Tóth Krisztina

Nyomtatóbarát változat

A dadusok sokáig emlegették egymás között a nagymama látogatását. Hiába járt a gyerek tiszta ruhában, megfésülve, befont copffal: a gondozónőkben fészket ütött valami homályos gyanakvás, hogy ezek azért mégse rendes emberek. Az apja maszek. – Piacozik! Zöldséges! – suttogta váltáskor az egyik óvónő az öltözőszekrény fémajtaja mögött, mindezt arra válaszul, hogy a kislány nem aludt alvási időben, csak a plafont bámulta. A másik óvónő, aki számíthatott rá, hogy a gyerekért megint késve jönnek majd, fojtott hangon hozzáfűzte:

– Ki tudja, miből szedte össze a pénzét az is.

A gyerek anyja érzékelhetett valamit a háttérben kibontakozó, egyre terebélyesedő ellenszenvből, mert valahányszor megérkezett, próbált pár barátságos szót váltani az óvónőkkel, de azok csak kelletlenül, kurtán felelgettek. Felpanaszolták, hogy a gyerek nem alszik délben, egymás közt pedig azt mondták: – Színes tévéjük van. Ki tudja, miket nézetnek vele. Amikor pedig az anya négy üveg lekvárral állított be, hogy ezt egyék meg a farsangi fánkhoz, az óvónők higiéniai előírásokra hivatkoztak, és arra, hogy semmiféle kintről hozott, ellenőrizetlen ételt nem adhatnak a gyerekeknek.

A kislány mindebből semmit se vett észre. Megszokta, hogy nem szólnak hozzá, hogy reggelente az erősebbek és ügyesebbek lecsapnak a cumisüveges babára, ami az egyetlen használható játék a lánysarokban, a dadus pedig minden alkalommal megjegyzést tesz, ha valami marad a tányéron: – Fene a kényes gyomrodat.

Egyik este az anya, megtörve a szokásos napirendet, behívta őt a hálóba, és a nagy, tükrös fésülködőasztal elé ültette. A fésülködőasztalon fehér illatszeres üvegek sorakoztak, és az anya hajcsatjai, amelyekből minden reggel nagy műgonddal kiválasztott egyet. Az ezüstnyelű fésűt és az ezüst illatfújót soha senki nem használta, idegenül hevertek a panelba zsúfolt stílbútoron. Az anya kinyitott a tükrös dobozt, amiben a kristályköves láncát és a fülbevalókat tartotta, és a kislány elé rakta az ékszereket. A gyerek meglepődött, mert ezekhez általában szigorúan tilos volt nyúlni. Egyszer a Panni nevű unokatestvére egy rokonlátogatás alatt felpróbálta a láncot, Marika nevű húga pedig le akarta tépni róla, hogy ő vehesse fel. Táncoltak az ágyon, a lánc elszakadt, a kristályszemek szétgurultak, nem sikerült összeszedegetni min­det. Marikát és Pannit szíjjal verték meg, ő az asztal alól figyelte a vendég apa részeg erődemonstrációját. Végül őt is előrángatták és felpofozták, az anyáknak kellett leállítani az őrjöngő férfiakat, akik azt ordították, megtanulják a tetves kis ribancok, hogy a máséhoz nem nyúlnak. A ti hibátok, hogy ilyenre neveltétek őket, tetves rohadt kurvák. Majd vetetnek maguknak, ha megnőnek.

Az anya most ugyanezt a dobozt vette az ölébe, és az aljáról egy piros köves gyűrűt kotort elő. A gyűrű apró volt, csak a kisujja közepéig bírta felhúzni. Vegyed ezt föl – nyújtotta a kislánynak. A gyerek megszeppenve felhúzta, ő is a kisujjára. – Ne oda, a gyűrűsre kell! – mosolyodott el. Meg kellett mutatni a gyereknek, melyik az a gyűrűsujj. Pont jó volt, csak a piros kő látszott túl nagynak a vézna gyerekkézen.

Holnaptól ezt hordani fogod – mondta elszántan az anya. – Mindig. Aranyból van. Meglássák majd, nem vagyunk akárkik.

A gyerek másnap tényleg felvette a gyűrűt. Hideg volt, kesztyűt is kellett volna húzni, de azt szerette volna, ha rögtön érkezéskor látják az ékszert. Mégse figyelt fel rá senki, csak a reggeli kakaóosztáskor kérdezett rá a dadus, hogy nahát, neki mije van, vásárban lőtte-e.

– Arany – válaszolta a gyerek dacosan. – Arany ám, mint a te hajad – nevetett a dadus, és ment tovább a kancsóval. Később a kislány leült a kisasztalhoz, kirakta maga elé a kezét, de senki se figyelt rá. Amikor eljött az alvás, mozgatta a kezét a takaró felett, és nézte fektében, hunyorgatva a villogó piros követ. – Már megint nem alszol – guggolt oda Bella néni–, hát mit csinálsz már megint. – Arany – suttogta a sötétben kislány, nehogy felébressze a többieket. Rubintköves!

Az óvónő gyanakodva megkérdezte, hogy megnézheti-e, aztán betette a köpenye zsebébe, hogy majd alvás után visszaadja. A kislány szívdobogva húzta le az ujjáról, mint aki sejti, végre eljött az igazság pillanata, végre mindenki megérti, hogy ők nem akárkik, alázatosan és kedvesen bánnak majd vele ezután, mint valami álruhás királylánnyal, akit eddig tévedésből nem ismertek fel, amit persze meg lehet bocsátani, annyi gyerek között. Persze elaludni megint nem sikerült neki, alig várta, hogy a dadusok zörögni kezdjenek, és keltegetni a sor szélét az uzsonnához.

Bella néni visszajött, de a gyűrű nem volt nála. Azt mondta a kislánynak, hogy öltözzön fel, menjen ki a vezető óvó nénihez, mert beszélni szeretne vele. A gyereken átfutott, hogy talán a Gabi néni bocsánatot akar kérni, mert meglátta a gyűrűt, de aztán hirtelen valami rossz előérzet is elfogta, ami erősebbnek és ismerősebbnek bizonyult az előbbi váratlan örömnél. Szándékosan piszmogott a benti szandállal, sehogy nem akaródzott becsatolni. Bella néni rászólt, hogy igyekezzen.

A Gabi néni egy íróasztal mögött ült, és azt mondta, álljon oda középre, nézzen egyenesen a szemébe. A kislány rosszat sejtett, megállt középen, nézett a köpenyben fölétornyosuló, kontyos nőre.

– Láttam az aranygyűrűdet, Vilmácska. Kitől kaptad?

– Anyukámtól.

– Ilyen kicsi ujja van anyukádnak? – vonta fel a szemöldökét Gabi néni.

– Nem. Pont azért adta nekem, mert kicsi – sütötte le a szemét a gyerek, aki megérezte, hogy ugyanaz a helyzet, mint mindig, hogy az események forgatókönyvét nincs mód átírni, a gyűrű tévedésként gurult bele az ő életükbe, az övébe meg az anyjáéba is, vissza kell adni jogos tulajdonosának, vagy a Gabi néninek vagy másnak.

Lesunyt fejjel hallgatott, várta, mi lesz. Gabi néni hangja jóságosra váltott:

– Ugye tudod, hogy a másét elvenni csúnya dolog. Tudod, ezt lopásnak hívják. Még akkor is, ha találtad. Akkor se a tiéd.

– Anyukámtól kaptam – mondta a gyerek halkan, most már kisebb meggyőződéssel.

– Hát jó – emelkedett fel a Gabi néni. – Délután, ha anyukád jön érted, majd megkérdezzük. Addig elmehetsz – mondta fenyegetően, mint aki haladékot adott, és csak felfüggesztette az előbb-utóbb úgyis bekövetkező büntetést.

A gyerek visszament a Napocska terembe, ahol a többiek már mind felöltöztek, és közben az ágyakat is összecsukták. A lánysarokba ment, hátha sikerül megkaparintania a cumisüveges babát, amit reggel sose lehetett, mert voltak, akiket már nyitásra, hétre behoztak. A baba ott ült a kosarában, mellette a cumisüveggel, amiben, ha megdöntötték, igazi tej látszott lötyögni. Éppen nyúlt érte, amikor oldalról lecsapott rá egy kövér, szőke kislány, és leemelte a polcról. Vilmácska gondolkodás nélkül ütött, magához rántotta a babát, és a sarokba vitte. Egy perc se telt bele, mikor az óvónő maga elé parancsolta, és ráripakodott, hogy milyen dolog az, bántani a másikat, és elvenni a játékát. Aztán kivette a kezéből a babát, és átnyújtotta a kövér kislánynak. – Kérj bocsánatot a kis társadtól! – mosolygott vészjóslóan.

Vilmácska közelebb lépett, és nagyot rúgott az óvó néni harisnyás lábába, aztán a kislányra nézve azt sziszegte, már elvékonyodó hangon, a sírás határán, hogy arany, igenis arany, és ütött, tetves rohadt kurvák, tetves rohadt kurvák.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges