, Istenem! Bezsuppolták a komplett családot, ganc-flanc, de a kislány hazajött, és följelentett, a kis kígyó! Ilyen hitvány ember vagyok, látják? A Három Huszárban bújtatták el a lengyel csodarabbit, itt kuksolt a ház alatt. Vagy a háború alatt? pedig

Három Utcával lejjebb, ott, a 23 – anyaga mauthauseni gránit – ott egy kémközpont bujkál, ki-be grasszál vitéz Sevcsik, vitéz Mecsér, szegfűért küldenek, likőrt vedelnek, a 3-ikon des Echerolles-Kruspér nyug. alezr. körömollóval nyírja a bajszát, hogy reaktiválják már!, egy mezőgazd.-i részv.társ. meg zselléreket deportál Ukrajnába, fünf Marken per kopf.

De látom, most megállok, magamban hadarok, egy tűzfalnak magyarázok, és kalimpálok. Hol vagyok? Uram, ez a ház úgy nézett ki, mint egy sekrestye. A vici kézzel sikkantotta föl az udvart. KÉZZEL! Ragyogtak a rézkilincsek. Ma már nincs mit szidolozni. Nekem ’44-ben esett le az állacskám, mert akiről azt tudtam, hogy hiszi az Istent, az csak mind zsidó volt. Gyakran vittem nekik kenyeret, krumplit, ami volt, gyerekkocsiban, a kisfiam az ennivalón feküdt keresztben. Jöttek a nyilasok, dobták le az emeletekről a heverőket, matracokat, ágyneműt, csak úgy puffantak az udvaron. Szállt a TOLL, borzalmas volt.

A sarkon még soká csilingelt az a kis citromos cukrászda, a Losteiner, na los, mondták neki, de visszajött. Kis Stühmer csokoládékat hoztunk onnan, mikor már üresen állt, besétálhatott oda bárki. Nade közbe’ meg egy Frászba voltam, merkaptuk a Bombát. Apámék itt Fekete Pétereznek, mondjuk, a konyhában, nem mennek le az óvóba. Hátbavág egy tégla! Körülnézek. Előállni! Ha nem lép elő, percenként főbe lövök egy embert. Egy kisgyerek megfogja a könyökömet, vele sétálok a Klauz. tér felé. De nem értem, miért nem állok már meg? Nézem, hogy egy nagy kupacba’ mennyi furcsa bábu, ezt látom, olyanok, mint a próbababák. Aztán egyszercsak valaki rám szól, hogy jobb helyet is találhatnék a gyerekkel a sétára. De én nem tudok semmit… persze halomba rakott megfagyott holttestek azok, így, ebben a tömeg-oszlató hőségben, én meg először azt se tudom, mit látok… Mennyi próbababa, mondom magamban.

Visszasietek a sarokhoz, ahonnét az előbb eljöttem, a kisfiút elzavarom, egy pont körül keringek eszelősen, mint egy megnyomott bogár. Tovább! Kazinczy utca, az 5-ös kapu előtt állok hibbantan, fejlövéssel, zavartan téblábolok, mintha valami gyanúsra készülnék, kavicsokat tömök a zsebembe, ezt egy munkácsi suszter vette meg 200,000 Ft-ért, ami mégiscsak egy NEVETSÉGES ár volt akkoriban. Vosz hat zí dafon? Mind itt laktak, huszan egy lyukban, el lehet képzelni, milyen bűz volt, a kémények beomlottak, úgyhogy itt főztek a padlón, tessék, össze is van égve. A legkisebb fiú később elköltözött, ügyész lett, vagy bíró, a „halálbíró”, csak így hívták. Sok verdiktet hozott az ötvenes években, aztán öngyilkos lett. 56-ban. Nem, a Kazinczy 5-ben… 6-ban… Nem tudom. Egy ablakot lenget a szél.

Megszólal egy kutya a lábamnál: – Én szolgáltam még a régi hadseregben, aztán még hét évet a demokratikusban. Sok tiszttársam ütötte meg a bokáját, kirakták őket, mint a korcsokat, szükséglakásokba. Jól is kalkuláltam, mert ’52-ben valóban menesztettek, ukkmukkfukk. Vaú. Valóban. Oda is vakkantottam a gangon egy öreg zsidszkinek, maguk miatt dobtak ki engem a hadseregből, mire ő mondta, hogy nem. Mi a régi imaházba járunk, akikről maga beszél, azok kommunisták. Aztán kivándoroltak Palesztinába. Emlékszem, mintha ma lett volna: kezet rázott, elbúcsúzott, hogy hát megyünk az őshazába.

Ebben a zsákszobában pl. huszonöten lakunk. Fényt ide. Úgy világítunk, hogy egy pici pohárba vizet teszünk, a tetejére néhány csepp olajat, bele pedig egy darab spárgát, kanócnak. Itt négyen halnak éhen. A halottakat a mosókonyhában gyűjtjük össze. Az Ostendébe, a coffettériába hordjuk őket. Még a Corvin kirakata is tele van. Hideg van, nem számít. Kukoricalisztet eszünk, lopkodunk. A téren ástak nekünk egy nagy gödröt. Koporsó nincs, szekrényeket vágunk szét, abban temetünk. A tetemek elföldelése ügyében én napról napra közreműködöm. A temetés a mai nappal befejezést nyer. A halottak nagy hányada többhetes hulla, igen sok teljesen ruhátlanul s így csak részben agnoszkálhatók. Az elhantolás időközben két és fél napig fönnakadást szenved, mert egy orosz bizottság megtekinti a kadávereket és azokat lefényképezik és filmre vételezik. A munkálatokat megnehezíti a járművek hiánya, a talaj fagyos volta és az emberek irtózása és húzódozása.

Hol is tartottam? Ráraktam a kézikocsira, amink volt: egy asztalt, néhány széket, összesen, írd és mondd, 7 darabot. Ennyi maradt meg. Hát én fölvittem az asztalt és a székeket, hogy mutassam, itt LAKIK valaki. Hét darab ócska bútor maradt meg, semmi más. Itt szemben az Uránia elég hamar elkezdett játszani. Kitaláltam, hogy sütök fánkot. A gyerek nyakába akasztottam egy tálcát, ő odaállt a fánkkal a mozi elé. A férjemről közbe’ nem tudtam semmit, azt se, él-e, hal-e. Munkaszolgálatosnak vitték el, de hogy hová-merre, arról fogalmam se volt. Még korábban, jó pénzért egy-egy kedvesebb keretlegény hozott valami hírt, ha szabadságra jött, felhívta a rokonokat. Lassan már mindenki hazajött, az én uram meg sehol… Aztán egyszer itt főzök, ő meg belépett a konyhába. Elájultam. Sokáig tartogattam egyetlenegy darabka hagymát, abból csináltam neki valami levest. Hát így volt.

Föltápászkodok. Megyek tovább, rá-csapigálok a falra. Itt, 3 méterre a fronttól elfojtott hévízforrás alszik, még a török időkből. Alkonyodik. A szemközti kapualjból pontosan az udvar tengelyében látszik az esthajnalcsillag.
 

Nini, már a Síp utcánál járok, az Angyalos háznál lefordultam balra, és megint balra, lépkedek, botladozom, 50ezer aranyat kölcsönzök a szab.harc céljaira, ezért az osztr. önkény – megtorlás – türelmi adóval sújt, aztán elengedi, de a hátralékból-vett építményt csak isteni tiszteletre használhatom. Sarkon fordulok, mégse akarok erre menni, átsietek az utca másik végébe, futok, mint aki fölfigyel valami csődületre, a negyed szíve felé veszem az irányt, a lakók itt maguk pingálják az ajtókat, mert azok úgy festenek már, mint a koporsódeszka. Előoldalog újra a kutyám, észrevesz, most pisil, itt volt a Poszpischill, csupa gyilkos járt ide vizelni, már egyre ijedtebben járkálok, szaporázom a lépteimet, a Dob utcán sietek végig, szűk, mint egy cső, fölkapom a gyereket, a maradék ruhát, és megtudom, hogy van egy asszony, akinek nincs teje, ekkor már tilos velük az érintkezés, de én így, a rongyaimban, én még járhatok közéjük, iszkolok el, kis téboly-köröket rovok a járdán, a szememre tapasztom a tenyeremet, sátoros ünnepre készülnek, náddal-kátránnyal, pedig micsoda kánikula van még!, szikvízüzem, szappangyár, ipari sínpár egy udvaron, a borostyánok is futnak, ki, a bádogvödrökből. És a fogadók! Jobbra a Három Dob és a Fehér Ló, liliomminták, a Gozsdun túl a Jó Pásztor, rossz lebuj, orth. borbélyok, parókások, fuss, kicsi, fuss, Fuksz Margit fut, aztán csekély meggyőződéssel le jobbra, Edison is idegyütt a Légszesz Társ.-ba, nemigaz?, Puskás Tivadarhoz, hehehe, jobbra: a társadalom virágzásának alapja a polgárerény, a buzgó munkásság és a közös nagy célokra törő lelkes akarat, balra kanyarodok, és újra balra, átgázolok a Nagy Diófán, a Totsche-családon, pincérek, és mind a 6 fiú!, és kiérek, futva, a központi térre, fönt sűrű vasrácsok, már azt se látom, hol vagyok, szomj és forróság gyötör, lángoló katlan a torkom, a szám, szédelgek, kiégett laktanyákon futtatom a szemem, a tudatomba villan élesen, hogy itt, a 13-as alatt egy diák el akart ásni valakit a pincében, de az egyik szellőzőlyuk egyszerűen kiszippantotta kezéből a lapátot, ami örökre eltűnt valahol lent, sose találták meg, hunyorgok, a lapát, hehe, elszelelt a léghuzatban, szemben hegesztenek, nem nézek oda, az ott az eltűnt Lissauer, a Sark, ahová többé nem teszszük be a lábunk, fogadalom, bizonyám, egy részeg folyamőr belekötött egy mészárosba, ütni-verni kezdték egymást, a folyamőr egy sikoltással kihúzta a bajonettjét, de kicsavarta kezéből a hentes, és leszúrta: hát kell ez nekem?, én csináltam ezt?, végigfutok a keskeny utcán, ez már a Csányi, döglött bundák és beszakadt szekrények sikátora, le jobbra, aztán még kétszer jobbra, megint itt, a téren, mert körbevisz a lábam, 2 db ecetfa és eggy meggy-, a Kis Diófában egy nyírfa is!, 50, 60, 70 Ft lakbérek, Immerglück Jónás beles egy ablakon, Hőnig Adolf kis tükröket illeszt B-czay mézeskalácsaiba, vissza a Dobba, a Kleine Kreutzer gasséba, szögvasak, rozsda-korlátok, ajtók nyílnak sehova sehonnan, közeledem, lépkedek egy nagy előérzet nyomában, már egész közel vagyok, itt, itt látom magamat fölülről, balra fordulok, mintha cérnán húznának, pár álomszerű taktus a Királyon, épp szembejövök magammal, és egy utolsó kanyar balra, ide, az utcácskámba, mindjárt ideérek, hihi, mindjárt, itt jövök, meglátom a kihajló fűzfát, a szél tűnődve söpri hajával a követ, imbolyogva megindulok felé, közeledem, idelépek az árnyékba, és leülök. Ülök, ülök. És elalszom.
 

• Budapestkép – Budapestszó

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges