Tóth Krisztina

Nyomtatóbarát változat

Úgy volt, hogy csütörtökön lemegyek Kecskemétre, de nem értem rá. Vasárnap érkeztem, túl későn. Nem volt már idő elköszönni tőle. Amikor megérkeztem, négyen álldogáltak a szobában a test mellett. Meleg nyár volt, mégse nyitottak ablakot, mintha egymás előtt is szégyellnék az émelyítő szagot, amin csak rontott a főzés konyhából beáramló langyos párája.

Zavartan néztem a testet, azon tűnődtem, hogy a halottak mennyire hasonlítanak egymásra, még így, közvetlen a halál után is, nem beszélve a későbbiekről. Érdekes, nem emlékszem a fájdalomra, ahogyan azt az akkor halaszthatatlannak tűnő ügyet se vagyok képes felidézni, ami miatt elkéstem. Csak a zavar maradt meg, az idétlen téblábolás a megrendült, hallgatag rokonok mögött. Ugyanabban a testhelyzetben álltam, elöl összefogott kézzel, üres tekintettel, akárha valami ünnepi szónoklatot hallgatnék, mint gyerekkoromban álltam a kis földalatti peronján, amikor a sárga arcú, halott nénit végigfektették a padon. Az egy néni volt, ez meg egy bácsi. Vagyis most már senki, lakatlan ház, üres báb: a lélek hajlékába tért meg.

Hatvan év korkülönbség volt köztünk. Amikor legutoljára élve láttam, három héttel a megkésett és egyben utolsó látogatás előtt, már alig tudott beszélni. Érdekes, hogy az ő vontatott, az utolsó időben aztán felgyorsuló leépülésével együtt mintha a házban, a kertben is megjelent volna a bomlás. Ugyanúgy álltak a csipketerítők az asztalokon, ugyanúgy volt kitámasztva a bejárati ajtó a pirosra mázolt hokedlivel, mégis megváltozott valami, más volt az érkezések-távozások ritmusa. Meg a szobában a szag: főleg az övében. Egy magasítható, fémvázas ágyon feküdt, kockás pléddel betakarva. Meglepődtem, hogy milyen kicsi a test, milyen szilánkosan élesek a kontúrjai, a beszéde viszont éppen ellenkezőleg, puha és omlatag, mintha a szavak elvesztették volna körvonalaikat: szinte csak a tekintetével kommunikált, a hatalmasra nőtt, kéken csillogó szemével.

– Meddig marad?

Végre megértettem, hogy mit kérdez. Nem akartam közelebb hajolni, mert zavart a gyógyszerek és a hintőpor szaga, a szája sarkában a lepedék, nem akartam közelről látni a bőrén átderengő koponyát.

– Nem tudok maradni, ráztam a fejem.

Feküdt hallgatagon, lehunyta a szemét, mintha tűnődne a válaszon. Soha nem maradtam, mindig reggel mentem és jöttem haza az esti vonattal, nem értettem hát, hogy mért kérdezi. Mintha nem tudná, hogy vissza kell mennem.

Aztán váratlanul felnézett, és intett, hogy hajoljak közelebb. Fölemelkedtem a székről, odatartottam a fülem a szájához. Egészen valószínűtlen volt, amit hallottam. Először nem mertem, nem bírtam megérteni, csak a mondat ritmusát akartam hallani, valami olyasmit, hogy „takarjon be engem”, de aztán ahogy az arcára néztem, és megláttam a tekintetét, hirtelen megértettem, hogy azt mondta, amit hallottam.

Csókoljon meg engem.

Kényelmetlen pózban, meggörnyedve álltam felette, miközben fél kézzel, sóvár és túlvilági erővel szorította az alkaromat. Fölegyenesedtem, lefejtettem a kezét, és visszaültem.

Válasz nélkül, mint aki nem hallott semmit.

Hatvan év volt köztünk, a nagyapám lehetett volna. Bizonyos értelemben az is volt: hallgattam a történeteit, csodáltam a képeit, lestem a tanácsait, és vártam a dicséretét. Most meg rémülten, szégyenkezve ültem mellette és bámultam ki az ablakon. Jézusom, mit akar. Húszéves voltam, tudatlan, gőgös, halálról alig tudó fél-felnőtt. Nem értettem, hogy mit vár, hogy búcsúcsókot szeretne, hogy a peronon állunk, és ő percek múlva indul, hogy nem a nőtől, nem tőlem akar ő egy csókot, hanem az élőtől, a halálba készülő szeretne kapni valami végső ajándékot, valami csodálatosan lehetetlent – történetesen pont tőlem.

Közben bejött Edit néni, a felesége, és kicsit megpaskolgatta a feje körül a párnát, aztán megkérdezte, ne nyisson-e ablakot. Babuskám, így szólította az öreget, ami nekem korábban is bizarr volt, most meg egyenesen kínos, mert ha feleségként ő volt az anyja ennek a beteg és öreg kis testnek, akkor ki voltam, ki lehettem én. Feszengtem, mint akit rajtakaptak valamin, amit nem tett meg. Keveset tudtam az emberi lélekről és a szeretetről, ahhoz legalábbis túl keveset, hogy megsejthessem, ő is ugyanazt szeretné, mint a férje, hogy ők réges-rég egyazon ember két testben, csak az egyik test most ott marad fekve, a másik meg kimegy az ebédlőbe teríteni, és kirakja a gőzölgő levest.

Hallgatagon kanalaztunk. Amint a tányéromba néztem, rögtön észrevettem, hogy baj van. De nem mertem szólni, egyszerűen nem lehetett. Kiütött a verejték a homlokomon, egyre erősebben émelyegtem, és próbáltam úgy szűrni a levest, hogy a felszínen úszó apró kis férgek az örvényléssel kívül kerüljenek a merülő kanálon. Nem ment, mindig maradt egy-egy, kézzel pedig nem mertem a tányérba nyúlni. Úristen.

– Nem ízlik, angyalom?

Utána csak arra emlékszem, hogy keresem a vécélehúzót, nézem a csészében a megsárgult vízkőcsíkot és próbálom kiökrendezni magamból a halált, a halál gyógynövény- és húslevesszagát, az egész csöndes, nyugodt tevés-vevést, közben pedig kiszólok, hogy nem, semmi baj, tényleg semmi, biztos a korai kelés meg az utazás.

Aztán egy másik mosdóban állok, szemben velem egy kerek, fehér keretes tükör, ebben nézem tizenöt évvel idősebb arcomat, leengedem lassan a törölközőt. Harmincöt vagyok, még mindig semmit sem tudok a halálról, kicsit többet talán, de még mindig ijesztően keveset, most legalábbis ezt érzem, ezért is kellett hideg vízzel megmosnom az arcomat: hogy ne sírjak.

Meghalt egy barátom.

Sokára és nehezen halt meg, egyre kisebb lett, miközben a mellettem növekvő gyerek egyre nagyobb.

Nem megírni a pelenkás, kicsi alsótestet.

Most odaát fekszik a szobában, mellette ül a szerelme, illetve a szerelmei, ott ülnek és fogják a kezét. Visszamegyek a franciaágyhoz, a bal oldali lány sír. Leülök, nézek, belül búcsúzkodom. A lány mutatja, hogy nézzem meg, a keze már hideg, de a hóna alatt meleg, ott még bujkál a lélek, ott van végső menedéke, onnan távozik legutoljára. Ott van honn. És tényleg, ott tartom a kezem, gyengéden, mintha csak egy alvót ülnénk körül mi hárman, pedig az alvó test lakatlan, a lélek hajlékába tért meg. Nem volt köztünk korkülönbség, akár én is lehettem volna, pedig én élek, pedig én élek, van egy fiam, van egy fiam, van egy fiam.

Négyéves. Leguggolok hozzá, úgy hallgatom, amit mond, amit mutogat. Valamiért mindig lakatlan embernek hívja a hajléktalanokat. Reggelenként, amikor megyünk át a Blaha Lujza téri aluljárón, nézi a kartonpapíron szuszogó, meggyötört, büdös testeket, és látom rajta, hogy fáj neki, hogy nem tartja rendjén valónak, noha a látvány annyira része az életének, hogy a házunk közelében reggelente kukázó Robival rendre megállunk beszélgetni.

– Miért lakatlan? – kérdezem.

Az aluljáróban tömeg van, guggolok előtte, majdnem elsodornak minket. Gondolkozik.

– Mert nincsen neki lakatja, feleli.

Értem. Fölállok, megyünk tovább. Nincsen neki lakatja, nincs, amit lelakatoljon, vagyis nincs ajtaja sem, következésképp háza sem, amelyen az a nincs-ajtó nyílhatna. Nem biztos, hogy a fiam így érti, de nem akar többet beszélni a dologról, lakat a száján. Babuskám.

Minden reggel találkozunk Robival, nyolc körül a konténereknél munkálkodik. Robi kerekesszékkel jár, ezzel lavíroz oda a konténerek széléhez, aztán amikor elég közel ért, akkor előrelendül, feltolja a tetőt, és két izmos karjával csimpaszkodva kihúzza magát a székből. Robinak ugyanis nincs lába. A válla gigászian széles, fél karjával megkapaszkodik a konténer szélében, a másikkal turkál. Amit talál, azt kívülre dobálja, aztán később egy bottal széttúrja a kupacot és ellenőrzi, van-e benne valami használható. Egy-két percig szokott így függeszkedni, utána kimerülten visszahuppan a székbe, a karja remeg. Amikor kiemeli magát, nyáron időnként kivillan a két lábcsonk. A nadrág hátulja foltos, nyilván nem mindig tud időben lemászni. Egyszer nyáron, amikor a takarító kimosta a konténereket és nyitott tetővel száradtak, vittem ki a macskaalmot. A kerekesszék ott állt, de Robit nem láttam sehol. Amikor behajoltam, hirtelen visszahőköltem a nedves, párás büdöstől: Robi odabent állt a konténer belsejében, illetve állt volna, ha van lába, szóval bent volt, és a Playboy régi számait lapozgatta. Majdnem a fejére zúdítottam az almot, ijedten kérdeztem, mit csinál bent, mire a legtermészetesebb hangon azt felelte, hogy olvas. Ki fog tudni jönni? – kérdeztem. Olyan megvetően nézett rám, hogy belevörösödtem, főleg mert nem láthatta rajtam, de az forgott a fejemben, hogy le kellene fényképezni: Lábatlan ember a kukában. El is lehetne itt lakni, tette hozzá, miközben újra az újságot böngészte. Elképzeltem: lakat a konténeren.

Mindez nyáron volt, most hűvös ősz van, csupa levél a járda.

Nézem a kocsi kerekét, tegnap óta valami változás történt. A küllőkre színes, neonzöld és pink cipőfűző-darabkákat kötözött, ezek aztán színes csíkká olvadnak össze menet közben. Sokat bíbelődhetett vele, de megérte. A fiamnak nagyon tetszik, integet. Elköszönök én is, és közben Robi arcára gondolok, az arcszínére, hogy annyira emlékeztet valakire. Vagy inkább valamire. Igen, ez az, halott öreg testre, a sárga koponyára. Robinak koponyaarca van, nemsokára meg fog halni – a tél beállta előtt biztosan.

Pénteken Kecskemétre kell utaznom. Hosszú évek óta nem jártam ott, mióta az Öreg meghalt, egyszer sem. A vonaton mégis olyan, mintha hozzá mennék. Őszi a táj, varjak keringenek, köd lebeg az üres földek felett. Azon tűnődöm a váltakozó barnákat, szürkéket, a valahonnan előgomolygó sűrű füstöt figyelve, hogy hol van a határ, van-e határvonal élet és nem élet, élet és halál között, van-e egyetlen meghatározható sáv, tűnődöm az élőkön és a halottakon, azon, hogy semmit sem tanultam, csak öregedtem éveken át, és hogy hová tűnt belőlem az akkori gőg, ha pedig eltűnt, akkor mi maradt a helyén, mi az, ami mégsem változott, amitől most se csókolnám meg az útra indulót.

Visszafelé lekésem a délutáni vonatot, órákat kell várni. Sétálok a pályaudvar melletti parkban, aztán leülök a játszótér egyik padjára. Egy fázós, valószínűleg vasárnapi apuka felügyeli melegítős kisfiát, aki lankadatlanul hordja a murvát a csúszdára. Az apa időnként rövid vezényszavakban utasítja a gyereket, hogy ezt ne csinálja, de a fiú – az enyémmel lehet egyidős – ügyet se vet rá. A férfi elfordul, cigarettázik, vörös kézfejével körbefogva a cigit. Fázom.

A gyerek megunja a csúszdás játékot, bemászik a földön egy színes, nála kisebb gyerekeknek kitalált csőbe, ott elidőzik kicsit, aztán kijön. Kezében egy tampon lóg, odaviszi az apjának. A férfi ingerülten elhajítja, elindulnak haza.

Bemegyek a mozaikos váróterembe, mert sötétedik, hideg van, és a vonat sokára jön még. Leülök egy padra, itt legalább fűtenek, nézem a hirdetményeket. Bebotorkál egy mankós hajléktalan, odamegy a sarokban álló fehérre mázolt, billenős szemeteshez, hosszan bámulja.

A szemetes oldalán kék, frissen festett felirat: Ez itt már Európa, ügyeljen a rendre és a tisztaságra. A hajléktalan lehúzza sliccét és belehugyozik, egy kicsi mellé is megy. Aztán elbiceg, lefekszik a sarokban egy padra, összegömbölyödik és elalszik.

Még mindig nagyon fázom, lassan megirigylem tőle a pózt, úgyhogy elnyúlok a padon, és a fejem a táskámra téve bóbiskolok, fázós kezemet a hónom alá dugva: ott van a legmelegebb. Tetű lassan megy az idő, olvasni nincs kedvem, fáradt vagyok. Már vagy tíz perce fekszünk így, amikor belép a terembe egy vasúti alkalmazott, kezében nejlonzsák. Alaposan körbenéz, aztán leoltja a neont.

Úgy látszik, nincs itt senki.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges