A fiú tenyere csupa büdös sárga maszat volt. Az imént megcsúszott a keze az üvegen, és a mérőkanál helyett a márványpultra ömlött a kénpor. Gyorsan és észrevétlenül kellett letörölnie, mert Kálmán úrnál könnyen állt a pofon.

A lécek vastag oldalán sűrű sorban sok a lámpa, mintha arra tenne próbát a fény, hogy saját mozdulatát kitalálja.

Mint egy finom érintés, úgy érkezett mindig. Ráhajolt az arcomra, a csikket nyomban el kellett pöckölni, s az ember máris elszégyellheti magát a gyűrött ingnyak, a kéklő borosta vagy a szomorú nikotinszag miatt.

Melyik képről írna egy (mellesleg és zárójelben meleg) költő, ha nem a Rác fürdőről. Egy költő, aki azon kapta magát, hogy verseiben hiába játszik a személyes névmások nemtelen alakjaival, hiába „neked” írt, vagy arról a csodált és megkívánt „Ő”-ről.

„Ijedten fordultam hátra. Mert megcsikordultak a kerekek, azért. Nagyon hirtelen, ötletszerűen húzódtak le, és álltak meg. Pedig, sofőrszem, már messziről észrevettem őket. Rendőrjárőr egy vadonatúj, oldalkocsis Pannóniával.

Húsz perc az már valami. Lehet enni vagy valamit kitalálni. Sétálgatni az udvaron.