Skip to main content

Csángó utca

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Este van, hideg este, nem pedig kora ősz, mint amikor a kép vélhetően készült. A Csángó utca dermesztően kihalt, a Tüzér utca sarkán új, márványborítású lakóház áll. Több helyen is építkeznek, az utcát derékban az Angyalföldi út keresztezi: ez a kerület szíve. Egyetlen olyan földszintes épületet találok, amelyik a tízes években állhatott, ablakai hasonlítanak a képen látható ablakhoz, az elhagyatott udvaron ecetfa áll, a kerítés tövében szemét.

Az épületet nyilván le fogják dózerolni, a lakókat pedig kiköltöztetik. Elcsángálhatnak, menekülhetnek: a csángók ugyanis azok a székelyek voltak, akik a mádéfalvi veszedelem elől Bukovinába telepedtek.

Itt is mindenféle népek laktak, már ameddig lakhattak: a kép éppen azt a pillanatot rögzíti, amikor ez a lakhatás veszélybe került. Az ilyen helyzetek mindig összehozzák az embereket: ilyenkor a finnyásak, a puccosak is szóba állnak a másikkal, az olyan nagyságák, akik egyébként fennhordják az orrukat, oda se köszönnek. A tüntetésre mindenki összegyűlt, a korabeli fényképész ezt a nyüzsgést rögzítette. Purdék, kisdedek és nagyobbacskák.

Egyébként is sok a gyerek, egy részük talán a bal oldali, kerekded, ápoltnak tűnő, karon ülő babát tartó aszszonysághoz tartozik, más részük nyilvánvalóan senkihez, csak úgy mezítláb téblábolnak. Mint a kóbor kutyák, ide verődtek, hiszen ahol ennyi ember van, ott történik valami, ahol pedig történik valami, ott kapni is lehet valamit. A bal sarokban egy középen elválasztott hajú, ösztövér, bajuszos férfiú pózol: őt láthatólag nem is a tüntetés érdekli, hanem a fénykép. Megmutatja majd a menyasszonyának.

És mellette, a lábánál valami egészen meglepő dolog látszik: egy kerti törpe.

Hogy került ide?

A gyerekek hozhatták valahonnét, és most őt is csatasorba állították. Az a lényeg, hogy sokan legyünk. Hátha.

Középen egy nő a Népszavát tartó férfinak mutogat, na ezt olvassa, oda van írva, hogy nem volna szabad emelni a lakbért. Népszava, jól látszik a cím. De vajon számít-e a nép szava? A jobb oldalon egy férfi magyaráz, bemozdul a keze, arra bíztatja a tüntetőket, hogy skandáljanak valamit: „Engelfeld néni, tessen mán kiabálni egy kicsit!”

Vajon kirakták őket? Mi lett a csecsemővel, aki a zsivajt túlordítva követelte, hogy szoptassák meg? És a másikkal, akit az ajtón kilépő nő tart a kezében?

Angyalföldi út és Tüzér utca. Vajon a képen látható gyerekek közül hány halt meg tüdőbajban és tífuszban? Hány lett angyal, hány lett tüzér? Hányukkal végzett az első világháború? A kalapos kisfiút bizonyára elvitték katonának, a legkisebbek talán megúszták.

A két jobb oldali kislánnyal, akik szépen fel vannak öltöztetve, s a fodros kis járóbaba-ruha mellé még cipőjük is van, talán a spanyolnátha-járvány végzett.

S ha meg is élték az öregkort, ha be is várta őket a második világháború és mindaz, ami azután jött, mostanra már bizonyosan halottak.

Jut eszembe: megnézem a telefonkönyvben, hány angyal lakik mostanság arrafelé.

A Csángó utcában most egy se, angyaltalanították a terepet. Egyetlen férfi-őrangyal van, Engel Ferenc, a Fiastyúk utcában. Nem lepődöm meg, csillagkép és szárnysuhogás égi testvérek, mint ahogy a rebbenő szárny és a béke is összetartoznak, a második angyal ugyanis, Engel Frigyesné, a Béke úton lakik.

Őrzik az éjszakai Csángó utca és a kerület álmát.

Amikor a képtől elbúcsúzom, a középen álló fekete hajú kislány alakja marad meg az emlékezetemben, az ő egyszerre kíváncsi és bizalmatlan tekintete. Mintha ő volna a fotó valódi főszereplője. Mezítláb, karját leeresztve bámul, alakját kiemeli az ajtó sötét foltja, s a zsivajgó képen furcsa módon nagy csend veszi körbe, valahogy kiemelődik társai közül. Vas István verse jut eszembe, a Gyerekek, amelyet az itteni, poros utcák és Eti emléke ihletett. Etié, aki szintén szegénygyerekként nőtt fel ugyanezen a környéken, s akinek komoly tekintete ott sötétlik ebben a sokkal korábban élt kislányarcban is:

„Elárvult lelkem az időbe szédül,
Megborzongat az eszelős remény:
Egy kócos kislány elvadult szeméből
Nem villan-e örök szemed elém?”

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon