Skip to main content

Gyerekjáték

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
„Megtanulnak a dolgokra meredni”

Van egy fénykép anyámról: nyolc-kilenc évesen ácsorog, magas szárú, fűzős cipője fölött harmonikázó lukas harisnyában, foltozott, szánalmasan lötyögő nagykabátban, háta mögött egy nehezen értelmezhető kerekes kúttal, s tekintetében az ürességnek és közönynek azzal a fokával, ami végképp elviselhetetlenné teszi a látványt.

A jelenet 1940 körül játszódik, valahol Pest-Szenterzsébet külsőn, egy nyolcgyerekes proli család egyik sarjával a fókuszban – anyám akkortájt vesztette el az édesapját.

Kislánykoromban sokat nézegettük együtt ezt a képet, s én biztosan éreztem, bár anyám soha nem mondta, hogy szégyelli, előttünk is, ezt a múltat, a megalázottak titkos szégyenével. Talán legszívesebben elfelejtett volna mindent, ha nem érzi azt kegyeletsértésnek halottaival szemben, akikre úgy tekintett, mint a későbbiek jobbra fordulásáért áttételesen megszenvedőkre.

Anyámról a kis gyufaárus lány jutott eszembe, aki a kép tanúsága szerint nem csak a mesében létezett, vagy ha igen, akkor anyám gyerekkora is egy szomorú mese volt, egy véget soha nem érő boldogtalan történet kezdete.

Huszonegy-két évvel később, apám, miután felszárította az emlékezés könnyeit anyám arcáról, rendre kinyitotta Majakovszkij kötetét, hogy elszavalja a melegvizes fürdőszobáról szóló versikét. Apám is a kilátástalan szegénységből keveredett fel a negyvenes években egy isten háta mögötti faluból, a szintén mesebeli legkisebb fiúként, akinek paraszti munkára nem való gyenge fizikumával a tanulás lett utolsó mentsvára. Papnak szánták, ám a történelem fintora okán NÉKOSZ-os, majd kommunista lett, de elsősorban mégiscsak: tanár. Pesten, a kilencedik kerületi Dzsumbuj szomszédságában az Illatos úti általános iskolát igazgatta, több mint húsz évig, gyerekkorából hozott empátiával egyengetve a pártállami vízióból kisatírozott szegények ivadékainak útját. Bízott a rendszerben, ami az ő sorsát jóra fordította gondviselés gyanánt, s szabadidejében csillagászszakkört vezetve zabolázta meg a jövő gyermekeit, saját készítésű távcsövekkel irányítva tekintetüket a földi lét kisszerűségétől az univerzum végtelen távlatai felé.

Apai és anyai ágon, a felnőttkort megért tizenöt testvérből a hatvanas évekre csak szüleim emelkedtek biztonságos létfeltételek közé. Gyermekkorom uralkodó ideológiája szerint megszűnt az életben maradásért folyó küzdelem. Azt persze csak anyámék tudták – az állandó túlórák és esti iskolai különmunkák meg a hihetetlen spórolási mutatványok szorításában –, hogy mi volt az ára ennek a biztonságnak.

Anyám legidősebb és legfiatalabb fiútestvérei ekkorra már halottak voltak, mint ahogy korai csecsemőhalált haltak történetük kezdete előtt apám családjának elsőszülöttei is, a leány ikerpár. Nagybátyáim közül az egyik a Don-kanyarban tűnt el, anyám öccse pedig 1961-ben, egy francia Riviéra feletti hajtűkanyarban szenvedett végzetes kimenetelű balesetet. A forradalom tizenhat éves suhancként vetette a pesti proletárlétből álmai autópályájára, hogy testvérei emlékezetének időtlen tartományában érjen célba.

Mi voltunk a kommunista propaganda családmodellje, anyámat 16 évesen, szövőgyári sztahanovistaként emelték ki a sok közül, apám nincstelen parasztcsalád sarjaként került a hálóba, hogy később pártfőiskolásokként találjanak ők ketten egymásra, mint afféle korszerű Rómeó és Júlia. Évek múltán, mikor kiutaltak munkás-paraszt származású, akkorra már értelmiségi szüleimnek egy tizenegyedik kerületi kétszoba-komfortos lakótelepi lakást, a Fehérvári út másik oldalán még állt a hatalmas nyomornegyed, valószerűtlen hullámpalatetős bodega-város, olasz neorealista filmbe illő kavalkádjával elborzasztó emlékeket ébresztve anyámban.

Az a bizonyos kislánykori kép – ami a felszáradt könynyek után a szocializmust volt hivatva dicsérni a fény-árnyékellenpontozás technikájával –, egy kilakoltatás után nem sokkal készült. Anyai nagyanyám – akit soha nem ismerhettem meg, mint ahogy anyai nagyapámat sem – ideig-óráig bírta csak a kilátástalan szenvedésfolyamot, amit gyermekei ellátásának felelőssége zúdított rá. Nagyapám halála után néhány évvel őt is a tuberkulózis vitte el, s anyám, még haldoklása idején, némileg jobb módú nevelőszülőkhöz került. Alig tízéves volt, mikor egy téli estén a szép kilátások ellenére gyalogosan, egy szál pendelyben megpróbált hazaszökni, de mindhiába. Gyerekkorunk meséi közt sokat hallgattunk rettenetes történeteket éhezésről, utcáravetettségről, vonatok tetején utazásról, feketézésről, szőnyegbombázásról – de a legborzasztóbb mégis az volt, amelyikben tízéves anyám nap mint nap a templomban térdepelve a Mindenhatóhoz imádkozott, hogy hagyja meg neki az édesanyját. Igaz volt, vagy sem, ki tudja már, de állítólag Isten nemlétéről anyám nagyanyám halálakor bizonyosodott meg – bár szerintem, ahogy Pajor Tamásnál a drog helyébe a Szentlélek, idővel úgy lépett anyám tudatába a veszteség okozta tátongó űrt megbosszulandó a kommunizmus eszméje.

Szüleim testvéreinek egzisztenciális gondjait sajnálatosan nem oldotta meg a szovjet típusú ideológia. Anyám hozzátartozói csepeli, angyalföldi, pestlőrinci és erzsébeti szükséglakások lakóiként vészelték át az ötéves terveket, s rezignáltan várták, hogy rájuk köszöntsön a szabadság, testvériség, egyenlőség, ahogy Igazságos Kádárjános ígérte. Apám falujában – máig őrzött levelekben dokumentáltan – járványként szedte áldozatait a beszolgáltatás. A pesti ág gyári munkásai is megismerték a szocializmus emberarcát, gyakori vitákba keveredve anyámékkal az egymásnak ellentmondó léttapasztalatok okán. Nagynénéim és nagybátyáim továbbra is nélkülöztek, az egyik család a hetvenes évek közepéig a Dagály utcai, előző rendszerből itt maradt cselédlakások komforttalan szoba-konyhájában élte az életét. A nyári szünetek egy részét öcsémmel Angyalföldön töltöttük, a pedagógus gyerek szemének vadregényes körülmények közt vegetáló, 8-10 családot számláló klánszerűen zárt közösségben, ahol valóság volt a szegények egymás iránti szolidaritása. Mikor 1979–80-ban Demszky Gáborral és Müller Péter Ivánnal a szabolcsi cigánytelepeket jártuk, nem ért váratlanul a nyomorúság ténye és foka.

A véletlenek folytán 17 éve Angyalföldön lakom én is, ahol végignézhettem a házunkban élő ötgyerekes cigánycsalád sorsának hanyatlását egészen a tavaly, késő nyáron bekövetkezett végkifejletig.

Kezdetben úgy tűnt, a jég hátán is megélnek a kicsikkel, a szülők szobafestő segédmunkákat végeztek, már amennyire lehetett róluk ezt-azt tudni. Később, ahogy telt-múlt az idő, a gyerekek növekedésével szaporodtak a gondok, s a létfenntartási kísérleteik sorra kudarcba fulladtak. A két lány közül a 10-12 éves forma kisebbiket egyre gyakrabban találtam hajnali kettő, három, négy órai hazatértemkor a sötét lépcsőházban kucorogva, s ha hívtam, hogy jöjjön be hozzám, csak a fejét rázta, arcán azzal a kifejezéssel, ami a régi képről sugárzott anyám tekintetéből. Egyszer csak eltűnt, s nem láttam többé, aztán a nagyobbik lány férjhez ment, hogy egy éjszakán mégis visszatérjen, sírás és gyereksírás kíséretében, s később a férje is utánaköltözött. A rendszerváltásra egy-két évvel meghalt a nagyapa, boldogtalan arccal jártak-keltek napokig a szülők, s talán ekkorra kuszálódtak össze végérvényesen a szálak. Szaporodtak a veszekedések, megjelentek lakókként a rokonságból hol kevesebben, hol többen, s mintha egy új asszony is tovább feszítette volna az amúgy is pattanásig feszült húrokat. Mikor egy hajnalon fülsértő csikorgásra ébredtem, a sokadik csip-csup összekoccanás után – a kamaszodó fiúk a kertben letépkedték a ványadt orgonákat, lerúgták a málló vakolat maradékát, letörték a cseresznyefa ágát, üvöltve rohangáltak fel-le a lépcsőházban, a bedöglött centrifugájuk miatt csuromvizes lepedőikből áradatot csapott a szél a frissen mosott ablakomra, beáztatták a fürdőszobámat – én arrogánsan, hogy már az éjszakáim nyugalmát is megzavarták, pattantam ki az ágyból, véget vetni végre ennek a hercehurcának. Az erkélyre botorkáltam, vaksin hunyorogva bele a derengésbe, ahol óvatosan, hogy zajt ne csapjanak, egyensúlyozott az apa és az anya egy mindenfélékkel megrakott kerekes alkotmányt. Spárgával kötözték a rozzant tárgyakat egymáshoz, kopott frizsidert, kiszuperált mosógépet, rozsdás biciklivázat, kibelezett tévét, kereketlen babakocsit, lemezdarabokat, nagyköteg papundeklit, kályhacsövet. Hátrahőköltem, próbáltam észrevétlen visszahátrálni a szobába, s a függöny mögül néztem, ahogy a kocsit, mint egy beteg gebét, kikötözik a törött ágú cseresznyefához. Megcsapott újra, mint hajdan anyám mellett, a megalázottak titkos szégyene. Egy-két hónapra rá, váratlanul elárasztották a kapualjat a bútoraik, a zacskókba, párnahuzatba gyömöszölt ruhák és miegymások, s az apa harsány hangon közölte, hogy most aztán majd tényleg nagy lesz a zaj, mert felújítják a lakást, de arra az időre ők elköltöznek a rokonokhoz, Nyíregyházára. Úgy tettem, ahogy várta, örültem, hogy ennyire jól megy, hogy végre telik a felújításra, aztán a gyerekek persze elkotyogták, amit mindenki tudott amúgy is – a lakók egymás közt sutyorogták, hogy mióta és kik nem fizetik a lakbért. El kellett költözniük. Késő estig kerülgettük a cókmókokat, már sötétedett, s az asszony restelkedve mondta a földön ülve, a félig álomba szenderült kisfiúkról nézve fel rám, hogy késik a teherautó. Egyik cigit a másik után szívták, csikkekkel borítva be a mindig mocskos lépcsőházat. Elbúcsúztunk, bízva valami jóra fordulásban, aztán éjszaka hallottam, hogy megjött a teherautó végre. Hajnalban ébredtem, talán a szokatlan csöndre, Dömével lesiettem egy túl korai sétára, s a lépcsőház felsöpörve, tisztábban s üresebben kongott a kelleténél, csak a bánatos kupacba gyűrt kapualji lábtörlő gubbasztott árulkodón a sarokba rúgva.

Ennek a környéknek lelke van, mondta egyszer egy hajdan volt szerelmem. Mostanra már néhány lélekkel megcsappant ez a lélek, mindenesetre én itt maradtam, s tizenhét év múltán elöntött valami genetikus eredetű szorongás, aztán hirtelen meghalt a kutyám is, felszereltettem hát egy biztonsági zárat, s így lett az én házamból az én váram. A lakhatáshoz való jogról elmélkedtem, hogy van-e ilyen, s ha van, mit jelenthet – alanyi jogon, úgy tűnik, nemigen jár, sőt, minél több az alany, annál nagyobbnak látszik az esély a hajléktalanságra. „Íme az áhított kapitalizmus árnyoldala” – bólogatott apám, s anyám, akiben feléledt a szunnyadó elemi ösztön, nyaggatni kezdett, hogy befizettem-e a lakbért, meg a többi számlát, mert ez már, innentől kezdve nem gyerekjáték. Mintha szegény, tízéves kora óta egy pillanatig is azt hihette volna, hogy az lesz, az Élet.
 

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon