Tóth Krisztina

Nyomtatóbarát változat

Tizenhárom órát fogunk repülni. Kicsomagolom az ülésre készített vörös plédet és a fülhallgatót. Közben a mellettem ülő japán férfi is elhelyezkedik: gyakorlottan lerúgja a cipőjét, és fölveszi a vászon szemfedőt. Kicsit még fészkelődik, aztán elbóbiskol. Olvasni kezdem David Scott útikönyvét: „Japán igen drága ország, ám az ellátás színvonala mindenütt oly magas, hogy még ha a legszerényebb hotelban szállunk is meg, a japánok által naponta felkeresett éttermekben eszünk, és csupán a tömegközlekedési eszközöket vesszük igénybe, mindenütt kifogástalan szolgáltatásban lesz részünk.” Na ne. Behajtom a könyvet, és inkább a filmválasztékot nézegetem, ide-oda lépegetek a menüsorban. Kicsit feszélyez a közvetlen mellettem alvó idegen test: mintha egy hitvesi ágyban feküdnénk, alkalmi férjem pedig apró horkantásokkal jelezné, hogy nem örül, amiért éjnek idején tévézek. Kint egyre sötétebb van, elhagyjuk a puha felhőréteget, amely innen, bentről, végtelen és tömör hótakarónak látszik.

Tovább kapcsolgatok, végül A Sziget mellett döntök. Scarlett Johansson fehér overallban szaladgál egy futurisztikus belső térben, aztán úszómedencét látunk, partján tökéletes, fiatal testek pihennek. Miért nem inkább az Elveszett jelentés, fut át rajtam, az sokkal jobban illene erre a járatra. Eszembe jut Bill Murray a zakója hátán felejtett csiptetőkkel, és hangosan felröhögök, mire a szomszédom megmoccan, fintorog, aztán kisimul az arca.

Irigylem: próbálok elaludni, fejemet az ablak felé fordítom, halántékomat az ülés szélének támasztom. Lépegetek a puha, szürke hótakarón, távolodom a géptől, mintha a Holdra szállást ismételném. A távolban fények villódznak, talán egy űrbeli város kivilágított ablakai, amelyek felé az álomi séta kékesen hunyorgó fényecskéi vonzanak. Többször elrugaszkodom a vattacukorszerű talajról, repülök, kiterjesztett szárnyakkal hagyom sodortatni súlytalan testemet a légáramoktól. A pilóta hangja riaszt: elértük a végleges repülési magasságot, a kinti hőmérséklet –74 °C. Fázik a lábam, hiába igazgatom rajta a plédet. Visszadugom a fülembe a hallgatót, és megint nézni kezdem a filmet. Egy hatalmas terembe lépünk, amelyben végeláthatatlan sorokban testek fekszenek.

Mintha vigyázzállásban, nyitott szemmel aludnának, kifejezéstelen arcuk a közvetlen felettük lebegő képernyőt bámulja. Klónok, érintetlen és történettelen testek, szériában készült emberforma edények, akik a pupillájukba zúduló képek sokaságát fogadják magukba: majdani emlékeiket. Hiába vettem be altatót, képtelen vagyok visszatérni az egyszer már megtalált álomba. Hanyatt fekszem a megdöntött ülésen, és azt játszom, hogy én is egy klón vagyok, jövőtlen és múlttalan test, amelyet egy mozgó jármű repít a fekete ürességen át az ismeretlen felé. Nem gondolkodom, nincsenek érzéseim és fájdalmaim, elfelejtkezem a tarkóm alá gyűrt pulóverről és a mellettem szuszogó férfiról, és lassan, mélyeket lélegezve sikerül visszatalálnom arra a párnás, belső ösvényre.

Nehezen térek magamhoz, a takaró lecsúszott, a lábam teljesen elzsibbadt. Össze kell szedni a holmimat. Hosszú sor áll a Narita reptér folyosóján. Keresgélem az útlevelet, már csak ketten vannak előttem. Az útikönyvbe tettem a valuta és a jegyek mellé. Mindent ki kell pakolnom a földre, kiesik egy hajkefe, és most látom, hogy elhoztam a repülőről a fülhallgatót. Mindegy. Az üveg mögött egy alacsony homlokú nő ül. Rápillant az útlevélre, aztán bele az arcomba, pontosan a két szemem közé, az agyamban apró, melegedő terület jelzi, hogy meddig ér a nézése. Találkozik a tekintetünk. Egyetlen töredék másodperc, az idő mérhetetlenül parány része elegendő ahhoz, hogy a zsigereimben, a tudatom legmélyén működő szeizmográf működésbe lépjen, hogy egy gyomortájékról induló lassú, szorító érzés jelezze: meg fog történni. Nem tudom pontosan, micsoda, mindegy is, ugyanaz, ami százezerszer, milliószor megtörtént, tudom a végszavakat, mintha ugyanazt az unásig ismert pármondatos szerepet próbálná az ember akadozva, mindig újra nekifutva végigmondani a változó díszletek közt, sorsának jól-rosszul szabott, időszakonként cserélődő jelmezeiben.

– Álljon ki a sorból.

– Jöjjön velem.

– Tegye ezt le.

– Menjen oda be.

Egy drótüveg falú teljesen átlátszó helyiségben ülök, ki tudja, mióta. Az ajtó előtt egy gépfegyveres, nőnemű droid áll. Kérdéseimre nem válaszol, az ajtót nem nyitja ki, időnkénti kopogásomra még csak meg se fordul. Pisilnem kell, éhes vagyok, fáj a fejem, nem tudom a hotel címét, el akarom érni, hogy az ajtó előtt strázsáló nő felhívja a követséget, hogy visszakapjam a kézitáskámat, hogy szóljanak a fogadásomra kirendelt és talán még mindig várakozó japán férfinak, el akarom érni, hogy bocsánatot kérjenek, és tisztázódjék az egész álomszerű, valószínűtlen félreértés. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, a telefonom a kézipoggyászomban van.

– Please. Please! Please!!!

Hiába zörgetek, a fegyveres sziluett nem mozdul. Odakint elmegy valaki, próbálok annak is zörögni, de rám se néz. Hirtelen arra gondolok, hogy oda kellene guggolni középre, és pisilni. Vagy esetleg odaszarni. Vagy mind a kettőt, ez az, szarni és pisilni. De nem vagyok elég bátor, felállok, aztán csak sután végigfekszem a hajlított plexi padon, ezzel demonstrálva, hogy ez a bezárt, visszatartott vizelettől feszülő és fáradt test nem kíván fegyelmezetten ülni és várakozni. A pad kényelmetlen, fáj az oldalam. A női droid, mintha szeme lenne a hátán, rögtön megfordul és bejön:

– Wake up, please. Sit on the bench.

A géphangtól elgyávulok, émelyegve felülök. Közben látom, hogy két másik embert kísérnek az üvegszoba felé.

Amikor becsukódik mögöttük az ajtó, rögtön bemutatkoznak. Ők se tudják, miért hozták be őket, de nem látszanak se különösebben izgatottnak, se meglepettnek. Megmondják, hogy fél tizenegy van, vagyis több mint két órája ülök itt. A portugál nő eszegetni kezd a zsebében lévő zacskóból, két falat közt pedig rövid, ropogós angol mondatokat küldözget felénk. Hűvösen bólogatok, mert érzem, hogy méltóságom utolsó tartalékait élem föl, hogy ha hagyom magam megszólalni, akkor méltatlankodni és panaszkodni fogok, talán sírni is, igen, ettől féltem a legjobban, hogy sírni fogok ez előtt a két idegen előtt. A kameruni férfitől nem vették el a táskát: egy könyvet húz elő, olvasni kezd. Hirtelen kiemelődik közülünk, a szabadság átlátszó burka veszi körbe, mint egy üvegkocka az üvegkockában. Időnként néz csak fel, az órájára pillant, aztán visszasüllyed a könyvébe.

A portugál nő befejezte a kiflijét, most újrarúzsozza a száját. Nagyon idióta mondatokat kezdek mondani, olyasmiket, hogy én irodalommal foglalkozom, meg hogy egy konferenciára jöttem. Kívülről hallom a hangomat, szégyenkezem, de azért tovább beszélek. I am tourist, I write poems. I am invited …to a …congress…to a literature congress. A portugál nő megértően mosolyog. Fáj a hólyagom. Nem értem, honnan a nyugalmuk, honnan ez az irigylendő, szinte naiv vért, véletlent, éjszakai hideget, nyirkos vermeket nem ismerő közöny, hiszen félhetne a kameruni és félhetne a portugál is, ahogyan én félek, én, aki Közép-Európából jöttem, és akinek a felmenői közt az értetlenül bámuló alakok hosszú sorában ott toporog Franz Kafka, és ott áll az Égőhajú Ember, ahogyan ott sorakoznak halott ükapáim és ükanyáim, ott áll apám és ott áll anyám, és ott áll még a kutyánk is zavarodottan, elvásott pórázával a nyakában. Én tehát tudom, hogy találhatnak valamit, genetikai kódként hordozom az üzenetet, hogy bármikor bármi megtörténhet, és az, hogy megtörténik vagy sem, semmiféle okozati összefüggésben nem áll saját cselekedeteinkkel, lényünkkel, titkolt vagy kimondott vágyainkkal, szándékainkkal. Egyet tehetek hát, reménykedhetek, hogy találják meg minél hamarabb, amit keresnek.

Három és egynegyed óra elteltével bejön a droid, és kéri, hogy menjek vele. Egy asztalhoz kísér, ott áll rajta becipzározva a kézitáskám. Nem nyitják ki, nem kérdeznek és nem magyaráznak, átnyújtják az útlevelemet.

– Enjoy your time in Japan!

Nem válaszolok a droidoknak, a vécét keresem a szememmel. Ketten is az óriási csarnok túlsó sarka felé böknek, szinte készségesen. Ebből azt érzem, hogy talán már be is pisiltem, talán nem is érzem, hogy egy húgyfolt sötétlik hátul a szoknyámon.

A bőröndömet ki kell keresni a raktárból a csomagcédula alapján. Yes, yes. Megvan. Indulok kifelé. Ijesztően könnyű a járásom, talán itt se vagyok. Lehet, hogy mégiscsak álom. Sőt, biztos, az éhség elmúlt, a fájdalom elmúlt, az idő nincs, a fénylő márványfalakon sehol egy falióra. Bolygok körben, elveszett jelentés. A vámkapunál a tiszt félreállít. Kihúzza oldalra a bőröndömet, majd jelez az arrébb várakozó fegyveres őrnek. Intenek, hogy menjek utánuk.

Eugène Ionesco, ha hallasz, ha van odafönt bármi, bár a gépről nem úgy tűnt, imádkozz érettem! Járj közbe szövegrövidítésért, vegyük ezt az egészet kurtábbra, hosszú lesz ez így.

Végigmegyünk az egész kibaszott kurva reptéren, és lassan rádöbbenek, hogy egyenesen oda tartunk, ahonnan alig tíz perce elengedtek.

Valóban: a két előző egyenruhás még mindig ott áll az asztalnál. Biccentenek, felemelik a bőröndömet, és úgy hajolnak felé, mintha egy orvos vetne első, tájékozódó pillantást a felfúvódott hasra. Hirtelen zseniálisnak tűnő ötletem támad. Udvariasan, sápadt farkasmosollyal fordulok az egyik sötét egyenruháshoz, ahhoz, amelyik az előbb az útlevelemet adta vissza:

– Elnézést, uram, beszél itt valaki franciául?

A másik kipillant a felhajtott fedél mögül, egy villanásra előtűnnek a színesen tekergő zsigerek, rám néz, és udvarias francia mondattal felel:

– Non Madame, je suis désolé. Içi personne ne parle français.

Eléri, amit akart. Hirtelen, mielőtt észbe kapnék, maguktól megindulnak a könnyeim. Nincs zsebkendőm. Figyelem, hogy folyik az orrom, és nem tudom megtörölni. Figyelem, amint a melltartóimból sorra kihúzgálják a merevítőket. Amint összetörik az asztalon a C-vitamin pezsgőtablettákat. Amint körben fölvágják a műselyem bélést. Amint tapogatnak, szagolnak, fürkésznek, simítanak, ráncigálnak, húzkodnak, kotornak, kapargatnak, forgatnak ki-be. Vége. Mindjárt vége, ez már a jelenet vége. Csorog a szemfestékem, folyik az orrom. Ennyi volt. De nem, mégsem, még van egy rövid, pármondatos szerepem. A külső részben az egyik talál egy szatyrot, piros műanyag hajcsavarók vannak benne. Kiveszi, tanácstalanul néz rám. Nem tudom, mi a túrónak hoztam el ezeket, mit képzelhettem otthon, amikor pakoltam, de most jól esik elégtételt vennem a sírásért, az előttük való könnyekért. Fölcsippentek egy csavarót, és szinte derűsen mutatom neki, hogy felhúzhatja a faszára, így, óvatosan, ez erre való. Úgy látszik, a droidoknak nem építettek be humorérzékelő egységet, az egyenruhás férfi arca kifejezéstelen marad, előszedi viszont az összes kis hengert a zacskóból, és egyenként mindbe bekukucskál.

Aztán ezzel is végez, megismétlődik az előbbi búcsúzkodás.

– Enjoy your time in Japan!

Megint megyek a vámkapu felé, húzom magam után a kizsigerelt, megkínzott és újra összevarrt, bélcsavarodásos bőröndöt, gyomrában az összelappadt ruhákkal és a sajgó gerincű, szétfeszegetett könyvekkel.

Kilépek a napra, elmúlt dél, az utcán zúg a forgalom, olyan erősen, mintha síri csendből léptem volna át a létezők gyorsabb, pulzáló világába. A kijárattal szemben ott áll a fogadásomra küldött férfi, kezében valószínűtlen, transzparens méretű táblán virít a nevem. Várnak, tehát vagyok. Mélyen meghajol, és rám mosolyog. Négy és fél órája áll a járdán, a jobb karját ma már valószínűleg nem fogja tudni kiegyenesíteni és lefelé tartani. Kérdezi, hogy volt-e valami probléma.

Rázom a fejem, hogy semmi komoly, de olyan könnyen mozog a nyakamon, hogy inkább abbahagyom a rázást, és csak mosolygok hülyén. Hiányzik egy csigolyám, most vettem észre.

– Pénzt szeretnék váltani, mondom halkan.

– Természetesen.

Elsétálunk egy távoli, falba vágott kisablakhoz, ahol csöngetni kell. Kijön a nő, alacsony a homloka, elkéri az okmányaimat. Bedugom a kisablakon az útlevelet, aztán kotorászni kezdek a kézitáskámban. Megvan David Scott útikönyve („Japán igen drága ország, ám az ellátás színvonala mindenütt oly magas, hogy még ha a legszerényebb hotelban szállunk is meg, a japánok által naponta felkeresett éttermekben eszünk, és csupán a tömegközlekedési eszközöket veszszük igénybe, mindenütt kifogástalan szolgáltatásban lesz részünk”). Megvan az útikönyvben a visszafelé szóló jegy, és persze ott van egy megkezdett csomag papír zsebkendő is – hogy nem találtam ezt az előbb. Na mindegy. Előveszem a valuta feliratú borítékot, háromszáz euró van benne. Utazásból félretett pénz.

Három éve, amikor még szerettük egymást, Olaszországba mentünk. A boríték láttán eszembe jut az egész olasz út, eszembe jut a szerelmem, akivel életem legszerelmesebb játékát találtuk ki, eszembe jut a szállodai asztalon szétterített tizenkét kis cédula, amelyeket egyenként fordítgattunk fel, minden estére egy-egy kívánságot hagyva.

Három éve történt mindez, milyen gyorsan elmúlt: a cédulák nagy része úgy maradt, felfordítatlanul. Zavaros képek tolulnak fel bennem a veszekedésekről, a kiabálásról az Arno sötét és párás partján, a keserű vitába és hajnalba forduló utolsó éjszakáról.

Kitöltöm a papírt, háromszáz euró, igen, százas címletekben.

Feltépem a leragasztott borítékot.

Eugène Ionesco, ki meghallgattál, közbenjártál értem, köszönöm végtelen, szinte érdemtelen gondoskodásodat. Nincsenek a nyelvek közt céltalan lebegő mondatok és légben örökkön lebegő kívánságok, jelentés el nem vész e világ tág terében, hisz az idő lassan forgó kaleidoszkópjában az elfelejtett, a félreértett mondatok is felfénylenek egyszer ámuló szemünk előtt.

A borítékban a pénz helyett cédulák lapulnak, beváltatlan szerelmünk forgalomból kivont házi készítésű bankjegyei. Az elsőre, amelyiket végül valamiért nem tolok be a kisablakon az alacsony homlokú hölgy elé, az van írva, hogy

NYALOGASD A KÖLDÖKÖMET!

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges