Tóth Krisztina

Nyomtatóbarát változat

Ha föl is feslik, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába kötve.

A kert ilyenkor kora reggel csupa nedvesség. Gázolok a fűben szandálban, csupa harmat a lábam, megkarcol kifelé az ösvény melletti rózsa. Megyek ki a ház elé, meg akarom nézni a testeket. Közeledem a kerítéshez, mindjárt lenyomom a kapukilincset. Innen, belülről is látni, amint a fűben szétszórt lábatlan torzók némelyike még mindig mozog, pedig eltelt egy végtelen hosszú éjszaka. Álmatlanul forgolódtam én is, kapartam a vérző szúnyogcsípéseket a lábamon, és számolgattam, hány éjszakát kell még ezekkel eltöltenem. Ezekkel, akik a szüleim barátai, de akik valójában idegen és érthetetlen lények, akik ismeretlen tárgyakkal és különös szagokkal töltötték meg az addig változtathatatlannak hitt és otthonos nyaralót. A kertben pelenkák száradnak, a kisszobában, ahol én szoktam aludni, az ikrek járókája áll, én pedig a szögletes, csontos nagyfiúval fekszem egy ágyban, aki folyton lehúzza rólam a takarót, és rémületes dolgokról hadar a sötétben, aztán elalvást színlelve nagyokat fingik. A gyereket nem is a gólya hozza, suttogja. Az ikrek se úgy lettek. Emlékszik, amikor az anyja hazajött, hogy megdöglött a béka. Miért döglött meg – kérdezem. Hát mert terhes lett az anyám, és attól. Gyerek lett a hasában, és attól döglött meg a béka. Ráadásul két gyerek – teszi hozzá. Nem értem, de valami rejtélyes öszszefüggés mégiscsak kirajzolódik bennem a gólyával, aki ugyan nem hoz gyereket, de megeszi a békát, tehát valahogy köze lehet a dologhoz.

Ha nyitva lenne a kapu, megszökhetnék. Tudom, hogy kell lemenni a vasútállomásig: a meggyfáktól szegélyezett, foltos betonlap járdán egyenesen lesétálunk a műútra, mintha a strandra mennénk, aztán jobbra fordulunk, és onnan már látni is a síneket, a fehérre meszelt, betonból öntött vonatkerítést.

Az ikrek még alszanak, pedig ilyenkor már bömbölni szoktak. A gyerekek közt én vagyok a középső, az ikreknek ugyanis van egy bátyjuk, aki nálam három évvel idősebb, ő már elmehet az éjszakai horgászatokra. Sokáig vágytam rá, hogy én is elkísérhessem őket: félálomban többször hallottam, amint cihelődnek, aztán visszaaludtam, hogy pár órával később az ikrek bömbölésére ébredjek föl megint. Aztán amikor végre egyik délelőtt nekem is odaadták a legkisebb horgászbotot, hogy itt van, menjél a stégre békát fogni, akkor a büszkeség első hulláma után rögtön heves lámpalázam lett, hogy most mit is csináljak. Piros rongyot sehol sem találtam, úgyhogy végül egy piros nejlonzacskó apró, letépett csücskét tűztem a horogra, a fiúk meg rám hagyták, hogy jó lesz az is.

A kapu zárva van.

Ők, vagyis Kisjani és az új barátja, akivel most ismerkedett meg, és aki kihozott egy légpuskát a nyaralójukból, szintén békákra vadásztak aznap. Lementek a parton a nádas széléig, és a nyákos vízben gyanútlanul lebegő, pisla fejekre céloztak. Ha eltaláltak egyet, őrjöngve ugráltak és csapkodtak egymás tenyerébe, aztán elcsöndesedve várták, hogy a zöld testek megint felbukkanjanak a felszínen. Messziről bámultam őket, és fél kézzel jobbra-balra húzgáltam a zsinórt, de a békák a távoli durranásoktól sorra beugráltak a vízbe. Végül mégis utána mozdult az egyik a vörösen táncikáló horognak, követte, aztán váratlanul bekapta. Megvan, megvan! – üvöltöttem szívdobogva, ők meg futva nekiindultak a parton, jöttek, rezgett a stég.

Cibáltam ki a vízből a damil végén rángatózó testet.

A kezemben lüktetett, kitátotta száját, és mintha rám nézett volna. Hirtelen elfogott a kétségbeesés, arra gondoltam, hogy vissza kellene engedni. Közben odaértek a fiúk.

– Szedd már ki a horgot, bénagyerek.

– Nem tudom, hogy kell.

– Na, mutasd.

A horog nem jött, rángatni kezdték. Egyszer csak valami gyűrött selyemhez hasonló fehérség jelent meg a béka kitátott szájában, aztán valami pirosság.

–Te, bazdmeg, ennek kijött a bele. Ez lenyelte a horgot.

– Hagyd a picsába.

Végül az idegen fiú elővett egy bicskát, és lemetszette a damil végét, a békát pedig a horoggal együtt visszadobta a vízbe.

– Csomózzál rá egy újat – nyújtott felém egy kis fehér dobozkát.

A béka először hanyatt fordult, aztán féloldalasan úszni kezdett. Hátsó, izmos lábaival hajtotta magát, időnként megállt, lebegett, aztán megint úszott egy kicsit, míg el nem érte a nádas szélét.

Álltunk, figyeltük. Még a lélegzetemet is visszatartottam, könyörögtem magamban, hogy csak most az egyszer segíts, Jóistenke, csak most az egyszer hagyják elmenni.

– Ugye meggyógyul? – fordultam reménykedve Kisjanihoz.

Kicsit szégyellhette a barátja előtt sírós hangomat és remegő szájszélemet, ezért csak foghegyről, félrefordulva válaszolt, inkább a másik fiúnak címezve a poént:

– Ja. Majd bemegy az ügyeletre. – Felvihogtak, aztán mentek vissza lövöldözni, én meg egész hétre, évre, örökre lemondtam a horgászásról, nem irigykedtem a hajnali kelőkre, inkább a kertben őgyelegtem kábán, vagy a kerítés lyukain keresztül málnával etettem a szomszédék vizsláját.

Most ébredtek fel az ikrek, hallom bentről a mozgolódást. Mindjárt megkapják a cumisüvegből a kakaós tápszert, és amikor befejezték, megihatom a maradékot. Ilyenkor kiülök a teraszra, és anyám reggeli kakaójára gondolok, meg arra a néhány napra, amit ki kell még bírnom, míg haza nem érkeznek Németországból.

Az ikrekről reggeli után leveszik a pelenkát, ilyenkor meztelen popsival, hason hevernek egy ideig a járókában. Izmos, fehér combjuk és felhúzott lábuk valahogy emlékeztet a békákra, tojás alakú, pihés fejüket pedig jó simogatni, de nem szabad, mert még nincs benőve a kutacsuk, ahogy az anyukájuk elmagyarázta.

Most a teraszon áll, kiabál felém, kezében ez egyik cumisüveg.

– Na, nem jössz?

– Nem kérem. Semmit se kérek. – Tegnap este óta van valami a torkomban, savanyú, forró íze marja a számat. Mikor Nagyjaniék hajnalban elmentek, végig úgy tettem, mint aki mélyen alszik, pedig Kisjani direkt rátenyerelt a lábamra, amikor kimászott. Délután megint hoznak majd halat, mint tegnap. De tegnap nemcsak halat hoztak.

Nem tudok elszakadni a kerítésen túli látványtól, a poros fűben heverő torzóktól. Ági néni megvonja a vállát, bemegy.

Tegnap délután Kisjani egy hálót lóbált diadalmasan a konyhában, a háló tele volt lassan mozduló, zavarodottan kavargó békatesttel. Az anyja sikítozva kiabált, hogy vigye ezt ki innen a francba, mire Nagyjani a vállát átölelve csitítgatta, hogy ugyan már, ne csináld a felhajtást, meg fogjuk őket enni. A franciák is megeszik, nem lehet az olyan szar. Möszjő, szilvalé, rongyő. És megpörgette a szatyrot a felesége orra előtt, a Kisjani meg vigyorgott.

– Kinn a kertben, azt lehet, de itt a konyhát nem mocskoljátok nekem össze – Ági néni vetett még egy undorodó pillantást a szatyorra, aztán ment az ikrekhez.

A halak egy vödörben várakoztak, aznap nem az övék volt a főszerep, Nagyjani már a szatyrot bontogatta, miközben Kisjani profi tüzet rakott. A szomszéd a kerítésnél állt, és arról értekezett, hogy nem minden fajta békát lehet megenni, meg hogy vigyázzunk, hogy szembe ne hugyozzanak, mert attól meg lehet ám vakulni. A vizsla izgatottan rohangált a kerítés mentén, ugatott, Kisjani meg guggolva hergelte egy gallyal.

– Nem lesz idejük – vetette oda Nagyjani a gazdájának, aztán bement egy serpenyőért.

A tűz mellett alacsony farönkök álltak, ezeken kuporogva forgattuk a nyársakat szalonnasütésnél. Nagyjani fogott egy kést, a rönkre fektette az első békát, és két gyors mozdulattal lemetszette a lábát. Aztán sorban a többinek is. A még élő testeket egy nejlonszatyorba dobálta, a combokat pedig elrendezte a tepsiben.

– Vidd ki a ház elé, majd megeszik a gólyák – vetette oda Kisjaninak.

Kisjani kiszaladt velük a kapuhoz, egy ideig még érdeklődve figyelte, hogy a testek némelyike a mellső lábával kúszva elindul a fűben. A legtöbb élő test tátogott, de hang nemigen jött ki a torkukon. Valahogy mind egy irányba indultak, már amelyik még mozogni bírt: mintha a poros út túloldalára igyekeztek volna, valami megváltást ígérő békamennyország nedves lehelete vonzhatta őket, a bokrok árnyéka vagy a távoli tó zsigereikben felkavarodó emléke.

Ági mama pucolta a halat, az ikrek felébredtek és üvöltöttek, én pedig befeküdtem a nappaliban a takaró alá, és könyörögtem a Jóistenkéhez. Kértem őt, hogy segítsen rajtuk, hogy szóljon a gólyáknak, hogy siessenek ide, hogy legyen már ennek az egésznek vége, legyen vége, legyen vége, legyen vége, ringattam magam a fülledt sötétben. Takonytól és sírástól felforrósodott fejemben összekeveredett születés és halál, vér, szédülés, iszonyat síkos gomolygásává állt össze, és már éppen belealudtam volna a sírásba, amikor Nagyjani váratlanul felrántotta a takarót.

– Na mi van, nem vacsorázol?

Ráztam a fejemet, hogy nem, de szólni nem bírtam. Nagyjani tanácstalanul pillantgatott kifelé, kezében tányérokat tartott.

– Ne bőgjél már, minek bőgsz. Azért vagy ilyen gebe, mert nem eszel. Majd teszünk félre halat. Azzal kiment.

Egy ideig még hallottam kintről a beszélgetést, aztán Nagyjani színpadias köpködését.

– Phű, bazdmeg, de szar. Anyám, de szar. A szomszéd gúnyosan röhögött, a vizsla ugatott, aztán az álom képei fokozatosan belevegyültek a lassan formájukat vesztő kerti hangokba.

A homályban, álom és ébrenlét határán még felcsillant valami a pókfonálként ragyogó szövedékből, mely a széthulló világot mégiscsak összetartotta, puha és rugalmas hálóként vetve vissza a világba a létezés lyukain minduntalan kihullni készülő vézna gyerektestemet.

Nem ettem halat, mást se nagyon. Azon a héten mindenesetre már semmit. Anyám szerint egyébként is csak kakaón és gyümölcsön éltem, de aztán mégiscsak felnőttem valahogy.

És felnőttek az ikrek is, sápadt békafenekük izmos férfifenék lett, Kisjani pedig nagydarab, kövér családapaként sétáltatta immár saját ikreit. Nagyjani vonásait évről évre valami dermedt ostobaság merevítette álarcszerűvé: gyermeki, durcás indulattal fogadta a betegség egyre durvuló és sűrűsödő rohamait. Három éve élt már tolószékben, amikor egyszer rászántam magam, hogy meglátogassam. Nem én akartam menni, a szüleim ragaszkodtak hozzá. Mióta terhes lettem, valahogy jobb lett a viszonyunk, s ezt a közeledést ők a gyerekkori dolgok szüntelen megidézésével próbálták sürgetni: valójában ezzel a látogatással feléjük tettem lépéseket, megsejtvén, hogy ha az időbe nem is vezet visszafelé út, hajdani életünk szereplőinek emlegetése megerősítheti köztünk a meglazult kötéseket. Mindeközben szégyelltem is magam, amiért még most, felnőtt fejjel is hiányzik belőlem a megbocsátásra való képesség, amiért évtizedes fájdalmak emlékével, elhangzott mondatok sajgásával a mellkasomban járok-kelek, és képtelen vagyok felejteni, átértékelni, de még csak megérteni is mindazt, ami valaha megsebzett. Húzni kell egy vonalat, mondogatta mindig anyám, húzni kell egy vonalat és kész. Onnantól el van felejtve minden. Jó. De vajon miféle vonalat.

Amikor beléptem a lakótelepi lakás áporodott levegőjű nappalijába, rögtön éreztem, hogy nem kellett volna eljönnöm. Nem ismertem azt az öregembert, ő pedig rég nem ismert senkit közülünk. Két oldalról a felesége és az egyik iker tartotta, a nyála csillogó fonálként ereszkedett az ölébe fektetett plédre. Délelőtt rosszul lett. Miserere, magyarázta a felesége, ez az orvosi neve a széklet visszabukásának. Amikor a bélrendszer egyszerűen leáll, lebénul, és az alsó bélszakasz tartalma szépen visszaáramlik az emésztőrendszerbe, aztán a szájon át távozik. És mutatta a kezével, hogy hogyan. Szart hány, magyarán megmondva – fordult hozzám az egyik iker, akiről érkezésem óta nem tudtam, hogy melyikük, mert az anyja egyszer sem szólította meg. Miserere, miserere, mondogattam magamban, és néztem a szekrénysort, a gyerekkoromból ismerős tárgyakat: a csíkos kerámiacicát meg a kovácsmargitot. Meg akartam paskolni a Nagyjani kezét, de aztán elbizonytalanodtam, és csak álltam bénán, idegenül, miközben ők ketten az ablak felé fordították a tolószéket. A felesége egy nedves törölközővel itatgatta az elgyötört arcot, nem mintha ez számított volna bármit, csak gondoskodni akart, látványos mozdulatokba fojtani a tehetetlenség feletti ingerültséget. Aztán a támlát hátradöntötték, én pedig kimentem a konyhába, mert láttam, hogy felhajtják a plédet, és valami szertartásos és begyakorlott mozdulatsor indul, aminek nem akartam volna tanúja lenni. Egy pillanatra még láttam a kivillanó, valószínűtlenül vékony és löttyedt combokat, a gyerekméretűvé aszott sárgásfehér alsótestet. Kint majdnem beleléptem a földön álló piros lavórba, tele volt rongyokkal. Valahonnan felhallatszott egy rádió hangja, vizet akartam inni, kerestem a poharakat, a konyhaszekrény oldaláról mindenütt levált a fóliacsík. A víz langyos volt és klórfehér. Csak ültem a bárszéken, bámultam a szomszéd panelház sarka mögött vontatottan merülő napot. Legyen már ennek vége, múljon el, feszüljön ki az a láthatatlan fonál és rezdüljön meg a damilként csillogó szövedék, jöjjön már el az a töredék pillanat, amikor végleg alábukik a víz színén táncoló úszó. Mert tudtam, hogy mindez csak pillanatok, órák, évek, hogy mindez csak életek kérdése. Hogy úgy lesz.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges