Tóth Krisztina

Nyomtatóbarát változat

– Fradis vagy, vagy dózsás? – kérdezte Nagydodi, mikor megálltam az ajtóban. Tudtam, hogy mit kell mondani, csak azt nem értettem, hogy miért kell ezt a hülye játékot minden alkalommal végigcsinálni. Miközben szerettem is, ahogy megemel, és azt kiabálja, hogy na, szabadulj ki, gyerünk, na mi lesz. Az egyetlen lehetséges válasz után ugyanis, hogy fradis, Nagydodi szertartásosan a levegőbe emelt, megpörgetett, aztán finoman belökött a szobába: – Gyenge vagy, kisanyám. Dózsások be se jöhetnek – szögezte le minden alkalommal a gang láthatatlan közönségének, mielőtt becsukta az ajtót – csak úgy, a miheztartás végett.

Kisdodinak, akivel egy iskolába jártunk, csak ő bés volt és nyolcadikos, nemrég lett külön szobája. Nem is volt ez igazi szoba: a konyha fölötti részt galériázták, a konyhaablak felső része adta a fényt, és azon keresztül szellőzött a fönti kuckó, ahol felegyenesedni nemigen lehetett, elbújni viszont elég jól. Amikor büntetésben volt, az apja egyszerűen elvette a létrát, és kussolhatott fent a konyhagőzben, míg Vica néni az ajtócsapódás után le nem engedte. Ha az apja elment, tudni lehetett, hogy egyhamar nem jön haza, este meg inkább lefeküdtek, mire megjött, mert akkor nehezebben tudott beléjük kötni. Sőt, a múltkor állítólag még Vica néni is fent aludt, felvonszolta a tükrös paplant, és felhúzta maga után a létrát, nagyszünetben mesélte Kisdodi az udvaron.

Az apja roppant büszke volt a saját készítésű galériára, harsányan mutogatta a vendégeknek az újságpapírral kitapétázott pozdorjafalat, és cinkos megjegyzéseket tett a fia falra ragasztott meztelen nős képeire.

Kisdodi a naptáraim közül is mindig a csajosakat akarta megszerezni. Nálunk az osztályban a dimenziós naptárak értek a legtöbbet, két-három csajost is lehetett kapni egy dimenziósért, de őt nem érdekelték se a hajós, se az autós színváltós képek, csak a skálás csaj csizmában. A Boney M-plakátra mutatva megkérdezte, hogy szerintem milyen lehet egy néger csajnak, és hogy azoknak ott is fekete-e. Meg hogy a négereknek az apja szerint nagy a faszuk, és akkor biztosan a csajoknak is nagy lehet ott, mert egy néger csaj biztos csak úgy tud egy néger pasival gyereket csinálni. Én tavaly óta a vonaljegyeket gyűjtöttem, de azok egyáltalán nem érdekelték. Egy dobozban tartottam őket, volt már egy párizsi metrójegyem is, anyám kollégája pedig hozott egy igazi amerikai vonaljegyet piros csíkkal.

Az egész azzal kezdődött, hogy a Vida Laci azt mondta, mindegyik jegyből van neki. Az összes lehetséges lyukasztás megvolt neki, csak ki kellett volna választania a megfelelőt, ha jön az ellenőr. Sajnos mióta kiegészítette a gyűjteményét, azóta egyszer se jött, előtte meg mindig hamis címet adott meg, legalábbis ezt mesélte. Bár nekem bérletem volt, ez annyira megtetszett, hogy én is elkezdtem gyűjteni az itthoni rendes jegyeket, aztán valahogy jött magától a többi. Szerettem kinyitni a dobozt, szerettem rendezgetni a színes lapocskákat. Később mezőkre osztva átvarrtam egy műanyag dossziét, és a kis zsebekbe csúsztattam egyenként őket, alulra pedig bedugtam egy pici cédulát, amin az ország neve volt. Kisdodi azt kérdezte, miért nem írom rá magára a jegyre. Ekkora barbárság eszembe se jutott, láttam, hogy ő is csak azért kérdezi, hogy mégis mondjon valamit, de azért megígértem, hogy legközelebb elhozom az új külföldieket is. Volt egy román retúrjegy, amit a két felén kellett lyukasztani, egyet az odaútnál, egyet hazafelé. Úgy nézett ki, mint egy sárga dominó, ez volt akkor a kedvencem.

Következő héten a szüleimmel jöttünk át, mert a melegpadlózást akarták megbeszélni, hogy az mekkora üzlet. Vica néni testvére már két éve melegpadlózott a közeli lakótelepen, Nagydodi pedig ezen felbuzdulva egyedül tette le a konyhában a fiával a piros linóleumot, és úgy látta, hogy elég ügyes a gyerek, csak noszogatni kell.

Ültünk fent a vaníliaillatban, majszoltuk a frissen sült kifliket, bár kaját szigorúan tilos volt  felvinni a „kisszobába”. Idegesített, hogy Kisdodi csak ímmel-ámmal nézegeti a gyűjteményt, bámul, recegteti a körmét a műanyag tok szélén.  Megint arra akart rávenni, hogy csókolózzak vele, és mutassam meg ott, úgyis halljuk, ha jön valaki. Meg hogy tudja, hogy a Rolandnak megmutattam, de ez nem volt igaz.

– Na, jó – mondtam, és sértődötten leereszkedtem a létrán. Tébláboltam a konyhában, néztem a piros lábosokat meg a piros szívecskés huzatokat a széken, Vica néni varrta őket. A nappaliban a felnőttek épp Hubertust ittak és ruletteztek. Szerettem a rulettdobozt, jó volt pörgetni a golyót és összepakolni a színes zsetonokat. Mással nemigen lehetett itt játszani: volt még egy pörgetős hamutál, aminek rugóval forgó tányérja bevitte alulra a csikket a bagószagú, fekete üregbe, meg volt egy pisilős műanyag figura, aminek vizet kellett tölteni a fejébe, és akkor a nadrágját ujjal letolva pisiltetni lehetett, de ezt elég hülyeségnek találtuk. Nagydodi viszont gyerekesen élvezte, harsányan röhögött, miközben azt mesélte apámnak, hogy a múltkor a Kisdodi is majd’ összehugyozta magát, pedig épp csak ráemelte a kezét, de nem is baj, addig jó, amíg fél a gyerek az apjától. Vica néni jelentőségteljesen kínálgatni kezdte nekünk a sütit, apám meg rám nézett, és azt kérdezte, hogy tényleg, a Kisdodi meg hol van.

Hogy szóljak neki, mert jövő héten megyünk dolgozni. És nekem is lesz ám feladatom. A szüleim hétvégente mindig vidékre mentek, direkt jól jött, hogy nem leszek egyedül otthon, és este Vica néniéknél ehetek majd.

A szőnyegpadlózásnál inkább csak figyeltem. Jó volt nézni, ahogy bevonszolják a nagy összetekert hengert, aztán kigörgetik. Érdekes lakásokban jártunk, egyik helyen volt egy papagáj, meg is csípte az ujjamat, máshol meg egy kutyát zártak ki az erkélyre, és egész végig ugatott. A beszabott szőnyegpadló szélét Nagydodi sniccerrel levágta, aztán egy szürke műanyag csíkot ragasztott fel körben, azt egy ideig tartani kellett, hogy le ne váljon. Többnyire szürke meg mohazöld buklét tettünk le, az ment akkor a legjobban. Nagydodi mindig dicsérte a lakást meg a kilátást, közben meg szidta Kisdodit, ez valahogy hozzátartozott a munkához, mint a sör meg a kiskezitcsókolom.

– Ellátni innen egész szép messze. Meg aztán jók ezek a lakások, központi fűtés meg minden. Mert azért csak eljut az ember valahova, csak csinálni kell. Csak eljut, a rosseb egye meg… – Folyton ide lyukadtunk ki, húzogatta elmélyülten a sniccert, aztán valahogy mindig rákanyarodott a mondókájára azokról.

A linóleumozás sokkal izgalmasabb volt. Az apja beszabta a darabokat, Kisdodi meg addig lekente egy fogazott fémlappal a padlót és a linó hátát, aztán vártuk, hogy megszikkadjon a barázdás ragasztó. Kívántam ezt a szagot, egyszerre volt bódító és fejfájdító, mint a benzinszag meg a cipőpaszta illata. Amikor lesimították az elkészült részt, akkor nekem egy kefével végig kellett dörzsölni az egészet, és a szélek felé kisimogatni a levegőt. Nem volt könnyű, vándoroltak a buborékok, és ha már laposnak tűnt is a felület, oldalról nézve mindig felbukkant egy-két apró, sunyi domborulat. Leginkább vágni szerettem volna, tetszettek a széleken lemetélt keskeny, pöndörödő csíkok, de azt még Kisdodi se csinálhatta, csak az apja. Félig fekve, félkönyékre támaszkodva dolgozott, egész beleizzadt ilyenkor a figyelembe. – A rosseb – mondogatta, és nagyokat nyögött –, a rosseb az anyjába neki.

Egy-egy bonyolultabb alaprajzú előszobánál vagy fürdőszobánál, ahol a beépített szekrényeket is kerülgetni kellett, tíz sör is elfogyott. Az ilyen alkalmakkor Nagydodi először papír szabásmintát készített, aztán a szabásmintát megfordította, körberajzolta a linóleum hátulján, utána meg nagy műgonddal kivágta. Közben persze óhatatlanul kiszáradt a torka, és vagy engem szalasztott le újabb sörökért, vagy maga ment le, ahogy azon az ősz végi szombaton is.

Reggel óta dolgoztunk, épp csak megettük a bekészített szendvicseket, és már fogtunk is bele az előszobai linóleumba. A két belső szobában már kész volt a szőnyegpadló, kihordtuk a szemétledobóba a maradék csíkokat. Nagydodi megcsinálta a papír szabásmintát, és közben tőle szokatlan módon dicsérte a fiát. Fel volt dobódva, szépen kerestünk. Nem vagy te olyan fakezű, mondta, és hátba lökte a gyereket, aztán megengedte neki, hogy ollóval körbevágja a papírsablont. Mikor ez is sikerült, Nagydodi pihenőt engedélyezett, ledőltünk bent a fal mellé az új, szövetszagú szőnyegre. Jól álltunk időben, másnap este jöttek csak haza a tulajok. Viccelődtünk, Kisdodi egy szürke műanyag csíkkal ijesztgetett, kígyó, kígyó, és úgy tett, mintha a kígyó be akarna mászni a bugyimba, Nagydodi meg röhögött. Azt hiszem, eléggé be lehetett rúgva, az mindenesetre nem volt szokványos, hogy a birkózástól összevissza gyűrt füleit csavargathattuk, miközben úgy nevetett, mintha csiklandoznák. Annak idején edző volt a Fradinál, csak el kellett jönnie valamiért, de erről sose mesélt. Most, közel hajolva láttam, milyen ijesztő is ez a lapos, összezúzott orr a két oldalán ülő, savószínű szemekkel. Annyira feloldódtunk a szőnyegpadlón való viháncolásban, hogy a végén már faltól falig hemperegtünk Kisdodival, az apja meg egyenesen énekelni akart, csak egyik nótát se ismertük azokból, amikbe rekedt hangján belefogott. Azon viszont igazán meglepődtem, amikor Kisdodi váratlanul elmesélte az apjának az ellenőrös történetet, amit én már pénteken az iskolában hallottam. Szerintem még Vica néni se tudott róla, de most, a bizalom ritka és illékony légkörében valahogy késztetést érzett, hogy megosszon valamit az apjával, hogy legyen valami férfias, közös titok, ami összefűzi őket a munka monoton, figyelmes mozdulatain kívül.

Kisdodi is ismerte Vida Laci ellenőrös történetét, és most szinte kérkedve, a részleteket kiszínezve adta elő, hogyan diktált be ő is hamis címet a villamoson, hogyan tépte ki a karját a bunkó ellenőr szorításából, és hogyan mondta be nekik azt az újpalotai címet, ahol a múltkor dolgoztunk.

– Mer’ ne velem szórakozzanak – mondta öntudatosan, az apjára sandítva. Nagydodi hallgatott, nem lehetett tudni, mi jár a fejében. A várt elismerés mindenesetre elmaradt, elkezdte összerendezni a szerszámokat, meg egymásra hajtani a széthajigált papírsablonokat. Megkönnyebbültem, amikor megszólalt:

– Ezt most folytathatjátok egyedül, leszaladok cigiért, meg járok egyet.

Felnőtt felelősségünk teljes tudatában igazgattuk a papírt: én húztam meg körben a vonalat, Kisdodi meg szorította le a sablont. Pontosnak tűnt. Nagy levegőt vettünk, kétfelől kezdtük vágni.

– Ne mozgasd már – mondta, aztán inkább elengedtem, és hagytam, hogy ő érjen körbe a sniccerrel. Lefejtettük a széleket, és megemeltük a kivágott padlót. Izgalmas pillanat volt.

Ahogy Kisdodi állt ott a kivágott, kész darabbal, ahogy tartotta, hirtelen, futólag fölfénylett már bennem valami páni sejtelem, amikor azonban ismét végigfektette a földön a kész anyagot, megállt bennünk a lélegzet. Néztünk a földre, meg se bírtunk szólalni. Ő jutott először levegőhöz:

– Bazdmeg. Agyon fog verni, bazdmeg.

A papírsablont nem fordítottuk meg, így sikerült az egész előszobai linóleumot negatívban kivágni: a színe, a piros felület nézett lefelé, úgy passzolt rendesen. A ronda, szürkészöld műanyag alja volt felül. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy meg kéne lépni, hogy nekem ehhez semmi közöm, de egyrészt nem emlékeztem pontosan, hogy hogy kell innen hazamenni busszal, másrészt idő se lett volna, mert Kisdodi rémült tekintetéből az ebben a pillanatban belépő apa azonnal le is olvasta, hogy valami gond van.

Sokat nem kellett magyarázkodni, lenézett a földre, és rögtön fölmérte, mit rontottunk el. Nem szólt semmit, átlépte a felhajtott linót és az ajtófélfának dőlve kinyitott még egy sört.

– Hátha a zöldet is szeretik. Vagy nem. Faszomba.

Hazafelé hallgattunk a kocsiban, egyszer szólalt csak meg, pontosabban kiszólt valahonnan a gondolatai mélyéről, miközben az utolsó pillanatban fékezett le a pirosnál:

– Hányan voltak?

– Kik? – kérdezte hátul Kisdodi, aki a ragasztódarabokat szedegette le a tenyeréről.

– Hát az ellenőrök.

– Ketten.

– Gondoltam. Mindig párba’ járnak ezek.

Aztán többet nem szóltunk, odakint pedig besötétedett, kigyulladt a távolodó lakótelep sok ezer ablaka, fehéren világítottak a fényszórók.

Éjjel, az első álom után váratlan élességgel nyilallt belém valami. Hogy holnap reggel megyünk, de nem tőlük indulunk, hanem ők jönnek értem kocsival. Ha egyáltalán jönnek, azok után, hogy így elszúrtuk a kivágást. Hogy az új vonaljegyek, amiket felvittem megmutatni, ott maradtak náluk a nappali politúros asztalán. Ki fogják dobni, vagy egyszerűen elvesznek. Sikerült elaludnom, de az álom egy mélyebb, sötétebb emeletén bolyongva kezem váratlanul megint a tudat kapcsolójára tévedt, és hirtelen fektemben kimondtam az álom falán túlról érkező mondatot:

– Legalább a románt el kellett volna hozni.

Nagyjából ugyanebben az időben, az éjszaka leghűvösebb és legsötétebb órájában, amikor fehéren világítanak a betonutak a holdfényben, és az alvó lakótelep házai fekete, vak tömbökként magasodnak a csillagtalan ég előtt, amikor tompán fénylenek a parkolók tócsái, és sehol egy surrogó kerék, sehol egy hang, amikor kikapcsolt tévéképernyőként zúg az alvó agyban a csend, amikor a gangra néző ablakok mindegyike sötét, akkor lépett fel Nagydodi a létra legfelső fokára.

Sokáig rázogatta a fiát, amíg az kinyitotta a szemét, bár nem tért még magához. Felült, üres arccal bámult a sötétbe, amelyben lassan, nagyon lassan látta kirajzolódni az apja arcát, és csak nehezen értette meg a messziről érkező mondatot:

– Nehogy azt hidd, hogy ezek nem találnak meg. Mer’ ezek megtalálnak.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges