Skip to main content

Gyógyszertár

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A fiú tenyere csupa büdös sárga maszat volt. Az imént megcsúszott a keze az üvegen, és a mérőkanál helyett a márványpultra ömlött a kénpor. Gyorsan és észrevétlenül kellett letörölnie, mert Kálmán úrnál könnyen állt a pofon. Lenézett, és meglátta, hogy Kálmán úr fényes cipője is poros lett egy kicsit. Valahogy le kell szállnia a magas háromlábú székről, és bemásznia a pult alá, hogy letörölje. De nem mert leejteni semmit, mert Kálmán úr úgy vágná hátba, hogy utánaesne. És akkor persze lenézne, hogy mit tört el már megint, és úgyis meglátná a foltot.

Kálmán úr ellépett onnan, ráállt a nyikorgó háromfokú falépcső második fokára, és leemelte a gumiarábikumos tégelyt. A fiú egy pillanatra még a pofonról is megfeledkezett, úgy nézte, amint a Kálmán úr széles, puha hátán megfeszül a kikeményített gyógyszerészköpeny, aztán elernyed, és Kálmán úr visszafordul és lekoppantja az üveget. A fiú többször megpróbálta már levenni a gumiarábikumot, de soha nem érte el. Talán most lophat is belőle: úgy hallotta, rágni is lehet. Ennél csak a gilisztacsokoládé izgatta jobban.

De Kálmán úr nem nyitotta ki az üveget, hanem belobbantotta a borszeszégőt, és méhviaszt kezdett melegíteni. Az officinában meleg mézszag terjengett, a fiúnak megkordult a gyomra. A viaszt is lehet rágni a lépesmézben. Beleragad az ember fogába, és utána még hosszan érzi a szájában az édességet. Gyorsan adagolni kezdte a port a karcsú patikamérleg rézszínnel ragyogó serpenyőjébe. Kálmán úr odafordult, és nézte. Most, most fog rászólni, hogy rosszul csinálja.

Künn megzörrent a kilincs, pedig a délutáni óra dacára valamiért bezárták a boltot, és Kálmán úr már egy óra óta feszült volt, mintha várna valakit. Kálmán úr eloltotta a lángot, gyorsan belecsorgatta a viaszt a glicerinbe, odalökte eléje, hogy keverje meg, aztán sietve kiment a boltba. A fiú hallotta, hogy valakivel beszélget, de nem figyelt oda: lagymatagon kavargatta a zsíros, ragadós krémet, és közben a tégelyt bámulta. Aztán gyorsan letette a márványmozsarat, maga elé húzta a vastag, barna üveget, rajta a cirkalmas felirattal, kiemelte belőle a szögletes kupakot, és gondolkozás nélkül belenézett. Eszébe sem jutott, milyen iszonyúan fájt, amikor két hete beleszippantott a tömény ecetsavba. Akkor Kálmán úr megtanította, hogy a kezével kell maga felé legyezgetnie az üvegből kipárolgó szagot. A gumiarábikum azonban nem csípett és nem marta a szemét, egyáltalán semmilyen illata nem volt – viszont sűrű, zöldesfehér folyadék derengett a nyílásban. A fiú meglötyögtette. Ezt nem lehet rágni, ez oldat, hogy a nyavalya törné ki. De talán a levegőn megszilárdul. Körülnézett, mibe tölthetné ki, de akkor meghallotta a bátyja hangját.

Hogy kerül ez ide? Leugrott a székről, és odalopózott az ajtóhoz. A bátyja még mindig a bejáratnál állt, de csak a háta látszott: a feje és a válla eltűnt a fényképezőgép ponyvája alatt. „Egy kissé balra”, mondta, és Kálmán úr, aki ott állt a pult mögött, közvetlenül az óra alatt, fél lépést tett balra. „Szíveskedjék mosolyogni, mintha a vevőket szolgálná ki”, mondta a bátyja a sötétből, és Kálmán úr engedelmesen elhúzta a száját. A fiú utálta ezt a vontatott, mézesmázos hangot. Ha a bátyja odavenné maga mellé, ő nem így beszélne, hanem pattogósan, vidáman. És nem is embereket fényképezne, hanem kizárólag automobilokat, a rojtos bársonyülésükkel és az ablakukba tett virággal. Meg ahogy a házakat építik. Hogy szerette, mikor a tótok lekiabáltak a cselédeknek az állványról! Ő is szívesen lenne építőmunkás. De az anyja, aki a patikát takarította esténként (jó sokáig, mert Kálmán úr porszemet sem tűrt) valahogy bekönyörögte őt ide, ebbe a különös, hideg szagú, nehézbútoros, boltíves és titokzatos boltba, törékeny üvegek és büdös szerek közé, a bezártságba, ahol egész nap vigyáznia kellett a mozdulataira. Bezzeg a bátyja, ő járhat, ahová akar, vagy ahová hívják, szalonokba, borbélyüzletbe, és vásárba is néha. Legalább egyszer vinné el magával. Persze neki most annyi ideje sincs, hogy kimenjen a kikötőbe, bámulni a hatalmas, dőltkéményű, lapátkerekes hajókat. Az anyja mesélte, hogy Laci nemrégen lefényképezte a híres Orient expresszt. A szíve is belefacsarodott az irigységbe. Ki tudja, meddig fogja itt kavargatni a kencéket és pasztákat. Még csak egy hónapja volt itt, de már elege volt a keményítőfényből, a fiákerporból, a molyporpapírból, a fehérítőkenőcsből, a poloskatinktúrából, a patakenőcsből és a porcelánragasztóból. Kálmán úr nem bízik meg benne, pedig ő már egyedül is meg tudná csinálni, amit kell.

Eszébe jutott, mennyire haragudott, amikor az officinából kikukkantva meglátta, amint Kálmán úr a pult felett a szájához vonja a szomszéd Julis kezét. „Hagyjon már”, mondta pirulva a lány, pedig éppen üres volt a bolt. A fiú látta, hogy Julis kézfeje csupa seb és repedés: az anyjának segített mosni minden nap, reggeltől estig, de ezt persze Kálmán úr nem tudta. Nem is érdekelte: kimérte neki a szappant és a padlóviaszt, és a fenekébe csípett, amikor kikísérte az ajtóig. Aznap éjjel, amikor az anyja befejezte a takarítást, kilopta a zsebéből a kulcsot, elszökött hazulról, és hajnalig dolgozott a gyertyafényben és recsegős csendben, a hasas régi üvegek között. A Traxler-féle 1892-es mohácsi gyógyszerkönyv alapján kikeverte a glicerinkrémet. Agar-agar concisi, aqua destillata, glicerin, oleum neroli, oleum bergamoti, oleum amarum, spiritus, mondta a recept. Hiába maradt ki az iskolából éppen a latin miatt, azért megértette, amennyit kellett. A bergamottolajat azonban nem találta, levendulaolajat használt helyette. Belekente a krémet egy nagy gyufásskatulyába, és gondosan letisztított mindent. Hogy örült Julis! Azóta szépen gyógyul a keze. Kálmán úr letörné a derekát, ha megtudná. De nem is jött Julis azóta többet. Ha Kálmán úrnak kedve szottyanna megcsókolgatni a kezét, bizony megérezné rajta a krémszagot, és akkor biztos gyanút fogna.

Ahogy ott figyelt az ajtóhoz lapulva, hirtelen megérezte magán Kálmán úr tekintetét. „Ejnye, hogy azt a...! Mit leselkedel, mi?” Egy iramodással ott termett mellette, és a fülénél fogva kirántotta az ajtó mögül. „Ide nézzen, mester, ezt fotografálja le! A naplopók gyöngye!” A bátyja kényszeredetten mosolygott, de nem szólt egy szót se. A gazember úgy tesz, mintha nem is ismerné. Na, csak jöjjön egyszer haza, megnézheti a felszerelését. El fogja törni azt a lencsét, de el ám.

„Készítenék még egy felvételt, a biztonság végett”, mondta Laci gyorsan. Kálmán úr bólintott, de még mindig nem engedte el a fiú fülét. „Egy pillanat”, mondta. Együtt végigmentek a bal oldali polc mentén, Kálmán úr leemelt egy üveget, és a kezébe nyomta. „Ezt keverd még bele a kenőcsbe”, mondta, és az officina felé lökdöste a fiút. „Egy mérőkanállal. És meg ne lássam, hogy hozzápiszkálsz valamihez!” Betaszította az ajtón, és visszafordult a fényképész felé: „A pult mögé menjek megint?”

„Maradjon ott, ahol van, kérem”, mondta a fényképész tompa, ponyva alóli hangon, és már kattant is a gép. És ahogy a fiú kapkodva becsukta és visszatette az asztal végére a gumiarábikumos tégelyt, eszébe jutott, hogy a fess Kálmán urat sárga foltos cipőben konzerválták az örökkévalóságnak és drága menyasszonyának, Micinek. Elvigyorogta magát.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon