Bárdos Deák Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Van egy fénykép anyámról: nyolc-kilenc évesen ácsorog, magas szárú, fűzős cipője fölött harmonikázó lukas harisnyában, foltozott, szánalmasan lötyögő nagykabátban, háta mögött egy nehezen értelmezhető kerekes kúttal, s tekintetében az ürességnek és közönynek azzal a fokával, ami végképp elviselhetetlenné teszi a látványt.

A jelenet 1940 körül játszódik, valahol Pest-Szenterzsébet külsőn, egy nyolcgyerekes proli család egyik sarjával a fókuszban – anyám akkortájt vesztette el az édesapját.

Kislánykoromban sokat nézegettük együtt ezt a képet, s én biztosan éreztem, bár anyám soha nem mondta, hogy szégyelli, előttünk is, ezt a múltat, a megalázottak titkos szégyenével. Talán legszívesebben elfelejtett volna mindent, ha nem érzi azt kegyeletsértésnek halottaival szemben, akikre úgy tekintett, mint a későbbiek jobbra fordulásáért áttételesen megszenvedőkre.

Anyámról a kis gyufaárus lány jutott eszembe, aki a kép tanúsága szerint nem csak a mesében létezett, vagy ha igen, akkor anyám gyerekkora is egy szomorú mese volt, egy véget soha nem érő boldogtalan történet kezdete.

Huszonegy-két évvel később, apám, miután felszárította az emlékezés könnyeit anyám arcáról, rendre kinyitotta Majakovszkij kötetét, hogy elszavalja a melegvizes fürdőszobáról szóló versikét. Apám is a kilátástalan szegénységből keveredett fel a negyvenes években egy isten háta mögötti faluból, a szintén mesebeli legkisebb fiúként, akinek paraszti munkára nem való gyenge fizikumával a tanulás lett utolsó mentsvára. Papnak szánták, ám a történelem fintora okán NÉKOSZ-os, majd kommunista lett, de elsősorban mégiscsak: tanár. Pesten, a kilencedik kerületi Dzsumbuj szomszédságában az Illatos úti általános iskolát igazgatta, több mint húsz évig, gyerekkorából hozott empátiával egyengetve a pártállami vízióból kisatírozott szegények ivadékainak útját. Bízott a rendszerben, ami az ő sorsát jóra fordította gondviselés gyanánt, s szabadidejében csillagászszakkört vezetve zabolázta meg a jövő gyermekeit, saját készítésű távcsövekkel irányítva tekintetüket a földi lét kisszerűségétől az univerzum végtelen távlatai felé.

Apai és anyai ágon, a felnőttkort megért tizenöt testvérből a hatvanas évekre csak szüleim emelkedtek biztonságos létfeltételek közé. Gyermekkorom uralkodó ideológiája szerint megszűnt az életben maradásért folyó küzdelem. Azt persze csak anyámék tudták – az állandó túlórák és esti iskolai különmunkák meg a hihetetlen spórolási mutatványok szorításában –, hogy mi volt az ára ennek a biztonságnak.

Anyám legidősebb és legfiatalabb fiútestvérei ekkorra már halottak voltak, mint ahogy korai csecsemőhalált haltak történetük kezdete előtt apám családjának elsőszülöttei is, a leány ikerpár. Nagybátyáim közül az egyik a Don-kanyarban tűnt el, anyám öccse pedig 1961-ben, egy francia Riviéra feletti hajtűkanyarban szenvedett végzetes kimenetelű balesetet. A forradalom tizenhat éves suhancként vetette a pesti proletárlétből álmai autópályájára, hogy testvérei emlékezetének időtlen tartományában érjen célba.

Mi voltunk a kommunista propaganda családmodellje, anyámat 16 évesen, szövőgyári sztahanovistaként emelték ki a sok közül, apám nincstelen parasztcsalád sarjaként került a hálóba, hogy később pártfőiskolásokként találjanak ők ketten egymásra, mint afféle korszerű Rómeó és Júlia. Évek múltán, mikor kiutaltak munkás-paraszt származású, akkorra már értelmiségi szüleimnek egy tizenegyedik kerületi kétszoba-komfortos lakótelepi lakást, a Fehérvári út másik oldalán még állt a hatalmas nyomornegyed, valószerűtlen hullámpalatetős bodega-város, olasz neorealista filmbe illő kavalkádjával elborzasztó emlékeket ébresztve anyámban.

Az a bizonyos kislánykori kép – ami a felszáradt könynyek után a szocializmust volt hivatva dicsérni a fény-árnyékellenpontozás technikájával –, egy kilakoltatás után nem sokkal készült. Anyai nagyanyám – akit soha nem ismerhettem meg, mint ahogy anyai nagyapámat sem – ideig-óráig bírta csak a kilátástalan szenvedésfolyamot, amit gyermekei ellátásának felelőssége zúdított rá. Nagyapám halála után néhány évvel őt is a tuberkulózis vitte el, s anyám, még haldoklása idején, némileg jobb módú nevelőszülőkhöz került. Alig tízéves volt, mikor egy téli estén a szép kilátások ellenére gyalogosan, egy szál pendelyben megpróbált hazaszökni, de mindhiába. Gyerekkorunk meséi közt sokat hallgattunk rettenetes történeteket éhezésről, utcáravetettségről, vonatok tetején utazásról, feketézésről, szőnyegbombázásról – de a legborzasztóbb mégis az volt, amelyikben tízéves anyám nap mint nap a templomban térdepelve a Mindenhatóhoz imádkozott, hogy hagyja meg neki az édesanyját. Igaz volt, vagy sem, ki tudja már, de állítólag Isten nemlétéről anyám nagyanyám halálakor bizonyosodott meg – bár szerintem, ahogy Pajor Tamásnál a drog helyébe a Szentlélek, idővel úgy lépett anyám tudatába a veszteség okozta tátongó űrt megbosszulandó a kommunizmus eszméje.

Szüleim testvéreinek egzisztenciális gondjait sajnálatosan nem oldotta meg a szovjet típusú ideológia. Anyám hozzátartozói csepeli, angyalföldi, pestlőrinci és erzsébeti szükséglakások lakóiként vészelték át az ötéves terveket, s rezignáltan várták, hogy rájuk köszöntsön a szabadság, testvériség, egyenlőség, ahogy Igazságos Kádárjános ígérte. Apám falujában – máig őrzött levelekben dokumentáltan – járványként szedte áldozatait a beszolgáltatás. A pesti ág gyári munkásai is megismerték a szocializmus emberarcát, gyakori vitákba keveredve anyámékkal az egymásnak ellentmondó léttapasztalatok okán. Nagynénéim és nagybátyáim továbbra is nélkülöztek, az egyik család a hetvenes évek közepéig a Dagály utcai, előző rendszerből itt maradt cselédlakások komforttalan szoba-konyhájában élte az életét. A nyári szünetek egy részét öcsémmel Angyalföldön töltöttük, a pedagógus gyerek szemének vadregényes körülmények közt vegetáló, 8-10 családot számláló klánszerűen zárt közösségben, ahol valóság volt a szegények egymás iránti szolidaritása. Mikor 1979–80-ban Demszky Gáborral és Müller Péter Ivánnal a szabolcsi cigánytelepeket jártuk, nem ért váratlanul a nyomorúság ténye és foka.

A véletlenek folytán 17 éve Angyalföldön lakom én is, ahol végignézhettem a házunkban élő ötgyerekes cigánycsalád sorsának hanyatlását egészen a tavaly, késő nyáron bekövetkezett végkifejletig.

Kezdetben úgy tűnt, a jég hátán is megélnek a kicsikkel, a szülők szobafestő segédmunkákat végeztek, már amennyire lehetett róluk ezt-azt tudni. Később, ahogy telt-múlt az idő, a gyerekek növekedésével szaporodtak a gondok, s a létfenntartási kísérleteik sorra kudarcba fulladtak. A két lány közül a 10-12 éves forma kisebbiket egyre gyakrabban találtam hajnali kettő, három, négy órai hazatértemkor a sötét lépcsőházban kucorogva, s ha hívtam, hogy jöjjön be hozzám, csak a fejét rázta, arcán azzal a kifejezéssel, ami a régi képről sugárzott anyám tekintetéből. Egyszer csak eltűnt, s nem láttam többé, aztán a nagyobbik lány férjhez ment, hogy egy éjszakán mégis visszatérjen, sírás és gyereksírás kíséretében, s később a férje is utánaköltözött. A rendszerváltásra egy-két évvel meghalt a nagyapa, boldogtalan arccal jártak-keltek napokig a szülők, s talán ekkorra kuszálódtak össze végérvényesen a szálak. Szaporodtak a veszekedések, megjelentek lakókként a rokonságból hol kevesebben, hol többen, s mintha egy új asszony is tovább feszítette volna az amúgy is pattanásig feszült húrokat. Mikor egy hajnalon fülsértő csikorgásra ébredtem, a sokadik csip-csup összekoccanás után – a kamaszodó fiúk a kertben letépkedték a ványadt orgonákat, lerúgták a málló vakolat maradékát, letörték a cseresznyefa ágát, üvöltve rohangáltak fel-le a lépcsőházban, a bedöglött centrifugájuk miatt csuromvizes lepedőikből áradatot csapott a szél a frissen mosott ablakomra, beáztatták a fürdőszobámat – én arrogánsan, hogy már az éjszakáim nyugalmát is megzavarták, pattantam ki az ágyból, véget vetni végre ennek a hercehurcának. Az erkélyre botorkáltam, vaksin hunyorogva bele a derengésbe, ahol óvatosan, hogy zajt ne csapjanak, egyensúlyozott az apa és az anya egy mindenfélékkel megrakott kerekes alkotmányt. Spárgával kötözték a rozzant tárgyakat egymáshoz, kopott frizsidert, kiszuperált mosógépet, rozsdás biciklivázat, kibelezett tévét, kereketlen babakocsit, lemezdarabokat, nagyköteg papundeklit, kályhacsövet. Hátrahőköltem, próbáltam észrevétlen visszahátrálni a szobába, s a függöny mögül néztem, ahogy a kocsit, mint egy beteg gebét, kikötözik a törött ágú cseresznyefához. Megcsapott újra, mint hajdan anyám mellett, a megalázottak titkos szégyene. Egy-két hónapra rá, váratlanul elárasztották a kapualjat a bútoraik, a zacskókba, párnahuzatba gyömöszölt ruhák és miegymások, s az apa harsány hangon közölte, hogy most aztán majd tényleg nagy lesz a zaj, mert felújítják a lakást, de arra az időre ők elköltöznek a rokonokhoz, Nyíregyházára. Úgy tettem, ahogy várta, örültem, hogy ennyire jól megy, hogy végre telik a felújításra, aztán a gyerekek persze elkotyogták, amit mindenki tudott amúgy is – a lakók egymás közt sutyorogták, hogy mióta és kik nem fizetik a lakbért. El kellett költözniük. Késő estig kerülgettük a cókmókokat, már sötétedett, s az asszony restelkedve mondta a földön ülve, a félig álomba szenderült kisfiúkról nézve fel rám, hogy késik a teherautó. Egyik cigit a másik után szívták, csikkekkel borítva be a mindig mocskos lépcsőházat. Elbúcsúztunk, bízva valami jóra fordulásban, aztán éjszaka hallottam, hogy megjött a teherautó végre. Hajnalban ébredtem, talán a szokatlan csöndre, Dömével lesiettem egy túl korai sétára, s a lépcsőház felsöpörve, tisztábban s üresebben kongott a kelleténél, csak a bánatos kupacba gyűrt kapualji lábtörlő gubbasztott árulkodón a sarokba rúgva.

Ennek a környéknek lelke van, mondta egyszer egy hajdan volt szerelmem. Mostanra már néhány lélekkel megcsappant ez a lélek, mindenesetre én itt maradtam, s tizenhét év múltán elöntött valami genetikus eredetű szorongás, aztán hirtelen meghalt a kutyám is, felszereltettem hát egy biztonsági zárat, s így lett az én házamból az én váram. A lakhatáshoz való jogról elmélkedtem, hogy van-e ilyen, s ha van, mit jelenthet – alanyi jogon, úgy tűnik, nemigen jár, sőt, minél több az alany, annál nagyobbnak látszik az esély a hajléktalanságra. „Íme az áhított kapitalizmus árnyoldala” – bólogatott apám, s anyám, akiben feléledt a szunnyadó elemi ösztön, nyaggatni kezdett, hogy befizettem-e a lakbért, meg a többi számlát, mert ez már, innentől kezdve nem gyerekjáték. Mintha szegény, tízéves kora óta egy pillanatig is azt hihette volna, hogy az lesz, az Élet.
 

• Budapestkép – Budapestszó

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges