Tóth Krisztina

Nyomtatóbarát változat

„Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?”
Kosztolányi Dezső:

A bús férfi panaszai

Mert nem illik és kész! – mondta anyám. Mert ott mások laknak, és te se örülnél, ha valaki nálunk bebámulna az ablakon. Ez egyébként elég nehéz is lett volna, mert a hetediken laktunk, szemben az ABC-vel, onnan aztán senki be nem bámult, a nem illik és kész pedig olyan válasz volt, ami csak újabb kérdések özönét szülte, ezt most mért nem, satöbbi, később meg az ellenállhatatlan vágyat szinte mindenre, amit nem illik. Nem illik levinni a művirágot a Jakab Zoliéknak ajándékba, pedig biztos örülnének, náluk van sok, minden vázában az van, az anyunak meg úgyse tetszik, ki fogja dobni. Nem illik megkérdezni a Lali bácsit, hogy az egyik lábán mért van olyan magas talpú, villamosülés-színű cipő, hogy a Guszti bácsi mért hord mindig sötét szemüveget, különben meg  ha valaki tényleg bebámult volna, lehetett volna integetni: szia, gyere be, itt lakunk.

Este a legjobb. Amikor már égnek a villanyok, de még nincs késő, még nem rántották be a függönyöket, még nem engedték le nagy zajjal a redőnyöket. Jönnek-mennek az arany fényben, beszélgetnek, de ezt nem hallani, titokzatos, akváriumi némajáték. Ilyenkor a legjobb sétálni: a kutya jó ürügy, azt mégse mondhatja az ember, hogy fájront van, megyek kukkolni, de kutyával más színben tűnik fel a dolog: megáll, pisil, megállok, bámulok befelé, továbbhúz.

A szekrény teteje mindenütt maximálisan ki van használva, legtöbbször bőrönd van rajta, de váza biztosan, hogy ne legyen az a zavaró űr a plafon alatt. Társasjátékok is, helyenként ruhák, összehajtva. Csillárok, sok gacsos rézpolip, csillár mindenütt, még itt a környéken is, ahol alig két méter fölött van a belmagasság. Mutasd a csillárod, megmondom, ki vagy. A hatodik kerületben a gangos házakban vaksi, divatjamúlt csillárok: kicsavart égők, a konyhai lámpákból pedig forró bibeként kandikáló takarékos fénycsövek. A szomszédos új lakótelepen a gyerekszobákban dívik a rizslámpa és az ejtőernyőző bohóc, a nappalikban a plafon felé világító tányérlámpa: ez különösen idillikus így kívülről, az ember hajlamos azt hinni, hogy lám, ezek mind milyen boldogok ott, ahogy mászkálnak abban a karéjos plafonvilágításban. Vagy amikor nézik a tévét, de olyankor aztán már nincs mászkálás, csupa színes hunyorgás az egész telep. Ott ülnek bent a kanapén, és mind szeretik egymást, legalábbis így, a függöny szűrőjén át ez látszik.

Egyszer Isztambulban egy török kislány visszaintegetett: szia, gyere be, itt lakunk. Szinte üres volt a szoba, a sarokban ferdére állított kisasztalon feketéllett a tévé, mint valami oda nem illő emlékmű, aranyozott vázával a tetején. A nő – hol a férje?, kérdeztem – furcsa, lassú mozdulatot tett, először feje alá igazította a tenyerét, aztán végigsimított a földön, mint aki a szőnyeget egyengeti el. Vagyis alszik? Meghalt? Hirtelen benyitottam egy idegen sors ismeretlen színekkel és szagokkal teli nappalijába, itt élnek, kávéznak a földön, a falon óriási, tengerpartot ábrázoló poszter, ezt nézte a török apuka, amikor még élt, meg a tévét. Szép lakás, mondtam, bólogattak.

A Terézvárosban még sok ilyen poszter van, de igen, még mostanában is, láttam. Olyan melegséggel tölt el, mintha a gyerekkorom bármikori kiskacsás subaszőnyegét látnám viszont, jé, subaszőnyeg. Réka szekrénysor, narancssárga-barna csíkos sötétítő, hirtelen ingerülten behúzzák, mit nézel, bazdmeg.

Tényleg mit. (Kongré! Motring! Tekerednek elő a szavak.)

Megyek a gangon. Mióta bevezették ezeket a kódos kaputelefonokat, nehéz bejutni. Kit keres. Egyszer majd elmesélem, hörögve ugat egy kutya az ajtó mögött. Mosolygok, macskaléptekkel távozom, mint a tolvaj, aki vagyok.

Külön műfaj a szerelmes bebámulás, csak elszánt mazochistáknak próbálják ki. A kutya itt szóba se jöhet, ide egyedül indul az ember, és rászánja az időt. Télen, fagypont alatt jobb, olyankor a hidegtől lehet sírni. (...)

Jönnek-mennek, időnként eltűnnek valami hátsó helyiségben, gesztikulálnak, egy másik szobában felgyújtják a villanyt. Lefekvéshez készülődnek, azok ott bent. Az lehet a hálószoba. (Ki leste meg, van-e ágyukba párna?) Az ötödik szál cigaretta a határidő, azon túl elönti a tüdőt a könnygáz, valamit csak be kell vetni a látvány ellen.

Különben kívülről a mi lakásunk is ilyen: egyszer kipróbáltam. Megálltam szemben a járdán, és néztem hosszan befelé. Égett a sárga kislámpa, szinte éreztem, ahogy szivárog át a nedves úttesten a nosztalgia. Lehetnék ott, azok ott bent, ha nem itt állnék, kívül. De akkor ezt meg nem látnám, ezt a nélkülem fénylő, teaszín nyugalmat.

Ahogyan pakolászik, fotelkarfáról ruhát felvesz, szekrényt nyit, konyhába megy, eltűnik, fürdőköpenyben visszajön, beszél, lebeg, szeret, tévét kapcsolgat, ágyaz mindenki, aki nem én vagyok. Ahogy suhogtatja a lepedőt és aludni tér, ott túl, az ablak mögött. A bús pesti nép.

• Kultúra