Tóth Krisztina

Nyomtatóbarát változat

– Nagyon derék ember ez a maga férje – mondta Annus néni, és rám sandított. Kopogtak a zöldbabból levágott darabok a vájdlingban.

– Igen, nagyon rendes. Kár, hogy nem az én férjem, hanem valaki másé.

Annus néni nem mert válaszolni, föl se nézett. Egyre hegyesebb darabkákat metélt, végre elfogyott az összes.

Zoltán hamarosan befutott, együtt rakták fel főni a savanyú bablevest.

– Hát akkor Isten áldja magukat – mondta a néni, és betette maga után az ajtót.

Amikor másnap Pestre hazamenet kikanyarodtunk az udvarból, tudtuk, hogy az összes házból bámulnak bennünket. A kocsi hátán éreztük a kandi tekinteteket egész a műútig. „A pestiek. Azoknak a gyüttmenteknek a barátai.”

Harmadszorra vagy negyedszerre voltunk lent a kis házban, amikor a szomszédasszony megint szóba merte hozni ezt a dolgot, vagyis ezt az istentelenséget, ahogy ő nevezte.

– Persze maguk tudják – tette hozzá gyorsan –, de azért nem jól van ez így. Pogány egy dolog.

Megnyugtattam, hogy Zoltán egy éve elvált, és hogy össze fogunk házasodni, sőt, lesznek majd szép gyerekeink is. Hogy csak vicceltem a múltkor. Erre kicsit megenyhült:

– Hülye vicceik vannak maguknak mind – ingatta a fejét sokatmondóan, aztán áthozott egy köcsög gyanús színű aludttejet. Másnap reggel pedig még azt is megmutatta, hogy kell megfejni a kecskét.

– Így, e.

Nem igazán ment a dolog, és mikor szerda hajnalban ismét bekopogott, hogy menjünk ki a türelmetlenül mekegő Micihez, akkor Zoltán előbotorkált alsógatyában, átölelte a meglepett öregasszony vállát, és kikormányozta a verandára:

– Annus néni, mi mostan itt pihenünk, vagy mi a faszom. Reggel hat óra van. – És behúzta a mögötte szúnyoghálót.

A kecske nappal az utca felőli oldalon volt kikötve, nem messze a garázstól, amelynek tetejét Editék egy szintbe hozták a kerttel, és bevetették fűvel. Ha nem épp a fa körül legelt, kiállt erre a magaslati pontra, és innen pásztázta az egyébként elég eseménytelen, földes utcát. Annus nénit hét végén nem is láttuk, illetve én a boltból kilépve egyszer a hátát, biciklivel kacsázott az alsó út felé. Micit ellátta, a ház körül meg rendet tartottunk, esténként fellocsoltuk a poros udvart, és kiültünk a fülsüketítő tücsökszóba. A nyár vége felé járt, a forró délutánokat hűvös éjszakák és borzongató reggelek követték, csupa harmat volt a fű, amikor a korai derengésben kibotorkáltam a budiba. A házban ugyanis nem volt vécé, a meleg víz pedig folyton kifogyott, de nekünk így is maga volt a Paradicsom.

Minden hajnalban szerelmeskedtünk, aztán aludtunk tízig: ébredéskor már besütött a nap, világított a kis vaksi tükör a szemközti falon. Most azonban még ködös, hűvös hajnal volt kint, amikor félálomban meghallottam, hogy valaki a bejárathoz trappol, és türelmetlenül zörög az üvegen. Zoltán azonnal kiugrott az ágyból, mint egy rajtakapott szerető, a szobaajtót behúzta maga mögött.

A konyhában Annus néni lármázott:

– Jaj Istenem, gyüjjön mán gyorsan, jaj Istenem, öngyilkos lett a Mici!

Felkaptam a melegítőt, és szaladtam utánuk papucsban. A kecske a garázsajtó előtt himbálódzott. Elment a lelátóhely pereméig, aztán valami titokzatos hajnali sugallatnak engedve levetette magát a mélybe, a kötél végét azonban tartotta a fa, úgyhogy most ott lógott felakasztva, minek következtében nemcsak hogy nem lehetett megfejni, hanem félig meg is döglött.

– Bazdmeg – mondta Zoltán, és nekiveselkedett, hogy fölemelje. Én is odaléptem, és hátulról tartottam, ketten próbáltuk feltuszkolni a garázs tetejére, de reménytelennek tűnt. Amikor Zoltán leengedte, rándult egyet a kötél, és ismét megszorult a nyakán.

– Tartsad már – kiáltott rám, de attól féltem, hogy Mici a maradék erejével esetleg megrúg vagy megharap, úgyhogy inkább csak biztatóan álltam mellette, kissé alányúlva a fenekénél. Annus néni végre észhez tért, és odajött segíteni, miközben azt magyarázta, hogy legalább alája köllene tolni egy hokedlit. Zoltán bement a házba, és nemsokára egy kisbaltával jött vissza.

– Vigyázat!

Olyan lendülettel emelte a karját, hogy először azt hittem, agyon akarja csapni szegény Micit, de aztán rájöttem, hogy a vastag kötelet szeretné elvágni. Nem volt könnyű, így végén a kecskével: az ütésektől állandóan elmozdult, a balta viszont kicsi kis szilánkokat hasított ki a mögötte levő ajtóból, úgyhogy jó nagy darabon lejött a festék.

– Szétkúrod a garázsajtót.

Zoltán abbahagyta a csapkodást, és úgy nézett rám, mintha most az én fejembe akarná belevágni baltát. A kecske szája nyitva volt, látszott, hogy nem sokáig bírja már.

Annus néni fölfele bökött a fejével:

– Talán felülről köllene.

Mind a ketten körbementünk, és amíg az öregasszony úgy-ahogy tartotta a végét járó Micit, addig Zoltán – széthasogatva a kilógó kátránypapírt is – végre elvágta a tető szélén a kötelet.

A kecske nagy puffanással ért az utcára, és ott is maradt fekve.

Hárman guggoltunk mellé, élesztgettük, dörzsölgettük, aztán egy paplanhuzaton bevonszoltuk az udvarra.

Annus néni tíz körül ment el, azzal a biztató hírrel, hogy Mici ivott egy-két kortyot.

– Úgy látszik, túl van a traumán – mondtam Zoltánnak, miközben kitöltöttem a kávét. Editék receptkönyveit lapozgatta, most épp a délszláv konyha remekeiben olvasott valamit.

– Fokhagyma, bazsalikom. – Elsápadtam, leeresztettem a kannát.

– Te meg akarod enni a Micit?!

– Úgyse fog az már soha rendbe jönni – mondta, és lapozott.

El nem tudtam volna képzelni, hogy feltrancsírozunk egy állatot, ráadásul a kecske valamiképpen Editék családjához tartozott, így kicsit olyannak tűnt a dolog, mintha a vidéki nyaralás alatt elfogyasztottuk volna az egyik rokonukat. Bementem mosogatni, gondoltam, ha végzek, kimegyek kicsit a kecskéhez. Zoltán megérezhette, hogy mennyire haragszom, mert egy idő után kijött utánam a konyhába. Éppen a szemeteseket mostam. Az üveget, papírt, fémet külön kellett tartani, egy másik, nagyobb edénybe pedig a szerves hulladékot gyűjtöttük, mert Editék komposztáltak.

– A végén úgyis egybeöntik az egész szart – tolta arrébb lábbal a száradó vödröket. Szorosan a hátam mögé állt, simogatni kezdte a mellem.

– Ne – mondtam megmerevedve –, tiszta dzsuva a kezem. – Fel is mutattam, belepuszilt a tenyerembe.

A kredenc két ajtaja közti vájatban megülepedett a konyhai gőzök kosza, erre a kis ragacsos csíkra szállt most le egy darázs közvetlen az arcunk előtt. Kicsi csápjaival keresgélt, izgatottan mozgatta a potrohát. Édes lehetett az a csík, tele ezer régi nyár aromájával és beszáradt üzenetével. Zoltán nem mozdult, hirtelen engedett a szoros ölelés, de még mindig mögöttem állt.

– Most figyelj!

Egy villámgyors mozdulattal kihajtotta a jobb oldali kredencajtót: a darázs szétkenődött a résben. Első pillanatban fel se fogtam, mit csinált, aztán undorodva léptem oldalra. Utánam nyúlt, de kirántottam a karomat, felkaptam a négy vödröt, és kivittem őket a napra.

Később fogtam a háromlábú széket, amin Annus néni fejésnél ülni szokott, és betelepedtem az árnyékba a kecske mellé: úgy látszott, alszik, de a résnyire nyitott rózsaszín szemhéj alatt nyugtalanul mozgott a szemgolyója.

Zoltán kijött a verandáról a kertbe, a locsolócsővel kezdett foglalatoskodni, eresztett egy helyen. Zörgött, járkált, nem szólt hozzám, mintha ott se lennék.

Egy idő után, hátra se fordulva a széken, megkérdeztem:

– Ezt meg mért kellett?

Rögtön odalépett, és belecsókolt a nyakamba.

– Ez volt a sorsa, úgyse élt volna sokáig.

Lejjebb nyúlt, belemarkolt a hasamba.

– Kövér vagyok – mondtam. – Engem is levágsz, mint a Micit?

– Dehogy vagy kövér, csak úgy ülsz. Darázsderekad van! – búgta a nyakamba, és felnevetett.

– Hülye – mondtam békülékenyen. Néztem a vállamon a kezére, mintha egy ismeretlen kezet néznék. Fekete koszcsík volt a körme alatt, a hüvelykujján pedig sebhely, gyerekkorában csípte be a hintaágy. Mindig meg szoktam csókolni ezt a kis félkört, most inkább csak néztem. Szerettem a kezét.

Délután, hazafelé menet remegve izzott a betonút, de nem várhattuk meg az esti enyhülést, mert Zoltánnak volt valami találkozója az irodában. Nem kérdezgettem ilyesmiről, a történeteiben többnyire ismeretlen emberek szerepeltek, nem volt átjárásuk a mi közös életünkbe.

Alacsonyan, kíméletlenül tűzött a nap. Alig jártak az utakon, többnyire traktorok és kisteherautók kanyarodtak ki a megsárgult földekről, időnként jött csak egy-egy személyautó. Az első kisvárost elhagyva aztán kicsit megélénkült a forgalom. Zoltán tekergette a rádió gombját, majd kikapcsolta.

– Nagyon hallgatsz – nézett rám.

– Álmos vagyok.

– Mi bajod van?

– Semmi.

– De.

Kanyar következett, és csak annyit érzékeltem, hogy a záróvonalat átlépve hirtelen átkerülünk a másik oldalra. Rálépett a gázra, hirtelen felgyorsultunk.

– Hagyd ezt abba.

– Mit.

– Hagyd abba.

– Félsz?

Üresen izzott a fáktól szegélyezett út, semmi nem jött szembe, de a távolban újabb kanyar következett. Még jobban felgyorsított.

– Hagyd abba – üvöltöttem, és elkaptam a kezét, de nem engedte visszahúzni a kocsit. Mosolygott.

– Mondd, hogy szeretsz.

– Szeretlek. Hülye fasz.

Visszatértünk a saját sávunkba. Két másodperccel utána vágódott ki a takarásból egy kocsi.

– Te elmebeteg vagy! Nem vagy normális. Nem vagy normális, nem vagy normális – ismételgettem a sírás felpörgő ritmusára. Kivett a kesztyűtartóból egy csomag papírzsepit, fél kézzel előcibált egyet.

– Ne sírj már, látod, hogy nem lett semmi.

Öt év alatt, kiszámoltam, tizenháromszor voltunk lent a házban. A baleset után Mici rövidebb kötelet kapott, Annus néni pedig a rákövetkező évben bélrákot. Edit hordta át kocsival a szomszéd községbeli táltoshoz, mert nem volt hajlandó szedni az orvos által felírt gyógyszereket. Tavaly halt meg: a lánya mesélte, hogy az utolsó héten még hálóingben kiment a teraszra leszedni a száraz fejeket a muskátliról, miközben szidta a vejét, hogy tönkreteszi neki a szőlőt. Közben a faluban bevezették a szelektív szemétgyűjtést és a gázt, Editék pedig hozzáépítettek egy kisszobát a hátsó fronthoz. Ez lett a leghűvösebb hely, Zoltán itt szeretett délután heverészni, esténként meg itt dolgozott egy kisasztalra tett laptopon, sőt, időnként itt is aludt. Azt mondta, különös aurája van a helynek, itt születnek a legjobb gondolatai.

Május végén én mondtam neki, hogy hívja fel a barátainkat, és menjen le egy kicsit. Mostanában ritkábban találkoztunk Editékkel: a szilvesztert szokás szerint együtt töltöttük, de Pesten alig-alig láttuk egymást, azt viszont tudtam Annus néni lányától, hogy idén még a szokásos tavaszi nagytakarításra se mentek le.

Becsomagoltam a pólókat és a széldzsekit, és egy törölközőbe bugyolálva tettem melléjük egy szúnyogriasztó villanykörtét, hogy csavarja be az ágy melletti kislámpába, hátha vannak már szúnyogok.

Hosszú, meleg hét volt, átmenet nélkül köszöntött be a levegőtlen nyár. Péntekre olyan hőség öntötte el a várost, hogy a nyitott ablak mellett felriadtam hajnalban az átizzadt ágyneműben. Fél hat volt. Gondoltam, kimegyek a piacra, hogy mire holnap megjön, legyen otthon minden. Már a kora reggeli napnak is ereje volt, sütötte az utcára lépve a vállamat.

Hazaérve leraktam a kosár paradicsomot, a kígyóuborkával, paprikával és almával tömött szatyrokat a fal mellé, aztán a telefonhoz léptem. Rögtön fölvette, pedig ilyenkor még aludni szokott.

– Olyan rossz volt így nélküled felébredni – dünnyögte a telefonba, mielőtt beleszólhattam volna. Elöntött a melegség, hagytam, hogy folytassa.

– Gyere már vissza, tiszta hülye vagy.

A fal mellett ledőlt az egyik szatyor, kifordult az uborka, és az előszoba közepére gurult egy alma. Nem volt erőm lerakni a telefont, pedig pontosan tudtam, hogy le kellene.

– Halló, halló – suttogott tovább. – Edit, ne hülyéskedj már. Itt hagytad a karkötődet is.

Bénultan tartottam a kagylót, miközben az agyam gépiesen rögzítette, hogy a szemben levő erkélyre kilép egy lófarkas, sárga pongyolás nő, és kiteszi szellőzni az ágyneműt. Hogy valahol szirénázik egy mentő, hogy a bejárati ajtó üvegének négyszögébe pont úgy lóg be az ecetfa lombja, mintha egy zöld minta lenne díszítésként odafestve.

– Halló, mondj már valamit. Ne haragudj, nem úgy gondoltam.

Végre engedett a görcs, le bírtam tenni a telefont.

A lecsó elég jól sikerült, rizzsel csináltam, mert Zoltán úgy szerette. Aztán körbenéztem a lakásban, mert emlékeztem, hogy volt valahol egy hatalmas, fából készült, gyöngyház berakásos indiai karkötő, amit sose hordtam, és amit egy ideig dísznek használtunk, ki volt téve a fésülködőasztalra, aztán elrámoltuk valamelyik kacatokkal teli dobozba.

Vasárnap reggel meghallottam a lépteit a körfolyosón. Jellegzetes, szinkópás ritmusban járt, sőt, ha nyitva volt az ablak, már a kapu csukódásából tudtam, hogy ő jött meg, mert visszafelé mindig lökött egyet a rácson. Ideért.

Egy ismeretlen ember lépett be a lakásba.

Se szakálla, se bajusza, a haja félcentisre nyírva. Csak a szeme volt a sajátja, az arc többi része mint egy közeli rokoné, aki majdnem ő, csak fiatalabb, és megrendítően idegen.

Sohase láttam őt így azelőtt. Ezerszer meztelenül, de soha a meztelen arcát. Tudtam, hogy a szakállas emberek időnként levágják a szakállukat, de ő soha nem nyúlt hozzá, olykor ollóval igazgatta, de le nem vágta. A nagy előszobai tükörben bámultam, vizsgálgattam ezt az új profilt. Meglepően kerek és csapott, szinte nőies álla volt: ettől valahogy puhábbnak, párnásabbnak tűnt az arca. Ő is a tükörben nézett engem, így beszélgettünk:

– Jól áll – mosolygott a karomra nézve.

– Köszönöm – mondtam, és a nagy, súlyos karkötőre pillantottam, ami inkább emlékeztetett valami ébenfa bilincsre.

Fájdalmasan ismerős hang jött az idegen arcból, úgyhogy gyorsan hátat is fordítottam a tükörnek, és beléptem a konyhába. Utánam szólt, szinte évődve:

– Egy utolsó kávét azért még kaphatok?

– Persze.

Letettem elé a kisasztalra, két cukorral, kevés tejjel.

Kavargatta, nézett a csészébe, én meg vizsgálgattam a frissen nyírt haját, a fehér fejbőrét, a füle ívét, a hirtelen lesült arc árnyalatait: a szakáll helyén piros volt a bőr.

– Ezt meg mért kellett? – kérdeztem meg sokára.

– Nem tudom – felelte, és kiitta a maradékot.

– Nem is tudom… – folytatta, és kikanalazta a cukrot az aljáról.

Jól táncolt. És én szeretek táncolni.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges